Utóélet 2.

A késésem oka szerencsére most nem a rongyolódó egészségem, még az önkormányzati választások körüli őrült mocskolódások okozta rezignáltság sem vette el a kedvemet az írástól. Bár a felelős/tlen érdektelenséget meg az általam ideálisnak gondolt demokrácia újabb csúfos vereségét látva homlokom gyakran és ütemesen kívánta érinteni íróasztalom kemény fedlapját. Jó erősen, a klaviatúrára azért vigyázva! De kultúrlény ugye ilyet nem tesz, fáj úgyis a busa fejem odabent. Minek csapassam még a felszínt is?

Történt pedig, hogy asszonkámnak igencsak sürgőssé vált az általam csak az azóta levitézlett és ezáltal amnéziába pottyant Rózsi kollegina őrületének nevezett portfólió kiegészítésének szükséglete. Ez a szakma által elismert és a szülők és diákok szeretetét és tiszteletét bíró pedagógusoknak csak púp a hátukon, a kevésbé alkalmasoknak azonban az egyetlen lehetőség, hogy hosszú-hosszú oldalakon fényezzék önmagukat, hátha a több évtizedes mellőzöttség mocsarából ki tudnak törni. Majd ezt eldönti egy politikai farvizeken előnyt nyalakodó frissen fölkent hivatalnok. Asszonkám is sürög ezerrel, immár két teljes hétvégét eltöltött zömmel szintén nagymamakorban lévő buzgó pályatársaival egyetemben a teljesen értelmetlen továbbképzésen. Közben a munkanapjain éjszakába nyúlóan házi feladatokat „kontrolcé-kontrolvézik”, hadd lássák odafönt, hogy a kiválasztottak milyen kreatív faszagyerekek. De hiába lázítom, hogy minden oldal közepére szúrja be, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, annak fényes nappal a Fő téren kinyalom a se…, sejhaját. Nem ő, én Laci bá’, bő nyállal. Ki én! Úgyis divat most a nyalafintáskodás. Pfuj!

Most meg a kibővített portfólió, mert attól lesz majd mesterpedagógus! Mit megtesz az ember a nyugdíj előtt azért a pluszban beígért havi száz rugóért! Amiből – szerintem – úgysem lesz semmi. Miből lenne? EU-s pénzből? Ugyan!

Én meg nem férek oda a géphez. Tudniillik megfázott a gyöngyöm, kapóra jött neki a múlt héten egy kis betegállomány. Megbolydult hát a hétközi béke szigete itthon, csak apró időmorzsákat tölthettem az asztali gép mellett. A noteszgépet meg nem szeretem, egy csomó dolgomat át kellene telepíteni, végre megszoktam a W-7-et, nem megyek vissza az XP-re. Persze asszonkám hasonlóan konzervatív. De ő hozza a lóvét, nincs helye okoskodásnak.

Már megint meglódult a közölhetnékem, más tisztességes blogger három posztban ír le ennyit, én meg csak most térek rá arra, amiért tulajdonképpen leültem.

utóélet 4

Azzal fejeztem be előző bejegyzésemet, hogy Virág nagyszerű filmjéről néhány szedett-vedett gondolatot, esetleg saját emlékfoszlányt monitorra vetek. A mozihoz ugyan kevéssé értek, legfeljebb a műélvező szintjén, bár meg kell mondjam, hogy a betegségem kezdete óta rengeteg filmtablettát bevettem. (Elismerem, kicsit erőltetett a humor, de megkockáztattam, mert sokáig fogalmam sem volt, hogy mi köze a gyógyszernek a filmhez. Segített a Wikipédia.)

Ha a nyájas olvasó ismerős megfogalmazást talál, ne vádoljon feltétlenül azzal, hogy Schmitt Pál-i magaslatokra török, szinte minden kritikát többször olvastam, néhány mondat nagyon megragadt bennem.

utóélet5

Például ez a kedvcsiholónak szánt, de tudóskodó kérdés: „Ki hitte volna, hogy egy transzcendentális coming of age mozi éleszti újra a magyar filmekbe vetett hitünket?” Mert a magyarok tényleg nem szeretik a magyar filmeket. A magyar film a rendszerváltás óta felejthetővé vált, hiszen javarészt ugyanazt kapta tőlük az ember. Vagy a kevésbé jó ízlésű, klisés nyugati komédiák primitív dramaturgiáját másolták saját munkáikba, megfűszerezve egy kis bunkó otrombasággal, nehogy elfelejtsük, hogy magyar filmet nézünk, vagy az öncélú művészkedés jellemezte, ahol az alkotókat nem érdekelte, a néző érti vagy élvezi-e, amit órák óta bámul. Az egyéni hangú Üvegtigris és a Valahol Amerika lett az etalon a maguk olykor szórakoztatóan bárgyú humorával.

Visszatérve az idézett felvetés állító részéhez: az Utóélet valóban szokatlan felnőtté válási történetet, melyben a szorongásokkal küszködő, huszonéves Mózes képtelen megfelelni lelkész apja elvárásainak. A pszichiátriáról szabaduló fiút az apa hazafuvarozza az elzárt vidéki otthon hamis idilljébe. Bár a kezelőorvos meghagyta a férfinak, hogy próbáljon megértően viselkedni fia gondjaival szemben, az apa ugyanúgy képtelen megszabadulni autokrata valójától, mint Mózes a szorongásaitól. Kettejük kétségbeesett és egyre komikusabbá váló kapcsolatteremtését ráadásul váratlanul félbeszakítja a lelkész halála. Bár elsőre úgy tűnik, Mózes válláról eltűnik az apai szigor keltette nyomás – kettejük közös útja a síron túl is folytatódik, ugyanis a férfi félszeg kísértetként követni kezdi fiút. A legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg.

A fiú kétségbeesetten próbál megszabadulni a kísértettől, és ebben segítségére lesz egy spiritiszta autószerelő, valamint a lelkész narkós asszisztense. Próbálja megtalálni az okát, amiért a halott még nem távozott a túlvilágra, nekilát felkutatni és bevégezni apja elvégzetlenül hagyott feladatait, azonban idővel ráeszmél, az ok, amiért még nem távozott apja szelleme, az ő maga. A film tétje az, hogy Mózesnek lesz-e ereje elengedni a holtat; az atya szellemét éppúgy, mint az általa örökül hagyott szorongást, erőltetett elvárásrendszert. Lesz-e ereje ahhoz, hogy saját lábára álljon; vagy máshogy fogalmazva, elég erőssé válik-e saját gyengesége felvállalásához.

utoelet2

Végső soron ez egymás elfogadásának története is, hiszen amikor a film szereplői rá akarják erőltetni saját akaratukat a másikra, az csak még több konfliktust eredményez. Az apa lelkét jelképező fehér galamb csak akkor emelkedik a magasba, amikor Mózes minden szorongását legyőzve határozottan dönt, és képes ezt derűsen vállalni. A gyermek iránti bizalom ugyan későn és bonyolult körülmények között születik meg, de megszületik.

Több évezredes kettős dilemma fogalmazódik meg bennünk: el kell tudnunk engedni halottainkat, bármily kilátástalannak is tűnik szeretteink nélkül az élet folytatása. Nem könnyű, hisz ebben a küzdelemben jórészt magunkra vagyunk utalva, a távozó aligha segít látványosan, ahogy itt a filmben. A másik jóval profánabb: el kell engednünk időben (lehetőleg még életünkben, höhöhö) szárnypróbálgató gyermekeink kezét, hagyni őket, hogy megtalálják saját magukat. Akkor is, ha látjuk esetleges hibáikat, tévedéseiket, és mi igazán tudni véljük, mi lenne számukra az igazi jövő. Óvnánk minden nehézségtől, egyengetnénk az útját a magunk feje szerint. Nem lehet! Majd szól időben, ha tanácsot kér, ha segítségre van szüksége. Ez sem könnyű. Hány de hány barátomat győzködtem, hogy higgyen szétszórt, lázadozó, léhának tűnő, felelőtlenül cselekvő csemetéjében. Ne gyötörje elvárásaival, ne kényszerítse rá saját meg nem valósult vágyainak megvalósítását, ne követelőddzön, ne szidalmazzon, ne káráljon! Higgyen benne! A bizalom és a saját belátása meghozza a termést. Eddig mindig nekem lett igazam. Persze én könnyen beszélek, mindkét leányom mosolygós ötöst érdemel. Talán a töretlen bizalom miatt is…

DSC_4387

Az Utóélet egy sokrétegű, viszont cseppet sem szájbarágós film. Erőssége a hangulat, amely a tehetséges operatőr, Pohárnok Gergely képeinek egyedi látványvilágával áthatja a filmet, a nyers kelet-európai valóság sajátos atmoszféráját teremti meg, s amely olykor a vitriolos humorú cseh filmek vagy a román újhullám nyerseségére emlékeztet.

Az egész alkotást bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd, sőt feketébe hajló) humor jellemzi; furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek finoman stilizált vidéki világa szinte szürreális. Kiválóan meg vannak írva a groteszk szituációk, és a történések is logikusan következnek egymásból. Főleg a képi humorban jeleskedik, hiszen a leginkább vicces és drámai pillanatok is a látvány miatt fejtik ki olyan jól hatásukat a sok abszurd szituációból eredő helyzetkomikummal.

Számomra különösen érdekes még a motívumok játéka a filmben. A történetet végigkíséri a halál jelensége. Ez főleg a kísértő halott apa újabb és újabb megjelenésében érhető tetten vezérmotívumként, ahogy szellemként visszatérve segít fiának áthaladni a felnőtté válás rögös útján. Egy mellékszálon is megrázó: Mózes örökbefogadott kishúga, akit terrorizálnak az iskolában, aki ettől éjszakánként bepisil, és aki épp kezdi megkérdőjelezni, hogy valóban a családhoz tartozik-e biológiailag, miközben minderről senki nem vesz tudomást.  Nemcsak szembesül az elmúlással és annak elkerülhetetlenségével, hanem tevékeny részesévé is válik egy groteszk jelenetben, amikor a lelkész utódjának elgázolt pitbullja a mosogatóban agonizál, és félelmében egy puskával agyonlövi. Ez a naturalista mozzanat meglehetősen lehangoló része a történetnek, szívesen beszélgetnék róla értelmes középiskolásokkal. Kíváncsi vagyok, tudnának-e kezdeni vele valamit.

Végigvonul a filmen egy meglehetősen egyértelmű jelkép, a partra vetett hal motívuma is: a lelkész utolsó fogása, amelyről Mózesnek kéne eldöntenie, hogy megölje, vagy visszaeressze a tóba, de amíg nem dönt, az állat csak vergődik a két állapot között – mint ahogy Mózes az apai nevelésnek és a saját igényeinek való megfelelés közt. Ennek aztán szintén szép és pontosan kidolgozott, képekből megfogalmazott, jelképesen ábrázolt megoldását kínálja a film utolsó jelenete.

Említettem már a másik, valamivel elcsépeltebb metaforát is, az apa földön ragadt lelkét jelképező fehér galambot, amelyet temetési szertartást végző ügybuzgó lelkész megpróbál az „égbe” rugdosni. Nem megy, ahogy a lélek sem hajlandó a mennybe menni, miként az illendő lenne, nem száll el Mózesék házának udvaráról, ameddig az apa is ott liheg fia nyakában.

Alig találni olyan jelenetet, melynek ne lenne valamilyen másodlagos jelentése is. Ilyen motívum a fiú vegetáriánussága, amit senki nem hajlandó komolyan venni. Minden rokon rátukmálja a húst, hiába hányja ki azt Mózes mindig, hiába veti ki a szervezete – épp, ahogyan a macsós viselkedésformát is ráerőltetnék a fiúra, ahogyan ő ezt is képtelen megemészteni.

Nem véletlenül a parókia udvarán a munkások pont akkor ejtik le és törik össze a giccses, de monumentális Jézus-szobrot, amikor az apa kileheli a lelkét – praktikusan azért, mert elengedik a rusnya műtárgyat szállító taligát, jelképesen viszont alighanem azért, hogy Mózes apjához való viszonyára, apaképének milyenségére utaljanak vele.

Itt elgondolkodtató lehet, milyen a rendező viszonya a valláshoz. Egy interjúban meg is kérdezték tőle:

„A nézők joggal érezhetik azt, hogy a vallás szálka a szemedben?
Van egy jelenet a templomban, ahol egy kisfiú leköp egy imakönyvet. Ez egy érzékeny dolog, és mivel egy templomból már kitiltottak minket, a forgatáson sumákoltunk, nehogy a lelkész megtudja, mire készülünk, aztán megint kitiltsanak. Az egyik kellékes viszont elszólta magát, mert nem érezte milyen vékony jégen járunk, de kiderült, hogy a lelkész végig tudta, mire készülünk, és egyáltalán nem zavarta. Megértette, hogy ez egy film, és ez a jelenet nem arról szól, hogy leköpnek egy imakönyvet, hanem arról, hogy zaklatnak egy kislányt, és ezt egyáltalán nem veszi észre a környezete. A film egyik főszereplője egy lelkész, de az Utóélet nem általában a lelkészekről mesél, hanem erről a fiktív szereplőről.”

Igen. De mesél még a két lelkész alakja a könyörtelen etatizmusról, az álszent hipokritákról, a képmutatásról, az elfojtott kéjsóvárságról, a balogzoltánok seggnyalásáról. És ez nem az Istenről rántja le a leplet, sőt, a hitről sem.

Végezetül és a teljesség igénye nélkül ejtek néhány szót a színészekről is. Csákányi Eszter örök plátói szerelmem, akármilyen szeretetre vágyó ocsmányságot játszik. Ennél többet kár mondanom. Az örökbe fogadott kishúgot alakító gyermek, Hang Lili Rozina profi felnőtt színészektől sem gyakran tapasztalt kifejezőerővel, sűrítéssel és arcjátékkal tudja megjeleníteni összes fájdalmát. Mint jó néhány színjátszó kör egykori vezetője mondhatom: csiszolatlan gyémánt. A Mózest alakító amatőr színészre, Kristóf Mártonra ezt kevésbé mondhatom el, néhol lehetett volna hitelesebb, de ezt tudjuk be szerepbeli betegségének. Tetszett még a lelkész utódját játszó Gyabronka József (hej, a jó II. Móka Miki, akkor mennyivel ártatlanabb volt) és a spiritiszta autószerelő szerepében Anger Zsolt.

Fontos bekezdést érdemel tőlem a lelkész-apa (illetve a röghöz kötött szellem) szerepét játszó Gálffi László. Nemcsak druszám, lényegében kortársam is, egykori színészi szárnypróbálgatásaim idején nagyon figyeltem rá, ahogy Cserhalmi Tyutyura is. Kicsit vetélytársnak is tekintettem. Az 1975-ben forgatott népszerű Kenguru című filmben tűnt fel egy vézna, pelyhedző bajszú ifjú, Kánya (Varjú István), aki fiatal felnőttként a szabadságot keresve rohangált a csajok között, valamint Budapest és Paks között egy Zil teherautóval, hogy építőanyagot vigyen az épülő atomerőműhöz. Imponálóan alakította a meglehetősen tétova, olykor mégis határozottan cselekvő főhőst. Ideteszek egy képet, a stáblistát és egy linket, hátha valaki nem látta a hetvenes évekbeli száguldásainkat:

kenguru másolata

Rendező Zsombolyai János
Forgatókönyvíró Zsombolyai János, Bertha Bulcsu
Főszerepben Gálffi László
Vándor Éva
Koltai Róbert
Pásztor Erzsi
Tarján Györgyi
Zene Benkő László, Delhusa Gjon, Frenreisz Károly, Koncz Tibor, Latzin Norbert, Markó András, Szörényi Levente, Tardos Péter, Tolcsvay László, Somló Tamás
Operatőr Zsombolyai János

http://youtu.be/Ng0cnQ4vm6I

Egy másik emlékezetes élményem 1980-ból Peter Shaffer Equus című darabjának első magyarországi bemutatója a Pesti Színházban. Darvas Ivánnal lenyűgöző alakítást nyújtottak.

equus

Gálffi László (Alan Strang)és Darvas Iván (Martin Dysart)

Peter Shaffer: Equus
Rendezte: Kapás Dezső
Bemutató: Pesti Színház, 1980. január 24.
MTI fotó

Eszembe jutott most, hogy a hat lovat megvakító ideggyenge fiút oly nagy átéléssel alakító egykori Gálffi hogyan játszaná most Virág filmjében Mózest. Költői a kérdés… Aztán következett még rengeteg emlékezetes szerep a Vígszínházban, azután az Örkényben.

Egy másik párhuzam is érdekes: a színész legutolsó szerepe az Örkény István Színházban Hamlet apjának szelleme. Kijutott neki a szellemekből. Sajnos ezt még nem láttam. Lehet, hogy megnézem, bár a Hamlettel óvatos vagyok. Több rossz rendezést láttam, mint jót.

Az Utóéletben is nagyot alakít Gálffi, kedvenc marad, de a mai hódolatom – a korábbi jegyzetemben leírtakból érthetően – a sikeres elsőfilmes Zomborácz Virágé. Adja meg mindkettőnknek a Jóisten, hogy még sokszor dicsérhessem újabb és újabb remekjeit! 🙂

Pedagóguskar

ökör

Ó, én címeres ökör, az ivartalanított marhák között is a mazochista kisebbséghez tartozó kérődző barom! Ahelyett, hogy a klaviatúra elé ülve szép nyugodtan bepötyögném a már régóta aktuális bejegyzésemet az élet reményteljes szépségéről, miközben a poharamban gyöngyöző hűvös söröcskémet ízlelgetem. Nem, én előbb szórakozottan végigszörfözöm a net híreit. Naná, hogy olyanon akad meg a szemem, amelytől úgy összefancsarog a lelkem levese, hogy szinte bőrzik. (Bocs Karinthy/Móricz) „Turi Dani ozstán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.
– Hej, muramista, muramista – ódódzott a nyelvije nekije – , bé tökkel vágtál csülökbe.”

Azzal biza, telibe! Mert nem izgat föl különösebben a zuglói patkányozás, a mutyizások sora, a buzizó, zsidózó, orbánozó, gyurcsányozó, nácizó, bajnaizó, liberálbolsizó/hungarobolsizó nyálfreccsenések véget nem érő zuhataga. A kultúra földbe döngölését látva már rángani kezd a bajuszkám, diszkréten öklendeztem a Nemzeti Színházban művelt igazgatóválasztási cirkuszt figyelve, a Vígszínház jövőjét meghatározó mai sunyi és szakmaiatlan döntéstől félve már tegnap megfogalmaztam aggódásomat a közösségi oldalon, amikor az aspiráló idős úr késve beadott ömlengésében a blogcímemet olvastam („Tudnia kell a közönségnek: van remény. A Vígszínház minden derűs magyar polgár színháza kell hogy legyen, valamint a derűs íróké és a derűs színészeké is. Brecht elkopik, Molnár Ferenc színháza ragyog. Brecht színháza ugyanis kívülről, objektíven, absztrakt módon szemlélte az életet, így egyvalami kimaradt műveiből: a szeretet.”) A cukormázas, mézeskalácsszíves (höhöhö, a színház tükröt tart) teátrum víziójától összeborzadva írtam a kommentemben, hogy meg-megbotlik bennem a remény. Kopik, mint a jó Bertolt. Állítsátok már meg Arturo Uit! Molnárral persze nincs bajom, de minden estén Molnár-darab? Kell oda még A sárga csikó meg a Piros bugyelláris is! Szeressük egymást, gyerekek, a szív a legszebb kincs…! (Ebben a pillanatban olvasom: „Érvénytelenné nyilvánította a Vígszínház igazgatói posztjára kiírt pályázatot csütörtökön a fideszes többségű Fővárosi Közgyűlés.” Tán szorul a zabszem, uraim? Áttetsző a koncepció? A teremburáját! Itt jegyzem meg csendben, sokáig zavart a fiatal Eszenyi Enikő színpadi modorossága, de rendezései és különösen közösségépítő tevékenysége okán a szívembe zártam. Igazi nagyasszony, Várkonyi-Horvai-Marton méltó utódja. A közönséget kényezteti, nem a gazda alfelét…)

Ma meg olvasom az Emmi (emmeg mi?) közleményét, és menten eldurran bennem a vaddisznó. Az Emberi Erőforrások Minisztérium köznevelési államtitkársága szerint a pedagógustársadalom többségének régi kívánsága teljesül a kamara szerepét betöltő Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásával. Többségének! Hol az az egy? Régi kívánsága! Alig vártuk, a farkunk beletörik a heves csóválásba!

„A kar megteremti a lehetőségét annak, hogy a jövőben a hivatásukat érintő, munkájukat szabályozó törvénytervezeteket, jogszabályokat a legilletékesebbek, maguk a pedagógusok, s nem felhatalmazásuk nélkül a nevükben eljáró, változó legitimitású szervezetek véleményezhetik. Az oktatást irányító miniszter szakmai partnereként a kar jogszabályok készítését, módosítását maga is kezdeményezheti.” Hű, de jó! Ezzel beismerik, hogy az elmúlt hónapok pusztító ámokfutása kézi vezérléssel zajlott, minden szakmaiságot nélkülözve. De mostantól véleményezhetik. Hiszen kötelezően beléptek. A karba! (A szókezdő mássalhangzó cserére szorul.) Beleléptünk a … Ma már idéztem Karinthyt, barátját, Kosztolányit csúfolva most is segít:

“A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI”
CÍMŰ CIKLUSBÓL[3]

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
Valamibe… s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

Mint aki halkan belelépett.

A közleményben írtak arról is, hogy a kormány az idén 32,5, jövőre 150 milliárd forinttal több pénzt fordít a pedagógusok bérére, kifejezve nagyrabecsülését pedagógusok iránt, és elismerve a nevelési-oktatási munka fontosságát. A pedagógusok fizetése szeptembertől átlagosan 34 százalékkal, 2017-ig pedig minden tanév kezdetén a jogszabályba foglalt mértékkel növekszik.

Az elvett cafeteria kb. 8 %, az elvett pótlékok és az eddig fizetett túlóra kitesznek 10-10 %-ot. Hogy is van a nagy fizetésemelés? Bruttó 6 %! Nem mondom, jól jön. Biztos forrásból tudom, hogy Kőbányán a pedagógusok összes havi bértömege 178 millió forint volt eddig, mostantól 185 millió. Ezek szerint jól számoltam.

Mint hangsúlyozták, a kormány véget vet annak a megalázó gyakorlatnak, hogy a tisztességgel és becsülettel dolgozó pedagógusok munkájukért eltérő díjazást kapjanak. Éljen a kontraszelekció! A képességbeli és tudásbeli különbségek, a munkamorál és az eredményesség nem számít. „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek…”

Biztonságos életutat garantál, és megteremti annak feltételeit, hogy a pedagógusok a gondjaikra bízott gyerekekre összpontosíthassák figyelmüket – jelezte az államtitkárság, hozzátéve, hogy a pedagógusok új munkarendje nevesíti a korábban is munkakörük ellátásához tartozó feladatokat, ugyanakkor egyetlen új feladatot, elvárást sem tartalmaz.

A magasabb bérezéssel, a túlórák korlátozásával a kormány megszünteti még a lehetőségét is annak, hogy a tanárok aránytalan, a minőség rovására menő túlmunkát végezzenek – áll a közleményben.

A garantáltan biztonságos életutat nem jellemezném tovább. Rózsát, Arankát, Emmit, a három gráciát sem, minősítse őket az aranyszavú Illés államtitkár úr! Kapnak ők eleget így is, mint most hallom, miniszteri biztost a nyakukra. Véleményezném helyette a mindenhez értő bölcs vezető agyában fogant, hegyek vajúdásából világra pattanó, mindenkit benyelő kisgömböcöt, a leendő Nemzeti Pedagógus Kart. Egy mozdulatsorral: a pedagógusököl záródik, a pedagóguskar derékszögben megemelkedik és beleng, hogy ne nyíljon a középső ujj. Könnyű nekem, én már nem félek. Csak féltek.

ököl

Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökölnek. 🙂

Oldásul egy Babits-vers, hátha valaki nem ismeri:

Ha nem vagy ellenállás…

     

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha 
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

(1936. ápr. közepe előtt)

Makacs csontod a virág alatt…

Les Misérables

A 17. századi spanyol szerző, Lope de Vega szerint a színházhoz nem kell más, mint „három deszka, két színész és egy közös szenvedély”. A mennyiségjelzőkön lehetne vitatkozni, a jelzett szavakon fölösleges. A deszka adott: a budapesti Ének-zenei és Testnevelési Általános Iskola Deszka színpada az iskolában tanító Gőghné Hoffmann Zsuzsanna vezetésével illetve az előadások helyét biztosító Angyalföldi József Attila Művelődési Központ; a színészek az iskola egykori és mai tanulói kiegészülve néhány lelkes egyetemistával, megszállott felnőtt segítővel. A közös szenvedély pedig a manapság oly népszerű zenés színház, a musical.

Mindez engem hidegen hagyna, esetleg egy beszélgetés folyamán távolságtartó kalapemelésre késztetne, mivel ez a műfaj – ellentétben az operával és a prózai színházzal – nem nagyon dobogtatja meg a szívemet, időt és pénzt bizony aligha szánnék rá.

Hanem a tehetségekkel, érzékenységgel és ennek negatív vonzataival is bőségesen megáldott kisebbik csemetém néhány éve a kitűnő hangú Eddi barátját követve bekapcsolódott a közösség munkájába, amitől megváltozott rögtön a leányzó fekvése az affinitásom.

Elsőszülöttem, Ancsa is tökéletes hallást és gyönyörű énekhangot örökölt, de emellett inkább az anyja szerény attitűdjét, a pódiumra állás szüksége nem piszkálgatta a lelkét. Míra azonban bőven részelt az apja exhibicionizmusából, már óvodásként feltűnt előadói tehetsége, az iskolában meg sorra nyerte a mese-, vers- és prózamondó versenyeket. Hosszú évekig tanult hegedülni, aztán a kamaszkori bezárkózás idején hirtelen váltott, énektanárhoz kezdett járni. Ezeket a döntéseket mindig maga hozta meg, a szülő önmegvalósítása gyermeke kézi vezérlésében egyikünknek sem kenyere. Otthon én nem is hallottam, énekhangja két éve a balinkai táborom utolsó estéjén csalt könnyeket a szemembe, mikor Eddivel lepókhálózták duettjükkel a kis bakonyi templomot és az én öreg szívemet. Tavaly aztán megnézhettem a deszkások Mamma Mia előadásában, ott még meglehetősen fojtogatta a megfelelni vágyás. Szeptemberben aztán nekirugaszkodtak az egyik legismertebb musical, a Nyomorultak színpadra állításának. A dalok adottak voltak, a forgatókönyvet maguk írták meg. A szereposztást hosszú hetekig tartó beszélgetések, próbák előzték meg.

Mivel Míra játszotta Cosette, Eddi pedig Jean Valjean szerepét, az élő zenével kísért előadást elfogulatlanul nem tudom elemezni. Néhány mondatot idézek az egyik estét megtekintő színházimádó (és ahhoz értő) ifjú barátom, Nezsike blogjából:

„Frissítő élmény volt látni, hogy vannak fiatalok, akik csak és kizárólag a “szakma” szeretete miatt csinálnak színházat. Egy éven át dolgoznak nagyon keményen azért, hogy aztán két-három előadás után örökre fiókba tegyék a szövegkönyvet. A csapatmunka sugárzott a színpadról, és egy-két rendezői, illetve színészi mozzanatot képzett szakemberek is megirigyeltek volna. A maga kategóriájában kimagasló előadás, ha tudsz bármiféle fesztiválról, ahova elvihetnék a darabot, ne habozz kommentelni!”

Igen, én is pazarlásnak tartom a befektetett energiát két-három előadás kedvéért. De milyen önfeledten dübörögtem én is a hetvenes-nyolcvanas években a KISZ Központi Művészegyüttes amatőr színpadának előadásain. Bár virágzott a mozgalom, volt rá igény, nekünk is kevés előadás jutott. Már az átkosban is akadozott a pénzcsap a kultúrára. Igaz, minket legalább kirendeltek a nyári építőtáborok lakóinak szórakoztatására.

Később tanárként tudatosan használtam a színpadi különleges nevelési helyzet személyiségformáló erejét. Ahogy – már a próbákon is – minden idegszálunkkal odafigyelünk a másikra, ahogy összekapaszkodunk a közös cél eléréséért, ahogy egymásra kacsintunk a jól végzett munka mámorában, és meghajolva hallgatjuk a tapsot. És akkor még nem említettem az irodalmi mű hatását a lélek mélyrétegeire.

nyomorultak 4

A csapat egy része

Jó volt beleszippantani a légkörbe, boldog-irigyen látni együtt ennyi tehetséges, jó hangú, tiszta arcú fiút és leányt! Köszönöm nekik! 🙂

nyomi

Cosette és Jean Valjean

nyomi2

A zárdában

nyomorultak 1

Marius és Cosette

nyomorultak 2

Epilógus

A költészet napja

kolteszet_napja2013

Régi tapasztalat, hogy a tizenéves ifjú alakuló személyisége tiltakozik a sémák ellen, az előírt dolgoktól inkább kiveri a víz, nemhogy lelkesedni tudjon érte. A kötelező olvasmány csak unalmas nyűg, az ő bosszantását szolgálja. Aztán mit ünnepeljen nőnapon, mikor a melléültetett osztálytársa állandóan nyikorog, kényeskedik, foci meg bunyó helyett a cicanadrágjában illegeti magát a tükör előtt? Rémes!
A költészet napja meg végképp botrány, itt van ez az Ady Bandi, olyan cirádásan bonyolult egy tininek, mondaná meg a tutit, hogy tele a kalocsnija az élettel. Ehelyett feketezongorázgat meg „gógésmakog”… Kinek jó ez?
Pedagógusként óvatosan bántam hát az ünnepekkel, próbáltam arra törekedni, hogy maguktól vegyék észre az én attitűdömet ezekhez a dolgokhoz. Többnyire pontosan tudták a lányok és fiúk, hogy a pukkasztóan pikírt megjegyzéseim ellenére mennyire szeretem és tisztelem a szebbik nemet, és a butuskák is visszamosolyogtak a vén kajánra. Elvégre a „szőkenőnek” is van humora. Pláne, ha körülnéz, és mindenki jókedvű.
Az irodalom és a nyelv iránti rajongásomat meg nem lehetett nem észrevenni. Nemcsak április 11-én, az esztendő minden napján megszólalt a baritonom. Pódiummá vált a foszló linóleum, tátott szájú, meg-megborzongó közönséggé a máskor zsivajgó sereg. Ez volt az életem… Nagyon hiányzik!
A könnycsepp elmorzsolva, hisz az emlékeken túl él ez ma is. Azóta felnőtt egykori tanítványaim újra és újra üzennek. Nemcsak a tanárrá, művésszé, értelmiségivé cseperedettek. Mindig elérzékenyülök, mikor azt látom, hogy a közösségi oldalon megjelent szemelvényt meglájkolja a fodrász, szakács, eladó, villamosvezető, profi kick-boxos: egykori tündérkéim-gengszterkéim. Sőt, néha ők töltik fel, osztják meg!
Löttyös lelkesedésemben tulajdonképpen máshová lyukadtam ki, mint ahová akartam, megfogalmaztam a hivatásom pilléreit: empátia, humor, példa, szeretet. A hétköznapok mókuskerekében ez persze nem ilyen egyszerű, sok kínnal-keservvel jut az ember a célhoz közel. De ezek nélkül kilátástalan belekezdeni. Ráadásul nem lehet megtanulni az egyetemen, pláne a gyorspatkoló továbbképzéseken. Hozott és ellesett tálentumok kellenek hozzá. Nekem volt kitől lesni…

A bika

Az emlékezet a hetvenes évekbe repít vissza, amikor lobogó szívvel és lobogó hajjal kerestem az igazságot. Pink Floydot hallgattunk, Cseh Tamást énekeltünk, Pilinszkyn vitatkoztunk, Attilát a párnánk alatt dédelgettük, Adyt szavaltuk nagy dérrel-durral (De, jaj, nem tudok így maradni,/ Szeretném magam meg mutatni,/ Hogy látva lássanak,/ Hogy látva lássanak.). Vígan haraptuk a már megengedett sör habját a csehóban, szívtuk a teveszar-büdös albán és bolgár cigarettát (Plovdiv, Rodon), és elképesztő ellentmondásoknak voltunk tanúi és tevékeny részesei. Én például piarista diák létemre a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem. Persze az egész évfolyamomból nem vettek föl senkit semmilyen felsőoktatási intézménybe, nyilván politikai megfontolásból. Pfuj, le a klerikális reakcióval! Ekkor már teljesen elárvultam, egyedül maradtam, mint az ujjam. (Milyen szép de hülye szóláshasonlat, nekem még mindig tizenkilencen szoronganak!) Jelenits tanár úr segítségével az MTA Könyvtárában kaptam állást, s a színjátszást az akkor nagyszerű amatőr mozgalomban folytattam. A KISZ Központi Művészegyüttes (gyönyörű, nem?) színpadán találtam otthont, ahol kezdetben éppen a főiskolára fölvett Eperjes  Karcsi (Szamóca) szerepeit vettem át. Nagyszerű dolgok születtek itt, nem is értem, hogy nem tiltották le előre például hármunk Ady-estjét a Belügyminisztérium klubjában.( Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,/ Mert él basák és buták közepette…/S ha Magyarországra dob ki valakit,/ Annak százszorta inkább kell akarni.) Talán a nevünk miatt. Esténként a próbák után a napi tápanyagszükségletünket a Hági sörözőben vettük magunkhoz bab- vagy krumplifőzelék pörköltszafttal és két kenyérrel képében, amit a pincér egy krigli sörrel és „parancsoljon, művész úr” megszólítással tálalt elibénk. No, azért megrendelésre is dolgoztunk, ilyen volt az akkor éppen Kubában megrendezett Világifjúsági Találkozót (VIT) beharangozó irodalmi összeállítás, A sziget címmel, aminek narrátorszerepét kapta ifjú szerénységem. Haj, mekkora hangulatot teremtettünk vele szabadtéri színpadokon, aluljárókban és főleg építőtáborokban haknizva! Nagy gezemice volt: Nicolas Guillen verseitől Dobai Péteren, Gereblyés Lászlón át Csoóri  Sándorig (bocsika Sanyi bá’) a kor vonalas alkotóit kutyulta össze Dévényi Robi. Hogy a nagy buzdulattól el ne szálljunk, a műsor végére egy kubai népmesét adtunk elő zenés-táncos előadásban. Ennek esszenciáját most megpróbálom feleleveníteni:

Egy rekkenő nyári napon egy bizonyos Dingdadindá nevű hajadon közölte apjával, a majdnem süket királlyal, hogy férjhez akar menni. Ki is hirdették Kokozumában, hogy „eladó a menyasszony”, de a jelentkezők egyike sem felelt meg a sánta és állandóan szivarozó királyi anyuka ízlésének. Kidobolták hát, hogy az lesz a befutó, aki zenéjével és énekével megtáncoltatja a süket illetve sánta királyi párt. Amint a királyi parancs ismertté vált, nem akadt az országban olyan férfi, aki magát egy gitár, csörgő vagy egy dob gazdájának tudva ne hitte volna, hogy nincs nála alkalmasabb, aki a király lányáért versenghetne. (X-faktor) Ám egyik sem járt sikerrel. (Mindenkit kiszavaztak.) Ám a Földigiliszta (betojtunk, ahogy a szerepet játszó Cs. Németh harisnyával a fején a színpadra araszolt), aki akkoriban nem volt megvetendő lény, nagyobb undort sem keltett, mint egyik-másik ember, a farkával a földet verve csodák csodájára megtáncoltatta az öregeket, így elnyerte a lánnyal együtt az uralkodói címet is. A Giliszta közölte, hogy neki csak egy szolga kell, a Bika, aki etette, itatta, még a házastársi kötelességet is elvégezte helyette akár naponta háromszor. Történt pedig, hogy a Giliszta megöregedve jobblétre szenderült. A Bikáé lett a hatalom, akinek nem volt elég egy asszony, sem öt, sem tíz, hát parancsba adta, hogy ezentúl Kokozuma minden asszonya hozzá tartozik. Ez imitt-amott erőteljes tiltakozást váltott ki, s hogy a tiltakozáshoz mások ne csatlakozzanak – lévén a rossz példa ragadós –, ezért a Bika megölette a királyság minden férfiemberét. Még saját fiaival sem tett kivételt. Valahányszor számtalan ágyasának egyike fiút hozott a világra, szigorúan megbüntette, és lefejezte porontyát. Szokásává vált, hogy hajnal hasadtakor a kelő nappal együtt felment a dombra, és hivalkodva bőgte szét diadalordítását: „Én, én, én, nincs a világon más férfi, csak én, én, én, én!”

Ám akadt az országban egy okos lány (hehe, egy mindig akad, csak sokan vagyunk rá), aki hat fiát már elvesztve (azért egy kicsit spét) a hetediket feljelentőktől és kémnőktől is elrejtve felnevelte. (a kis, pici forradalom) Miközben az országban már minden nőneművé vált, még a szavak is, egyik reggel válasz érkezett az öreg bika bőgésére, és a fiatal bika szörnyű harcban legyőzte. Szilárd Hegy, a fiatal bika (alias Fidel Castro, nehogy azzal vádoljanak, hogy mást diktátorozok) biztosította alattvalóit, hogy véget akar vetni a zsarnokságnak, férfiakat akar az országban, csak vakarják már meg egy kicsit a hátát!

Kedves olvasóm, Te melyik szereplővel érzel lelki rokonságot?

A – öreg bika

B – giliszta

C – okos lány

D – fiatal bika