Te tű!

Kénytelen vagyok folytatni a tűszúrásokkal terhelt tavalyi esztendőmről való anekdotázgatást, mielőtt a legtöbb olvasóm vitorlát bont, azaz törli a könyvjelzőjéből a „vitorla. freeblog. hu” agyonklikkelt (höhöhö) sorát. Erről most megint rögtön két dolog jutott az eszembe, de mivel szerény kezdőként csak egy blogot jegyzek, logikusan az életbevágóval folytatom. Életembe (faromba, karomba, combomba, hasfalamba és ujjamba) vág ugyanis az orvostudomány zseniális találmánya, melyet mellesleg a jó szemű innovátor a vérszívó rovarok, jelesül kedvencem, a szúnyog-asszonyság szúró-szívó szájszervéről lesett el.

tűNem más ez, mint egy vékony tű, melynek közepén a fejlett technika segítségével hiátust képeztek, s az így létrehozott mikrocsövet az élő szövetbe juttatva lehetőség nyílik akár kétirányú tranzitfolyamatra, attól függően, hogy valami szervetlen kemikáliát kívánunk bejuttatni a vérkeringésbe, avagy a szép piros életnedvet importáljuk ki szangvinikus hevülettel. (Ez utóbbi felülről csípi az elviselhetőség határát, de nekem még senki sem mutatta meg az áthúzott szavak technikáját, amit sok, nálam tanultabb barátomnál láttam. Ha meg dilitelek, nem érzékelitek agyam utógyújtását. A francba, ezt is csak a negyven fölöttiek értik! Pedig mekkora volt, mikor a jó öreg Pannonia visszadurrogott!)

Meg azt is tudom ám az én okos bocifejemmel, hogy a fenti képen látható tűket tetováláshoz használják emberpéldányok megkülönböztető jelzése végett. Hogy nehogymá’ beleolvadjon a tündérbogár a csordaszürkeségbe! Festéket a bőr alá! Gyönyörűen hamvas női seggen kék ízeltlábú, ha mégoly csábos szárnyakkal is! Van, aki ettől lesz kanos? Rajzoljatok merev p…. felfújt lufira figurát, meglátjátok milyen, ha leereszt.! Oké, apóka nem irigykedik tovább

injekció

Maradjunk annyiban, hogy napi többnumerás szerelmi kapcsolatban vagyok az orvosi tűkkel! Már harmincegyedik éve döföm magamba a kétfajta inzulint, ez jó esetben öt szurit jelent. Ha bűnbe keveredek (x+1) mennyiségű söröcskék, netán a jó almás pite ellenállhatatlan csábítása miatt, akkor penitenciaként újabb szúrás következik. (Most azért nehogy kommenteljél, hogy ezt a cukrosnak nem szabad…!) Ma egyébként a szúrás a hipervékony tűjű adagolós pen miatt tényleg alig érezhető, de a nyolcvanas-kilencvenes években még enyhe túlzással százas szögeket akasztottam be a bőröm alája. Ahhoz képest, hogy tiniként már a tű látványától is elájultam, elég hamar megszoktam. Elhűlő felebarátaimnak meg fitymálva odavetettem: semmi az, a borotválkozás nagyobb trauma.

Aztán 2002-ben, mikor kiderült, hogy a korábbi lazán kezelt időszakom vércukor-ingadozása már aggasztó következményeket aratott a szervezetemben, megkaptam az első vércukormérő műszeremet is. Ennek a tulajdonképpeni hímtagja egy tollhoz hasonló szerkezet, melybe egy vékony és tűhegyes lándzsát rejtettek el. Ezt egy felhúzott rugó gombnyomásra kilöki, és így apró léket ver az ujjbegy eléggé érzékeny hámszövetébe. A kibuggyanó vércsepp a tesztcsík arra kémiailag kiképzett felületén felfogva megszínezi azt, a műszer meg a szín alapján számszerű ítéletet mond. Nos, ezzel a „hímtaggal” is jóban vagyok, napi két-háromszor belém hatol.

A kórházba bekerülve aztán a helyzet fokozódik. Ahogy már jó régen ecseteltem a „nagycsöcsű” posztomban, azonnal jön a nővérnek nevezett vámpírjelenség, hogy az erre alkalmas kémcsöveit telefejje vérrel. Ha esetleg intravénás injekció vagy infúzió is fenyeget, hogy ne kelljen rendszeresen szúrni, egy kanült preparálnak a vénába. Ebbe aztán lehet üptre adagolni a csodacsöppöket. Ekkor írtam én az Uzsokiban való fuldoklásom közepette már az első napon a következő sms-t a barátaimnak: Ha lefekszem,  mellemen egy bernáthegyi kan ül, kézfejemen meg nagyon zavar a kanül.

Merugyanis oldalamon fekve alszom, a kezem meg a kispárna alatt vigyáz reám. A kispárna a két hús között a kenyér – a mindig is vágyott szendvics. A kanül meg bök, mint az előbbi vers is. (ti. bökvers, na)

A Bajcsy-Zsilinszky Kórházba való behatolásom előtti napon borkóstolási gyakorlatokat tartottam, csak a rövid ízlelgetés után nem voltam hajlandó az anyagot előírásosan a tálba köpni. Ez a barbár szokás engem mindig mérhetetlenül felháborított. A kenyeret sem dobjuk a szemétbe! Két okom is volt az ivásra. Egy: m’ér ne rúgjak be, holnap úgysem fogok; kettő: kicsit be voltam szarva. A szívem ugyan határtalanul nyitva áll mindenki felé, befogadóképessége végtelen regisztertonna, az a tudat azonban, hogy egy csőgörénnyel beleturkálnak dugulást keresve, meglehetősen riasztott.

Bajcsy

Reggel Béla barátomat így duplán fuldokolva fogadtam. Asszonkám édesdeden aludt, lebeszéltem arról, hogy bekísérjen, mondtam, nagyfiú vagyok én már. Mivel felszólítottak, hogy nem ehetek, az inzulint és a gyógyszert is felejtsem el, a közérzetemen néhány korty konyakkal próbáltam javítani. Egy kicsit jobb lett. Ha asszony ébren van, lett volna megint nyelveleves! Mi lesz, ha megérzik? Mi lesz ba’meg, legalább nem faggatóznak annyit! Orvos ne szagolja a beteget, gyógyítsa!

Aztán végül megérkeztem Magyarország szerintem legellentmondásosabb kórházába. És akkor még nem is pattant ki az őszi botrány, hogy főnővér diploma nélkül van vezető funkcióban. És ez csak egy ismert eset, mert ez nyilvánosságot kapott. Talán a képen is látszik, az intézmény egyik fele Közép-Afrika nyugati részét idézi, a másik rész már inkább hajaz Európára. Szerintem tudták, hogy mindig szívesen olvastam egzotikus tájakról útleírást, ezért most én is beleszagolhattam a fekete földrész mocsárszagú leheletébe.

De a vadkalandjaimról majd legközelebb…

Reklámok