Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

Reklámok

Járgányok 1.

Azért is szegődtem tanárnak, mert nem bírom a monotóniát, ezért lecseréltem a bejegyzés címét, de valójában az előző négy opusz múltidéző és nosztalgiázó hangulatában folytatom a mai fiataloknak tartott ismeretterjesztő sorozatomat.

Először azonban vissza kell utalnom a legutolsó posztom rendkívül sikeres marketingjére, ugyanis azzal a szöveggel osztottam meg a közösségi portálon, hogy „a képen bizony én vagyok”. Nosza, lassan négy számjegyűre duzzadó ismerősi köröm jó része csak megkattintotta a képet, melyen egy iskolaköpenyes jóvágású ifjú látszik egy apró termetű, idősödő tanárember mellett. Ja, és az a tanár nem én vagyok, ellenkezőleg! Nos, régen arattam ekkora sikert, az olvasottságom némi túlzással Oravecz Nóra-i méreteket öltött, pedig én nem egyes szám második személyben osztom az észt, szigorúan ragaszkodom az E/1.-hez. Mostantól az elmefuttatásaimat különféle kockahasú badibilderek, vagy Justin Bieber-es (fújb@zmeg) álompasikák képeivel illusztrálom majd. Lófarát, én sem szeretek hányni! Van még egy csomó régi fotóm, még erotikus jellegű is, ahol a pöttyös labdát hason fekve meztelenül simogatom, még a pattanás is látszik a popómon. Majd jól beszkennelem, oszt lesz itt rajongótábor, mordizomadta! 🙂

De térjünk a tárgyakra! A kései korok szülötte innen emeli meg a kalapját a kerék valaha élt ismeretlen feltalálója előtt, csodálatos találmánya nélkül az elmúlt 55 évben valószínűleg jóval kevesebbet csalinkáztam volna a nem kis túlzással nagyvilágnak nevezett mikrokörnyezetemben. Az első furfangos egyszerű gépem – mert a régi kiskerekű, mély babakocsimra nem emlékszem, bár van egy kép róla – egy falécekből ácsolt, egytengelyes kulikocsi volt, hosszú és keresztlécben végződő vontatórúddal, mellyel az édes a bölcsibe illetve onnan hazafurikázott időmegtakarítási célzattal. Ugyanis gyalogice nem volt könnyű a kicsi fiúval a közlekedés, minden kutyagumit komoly érdeklődéssel bámult meg az utcán, ráadásul kérdezett is. Az idő meg ugye rendkívül értékes volt már akkor is. Belevágott hát a kocsiba, amelyet egy pléddel bélelt, mivel látta átöltöztetésnél, hogy a lécek közei piros hurkákat rajzoltak az ülőgumómra és környékére, aztán száguldottunk. Bámészkodni így is tudtam, legalább nem kellett a lábam alá nézni. Az úttesten átkelés zökkenői meg kifejezetten szórakoztattak. A hatvanas években télen a havat még nem mérte olyan szűkmarkúan a Teremtő, ilyenkor nagy élvezettel ültem át az apró karfás szánkóba, melyben évtizedekkel később a leányaimat már én húztam-vontam, mint a hűséges igásló.

kütyü 88

És most tekintsétek meg vágyaim netovábbját! Sárgultam az irigységtől, mikor megláttam valamelyik újgazdag kortársamat ebben a szovjet csodában pöffeszkedni. Soha nem lett az enyém. Talán jobb is, valahol itt vetkőztem le végleg a fenti elszíneződéssel jellemzett vétket, nekem a „se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad” parancs így később sem okozott feldolgozási problémát. Pláne nem a feleségre vonatkozó. 🙂

kütyü22

Jaj, a kormányozható pedálos álommoszkvics felkapcsolható lámpával!

Érdekes, hogy háromkerekű biciklim, azaz triciklim sem volt, pedig ez a lányaimnak később nagy örömöt okozott. Talán ötéves lehettem, mikor a karácsonyfa alatt megláttam az első komoly saját járművemet, egy rollert. Szegény anyám megbánhatta a beruházást, mert felügyelet nélkül a szabadban még nem használhattam, ezért naphosszat a lakásban keringtem vele, esetenként bizony törve-zúzva mindent. Pedig a lábtartó végén fékpedál is volt, de én fékezhetetlen voltam. Aztán hamarosan félretettem, mert a születésnapomra Zsófi nénémtől kaptam egy apró biciklit, amelynek a hátsó tengelyéhez két pótkereket szereltek, így nem kellett egyensúlyozni, csak tekerni az örökhajtós pedálokat. Ettől kezdve gyakrabban követeltem a „sétát”, mint egy felfázott kutyuska. Később szégyellni kezdtem a pótkerekeket, de mikor leszerelték, akkorákat estem, mint az ólajtó, inkább dühöngve visszaálltam a rollerra. Nem sokkal később áldott emlékű édesanyám feláldozta a partvisa nyelét, a bringa vázába rögzítette valahogy, és szívbetegségével mit sem törődve rohant mögöttem az egyensúlyomat biztosító farudat tartva. Egyszer észrevettem, hogy jócskán lemaradt, naná, hogy pereceltem egy jókorát. Nem hittem neki, hogy odáig egyedül tekertem, hisztizve követeltem a hazamenést. Otthon lecsillapodva megkérdeztem, hogy tényleg egyedül mentem-e. Akkor kértem, hogy menjünk ki még egy körre. És valóban elindultam minden segítség nélkül, faltam a métereket. A harmadik villanyoszlopnál meg akartam fordulni, ott felfordultam, mint a büdösbogár, de felpattanva ordítottam holtra vált ősömnek, hogy nincs baj, csak a vezérlőrendszerben vannak még apró zavarok, jövök rögtön.

kütyü21kütyük81

Felsős koromig hajtottam a tömörgumis jószágot, ötödikes kamaszként egy használt, de megkímélt állapotú Úttörő márkájú kerékpár boldog tulajdonosának tekinthettem magamat. Ez már majdnem felnőtt méretű (24-es) csinos jószág volt.

kütyü19

Félnapokat tekertem a lakótelepen és a szomszédos Wekerle-telepen a haverokkal. Még a hetekig tartó balatonszepezdi nyaralásokra is elvihettem, édesanyám feladta a vonatra személypoggyászként, mert Béla bácsi akkoriban jó messzire, Zánkán is túlra telepítette a horgászállását, melynek napi kétszeri megközelítéséhez szükséges volt a drótszamár. Az éjszakai hazakerekezéshez szükséges világítást már valódi dinamós lámpa biztosította rajta, nem ám holmi kormányra szigszalagozott zsebpilács.

Erről jut eszembe egy olyan kütyü, melyet aligha ismerhet mindenki. Általában kákával vagy náddal körülvett öblökben horgásztunk olykor éjszakába nyúlóan. Itt leggyakrabban úszós szereléket használnak, de az úszó (szepezdi nyelvjárásban póta) éjjel nem látszik. Elemes lámpával nehéz befókuszálni, ráadásul hamar lemerül a drága zsebtelep. (Ne szólj közbe, horgászzseni Taki barátom, akkor még nem volt úszóra húzható világító patron!) Az én Matula Béla bácsim ezért egy régi bányászlámpával világította be az egész öblöt. Ez az ún. karbidlámpa engem mindig csodálattal töltött el. Hasonlít kicsit az ismert Autopress kávéfőzőhöz, csak itt a csőr nem lefelé, hanem fölfelé áll, mert ez az égőfej. A fölső tartályba vizet töltenek, amely egy szabályozható csap nyitásával átcsöpög az alsó részbe, ahol a belehelyezett kalcium-karbid és a hozzáadott víz elegye acetilén gázt fejleszt, ami egy parabolatükörrel ékesített égőfejen kivezetve és meggyújtva erős fénnyel világít. Varázslatos!

CaC2 + H2O = CaO + C2H2

kalcium-karbid + víz = égetett mész + acetilén

2C2H2 + 5O2 = 4CO2 + 2H2O

acetilén + oxigén = szén-dioxid + víz

Az én akkori olvasatomban: lepisálok egy kődarabot, és világítok vele. Szabadalmaztatni! 🙂

kütyü82

Gimnazistaként aztán megértettem már a csodalámpa működését, imádtam a kémiát Fórián-Szabó Zoltán tanár úrnak hála, jelesen is érettségiztem belőle. Hanem a biciklit kinőttem, nagyobb kellett. A menőknek ekkor már váltós bringájuk volt, nagyon szemeztem ilyenekkel, de az akkori büdzsébe nem fért bele, anyám szerint minden jövedelmét kajára és a ruházkodásomra költötte, ettem, mint a vett malac, és nagy tehetséggel szaggattam ronggyá a holmijaimat. Így lett rövidebb egy betűvel a márka: SR-26 helyett R-26-os férfikerékpár. Korrekt gép volt, mindenhova odaértem vele, ahová a koskormányú versenycangás fennhéjázó haverok. Esetleg kis késéssel.

kütyü20

Most látom, hogy megfújták a pedálját a bicajnak.

Tizennégy évesen kezdtem többfelé kacsingatni. Ezzel nemcsak a szebbik nem iránti egyre erőteljesebb érdeklődésre gondolok, hanem a saját erőfeszítést megspóroló géperejű járművek iránt megnövekedő vágyakozásra. Szepezden a sufniban állt egy lepusztult öreg, kézi sebváltós, kardántengelyes BMW motorkerékpár két külön nyereggel (ma egy gyűjtő milliókat adna érte) valamint egy szintén rokkant Berva moped. Béla bácsi fia mindkettőt amortizálta már, de én két horgászat között ragyogó órákat töltöttem a nyergükben ülve és hangosan pöfögve a számmal. Aztán felvetettem az öregnek, hogy adja nekem a mopedet, majd én újjávarázsolom. Könnyen belement, egy ismerős elhozta a Zsuk kisteherautójával Pestre. Ez volt az első gépjárművem. Soha az életben nem indult be. Végül egy szakember elmondta az egyetlen lehetséges megoldást: gyalogosan tolva irány az ócskavasak felvevőhelye, kapunk érte pártíz forintot. Nem voltam boldog.

kütyü17

A magyar gyártmányú (Egri Finomszerelvénygyár, micsoda nagyképű elnevezés, még hogy finom) ócskavas, ahogy a korabeli szlogen leírja: Berva moped drága kincs, jó, ha van, de jobb, ha nincs.

Reménytelennek látszott, hogy csatlakozzam néhány motorizált barátomhoz, akiknek a lába között Riga meg Komár hörgött és/vagy duruzsolt, és hétvégente a Velencei-tóhoz jártak le fürdeni. A lelkemben képződött sötét alagútban egy szívszorítóan szomorú esemény kínált némi fényt, bár ne tette volna! Meghalt a zsámboki nagyapám, és a házának árán megosztozott édesanyám és a bátyja. Ahhoz kevés volt, hogy ingatlanba fektessük, de hamar kitaláltam, hogy egy megbízható motorkerékpár sokat javítana a közérzetemen és a mozgékonyságomon. Tizenhat évesen elindítottam a nagymotorra szóló jogosítvány korengedményének intézését, elintéztem az egészségügyi és pályaalkalmassági vizsgálatokat, hiba nélkül letettem a KRESZ-vizsgát. Látva elszántságomat szülém megadta magát, egy József körúti kerékpárboltban kifizette a vadonatúj MZ-150-es motorkerékpár árát, 12.500 forintot. 1975-ben ez nem kis pénz volt, ahogy a múltkor érzékeltettem. A csillogó-villogó csodakecskét gyalog toltam át anyám bátyjához, Józsi bácsihoz a Rádai utcába. A tündéri öreg ereiben is benzin folyt, világéletében járműveket vezetett, gyakorlatilag mindenhez volt jogosítványa. A keleti alapossággal összehányt járgányt átnézte, beállította, kicsit járatta, aztán elhozta. Neki ekkoriban egy kisebb Simson Starja volt, felhívta a figyelmemet, hogy az MZ nagyon könnyen megbokrosodik, a gázkarral csínján kell bánni, mert hamar egy kerékre áll és hanyatt vágja a motorost. Az új szerelmemmel tettem le sikeresen a forgalmi vizsgát, jelzem, asszonkám már bőven megvolt, csak ő még nem volt lepapírozva. Nem volt féltékeny, szívesen felült mögém a „tyúkrázdára”. Kinyílt a világ, nagy csavargásokba kezdtem. Szepezdre leértem vele két óra alatt, oda-vissza megivott 7-8 liter benzint, ez harminegynéhány forintot jelentett, egy kiló hús többe került. Hátul felszereltem egy csomagtartót, nyaranta erre pakoltuk fel a sátrat, hálózsákokat, melyek alátámasztották menet közben a kedvesemre rögzített, személyes cuccainkat tartalmazó hátizsákot.

kütyü16

Ma is megdobban a szívem, a szerelem nem múlik el!

Két nagy haváriám volt vele, amikor akár a fűbe is haraphattam volna – az apró eséseket, kicsúszásokat nem tartom említésre méltónak –, egyszer egy baráti társaságból lovagiasan hazafuvaroztam egy számomra érdektelen hölgyeményt, mikor a STOP-tábla ellenére elém hajtott egy taxi a keresztező útról. Ha nekimegyek, akkor ütközünk és repülünk, ezért inkább kicsúsztattam a motort oldalra, és a kerekektől pár centire fekve sikerült megállnunk. A büdös banyának semmi baja nem lett, a természet pazarul kipárnázta, ráadásul maga alá gyűrt; a motoron apró karcolások keletkeztek; nekem a dzsekim, farmergatyám elszakadt, a bőr a lábamon jelentősen megfogyatkozott. Azért folytattuk az utunkat, hazaérve meglepve láttam, hogy a cipőmben áll a vér. Asszonkám meg első ijedelmét feledve jól megmorgott, hogy minek cipelek más nagyságákat, irgum-burgum.

A másik nagy esés egy terjedelmes olajfolt jóvoltából történt, egy S-kanyarban hirtelen kiugrott alólam a hűséges jószág, s én kóválygó gólyafosként csak repültem, repültem. Volt időm bőven, szépen lepergett előttem mindaz, ami addigi életemben történt, mintha még bele is lassított volna az adásrendező. Végül egy sövénybokor tövében landoltam, kicsit gondolkodtam, hogy hirtelen felindítsam-e magamban a tökéletes bánatot, mely állítólag a vétkeseknek a haláluk előtt feltétlenül szükséges az üdvözüléshez, vagy kaparjam össze magam inkább a további evilági tortúrákhoz. Az utóbbi mellett döntöttem, csak a járgányomat nem találtam. Jó harminc méterrel távolabb fekve várta a drága, hogy vele is törődjek. 🙂

(Ördög és pokol, megint nem fért bele a sok hablatyom egy tisztességes méretű bejegyzésbe! Nincs mese, folyt. köv.)

Balatonszepezd – a világ közepe

Az én kedves kis falum lelkes patriótái ezzel a címmel hoztak létre egy oldalt illetve nyílt csoportot a legnépszerűbb közösségi portálon. Ancsa lányom fedezte fel, bekopogtatott hozzájuk a blogom szepezdi emlékmorzsáival, aztán mi is sorban. Itt köszönöm meg nekik a szeretetteljes fogadtatásunkat. Németh Ferenc, a község krónikása azonnal érdekes dokumentumokkal kedveskedett nagyapámról, a megbecsült igazgató-kántortanítóról és családjáról.

Hazatérve a csodásan sikerült szepezdi „családegyesítésből” az oldal régi fényképeit nézegetve rágni kezdtem asszonkám fülét, ugyan keresse már meg a rossebb tudja, hová süllyesztett régi fényképeket, mert én csak azt találom meg, amit én tettem el. Vagy azt se, mi lenne velem a drágám nélkül!

Ime a nagyapámról kapott anyag egy képpel illusztrálva:

IMG(katt és nagyít)

“FÜZIK JÁNOS igazgató – kántortanító

Nemes pusztaócsai és cifferi Füzik János rk. iskolaigazgató, Balatonszepezd. 1884-ben szül. Keszthelyen ősi nemesi családból 1954-ben Szepezden hal meg. A gimnáziumot Keszthelyen és Nagykanizsán, a képzőt Csurgón végezte 1906-ban. Niklán kezdte el a pedagógiai működését, majd Tótszentpálon tanított, azután visszatért Niklára, ahol 1916-ban igazgatóvá nevezték ki. 1918-ban került Balatonszepezdre. Egy éven át katonai szolgálatot teljesített a világháborúban, azután felmentést kapott. A Tapolca—Balatonfüredi Rk. Tanítóegyesület elnöke, községi képviselő A Hangyának nyolc éven át ügyv. igazgatója volt. Neje: Rivnyák Irén, gyermekei: Imre tüzérzászlós és Irénke.

1937-ben igazgató tanítónak nevezik ki 32 éves tanítói elismerése végett. A helyi temetőben lett eltemetve 1954-ben.”

A sírját minden évben meglátogatjuk, a felirat már alig olvasható, de egy-két szál virágot állandóan borzol rajta a domboldalon a tóra lefutó szél.

SAM_0255

Egy kép Imre apámról, az említett tüzérzászlósról, aki századosként esett szovjet hadifogságba valahol a Donnál, és 1948-ban, szabadulása után szinte azonnal meccset játszott a helyiek által dédelgetett focicsapatban. (Bal alsó ülő játékos, barna, akár a brazilok.)

IMG

És két kép a később szintén tanító-tanárrá vált utódról, az egyiken gyermekként horgászom, a másikon kócos ifjúként pózolok a zsákmánnyal. Mindkét képen látható az én szeretett Matula Mikolacsek Béla bácsim.

IMG_0002IMG_0001

A nyaralásunkról majd legközelebb, az elődök után az utódok is érdemelnek néhány jó szót. 😀

Adásszünet

Remekül működik az új klímaberendezésem, szinte bosszant, hogy az elmúlt napokban bezörgetett a zimankó, nincs értelme járatni. Szeretem a hűvös nyári napokat, olyan jó betakarózni éjszaka. Ma feloldottam a konyhai tűzhely sütőjére kiszabott nyári embargómat, a tepsiben mosolyog egy rakás göngyölt sertéskaraj, kizárt a fogyókúra.

Most eltűnök néhány napra, Ancsa lányom a fejébe vette, hogy megbalatonoztatja a béna öreget. Hátha nem utoljára!

Irány Szepezd (katt rá), a gyökerek; közvetlen a vízparton bérelt egy házat egy hétre. Nem olcsó, de megspóroljuk a strandbelépőt. Visszük a mobilnetet, de én úgy vagyok vele, mint a mobilklotyóval: csak végszükség esetén… Könyvet fogok olvasgatni, néha megpihentetem a szemem a vízen, a déli part dombjain, hajnalban a szomorúfűz lombjában nekem dalol az aranymálinkó. Napközben meg kényeztetnek a nekem legdrágábbak. Szép az élet!

szepezd2 szepezd 3

Majd mesélek. 🙂

Ergo sum…

Természetesen az ünnepi mámor nem tartott ám ilyen hosszan, csak az elmúlt napok viszonylagos ingergazdagsága tette lehetetlenné a huzamos gép elé rogyást.

A balinkai táborom tulajdonképpen nagyszerűen sikerült, kár, hogy kevés csemete tudott eljönni, azaz éppen a lényeg hiányzott. Mindig tréfálkoztunk barátaimmal a gyermekmentes iskola utópiájáról, most itt majdnem megvalósult.

Galya

Átkelés a Gaja-patakon

a tónál

A szurdokvölgy végén az erdei tó

Persze lehet, a Gondviselő most így vigyázott rám, mert egy-két napon nem voltam a legjobb fizikai állapotban, erősen éreztem a korlátaimat, és ezt akció közben nagyon nyűgösen fogadom. Mindenki csodásan viselkedett, bár szégyellem, de egy kicsit örömmel is tölt el, hogy a táborban egy hét alatt mindösszesen elhangzó két indulatos félmondat az én számat hagyta el a saját tehetetlenségem folyományaként. Az öröm nyilván annak szól, hogy a többiek szívében ezen a héten uralkodott a béke, akarhat-e mást kis falkájától a fáradó Akela?

strandon

A bodajki strand

 Megint voltak csodás pillanataink. A szokásos péntek esti bodajki Kálvária-dombi keresztút végén megint elakadt a lélegzet a Vértes és a Bakony lábánál fekvő medence panorámájától. Majd ezután este a templomban olyan műsort rögtönöztünk, amit bármikor és bárhol vállalnék mindenféle kritikát kockáztatva. Két újonc nagylányunk népdalcsokrot énekelt a forrásvíz tisztaságával, Csilla felolvasta azt a Fekete István-novellát, mellyel gyerekként prózamondó versenyeken aratott sikert (Három fej kukorica), nevelési célzattal én is próbáltam szórakoztatni egy elbeszéléssel a kísértetekről. Egy mosoly volt a kis templom! Míra lányomat aznap meglátogatta Eddi barátja, akiről azóta kiderült, hogy fölvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre énekművész szakra, itt is gratulálok neki. Én eddig nem is hallottam énekelni, bár tulajdonképpen a lányomat sem, mindig nyüszített, hogy a nyilvános szerepléseit egyelőre kerüljem el. Hát amit a két ifjú az orgona segítségével odavarázsolt a szakrális térbe… A főoltár fölötti falra festett evangélisták szimbólumai megelevenedtek: az angyalnak (Máté) csodálkozóvá kerekedett a szeme, a bika (Lukács) és az oroszlán (Márk) döbbenten néztek egymásra, a sas (János) máskor oly szigorú tekintete egészen ellágyult. Persze a fénytörés tehette, hisz sokat látott boldog szemeimből páros patakként buggyant elő a könny…

Nagy ölelés volt, hombárölelés!

Dinnyék az udvaron

csurgói kastély

Arcok a fehérvárcsurgói kastélynál

Szombaton aztán egy személyes ajándékot is kaptam: ahogy korábbi bejegyzésemben sejtelmesen utaltam rá, két bimbódzó blogbarátság is személyes találkozássá bővült. Jó az, ha az ember a második félszáz évében is gyűjt…! Thia és Nezsike, köszönöm, hogy eljöttetek! (Házibéláról se felejtkezzünk el!)

Múlt pénteken megjött a határozat a kiselejtezésemről. Éppen ideje volt, augusztus 16-án lejár az éves táppénzem. Rokkantsági besorolásom 80%. Fogalmam sincs még, hogy ez mit jelent. Most adatokat kérnek a korábbi még ledolgozott néhány hónapom jövedelméről. Az iskolában csak szerdán van hivatali ügyelet, de így is el kell küldeni a papírt a Magyar Államkincstárnak. Remélem nem packáz a hivatal hónapokig!

Ezen a héten meg azért sem írtam, mert Taki barátom szombaton ideszólt, hogy most vagy soha menjünk horgászni. Jó az idő, azaz nincs meleg, ilyenkor nyílik a Tisza-tónál a halaknak az bányája. Csapot-papot félre, vasárnap reggel már indultunk is. Az engedély és a napijegy ára nem publikus, asszonkám is olvasó. Benzin, autópálya még, hogyne érné meg: egy folyamatosan eresztő ótvaros csónakban állandó lábvizet véve többször Ötzivé fagytam, szivacsos állagúvá áztam, az éjjeli süllőzésnél megettek a szúnyogok, hallgathattam Taki nyűgös veszekedését egy-egy ügyetlen bedobásnál, miközben gyakorlatilag semmit sem fogtunk. Az egy kárászt és a keszegeket meg élből visszaengedtem, vacakoljon vele, aki alsó tagozatos! De a két deviáns: a szívem meg a lábam egész jól bírta a gyűrődést. Ez is egy zsákmány!

Most megint nélkülözöm a netet jó egy hétig, egy régi barátomtól jelképes áron évről-évre megkapom a nyaralóját egy hétre. Irány Balatonvilágos! Bár a nőm nyafog az időjárás miatt, nem tudja, hogy a napocskát biztos helyen tartom fogva. Fürödni lehet a kádban is. Majd lesznek vérre menő Scrabble- és Activity-partik. Mint Balinkán, itt sem lesz könnyű megszokni, hogy nem cigizhetem végig a pihenésre szánt hetet. Bezus ígérte, hogy pár napot ott tölt, majd jól beleslukkolok az ő aurájába… Hiába, vonzó a nő! 🙂

„Tollfosztás”

horgászSzeszélyes ez az április, miként a Tisza-tavi pikkelyesek valamint az olvasóim. Mert hogy kedvezzen az ember a nagybajuszú jámbor pontynak, mikor a sulyomlevél alá löttyinti csábító csemegékkel ékesített horgát? Előre beáztatott, ánizzsal ízesített kukoricát tűzök: nem kell neki. A gusztán hullámzó trágyagiliszta-csokor szinte megszólal: nem kell. Puffasztott akármit húzok föl, rá se tojik, de a pufi hamar leázik. Kis horogra csontit tűzök, hogy legalább a keszegpórnép látogasson, rezzenéstelen a zsinórom. Addig, míg a két doboz Sárkány típusú komlódzsúz megteszi hatását, és óvatosan fölállok a billegő csónakban, hogy hatalmas természetemen könnyítsek. Megfontolt ötvenesként az ember nem siet, kiélvezi az aktus minden pillanatát, közben jól becélzott löveg esetén a gyönyörű tájban gyönyörködik. Aztán nyitott csapot, …., mindent felejt, mert ugrani kell az erősen rángó bot után, hogy el ne ragadja a csendes csobogásra hirtelen megéhező zsákmányállat, amely aztán kurv@ nagyot röhög, ahogy a kései bevágás után nyitott sliccel és finoman lengő, csöpögő szerszámmal igyekszik visszanyerni egyensúlyát és ezáltal a csónakban maradni hősötök.

Na, én ma is két Furosemidet vettem be, megyek gyorsan könnyülni, lehet jönni olvasni! Azaz metaforával élve: kapjátok be a csalimat! Mert a tegnapi rövid böffentésemet is még csak alig harmincan olvasták. Az egyik előzőt meg százhetvenen. Mindegy, majd én jó sokszor olvasgatom… 🙂

A hűségeseknek pedig hála, jöjjenek csak, fogok én még jól is írni, vagy miaszösz!

Az ujjammal nincs sok újság (ujjság, höhöhö), egy hete megint finoman gyulladt, odázunk tovább, most újabb antibiotikumot szedek. Szemüveggel kiolvastam a használati utasítást, bár több okból is utálom az ilyet: egyrészt állatorvosi lóvá változom a sorjázó mellékhatások részletezésétől, másrészt idegenkedem az olyan demagóg parancstól, amely megtiltja az alkoholtartalmú szerek együttes alkalmazását. Nos, ilyen itt nem volt, megtudtam azonban, hogy ezt adják a gonorrhea (kankó, tripper, gatyabaj) gyógyítására. Hajrá, üssünk két legyet egy csapásra, reszkessetek luvnyák, rátok ront az immunis kukac!

A képzeletem megint meglódult, lebeg, mint a száguldó csiga szarva, kicsit hagyom, kenyeret nem kér, le van… (Ma már a második lebegő puhatestű…!)

tollJaj, most újra jó magyarnak lenni, ismét emelt fővel járhatok! Nemrég több alkalommal leszedtem a keresztvizet jól megválasztott államfőnkről, Schmitt Pálról, mikor írott kommunikációiban összeférhetetlenséget mutatott a nyelvtan szabályaival. Még a Nemzet Golyóstollának is neveztem. Nem a politikája, a pallérozatlansága zavart. Mikor aztán szinte az egész ország röhögött – az ellenzék harsány kárörömmel, a józan kormánypárti többség diszkrét szemlesütéssel –, próbáltam empátiát mutatva visszahátrálni a megbélyegzéstől, hisz közjogilag mégis tisztelettel kell illetnünk még hosszú évekig.

És most egy újabb malőr az államfő és a toll viszonylatában. Csak ez nem a magyarok hírnevét gyalázza. Mindig vonzott a cseh nép mentalitása. A hagyományai, a sör, a knédli pecsenyével és káposztával, a fanyar és mindig működő humor, Dvorák és Smetana, Hasek és Hrabal, Milos Forman és Jiri Menzel, Prága szépsége és hangulata, és sorolhatnám. Nem zavarta ezt a viszonyt Holubár és Mikola (tudjátok a cseh bajnok, aki Toldi megjelenése előtt aprítja a magyart), de még a marseille-i 1:4 sem.

Volt egy szimpatikus elnökük is: az író és valódi forradalmár Vaclav Havel. A mostani druszája meg a kamerák kereszttüzében tollat lop! Egy nép képviseletében! Egész egyszerűen elképesztő! Mert mindenki mondja, hogy a politikus legfőbb ismérve, hogy lop. De ez! Így! Szegény csehek!

A pacák nevét nem is írom le, a videót nem ágyazom be, az én blogomat ne rondítsa! Aki nem látta, itt nézheti meg.

Én meg elégedetten hanyatt dőlök, és ünnepelve mondom: Éljen a mi Schmitt Palink!