Javíthatatlan kiadás, avagy ülünk mi még egy padban, Péter!

esterhazy-peter1

A kaszás az utóbbi időben hatalmas étvággyal mazsoláz a Nagy Generáció legjobbjai között. De fogalmazzak finomabban: a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk. Még a pápát is le akarják váltani, mert mást mond, mint a szétnyalt seggű, kedves vezető. Borzalom!

Jaj, Péter, de sokat köszönhetünk Neked! Olyan eleganciával senki nem tudott lófaszozni, nyasgemezni, mint Te. Mindezt az álszent, döglődő korábbi rendszer, és most, a fent említett urizáló tolvajok idején, akik még inkább elölnék a műveltséget. Minek az? Megenni, megvenni, bankba tenni nem lehet! Elegáns szalonok falát sem díszíti. A dolgozó közhangya meg ne lopja az időt holmi olvasgatással!

Nem morgok tovább, Neked meg nyilván már valódi a „harmonia caelestis” (mennyei harmónia). És nincs javított kiadás. Nincs!

Néhány személyes megjegyzést még pöttyintek. Mindketten a piaristákhoz jártunk, én némi késéssel. A nyolcvanas években – hogy a cím is érthetőbb legyen – rendre összefutottunk közös mesterünk, Jelenits István bibliamagyarázó előadásain. A Bakáts téri templomban este nyolc órakor kezdődött. Az esti mise ünnepi fényeit már lekapcsolták, a tanár úr egy combos gyertyát hozott, hóna alatt volt az új fordítású Nagybiblia, és egy-egy fejezetről beszélt jó egy órát. Nálam csak a régi kis Újszövetség volt, mégsem járhat az ember egy élet kioltását is lehetővé tevő kötettel. Ma is benne vannak akkori ceruzával firkantott jegyzeteim. Te rendre lehuppantál mellém vagy a közelemben, és az előadó fanyar humorát dicsérendő gyakran összecikkant a szemünk, a gyertyaláng fényét így duplán láttam: a szemedből és az apró szemüvegedből. És a felejthetetlen mosoly…

jelko A mesterünk

esterházy jelenits

A tanár úr és Péter

Írtam én erről már az Albert Flóriánt búcsúztató bejegyzésemben itt. Hogy ne kelljen odalapozni, ideteszem a részletet: „Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!”

Most végigolvastam a Hasnyálmirigynaplót. Sokszor összefolytak a betűk, újabban könnyen könnyezem. De sokat göcögtem is a morbid humorodon, én is megpróbálok vidáman szenvedni. A legnehezebb – azért is nem írok rendszeresen – asszonkám hasonló küzdelmét látni.

Ma temetnek el a családi sírboltba. Lélekben ott… Hajnal óta a Thomas Mann üdvözlése jár a fejemben. És nem csak miattad:

„…Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…

Reklámok

A város peremén

„A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj…”

A cím és a mottóként idézett néhány verssor bizony nyomasztó indítása egy reményt hirdető blog nyár eleji bejegyzésének. Pedig tulajdonképpen jól vagyok, némi visszaesés után fizikailag összekapartam magam, még étvágyam is akad. Nem okozott különösebben meglepetést az sem, hogy a közéleti acsarkodások a választások után sem szűnnek, a fortélyos félelem igazgat tovább. Tudomásul vettem, hogy én már nem érem meg e fátum megszűnését, de a gyerekeinkért nagyon aggódom. Eddig mindig bejött az ifjakba vetett bizalmam, mert tehetségesek és jobbra hivatottak. Előbb-utóbb megtalálják a kiutat! Remélhetőleg nem máshol és nem egy kataklizma következményeként. Soha nem voltak Ady sorai érvényesebbek, mint ma:

„…Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifju testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni:
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

Asszonkám megismételt CT-je nem mutatott semmilyen romlást az állapotában, de a vérvizsgálat bizonyos értékei miatt az onkológusa úgy határozott, hogy három újabb kezelésen kell átesnie. Nem vagyunk boldogok. Ráadásul a múlt héten begyulladt a vállízülete, szegénykém csak fájdalomcsillapítókkal működött. Ilyen izomletapadásos ízületi gyulladásom nekem is volt vagy húsz éve, akkor még rendszeresen fociztam. A szemem ugrott ki a fájdalomtól, ha megemeltem a karomat, éjjel meg csak vigyázzállásban, azaz combhoz szorított kézzel tudtam aludni. Hosszan kaptam fizikotherápiás kezelést, és gyógytornára jártam, pedig akkor még nem is gondoltam, hogy valaha mozgássérült leszek.

Szerencsére már jobban van!

A helyzetjelentés után visszatérek a fenti fejcsóválós borongáshoz. Már írtam, hogy intézményesített lopáshoz, trafikhoz, földhöz, bankadóhoz, reklámadóhoz nem értek, szót sem vesztegetek ezekre. A szilánkokká szétvert oktatásügyön már keseregtem eleget, ha nem lenne annyi hivatástudattal megvert megáldott kollégám, akik sokszor tankönyv nélkül, a gyomorba kúszó egzisztenciális félelmet legyűrve mostoha körülmények között is erőn felül helytállnak, már régen kiborult volna a bili. Így azonban más a fontos.

Hasonlóan intenzív ágyon fekszik a haldokló egészségügy is, volt szerencsém beleszagolni a fekélyeibe, dolgozóinak csodálatos lelkesedése lélegezteti jobbára. Pedig ez igazán közügy, többnyire nem az egészségbe halunk bele. Lehet, hogy a döntéshozóinkat mindez nem érdekli? Aki beteg, az annyit is ér? Pusztuljon a férgese! Éljen a foci!

Jutott eszembe mindez, mikor asszonkámat elfuvaroztam az orvoshoz a közeli Gyáli útra. Fenét! Kerületünk focicsapatának, a népszerű FTC-nek az igazgatását a korábbi választási győzelem után átvette a középfokú végzettsége ellenére nagy tehetséget bizonyító Kubatov úr, a kormánypárt egyik főkomisszárja. Hamar eszébe jutott, hogy kellene neki egy új játék stadion, mert megérdemli. Nosza, kapott is pénzt rá bőven, a harmincegynéhány éves Albert Stadiont üstöllést lebombázták, a nemrég elhalálozott aranylabdás Flórit azzal kárpótolták, hogy a szomszédos utcát az ő nevére keresztelték át. Az új stadionnak sok milliárdért más lesz a neve, most olvastam, hogy egy biztosító társaság idegen nevét fogja viselni. (Gr!)

Ott álltam tehát az Albert Flórián úton, baloldalt lapult egy rozzant és rozsdás kerítés mögött a László Kórház onkológiai ambulanciájának lepukkant földszintes épülete, ahová naponta százak járnak a gyógyulás egyetlen reményével, kiböjtölve azt, hogy az összesen kilenc ágyon hosszú-hosszú várakozás után előbb-utóbb rájuk kerüljön a sor, és szétáramoljon testükben a remélhetőleg kóros sejtburjánzásokat is elpusztító szörnyű méreg, mely nincs tekintettel az ép szövetekre sem.

Jobbomon pedig az égre magasodva pózolt a grandiózus új acélépítmény, akár egy óriási nyitott szardíniás doboz, szinte a szagát is éreztem.

albert-stadion

Hirdette a nyers erőt, pedig kintről nem is láthattam a birodalmi sasra hajazó új acélszobrot. Borzalom!

fradisas

Nem, nem akarom a stadionépítések ellenzőinek sorát gyarapítani. De ott jobbra és balra pillantva megfogalmazódott bennem egy elköteleződés. Pokolra a stadionokkal, amíg nyomor van és éhezés, amíg nincs pénz kezelésekre és gyógyszerekre!

Pedig én igazán szeretem a focit! Akkor is, ha az agyonmenedzselt válogatottunk Albánia (!) ellen szánalmas teljesítményt nyújtva egy vitatható büntetővel képes csak győzni.

zöld sas

Én ezt a Fradi-sast szeretem. Emberléptékű.

Kifelé a gödörből

(Elnézést kérek, a szokottnál is hosszabb lett, de ezt nem lehetett szétdarabolni!)

Bizony, jó időre bedugult a dumaláda ezen az oldalon. Jóbarátok és ismerősök aggódva érdeklődtek az okokról, igyekeztem szűkszavúan és nyögvenyelve válaszolgatni privát levélben, gondolom ezzel is ráncolva kedves homlokokat. Mert elég csúnya gödörbe kerültem, melyből alig láttam esélyt a kijutásra. Eltűnt az állandó belső mosolyom, zárlatot kapott a humor, az önirónia, talán életemben először tapasztaltam magamon valami szörnyű depresszió jeleit.

Már az év első két hónapjában gyanút foghattam volna, elnehezültem egy kissé, a megmaradt bokám olykor kézilabdává puffadt, egyre többször éreztem a szükségét némi snapsz kupicából való hörpintésének s annak söröcskével való leöblítésének a közérzetet javítandó. Mikor a hanyag autós motorgenerál helyett adalékanyagokkal akarja elérni, hogy a lerobbant ketyere tartsa az iramot. Előbb-utóbb aztán az elhanyagolt erőforrás furcsán kerregni kezd, aztán végleg elfüstöl.

A havária akkor következett be, mikor asszonkám április első napjaiban hazajött a kontroll CT-leletével, melyben az orvos leírta, hogy gyanús foltokat talált a hasfalon, ismét fel kell keresnie az onkológusát. A számítógép előtt ültem, potyogtak a könnyeim, hosszú percekig rázott a zokogás csendben befelé, amúgy férfiasan. Aztán szépen jött a jól ismert légszomj, hetekig nem tudtam enni, csak vaníliás karikát próbáltam majszolgatni a vércukorszint miatt, valamint ittam becsülettel, akár a katonatiszt.

Asszonkámról gyorsan elmondom, hogy a régi, jól bevált onkológusa megnyugtatta, hogy nem eszik olyan forrón a kását, majd júniusban megismétlik a vizsgálatokat, és akkor majd eldöntik a továbbiakat. Hála Istennek, jól van, dolgozik ezerrel, néha enyhe ízületi fájdalmai vannak a kor és a kevésbé sportos életmód következményeinek megfelelően.

Én azonban fokozatosan konyultam le, mint a kiszáradt kóró, pedig igyekeztem locsolgatni magam bőven belsőleg. Egyre fogyott az erőm, már a fejemet tartani is megerőltetőnek bizonyult, alig vártam, hogy este ágyba keveredjek. Szerencsére aludni egész jól tudtam, de nappal is többször lefeküdtem. Május elején a négynapos hétvégére terveztük a szokásos tavaszi autós kirándulásunkat, de én jóval előtte tudtam, hogy ez nekem kimarad idén, a fürdőszobába kitámolyogni is maratonfutásnak tűnt, minek legyek kolonc a szeretteim nyakán. Az utolsó áprilisi hétvégén eldöntöttem, hogy orvoshoz fordulok, akármi is lesz ennek a következménye. Naná, hogy azonnal kórházba utalt! Kérésemre nem az Istvánba, hanem a Gottsegen Kardiológiai Intézetbe írta meg a beutalót, ahol egyszer már csodát tettek velem. Ancsa lányom már vitt is, a nagy tömeg ellenére néhány óra alatt mellkasröntgent, szívultrahang-vizsgálatot, laboreredményt produkáltak, frissen beapplikált branülön keresztül három ampulla vízhajtót toltak belém. Aztán egy fiatal orvos közölte, hogy kórházi ellátásra van szükség, de az épületet éppen felújítják, fele ágyszámmal működnek, és egyetlen helyük sincs. De ő beszélt a szomszédos Szent István Kórház kardiológiai osztályának főorvosával, akik tárt karokkal várnak. Nos, én az Istvánból mindig betegebben illetve megcsonkítva távoztam, mint ahogy bementem, legszívesebben hazaindultam volna. De rápillantva szeretteim aggódó arcára megadtam magam. Egyenesen az intenzív coronaria őrzőbe vittek, ahol minden látszólag fölösleges holmimat hazavitették. A mellemre tappancsokat ragasztottak, hogy monitor mutassa az életfunkciókat, belém nyomtak újabb öt ampulla Furosemidet valamint élénk tiltakozásom ellenére egy hólyagkatétert, mondván, hogy ekkora lóadagtól az ajtóig sem jutok el, már az ágy szélén bevizelek. A megdugásomkor valamit elbarmolhatott a magabiztos nővér, nemcsak azért, mert a szemem jött ki a fájdalomtól, akár a csigának, de a baloldalamon fekve olyan vizelési ingert éreztem, mintha most rögtön kidurrannék. Egész éjjel forgolódtam, semmit nem aludtam. A klímaberendezés folyamatosan ment, néha meleget fújt, akkor leizzadtam, rögtön utána hideget, akkor meg vacogtam, mint a makk ász. Reggel olyan gyenge voltam, hogy a bögrémet nem tudtam a számhoz emelni. Tölteni sem, mert a kezem elképesztően remegett. És rám jött, amitől a legjobban féltem, egyszerre kakilni kellett. Asszonkám szerencsére korán bejött, elindultam kissé nagyképűen, hogy felkeresem a folyosón lévő egyetlen klotyót. Tíz ágyra egy, valamint egy mosdó! Már az ágy végén felborultam volna, ha asszonkám nem tart meg, egyszerűen összezavarodott bennem a horizont. Kapaszkodni sem tudtam, Petőfi laza átiratával egyik kezemben hugyos zacskó, másik kezemben bot. Társam hozta a szappant, szivacsot, törülközőt, s tartotta a dülöngélő kedvest. Félúton alám toltak egy négykerekű székecskét, amiről később derült ki, hogy egy vödörrel kiegészítve szobaklotyóként funkcionál. A további élvezeteket nem részletezném, méltán pályázna az életem legszörnyűbb pillanatainak egyike címre. Még két napig szenvedtem az intenzíven, közben különféle hallucinációk kínoztak, talán az alkoholelvonás tünetei. Szerdára alaposan megcsapoltak, valamivel jobban lettem, még enni is tudtam. Jött a négynapos ünnep, kellett másnak is az intenzív ágy, így átkerülhettem az osztályra, Szerencsére kinézett magának egy gyógyszerkísérletet vezető kedves főorvosnő, szelíden kapacitált, hogy legyek egyik alanya ennek, cserébe egy háromszemélyes fizetős kórterembe kerülök ingyen, nem egy tízfős hodályba. Abban az állapotban talán az ördögnek is igent mondtam volna némi nyugalomért. Áttoltak, itt a három ágyhoz tartozott egy toalett és egy komplett fürdőszoba. Ráadásul a két szobatársamat a négynapos hétvégére hazaengedték, így magamra maradtam. Ez jó volt, rühellem a nyavalyáikat soroló, egymásra licitáló betegek felszínes csevegéseit, inkább rádiót hallgatok és olvasok. Így nem untam magam, csak az életemet megmérgező és belőlem kilógó csövet, a végén a staniclit, melynek tartalma már ekkor piroskás volt a vértől. Fájt is. Hiába könyörögtem a vizitelő ügyeletes orvosnak, hogy távolítsák el. Az ügyeletes doki soha nem dönt, tán még az újraélesztést is megfontolná.

Vasárnap ráadásul eldugult a cső. A beadott vízhajtó ellenére csak levegő volt benne. Ijedten hívtam a nővért. Az ügyeletes doki nem szarozott sokat, utasította az ápolónőt, hogy mossa át a rendszert, hogy ne kelljen újat feldugni. Így aztán a tökömbe kaptam egy gyors infúziót, majd ezt megismételve beindult a csurgás újra. Közben, hogy ne unatkozzak, két napja ugatva köhögtem, valószínűleg a fent említett klíma utólagos hatásaként. Pont egy tüdőgyulladás hiányzott! Szerencsére csak a torkom adta be a kulcsot.

Szombaton meglátogatott a 86 éves plébános barátom, aki felszentelése óta járja a kórházakat. Először tanácsot kért, hogy a nagymarosi lelkigyakorlatának témájához, a szegénységhez milyen ötletekkel tudnék segíteni, és milyen irodalmi szemelvényekkel tudná színesíteni előadását. Jó volt kicsit újra hasznosnak érezni magamat, akadt sok használható ötletem, szorgalmasan jegyzetelt. Aztán megáldoztatott, és megkaptam a betegek szentségét. Eddig mindig elutasítottam tréfásan, hogy nem kérek még papot. Most az „utolsó kenetet” – remélem nem utoljára – kiszolgáltatta. Nem tiltakoztam. A gödör mélyén ezekben a napokban bizony olykor a göröngyök hullását kívántam. De jó, hogy ma már mosolygok ezen!

Hétfő reggel újra nőni kezdett a fű, benépesült a kihalt kórház. Először a nagyfőnök főorvos látogatott meg, kissé értetlenkedett, hogy miért van még mindig bennem a cső. A pipától elborult az arcom, ezt kérdeztem mindenkitől napok óta. Most kivették hamar, szegény, megviselt lomposlajosom nagy megkönnyebbülésére. Nagyot tisztálkodtam ízibe! És akkor még simán tudtam pisilni. A főorvosnő is jött, határozott nemet mondtam a kísérleti nyúl felkínált szerepére, és még határozottabban közöltem, hogy én most hazamennék. Nagyon kedvesen fogadta a nemet, és megígérte, hogy kedd reggel elenged, de emelni kell néhány gyógyszerem adagján.

Nehezen telt az utolsó nap odabent, de aztán Taki barátom és asszonkám hazavittek. Itt lett volna egy kínálkozó boldog befejezés, de szerdán szédelegni kezdtem, rám jött a szapora. Naja, az Istvánból mindig hozok haza valami maradandót, a kibaltázott életbe! Ráadásul bedugult a pisilőművem. Egy kis csurgás, aztán semmi, az inger marad. És minden próbálkozásnál fosás. Így még urológushoz sem mehetek. Az étvágyam ismét nulla. Egyre gyengébb vagyok. Mély letargia vett erőt rajtam. Elkezdtem szedni vadul a Kliont, amely korábban kirántott a bajból. Nem szűnt. Aztán jó egy héttel később működni kezdett a szerszám, megfontoltan bár, de meg tudtam könnyebbülni. S tizenkét nap elteltével megszűnt a hasmarsom is. Újra tudok enni, vasárnap már voltam misén, tegnap már bevásároltam. Mondjuk kurvanyáztam erősen, mivel a kórházi lét időtartamára kivettem a bankkártyámat a brifkómból, ezért nem tudtam fizetni. Haza kellett jönnöm érte, hogy el tudjam hozni a cuccot. Szegény asszonkámat jól leszidtam telefonon, pedig nem is ő volt a hibás. Mondjuk, figyelmeztethetett volna, az itthoni dolgokban ő az ész embere. Itt kérek tőle bocsánatot! 🙂

Bocsánatot kérek azoktól a barátaimtól is, akiknek aggódó érdeklődését megborult elmével sopánkodásnak véltem, s sprőden és türelmetlenül elküldtem őket a pék farkincájára. Esetleg válaszra sem méltattam valakit. Kint vagyok a gödörből, írni is van kedvem hosszú hetek óta. Itt a nyár, vár Balatonszepezd. Van remény! Mindig!

🙂

Laci bá’ fantomja

Azon kaptam magam, hogy ellentétes érzelmek püfölte teniszlabda vagyok. Egyfelől minden viszonylagos egészségben eltöltött napom ajándék, rebegem is a rövid hálaimát ébredéskor meg lefekvéskor, ha olykor bele is alszom, hiába igyekszem zanzásítani. A Jóisten nem igényli a bő lére eresztett szövegelést, meghagyom azt nektek itt a blogban, höhöhö. Másfelől alázatos belenyugvás helyett hálátlanul nyűgös vagyok olyan körülmények miatt, melyeket nem tudok befolyásolni. Nem, most nem a politikára meg a környékén sorjázó emberi ostobaságra gondoltam, hanem például az időjárásra. Gyermekkoromban gyakran mosolyogtam értetlenül idősödő rokonok panaszát hallva, akik szidták a légköri frontokat, és érzékletesen sorolták, hogy mely testrészüket hogyan hasogatja a reuma. Ki lehet ez a csúnya nevű manó? Már tudom, milyen az.

Az utóbbi évek forró nyaraitól például látványosan kipurcantam mentálisan, az agyműködésemben akadtak ideiglenes zavarok, pedig deréktájt gazdagodott meg rajtam leginkább a kötőszöveti állomány, mintha vastag takaróba tekertek volna. Elvégre a nemes bükk is törzsre vastagszik az évgyűrűk szaporodásával arányban. Ő is keveset mozog. 🙂

De ez a mostani taknyos-langyos lét tél sem kíméli a porhüvelyemet. Hetek óta kóválygok, mint a cefréből szabadult muslica (némelyek muslincának mondják, úgy is elfogadott, én a borlégy elnevezést szeretem), a legkisebb erőfeszítésre is elfogy a levegőm, akár a májra gyúratott gúnárnak.

Muslica

Autós (ráadásul féllábú) emberként nem kérek jeget és havat, mert az börtönbe zárna. Az sem baj, hogy a fűtőtest alig langyos, az égiek is csökkentik a rezsit. De a tél legyen tél! Odakint fázva tudom értékelni a szoba melegét. Erre mi történik? Január végén éjszaka is 8 fok van, cinkék kiabálnak és szerelmeskednek, virágok nyílnak, gólyacsapat téblábol a faluszéli réten. Mi ez? A kullancsok és egyéb károkozó férgek pedig bőszen fenik ártó fegyvereiket.

De most jön végre a zimankó! Kutyára dér! Hó és hideg! Néztem az időjárás-jelentést. De nem is kellett. Tegnap békésen olvasgattam a nagyszobában, mikor hirtelen feljajdultam. Míra lányom ijedten szólt át a másik szobából, hogy mi történt.

Semmi, semmi, csak mintha egy kést döftek volna a bal lábamba az Achilles-ínnál. Reflexszerűen odakaptam, aztán a levegőt markolva rájöttem, ki a tettes. A fantom. Nem az operaházé, az enyém. Hidegfront közeledtén kísért. 🙂

Háromévesen

A súlyos, lábon kihordott infarktus után fél évvel végrehajtott „sürgős” szívműtét során 2010 szeptemberében a csontfűrész a szegycsontommal együtt a hivatásomat is kettévágta. Másfél hónap reménykedő rettegés következett a kórházakban, azután az otthoni hosszú lábadozás idején kezdtem  már hinni a visszatérésben, de a decemberi lábujj-amputáció világossá tette, hogy immár vége a normális életemnek, a hiábavalóság szögére akasztanak, akár egy elnyűtt focicsukát. Le is százalékoltak egy év múlva annak rendje és módja szerint. Keresni kellett valami hasznosnak tűnő elfoglaltságot. Már a második műtét előtt belekóstoltam a népszerű közösségi oldal alkalmazásába. Korábban erre nem lett volna időm, most viszont akadt bőven. Hatalmas örömet jelentett egykori tanítványaim jelentkezése, oldalaik böngészése. Itt találkoztam először blogokkal is, korábban fogalmam sem volt, mit jelent ez, csak a pózolásra hajlamos korábbi miniszterelnökről hallottam, hogy valami ilyet ír naprakészen.

Egy borús januári napon aztán a neten kóborolva megtaláltam egykori kedves tanítványom, a rendkívül tehetséges Virág blogját, melyben „kamionsofőr” nicknéven posztolt rövid írásokat a hétköznapjairól. Nagy élvezettel olvastam végig. (Pár hónappal később egy nagyon durva trolltámadás miatt sajnos végleg abbahagyta az írást, a kimúlt freebloggal együtt el is veszett a blog. A lány egyébként egyre népszerűbb forgatókönyvíró és rendező, a korábbi években rövidfilmekkel aratott sikereket, tavaly forgatta le első nagyjátékfilmjét Utóélet címmel, alig várom a bemutatóját.)

Nosza, én is regisztráltam a freeblogra. Ha már nem taníthatok, majd írogatok kedvemre, legfeljebb nem olvassa el a kutya sem. De hogyan kezdjem? Kapóra jött a tündérlelkületű Bayer Zsolt („a béke barátja”), aki odanyilatkozott a méltán népszerű Echo tévében a bloggerekről, akik névtelen rohadékok, ők döntik meg a keresztény Európát, és különben is az internet maga a „Bábel tornya”. Na, így született a kicsikém 2011. január 19-én: egy indulatos posztban visszaköptem.

Találtam jó néhány nagyszerű blogot, megtanultam kommentelni is, így engem is egyre többen olvasgattak. Hálásan köszönöm itt is a blogcimborák érdeklődését és támogatását, sok erőt kaptam tőletek!

harmadik szülinap

Kétszer gondolkodtam a „harakirin”, egyszer egy félreértésen alapuló és elmérgesedő vitába keveredtem Anyussal, akit azóta is megkülönböztetett szeretettel olvasok, de nem provokálom az elkötelezettségét a véleményemmel. Másodszor a freeblog haldoklása kezdetén, amikor asszonkám beteg lett, és hosszú kezelése idején elvesztettem a bal hátsó futóművemet. A szó szoros értelmében nehéz volt lábra állni. A csemetéimnek is köszönhetően együtt sikerült, asszonkám jól van, dolgozik. A maci meg a virág az övé, mert

ház évfhazassagi_evfordulora

tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem: ma 35 éve, 1979. január 20-án mondtuk ki a holtodiglan-holtomiglant. Húszévesen, erőtől duzzadó ifjúként mást jelentenek ezek a szavak, mint nyomorékként. Jó lenne még sokáig öregedni. A blogom csak most megy óvodába, elsimogatnám még a nagykorúságáig! 🙂

November

Mint a vészhelyzet-üzemmódba tekeredett sün, magamba gubódzva várom, sodródjon el mellettem mielőbb a november. Szorongásomat most nem elsősorban a felerősödő közéleti hisztériák okozzák: háborúba szólító békemenetek, összefogást sürgető idióta perpatvarok, barbár szoborállítások és –döntések, könyvégetés, nőnevelés ököllel és sárba tipró szavakkal, választási csalás és köré sorjázó rágalmazásözön etcetera. Azok is. Elkeseredésemben megtanulok némán, könnybe lábadt szemmel legyinteni. Mit tehetne mást egy rokkant!

Na jó, lázít és lelkesít egy picit, ha értelmes arcot lát, mert azért akad ilyen is bőven. És örül, hogy lyuk van a seggén, ha már lába nincs. Ajándék minden nap. Van remény a holnapra is. Minden tekintetben.

Valójában azért nyomasztó az idei novemberem, mert a tavalyi eltűnt valami fájdalmas, rettegést hozó ködben. Október végén kerültem kórházba a hirtelen keletkező ijesztő lábsebemmel, amit aztán éppen ma egy éve el is távolított az ügyeletes kirurgus a bal hátsó futóművel együtt térd alatt. Nagyon féltem. Nem a haláltól, hanem az életben maradástól. A valódi megrokkanástól. Pedig már volt rutinom, a kálváriám három éve kezdődött. A blogban már nagyrészt megírtam, itt csak felsorolom: szívkoszorúér bypass, aztán jobb láb öregujj amputáció, leszázalékolás, orvostól orvosig járkálás.

De most nem tudtam fölkelni és kimenni. Kilátástalannak tűnt. Be-bevillantak hétköznapi hősök, Mosolyka és Nick Vujicsics meg az Örkény-egyperces, a Gondolatok a pincében. Meg a kevésbé ismert Somlyó György-vers:

Somlyó György: Mese

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Miért-miért? Hogy ki tudjon menni. Nincs gyűlöletesebb tárgy számomra az ágytálnál és a kórházi kacsánál. A szörnyűség pedig nőtt, mert a rengeteg beszedett antibiotikum tarvágást hajtott végre a bélflórámban, és a kórházi higiénének is köszönhetően megfertőztek egy alig gyógyítható divatos nyavalyával, melyet clostridium difficile előkelő néven emlegetnek, valójában egy nem múló szapora fosás. Ezzel aztán az államalapító átpasszolt a lovagkirálynak. (Ez olyan orbitális baromság, hogy így hagyom. Tudálékos és nyelvi rejtvényekre fürkész barátotok azt akarta mondani, hogy a Szent István Kórház sebészetéről frissen csonkolva átvitték a fertőző betegekre éhes Szent Lászlóba.) Itt legalább három lépésre volt a reterát, és a járókerettel meg tudtam támadni szükség esetén. Valamivel emberebbül éreztem magam, mintha olykor a nap is besütött volna. Azért itt is meghalt mellettem a baloldali ágyszomszédom, miként az Istvánban. Ezúton üzenem, ha kórházba kerülve jobb felől megláttok magatok mellett, saját felelősségre irány haza! Az a biztos.

December 7-én gurítottak haza, már megvolt a kerekesszékem és a saját járókeretem. Nem részletezem a segédeszközökkel való közlekedés szépségeit. Mindenesetre megfontoltam minden helyváltoztatást. Az nagyon bosszantott, hogy főzés közben a tragacsban ülve nem láttam bele a lábosba, vakon kevertem a rántást. Februárban végre megszűnt a többször visszatérő fosás, és elkészült az ideiglenes protézisem. Nehéz volt újra megtanulni járni, de sikerült. Persze ma is félek egy eséstől, kétségbeesetten kapálóznék segítségért, mint a felborított büdösbogár. A tavaszi kirándulásunkon már vezettem az autómat kézi kuplunggal, és jórészt állva mondtam a verseket a Petőfi-estemen.

 viharsarok2

A nyár végén elkészült a végleges protézis, ennek felöltése nehézkes, otthon a régiben szambázom, mert könnyen beleugrom, mint egy kalocsniba.

Szép ez a november, felkelek és járok. Bevásárolok, ha hívnak, kocsmába megyek. Vajon meddig? Féltem a jobb lábamat. Az volt a rosszabb.

Taki barátommal előszeretettel ugratjuk egymást jóindulatú gonoszkodásokkal. A fent említett kiránduláson például váratlanul így szóltam hozzá:

Takikám, neked csőlátásod van.

Mi van? – kérdezte. Erre felhúztam a nadrágszáramat, mely alól kivillant a műláb tokját és lábfejét összekötő nikkelezett cső. A fejét fogta. 🙂

 protézis

A napokban visszavágott. Köztudomású, hogy jó három évtizedet fociztunk heti rendszerességgel együtt. Szerettem vele, mert látott a pályán, és oda tudta rúgni a bőrt, ahova kellett. Erre azt mondja a pici szájával:

 – Mindig tudtam, hogy kétballábas vagy!

 – Mert?

 – Te mondtad, hogy váltogatod a protéziseidet. 🙂

 vihars3

Told, ki tudja, meddig tolhatod…

Takit az elmúlt héten köszöntöttük 66. szülinapján. Előző posztjaimra készülgetve találtam egy tündéri Weöres-kéziratot, a fotóját küldtem el neki szeretettel. Nagyon érvényes magamra nézve is! Itt is kiteszem, köszöntve vele minden 47-es barátomat.

w-vers

Katt rá!

Rendhagyó tanévnyitó (Nemzeti!)

Befellegzett végre az áldott meleg nyárnak, ideje visszaköltöznöm a szellemi tespedtség hűvös iglujából a rögös nemzeti valóság kusza ösvényeire. Kevésbé döccenős-cikornyásan, de ilyesféle gondolatokkal figyelmeztetett néhány barátom, hogy felhagyhatnék végre a kussolással. Kerekedett is írnivalóm tüstént – ahogy azt egy kommentemben jeleztem –, de azokban a napokban a cudar indulat csókolgatta a homlokomat múzsaként. Viszonylagos jólneveltségem aztán spongya alá rendelte a felböffentett sorokat, tisztelem én annyira a ritka és drága (ritka drága) olvasót, hogy holmi basszomázásokkal nem borzolom a türelmét. Fodrozódik az nélkülem is.

Mindezek után azért erősen hígítva szivárogtatok a monitorotokra egy keveset a bennem felgyűlt toxinokból. Igen, az utóbbi két év oktatáspolitikája okozta jelenlegi káosz sütötte ki bennem az olvadóbiztosítékot. És könyörgöm, most a tündéri kormánypárti barátaim és ismerőseim ne vádoljanak meg holmi ellenzéki fröcskölődéssel! Olyan mindegy nekem, hogy ki a gazda! Persze az országban.

De az iskolával más a helyzet. A nagy államosítási nekibuzdulásban azoknak a véleménye veszik el, akikről szólnia kell az oktatásnak. Kit érdekel a gyerek véleménye? Meg a szülőké? Tényleg, kié a gyerek? Pedig a gyerek a legfontosabb! Ady szavaival: “A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”(Petőfi nem alkuszik)

Kit érdekel a pedagógus véleménye? Legyenek janicsárok! A kívülállók meg vannak győződve, hogy boldogok a hatalmas fizetésemelés miatt. A bloglistámon két középiskolai tanár minapi bejegyzését érdemes elolvasni. (Gofri, Izabella Jones) Borzasztó, a legjobbak el fognak menekülni! A pénzre pedig térjünk vissza úgy két hónap múlva, nagyon fogtok csodálkozni. Asszonkám például az emelés dacára öt számjegyű összeggel kevesebbet kap majd, hiszen elvették a pótlékait, a cafetériát, nem számít a szakvizsga, a három diploma, egy kalapba esik vissza mindenki, aztán jelentkezhet minősítésre, készíthet portfóliót, 37 éves szakmai gyakorlattal vizsgázhat huszonéves dilettánsok előtt. A másodállását (félállásban egy másik kerületben gyermekek beszédszintjét vizsgálja, és a terápiára tesz javaslatot) pedig nem folytathatja a 32 órás kötelező készültségi jelenlét miatt. Az eddig minden közmunkából kimaradó, túlélniamainapot-pedagógus persze jól jár, egy szintre kerül a szekeret húzókkal. Kontraszelekció a javából, drakulálok!

Kit érdekel az eddig minden szempontból egy személyben felelős igazgató (pardon, intézményvezető) véleménye? Már nem munkáltató, diszpécserré degradálták. Ahogy Kósa úr fogalmazott a neki rendelt másik debreceni tanévnyitón: igenist kell mondania minden parancsra. Janicsáraga. A debreceni elöljáró azon tételét, miszerint a jó diák verés hatására teljesít jól, most hagyjuk!

Kit érdekel az eddigi fenntartó, a helyi önkormányzat véleménye? Az csak az épületet gondozza, fizesse a közműveket!

A helyiérdekű döntéseket is a legfőbb mindentudó hozza, a nagytiszteletű miniszter meg az öntudatos államtitkár asszony (egy kollégám szerint púdernagyi), aki képtelen hibázni, felajánlása szerint baki esetén meg is vesszőzhetnénk. A két főbáb kezéből pedig egy fantomhálózat ágazik szét szerte a tankerületekre bontott országban, mindegyik élén egy politikai döntéssel odaemelt, de az ott tanítók számára ismeretlen vezető. Fogalma nincs a helyi értékekről, eredményekről, gondokról, hagyományokról. Csinos, mi?

Kortárs kedvencem, Parti Nagy Lajos sokkal jobban megírta, nem állom meg, hogy ideemeljem:

„Azt mondja Debrecenben Hoffmann Rózsa az 1018. magyar nemzeti tanévnyitón – mert számszerint ennyi volt eddig, se több, se kevesebb -, hogy „az igazgatók kinevezésének miniszteri szintre emelése a tanártársadalom egészének korábbinál sokkal nagyobb megbecsülését szimbolizálja, akárcsak a felálló Nemzeti Pedagógus Kar”. Így becsül meg az Orbán-rezsim, kedves tanártársadalom, nem kell a saját közügyeiddel fáradnod, honnan is tudnád odalent, ki legyen a te igazgatód? Elég, ha mi tudjuk helyetted. Azzal is megbecsülünk, hogy a megkérdezésed nélkül beléptetünk a magyar Nemzeti Pedagógus Karba, magyar szoknyád, magyar pórázod hosszát egy kézből szabályozzuk, melyet a szeretet és a bizalom vezérel. Cserébe annyi a dolgod, hogy leadd, amit előírunk, s ne engedd beszivárogni az iskolákba az ellenállást. Se a magadét, se a diákét, se a tuggyukkikét. Annyira megbecsülünk, hogy megemeltük a fizetésed, ha szerencséd van, nem fogsz kevesebbet keresni több munkával. Annyira megbecsülünk, hogy készen kapod a magyar tananyagot, a magyar tankönyvet, a magyar iskolarendőrt, beosztjuk helyetted a magyar napodat, a magyar széked megfújnánk, ha volna szék elég. Mi ez, ha nem szimbólum, nem is egy, de egy föltétlenül: azt csinálunk veled, amit akarunk, veled is, a szülő-alattvalókkal is, akiknek jogaik immár nincsenek, csak felelősségük, hiszen, ahogy Balog miniszter fogalmaz, „a család nem megrendelőként van jelen ebben a folyamatban”. Naná, megrendelő egy van, az orbánállam, aki rádklikkel újra és újra. Hogy magadra csukod a tanterem ajtaját? Csukjad csak, abból látjuk, hogy titkolnivalód van. Úgyhogy szépen szigeteld el az elenyésző kisebbségedet, ne az esetleges apró hibákat nézd, hanem a jó oldalt, ha már ott állsz, azért, ha még nem, azért.”

 

Hej, Rózsa néni, Rózsa néni! Hogyan pattant ki az öntudatos fejecskédből, hogy megnyisd az 1018. tanévnyitót? De ha 1118.-at akartál mondani a honfoglalás egykor tanult évszámából kikalkulálva, akkor is eszeveszett baromság!

Hogy a bejegyzésemet mégis vidám reménnyel fejezem be, „a jó oldalt nézem”, nemcsak parancsra, azt is Rózsa nénihez kötöm, illetve egy párhuzamhoz kettőnk között. A főnéninek ugyanis tegnap kellett volna celebrálnia egy tanévnyitón az ország valamely kijelölt csücskében, a rosseb tudja, hol. A nagysasszony azonban tegnap nem ért rá egyéb teendői miatt, ezért az ünnepélyt mára halasztották, akárcsak én e bejegyzés megírását. Jól tettük! Ha tegnap írom, keserű a vége is.

Történt, hogy hétfőn kellett átvennem az új lábamat. Ne vágjak föl, végtagprotézisemet. A Szent László Gimnázium előtt, parkoltam, előttem üldögéltek a fal kőpárkányán a kirajzó gimnazisták, élvezték a kora szeptemberi napsütést, és persze vígan pöfékelték a cigarettáikat, jelezvén a világnak hogy már majdnem felnőttek. Értelem és jókedv sugárzott belőlük, a szívem egyszeriben átmelegedett.

Hamar végeztem, így felvettem asszonkámat a munkahelyén, hogy elvigyem a fogorvosához, ne kelljen végigbumliznia a fővároson. Hja, asszonkámnak nem jó egy mezei fogorvos, neki a Budagyöngyénél magánpraxist folytató doki kell, gazdagék tudnak élni. Szép is a mosolya! 🙂

A városon oda-vissza végigaraszolva lestem a járókelőket, mindenfelé diákok kolbászoltak, ragyogott a fehér ingük és az életvidám mosolyuk. Jól van! Nem lesz belőlük droid, akármi szellők fújnak. És ott vannak mellettük a jó tanárok, kedves kollégáim aggódó szeretettel, életpéldával, humorral, őszinteséggel. Olykor hibákkal. Sokan vannak! Most fújnak ugyan, sajnos félnek, de teszik a dolgukat. Van remény!