Járgányok 3.


Az előző posztom végén a csodás Bivalyról, a 424-es gőzmozdonyról tettem említést. A derék járgány és néhány későbbi legendás utódja megérdemel még néhány szót, a technika egykori csodái iránt érdeklődő ifjak valamint a korombeli nosztalgiázó öregek középkorúak meg talán örülnek némi illusztrációként feltett kép- és hanganyagnak.

Csemetéink ma már furcsán és elmeállapotunk épségéért aggódva néznek ránk, mikor a kedvelt Activity mutogatós vagy más asszociációs játékban a mozdonyt és/vagy vonatot így idézzük fel: csihuhuhu. Nézzünk, hallgassunk bele az alábbi anyagba, hogy miért! (A helyesírással ezúttal ne törődjetek! 🙂 )

Mozgófilmen is megnézhető, ezen látni a mozdonyfordító szerkezet működését is: Meséltem a pöfékelő vasparipa vontatta utasok testnyílásaiba behatoló koromról. Nézzétek, mit okád a Bivaly, ha a fűtő a szítóvassal belenyúl a kazánba!

Kedves emlékem, mikor Eta barátosnémmal – tudjátok, Rákoscsaba bőbeszédű vörös démona, akitől a medve is világgá megy – illetve osztályainkkal évről-évre erdei iskolába vonultunk májusban Kőbánya balatonlellei úttörő- majd később ifjúsági táborába, és az egész hetes gazdag program végén a tábortűznél hangulatos műsort adtak a gyermekek, ezután összekapaszkodtunk, és diákjaink boldogan önfeledt ordítása mellett nagy vargabetűkkel indultunk a szállásunkra:

Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára,

Kanizsai, kanizsai állomásra,

Elöl ül az Eta néni,

Hátul meg a krumplifejű Laci bácsi.

Huncutul hátralestek a gengszterkéim, én meg jól összeráncoltam a homlokomat, fenyegetően forgattam a szemeimet, és élveztem, hogy mennyire szeretnek.

Cseh Tamás illetve Bereményi Géza is megénekli a Bivalyt nem kevés áthallással üzenve:

„Előre, sohase hátra…

Nem minden vonat jár széles vágányon,

El ne feledjétek, azt, hogy vannak köztünk,

El ne feledjétek, vannak e világon keskeny vágányú vasutasok is!”

A Balaton északi partjának vasútvonalát még ma sem villamosították, ezért a gőzösök eltűnése után a dízelmozdonyok vontatták a szerelvényeket. Három ilyenre emlékszem. Először a Fradi-színekre festett magyar gyártmányú M-40-esre, ez eléggé gyengécske volt, gyakran kettőt kapcsoltak a vonat elé, így aztán száguldott, mint a szél. Tudtommal ma már nincs forgalomban.

 járgány32

Legendásnak mondható a Szergej becenévre hallgató M-62-es, még ma is használják néhol tehervontatásra. A szovjet erőgépben a korabeli pletykák szerint két T-52-es tank motorja visított és dübörgött. Mikor először vittem leendő első feleségemet azaz mai asszonkámat Szepezdre, a kempingben csak a vasúttöltés alatt kaptunk sátorhelyet. Nagy volt a szerelem, különösen akkor, mikor eldübörgött néhány méterre a sátrunk mellett a piros erőgép, a sátorcövekek kilazultak a lokális földrengéstől, a kedvesem meg úgy bújt hozzám ijedtében nyakamra fonódó karokkal, ahogy azóta is kevésszer. Utólag is köszönöm, Szergej! 🙂

járgány31

Ebben a kategóriában a legnagyobb kedvencem az egész Európában kedvelt svéd gyártmányú Nohab mozdony (M-61) volt, nem is értem, hogy ötven éve hogy a csudában juthatott hozzá a MÁV húsz darab ilyen nyugat-európai minőségű vasparipához. A szépség, gyorsaság, erő, takarékosság megtestesítője ráadásul jóval csendesebben duruzsolt, mint falánk szovjet kollégája. Kár, hogy ma már csak a nosztalgiavonatokat vontatja néhány felújított példánya.

járgány30járgány33

Kandó Kálmántól és találmányaitól itt kérek elnézést, a különben kiváló magyar villanymozdonyokat érthetően nem csodáltam anno olyan lelkesedéssel, hiszen alkalmatlanok voltak a tapolcai személyvonat élére. Vessenek magukra!

Saját kézzel vezérelt közúti kacskaringóimat az én kis „Pegazus szárnyas csikómnál”, az MZ motorkerékpárnál hagytam abba. Mivel azonban novembertől márciusig a pincénkben pihent, ráadásul esőben a fenének sem volt kedve ráülni a vizes nyeregre, erősen szemeztem a fedett és fűthető négykerekűekkel. Ez azt jelentette, hogy kijártam az autópiacra, amelyet akkor még a Nemzetközi Vásár helyszíne előtti parkolóban szerveztek vasárnaponként. Pénzem ugyan nem volt, de belőttem magamnak, hogy minimális bevétellel mit célozhatnék meg eséllyel. Édesanyám ekkor már beteg volt, hónapokig rehabilitációs kezelésen vett részt Budakeszin. Egyszer aztán minden tartózkodó szerénységemet feledve odaálltam Zsófi néném elé, és kértem kölcsön tőle huszonötezer forintot. Azt ma sem tudom, hogy a havi kétezremből hogyan terveztem megadni a lóvét, de a nagy elhatározás megvolt bennem. A pénzt természetesen megkaptam, így a hétvégén hazaállítottam egy kivénhedt és lestrapált Trabanttal. Úgy emlékszem, 64-es évjáratú volt, nálam öt évvel fiatalabb, a rendszámának elején CU virított, akkor még két betűvel kezdődött, amit négy szám követett. A jobb oldali ajtó zárja még aznap csütörtököt mondott, egy spárgával kötöztem az üléshez, hogy menet közben ne csapódjon ki. A motorja hidegen még szépen pöfögött, de annyira beteg volt, hogy az üzemhőmérsékletet elérve ki-kihagyott a gyújtás, rángatott, mint a részeg kecske, ezért hatvan kilométeres sebességnél nem lehetett többel menni vele. A következő hétvégén azért a boldog és ostoba új tulajdonos szepezdi utat tervezett vele. Hajnalban mentem a kedvesemért, amikor a rendőrök még alusznak, tudniillik nem volt autóra szóló vezetői engedélyem, csak motorra. Az M-7-esen aztán kimutatta az új szerzemény a foga fehérét. Az érdi emelkedőn úgy füstölt, mint a fenti mozdony, a motor rángatásától majd a nyelvünket haraptuk el. Székesfehérvárnál bevittem egy szervizbe, ahol közölték, hogy nincs sok hátra az erőforrásnak, főtengelyt kell cserélni, és teljes motorgenerált végrehajtani. De miből? Lógó orral hazaindultunk. Mentségére mondom, köhögve-krákogva hazahozott a rusnya dög. A következő néhány héten még furikáztam vele a városban, betolakodtam a Tudományos Akadémia – e jeles intézmény könyvtárában dolgoztam három évig – előtt nagyképűsködő Volgák közé, de hamarosan eladtam tízezer forintért. Csak tizenötöt buktam rajta, de az új tulaj legalább nem zsákbamacskát vett, elmondtam, hogy mire számíthat.

trabant60121

1980-ban megszületett Ancsa lányom, vérző szívvel megváltam a motoromtól, és ismét egy finoman szólva kamaszkorú Trabival parkoltam le az ablakunk alatti lámpaoszlop mellé. Az Orsinak nevezett verdát (papírjaguár Porsche, ha nekimegy egy fának, nem marad belőle por se) egy féllábú egyetemi tanártól vettem – akkor még ki gondolta, hogy sorstárstól –, ahogy korábban megírtam mozgássérülteknek való Hycomat típusú csodajárgány volt, a kuplungot örökké kiemelt állapotban rögzítette egy kallantyú. A fordulat emelkedésével egy hidraulikus munkahenger zárta az oldást, így nyomaték került a hajtott kerekekre. Hogy magas fordulatú motorral is lehessen sebességet váltani, a váltókarra is szereltek egy elektromos kapcsolót, ha hozzáértél, azonnal kiemelt. Tíz évig használtam, nagyon szerettem. Egyszer hasznát is vettem a kocsi különleges tulajdonságának. Egy focimeccsen nagyot reccsent a térdem, alig tudtam lábra állni az iszonyatos fájdalomtól. Öreg pap barátom egy ismert sebészhez irányított, aki megállapította a porcleválást, és azon melegében egy bokától a combtőig terjedő gipsztokba bugyolálta a beteg testrészt, hátha ezzel elkerülhetem a műtétet. Az utcán parkoló kocsimhoz battyogtam, és nem tudtam beszállni, a kinyújtott jobb lábam egyszerűen nem fért be, csak úgy, hogy oldalt föltettem az anyósülésre. Az eddig lustálkodó ballal (ma ő a „csonkapici”) kellett nyomni a gázt és a féket, hamar belejöttem, másnap már így mentem dolgozni.

Több mint százezer kilométert hajtottam bele országszerte, elgurultunk Krk-szigetre, az Adriára. Az ott nyaraló nyugati turisták, akik Trabit nem láttak még, ámulva csodálták, néhányan letérdelve alánéztek, hogy miféle erőmű lehet ebben az ütött-kopott szappantartóban. Akkor még nem épült sztráda, tizenöt órát utaztunk, Fiume előtt a szerpentin végén félreálltam, le akartam állítani a motort, de az annyira túlmelegedett, hogy gyújtás nélkül pöfögött tovább.

Még a meghibásodásai is kedves emlékek: egy barátom pincéjében kapott nagygenerált a motorja; egyszer a főiskola parkolójában cseréltem hengerfejtömítést egy unalmas pedagógiaóra helyett; az elrohadt alvázán a hossztartókat, küszöböt, motortartó hattyúnyakat ismerős lakatos hegesztette. De soha nem hagyott az út szélén, hogy a mai kormánypárt önmagát hirdető szlogenjével éljek. Ha jól emlékszem utolsó kilométerein Péter barátom használta végkimerülésig, egy akcióban éves BKV-bérletet kapott érte a forgalomból kivonása és a bontóba adása fejében.

Mert én ekkor tudtam megvenni a még csecsemő – alig egyéves – harmadik Trabantomat, az utolsó kétütemű szériából valót, ezzel újabb 11 évig rodeóztam.

A századfordulót követően aztán egy valószínűleg felelőtlen választási ígéretét betartó kormánynak köszönhetően mindkettőnk fizetése nőtt 50%-kal, ezért életemben először banki hitellel vásároltam, megvettem a ma is csodásan ketyegő Suzuki Swiftemet. A keletnémet kétüteműek után minőségi ugrást jelentett a sokak által ma is lenézett, „guruló szarnak” is nevezett fapados tündérke. Míra lányom hátulgombolós korszakának akcentusában: „eszt nadon szeletem”, nem cserélem le sohasem. Esetleg akkor, ha egy automata váltós Toyota Aurisszal kínáltok meg, az momentán nagyon tetszik. Mert az én metálszürke kicsikém kézi kuplunggal van ellátva, amit megírtam a nem sokkal feljebb linkelt Törvényen kívüli című tavalyi bejegyzésemben.

suzuki

Sorozatomat egy olyan járgány képével zárom, melyet „Ilyet kérek” címmel mentettem nem is oly régen. Mert idén júliusban ismét megyünk Szepezdre egy hétre. A part menti házat leelőlegeztük, csak tartson ki az egészségünk. Sétálni meg jó, ha tud az ember járni. Gurulni sem rossz, az ifjak meg úgyis imádnak fogyókúrázni. Akkor csapjunk a lovak közé! 🙂

ilyet kérek

Reklámok

11 thoughts on “Járgányok 3.

  1. Apával gyerekkoromban sokat nézegettük a mozdonyokat, kedvencünk volt a Nohab, amit én csak tigrisorrúnak hívtam. Jaj nagyon tetszett a bejegyzés! Jó volt olvasni, mindet, köszönöm ezt a színvonalas nosztalgiázást! 🙂

    • Lehet, Magdikám. Pedig csak három dolog kell hozzá: egy fél bicikli, egy kerekesszék és egy hegesztőapparát. De lakatolni nem tud, így a vágy kielégítetlen marad. Míra különben beszólt, hogy tetszene a májamnak egy kiadós kirándulás során, hogy a táj látványát élvezve fütyörészgetek, miközben a kínai kuli mögöttem a nyelvét lógatva teker. Lehet, nem kér ebből az élvezetből, höhöhö. 🙂

  2. Zsenge gyermekkoromban (nem mostanában volt 🙂 én még utaztam gőzmozdonnyal, szerintem arról a vonalról vonták ki legutoljára személyforgalomból a gőzmozdonyokat 🙂 Nekem akkor félelmetesek voltak. Tátott szájjal bámultam a hatalmas szerkezeteket. A legjobban azok a karok vagy mik tetszettek, ami a kerekeket mozgatta :)) A vagonok lépcsői még fából voltak és a fapados ülésekre is emlékszem. A szüleim szigorúan tiltották, hogy kinézve az ablakon a menetiránnyal szembe forduljak a kicsapódó füst és szikra miatt. Nekem sem kellett több, azért is mindig úgy bámultam:)
    Anyai ágon nagy vasutas-dinasztia a családom, mindegyik nagybátyám mozdonyvezető volt, az egyik még vezette azt a gőzmozdonyt, ami a ceglédi vasútállomáson van kiállítva.

    Autónk soha nem volt, gyerekként még az is élmény volt, ha a hivatásos sofőrként dolgozó szomszéd bácsi hazajött ebédelni és megengedte nekünk, hogy beülhessünk a céges Warszawába 🙂

    Laci bá’, ha nem írnál ezekről, nem mondom, hogy nem jutna eszembe, de így sokkal jobb, ha mások csalják elő az emlékeket 🙂

    • Köszönöm, Orsi, az ilyen lelkes kommentek megerősítenek, hogy érdemes írni. Én is megdöbbentem, hogy szombaton majdnem kétszázan olvastak tíz különböző országból. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s