Ó, a Balaton… (6. Nő a taton!)

yolleA következő vízen töltött napokon alaposan megcsappant a fahajók iránti szenvedélyem. Bár a megvitorlázásuk feledhetetlen sportélményt nyújtott, de hamar rájöttem, hogy nagy szerelem kell, hogy az ember sóhajtozás nélkül kibírjon egy-két hetet dupla vegyespárosban (édesnégyesben) a vitorláján X-et viselő 15-ös túrayolle apró kabinjában, mely csak az árboctőnél emelkedik ki a tatból, ezért az orrban nincs fekhely, az legfeljebb horgonykamrának használható. Középen pedig szekrényként ott terpeszkedik a svertkaszni, amiben a vaslemezből szabott uszonyt lehet le és fel mozgatni. Hátszélben nincs szükség a svertre, a kezelőkötelével teljesen fel kell húzni és úgy rögzíteni, mert csak fékez. Minél meredekebben tartunk a szél felé, annál jobban le kell engedni, hogy megakadályozzuk az oldalcsúszást. Nagy játék, mai hajósok ezt már alig ismerik, talán csak a sportvitorlázók.
Kétoldalt a tat alá nyúlik be a lécekből összeeszkábált fekhely, melyet egy ótvaros huzatba bujtatott vékony szivacs fed. Egy embernek elfogadható. De mi ketten-ketten voltunk, az első héten Janó barátom és leendő komámasszonyom volt az útitárs, a második héten asszonkám Ildi nevű barátnője a saját Lacijával.
Szűken voltunk, mint a fába szorult féreg, egyik oldalamban a hajóborda, a másikban az oldalborda. Ha cserélni akartam, rendre lefejeltem a kajüt melletti fedélzet deszkáját. Remek tanműhelyt jelentett a későbbi házasság okozta gyűrődések elviseléséhez. „Kurvannya és baszoma”, oszt a hajó megy tovább! Navigare et ridere necesse est! 🙂
Kedves meglepetést szerzett a bárkám mindkét baráti párnak. A bóklászásaink során kétszer is kiadós, vagy két napig tartó esőt kaptunk. Mi a jobb oldalon aludtunk, mint azóta is mindig, a másik oldalon azonban valamilyen résen utat talált az esővíz a kabinba. De bőven ám! Arra neszeltek az átelleni lakótársak, hogy egy cseppet borzonganak a szarrá ázott hálózsákjukban. Rosszkor voltak rossz helyen. Mégis, mennyit röhögtünk!

főzőReggel és este felvágottat, sajtot ettünk, néhány pecsenyésnél megengedtünk magunknak egy-egy szál hurkát roppanós almapaprikával vagy koviubival.  De főztem is. Gázfőzőre nem telt, olcsón vásároltam egy lemezgyárban készített kétégős, denaturált szesszel működő főzőlapot. Lassan dolgozott, de a tejfölös és paprikás krumplifőzelékem sült lecsókolbásszal fenséges volt, a mólón sétálók nagyokat nyelve bámultak az alumínium csajkánkba.

sörPiáltunk is, persze kulturáltan. Az olcsó balatoni világos sör volt a sláger, de hűtő híján ez a vízen már élvezhetetlennek bizonyult. Azóta is hirdetem, hogy meleg sörnél nincs rosszabb, talán csak a hideg nő. Elfogadható árú palackozott minőségi bort ittunk, ketten bőven betintáztunk egy hétdekás üveg tartalmától. Van egy diám, melyen a túra végén a fenékdeszkák alól kiganézott üres üvegek sorakoznak a hajó mellett a parton. Szép mennyiségnek számított. Akkor!

DSC_1421

A kép csak illusztráció, bármiféle hasonlóság csak a véletlen műve lehet. Az az izmos pacák ott baloldalt egyáltalán nem hasonlít…

Ezután már csak műanyaghajót béreltem. Ancsa lányom születési évét kihagytuk, de ettől kezdve minden évben legalább egy hetet a vízen laktunk. Aztán a kilencvenes években megszűnt a kölcsönző, pár évig magánhajót béreltem eléggé borsos áron. Jó pár kollégám, barátom velünk ismerte meg a vitorlázás csodáját, ma is emlegetik az együtt átélt kalandokat. Nekem most egy hatalmas emlék-kaleidoszkóp az egész, ha lesz időm egyszer, szépen csokorba gyűjtöm a legizgalmasabb és legmulatságosabb történeteket.

 DSC_1323

A “vakegér” (B-16-os) újságpapírral függönyözve. Janó hajóján döglés, az enyémen szorgos takarítás… 🙂

DSC_1411

Egy másik legénységgel a B-18-ason, ez volt az igazi!

De ne felejtsük el, én most (2010 szeptemberében) a betegszállító furgonban a szívműtétem utáni rehabilitációra tartok Balatonfüredre! Közben felidéztem néhány történetet… 🙂

Reklámok

Ó, a Balaton… (5. A havária)

Csodálatos fiatalságom a konszolidálódó Kádár-rendszer idejére esett. Mi már csak hallomásból ismertük a csengőfrászt és a lefüggönyözött Pobedát, ezért valahogy nem féltünk igazán. Aztán cseperedtünk, felmenőink félelmei is enyhültek, mesélni kezdtek, a Szabad Európa Rádiót rendszeresen figyelve érzékeltük, hogy azért messze vagyunk a valódi szabadságtól, de a zsarnokság már nem mart a húsunkba, éltünk, mint Marci Hevesen, persze máról holnapra… Irgalmatlan szegénység volt, emlékszem, milyen súlyos áldozatot jelentett az első televízió (használt egycsatornás Kékes) meg az ötvenliteres hűtő megvásárlása. Én olcsó gyerek voltam, enyhén angolkóros és nyeszlett, régi képeken a klottgatyámból kiálló két párhuzamos hurkapálca közepén a bog a térdem. Minden nyavalyát összeszedtem, alig ettem valamit. (Ez sokak szerint ma is így van, de legalább iszom rendesen. Borzasztó, fél éve álltam utoljára mérlegen, és átléptem a százat! Csak az vigasztal, hogy sok nő véleménye szerint a férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz.) A piarista túrákig nem ettem meg semmilyen húst, leszámítva a párizsit és a téliszalámit. Anyám húsz deka combból főzte a pörköltet, a vadast, az elég volt neki három napig, én meg a szafttól csucsogós köretet fogyasztottam boldogan. A túrákon aztán a szél, a nap, az erőteljes izommunka észre térítették az elkorcsosult szervezetemet, a csontom és a bőröm közé duzzadó kötegek fejlődtek, azóta bármit szívesen fogyasztok, az egy sárgaborsó-főzeléket kivéve, de ez pszichés, már írtam a bölcsődés történetről Kórkajapia című opusomban.

Nem voltak hát nagy álmaim, eszembe sem jutott, hogy nekem valaha vitorlásom lesz. Pedig ekkor már halálosan szerelmes voltam. Már a vitorlázásba! Is! Hogy lehetett ezt a szimultán vonzalmat ötvözni? Csodás lehetőség nyílt..

 kölcsönző

Működött akkoriban egy egész országot behálózó szocialista állami cég: az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat, mely a nevének mozaikszavát a kiejtése szerint X-szé vonta össze, ez lett a logója. (A helyesírási program így javítaná: „lógója”. Köszike!) Ahogy az 1973-as reklámképen látszik, elég nagy kínálattal dolgozott. Népszerű volt, sok család például készpénz híján úgy vásárolt háztartási gépet, televíziót, hogy fizette néhány évig a kölcsönzés árát, és egy idő múlva automatikusan az övé lett a vágyott tárgy. Persze úgy az eredeti ár kétszereséért. Én Ancsa lányom születésekor babamérleget és babakocsit béreltem, de lehet, hogy az utóbbit kiselejtezve meg is vásároltam, mintha most is a pincében porosodna. Aztán a lepusztulóban lévő parketta felújításakor parkettcsiszológépet kölcsönöztem. Magam oldottam meg, hol lett volna iparosra pénzem!
Az X bodegái megjelentek a strandokon is nyáron, fekvőgyékényt, gumimatracot, csónakot, kerékpárt, majd később viszkát (szörföt) kínálva.
És volt az X-nek egy csodálatos telephelye a balatonboglári kikötőben a ma is működő kemping bejárata előtt. Egy vitorlástelep, ahol hajót lehetett kölcsönözni. Tisztességes flottával rendelkezett: 1977-ig csak fahajókat kínált (napi bérlésre néhány kalóz/800 forint/hét, túravitorlázásra kabinnal rendelkező tucatnyi 15-ös yolle/1200 forint/hét, féltucatnyi 25-ös yolle/2000 forint/hét, három teknőszerű tengeri beluga/sok, nem emlékszem), ezután a füredi hajógyárban épített tőkesúlyos műanyag testű és alumíniumárbocú hajói lettek népszerűek (elég sok B-18-as, két B-24-es és 78-tól az apró B-16-os, a „vakegér”).
De helyben nem lehetett ám hajóhoz jutni, mind foglalt volt előre. Pesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Hobbi bolt melletti kirendeltségen kellett előjegyezni a kívánt vitorlást. 1976-ban március táján mentem, az összes kabinos hajó egész nyárra elkelt, kínomban foglaltam egy kalózt egy hétre. A következő évben már résen voltam, a február 15-i nyitás előtti késő este alaposan felöltözve, kétdekás üveggel a zsebben, hálózsákkal a hónom alatt odaálltam a bolt elé, aztán az egyre gyarapodó társaság szépen sorbafeküdt ott a város szívében. Fáztunk, mint a makk ász, de megérte, tízkor már gyűrötten-piszkosan az iskolában voltam egy 15-ös túrayolle kéthetes előjegyzésével a zsebemben. Ezután mindig így tettem.
Minimális előleget kellett fizetni, talán száz ruppót, a többit szerencsére csak Bogláron. Nem volt kevés pénz, anyám havi nyugdíja 1200 forintot jelentett, ehhez félállásban 800-at keresett, ő nem finanszírozhatta.  Meg kellett keresnem. Diákmunka akadt bőven, egyik nyáron egy hónapig az ÉPFU Fáy utcai telepén a motorműhelyben segédmunkáskodtam 6 forintos órabérért. Összejött napi 36, mert csak hat órában engedték. Söprögettem, reggelit hoztam, de egy hét után a hengerfejek lebontását is rám merték bízni, a tömítést azért a szaki pakolta be.

zil maz 2

A legnagyobb élményt az jelentette, hogy egy-egy platós Zillel (akkor még csak benzint zabáltak) vagy a dízeles Maz billenccsel a műhelybe beállás előtt körbegurulhattam egyesben a telephelyen, a mester addig elszívott mellettem egy cigarettát. A következő évben a lakótelepi kertészetben jelentkeztem minden reggel alkalmi munkára. Gereblyéztem, saraboltam, sövényt nyírtam egy gigaollóval, látták az elszánt felelősségtudatomat, hamarosan a fűnyírók közt találtam magam egy igazi benzinmotoros masina gazdájaként. Akit a fűnyíró füstje megcsapott…! Jól fizettek, a 100 forintot minden műszak végén odaadták. A yolle kétheti bérének rám eső része kilenc nap alatt összejött, a költőpénzért repetázni kellett egy kicsit.

Mielőtt újabb „ablakot nyitok” (mit tesz a cyberzsargon), vissza a bérelt kalózhoz! Nőt erre nem lehet vinni, két erős kar kell a megzabolázásához. A korábban megírt viszkaavató túra után nem sokkal Janó barátommal át is vettük Bogláron. Biztos, ami biztos, Miska bácsitól kértem egy kiselejtezett hajóponyvát, amit a felhúzott vitorlarúd feszít meg, miután a fedélzet oldalához rögzítették a szélét. Ezt rafináltan megoldottam néhány könnyen eltávolítható képszöggel meg egy kiskalapáccsal. Volt néhány lyuk rajta, de ezt lefedtük egy lepedőnyi vastag nejlonnal. Kellett is. A hét napból ötön esett az eső, szinte folyamatosan viharjelzés volt, ilyenkor a B kategóriás hajók el sem hagyhatják a kikötőt. Valahogy elvergődtünk Keszthelyre, ahol éjszaka lezúdult a Bakony felől egy durva vihar legalább nyolcas széllel, a macskánk megcsúszott az iszapos fenéken, arra riadtunk, hogy a hajó ütődik a betonhoz. Mindkettőnknek volt egy vízhatlan malaclopó esőkabátunk, kiültünk benne a partra, és a lábunkkal tartottuk távol a hullámok és a szél nyomta lélekvesztőt. Mit mondjak, nem volt egy mámor! Reggel kicsit csillapodott a szél, egy hosszú kötél segítségével belöktem a hajót, újradobtam a horgonyt, és elmentünk reggelizni.

sült keszegA fázós éjszaka után sült keszeget ettünk, Janó barátom torkán annak rendje és módja szerint meg is akadt egy szálka, amit a helyi rendelő gégészetén sikeresen eltávolítottak. Mikor visszaértünk a kikötőbe, csodálkozva láttuk, hogy az ütközőnek kikötött tornacipőket kettényírta az ismét ütődő jármű.
Estére egész jó idő lett, de a viharjelzést – a kikötőárboc tetejére húzott piros gömbkosár – fenn hagyták. Elindultunk abban a reményben, hogy a vízirendőrök már nem jönnek járőrözni. Már biztos távolságban voltunk, mikor az én komám közölte, vissza kell mennünk, mert az ő torkában még benne van a szálka. Az enyémben is éreztem valamit hirtelen, illetlen és durva szavak hagyták el a torkomat. Vissza az ügyeletre, persze nem találtak semmit, csak az apró sérülés nyomát érezte még a drága. Ha egy férfi fájdalmat érez! Rögtön haldoklik.
Aznap már nem indultunk, másnap reggel a kosarat félárbocra eresztették, elhagytuk végre Keszthelyt. Tapasztalt hajóstársak figyelmeztettek, hogy a part mellett menjünk, mert erősödhet a szél. A vitorlákat azonnal oldható rántócsomóval rögzítettük, bár látszólag erre nem volt szükség, alig lengedezett. A györöki földnyelv közelében azonban ijesztően nagy döghullámokon bukdácsolt át kalózunk, de a vitorlák csak laffogtak. Aztán a parti nád lefeküdt, s pár másodperc múlva ránk omlott az északi döngő. Hiába engedtem a vitorla kötelén, szinte lefeküdt az árboc, oldalt dőlt be a kokpitba a víz. Végre sikerült szélbe állnom, visszaállt a hajó, letéptük a rongyokat, és pádlival (evező) kiaraszoltunk a nádasba. Egy védett öbölben kimertük a vizet, de mire végeztünk, még akkor is szemmel láthatóan remegett a lábam. Átéltük az első haváriát (itt magyarázom meg az alcímet: katasztrófát, vészhelyzetet a vízen)! Kínomban elővettem a horgászbotomat, s a csalinak használt sebtiben gyúrt kenyérgombóccal egymás után emeltem ki a harmic-negyvendekás vörösszárnyú keszegeket. Kínáltam Janónak, valahogy nem kívánta a keszeget. Talán, mert nyers volt. Sportszerűen visszaengedtem őket, hadd meséljenek a halunokáknak a két remegő lábú, jólelkű szörnyről. Ma is ott élnek a györöki ősnádasban, ha meg nem haltak.
keszeg
Idegrendszerünket kímélendő szimpla fokvitorlával értük el Badacsonyt, másnap nyugodtabb szélben Révfülöpöt. Éjjel nem is szereltünk vitorlát, teljes szélcsendben áteveztünk Boglárra, mert reggel le kellett adni a bárkánkat. Csodás volt a csönd, gyönyörű a tó. És éltünk…

(Ahogy sejtettem, még maradt bennem… Nem szálka! 🙂 )

Ó, a Balaton… (4. Az affér)

A gimnáziumi vitorlástúrákra emlékezést egy olyan történettel zárom, melyre cseppet sem vagyok büszke, bár a későbbi tanári habitusom kikristályosodásában jelentős szerepe lehetett mind a pozitív, mind a negatív mozzanataival.
A jó Miska bácsi – egyik örök példaképem – hatvanegy évesen már nem vállalta az igen fárasztó túravezetést, fiatalabb rendtársaknak próbálta átadni a lelkesedését és ezzel együtt a feladatot. 1977-ben frissen érettségizve vettem részt az utolsó közös vitorlázáson. (Később is mehettem volna öregdiákként, de akkor már mindennél erősebben igényeltem a hölgytársaságot, egy bejegyzést az is megérne, hogy miért nem lettem magam is szerzetes. Sejthető… Höhöhö, most már mennék!) 🙂

A nemrég diplomázott F. tanár úr lett vezetőnek jelölve, mi Lupusnak neveztük, a gyakorló tanítását fizikából velünk abszolválta, a tárgyból nála semmit nem értettünk, de néhányunkkal hosszú és ragyogó esti beszélgetéseket folytatott a művészetekről, elsősorban az irodalomról. (Mellesleg két évvel később ő esketett minket asszonkámmal, s esztendő múltán elsőszülött lányomat ő keresztelte. A rendszerváltás után ő volt a keresztény iskolák fő koordinátora, majd igazgatója lett a magyaróvári giminek. Szörnyű hígulás, az újrainduló iskolákban csak egy-egy valódi piarista van, általában ők a direktorok!) A szelíd lelkületű Lupus hórihorgas, igazi alföldi parasztgyerek volt, vizet csak vödörben, teknőben és pohárban látott, fogalma sem volt a hajózásról, nem is tudom, hogy szerezhette meg a vízi jártasságit. Jellemző rá, hogy az első ebédünkkel, egy jóízűre sikerült lecsós tarhonyával a délutáni, kissé hullámosnak bizonyuló menetünk alatt szürkészöld arccal kihajolva a hajóból a halakat kényeztette. Pedig sosem horgászott.

 sudár

Bő szélben nem is egyszerű…

 kúp

…esetleg így, de ez macera!

Éppen ezért Kovács úr elküldte vele az akkor negyvenes évet taposó T. tanár urat, akit sziporkázó elmével és kiállhatatlan, rabiátus természettel áldott meg a sors. A magyar- és erőszakos Ervin érdekes figura volt, durva cinizmusát és szarkazmusát körömhegynyi önirónia sem enyhítette, a zsenge kamaszlelket teketória nélkül taposta a padlóba. Tíz évvel később el is tiltották a katedrától az ismétlődő balhék miatt. (Két éve temettük, Isten nyugosztalja, egészséges ember az Úrhoz hasonlóan megbocsát, ha nem is könnyen, én is sokszor idéztem Somlyó György elgondolkodtató sorait:

Mese arról, ami elmesélhetetlen

Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,
sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.  )

versenykalózA Fiastyúkon egyedül az én későbbi egykomám, Janó tudott bánni a hajóval, kényeztették is rendesen. Én a Szél-hámos nevű versenykalózban szintén vén tengeri medvének képzeltem magam a két kezdő másodikos társaságában, egyikük később az Első emelet nevezetű együttes menő basszgitárosaként vált ismertté. Történt, hogy a badacsonyi kikötésnél a mizantropikus Ervin legott felkereste régi papcimboráját, a tomaji plébánost.

kannaPirospozsgásan, csacsogva tért vissza a flottához egy tízliteres műanyag marmonkannát cipelve. A kikötőben akkor még kevés hely volt, nyugalom meg egyáltalán nem, hisz a rablósoron mattos tekintetűvé ittasodott tántorgó kurafiak rendre odahánytak, olykor a sorakozó hajókat sem kímélve. Szedtük hát a horgonyt, s a kellemes kettes nyugati szellőben Tihanynak fordítottuk a hajó orrát egy hangulatos éjszakai vitorlázás reményében. Még derengett némi világosság, észrevettem, hogy a vezérhajó kokpitjének ülésén meg-megdől a fent említett kanna. Közelebb csobogtam, és megemlítettem az egyenlő elbánás elvét. Ervinnek az aranyló olaszrizling ekkora már a szívét is bearanyozta, átdobatta velem a majd háromliteres hajókulacsot. A biztonság kedvéért a legénységem kulacsait feltöltöttem vízzel, nehogy már szomjan haljanak, s a „tankerhajó” mögé osonkodva megkaptam az üzemanyagot. Mi tagadás, jóféle bort kortyolgattam. A fiúk nem kértek, mondtam is nekik, így legalább nem megy pocsékba. Leültem a farba a fenékdeszkára, lábam között lapult az „anyatejes” kanna, a sottokhoz (vitorlakötél) nem kellett nyúlni, hisz kényelmes raumban (háromnegyedszél – a menetirányhoz képest 120 fok) utaztunk, az irányt a hónom alatt lévő kormányrúd segítségével a felsőtestem mozgatásával szabtam meg. Erre mondhatjuk, hogy Ábrahám ölében… Néha eltávolodtam a többiektől, ilyenkor elpöfékeltem egy tiltott cigarettát, aztán utolértem őket. Odaát is terjedt a jókedv, népdalokat kezdtek énekelni. Nosza, ebbe mi is bekapcsolódtunk, s hogy ne legyen nagy a fáziseltolódás, egészen közel navigáltam. Igen ám, de az én hajóm sokkal gyorsabb volt, mint a többi, ezért szilaj kedvemben elkezdtem körbevitorlázni az anyahajót. Ezt mondjuk elég durva sértésnek, de legalábbis a tudás fitogtatásának tartják hajós körökben. A már kissé kapatos Ervin agyát is elborította a vörös köd, kiállt a hajóorrba, és az öklét rázva kezdett ordítozni felém, hogy ne tébláboljak előttük, mert így nem tudnak haladni. Nekem sem kellett több, a kötelező tiszteletet feledve blazírt pofával határozottan felszólítottam, hogy „aki hülye, ne jöjjön vitorlázni”, valamint elláttam jótanáccsal, miszerint agytolulás esetén hasznos lehet a fejre loccsantani egy hajóvödörnyi vizet. Képzelhetitek! A legenyhébb az volt, hogy kirúgat a gimnáziumból. Erre a szánalmas hörgésre már nem válaszoltam. Hajnali három körül kötöttünk ki Tihanyban, a beluga jó másfél órával később, mi már húztuk a lóbőrt. Hallottam, hogy a macskát kétszer is korán dobták ki, nem ért el a kötele a partig, vacakoltak a dokkolással egy jó órát még. Minek iszik, aki nem bírja?
Ervin dicséretére el kell mondani, nem hozta szóba többet ezt a mámoros éjszakát!
Nem volt igazam, ma már szégyellem! Arra vagyok büszke, hogy pályafutásom alatt soha nem történt velem még hasonló sem!

(Megint nincs pofám folytatni, de holnapután befejezem! Vagy nem… :-))

Ó, a Balaton …(3.)

 harisnya/Paloma Negra kommentje elgondolkodtatott. Megnéztem néhány árjegyzéket a mai harisnyatartókról, elismerem, lehet valami libidót erősítő hatásuk az arra fogékony felebarátaimra. Ez itt például tetszik! Utólag megkövetem őket, amennyiben az ízlésüket előző bejegyzésemben megszóltam. De a tangát sem csípem! 🙂 /

Néhány fiatal olvasóm jelezte, hogy szívesen böngészi az ifjúkoromat felidéző nosztalgiázásaimat, hiszen számukra ez igencsak történelem. Én is szívesen hallgattam anyai nagyapám visszaemlékezéseit, aki a két háború között a Pejacsevich grófok udvari sofőrjeként, mint a Magyar Királyi Automobil Klub egyik alapítója lelkesen száguldozott úttalan utakon úgy ötven kilométeres csúcssebességgel. Repesztett az építőkocka alakú nyitott Merdzsóval a technika modern lovagjaként keresztül a falun, néhány elgázolt jércét és jobb életre vágyakozó menyecskék sóhaját hagyva maga mögött a porfelhőben. De kár, hogy a kisöreg nem írta meg!

merdzsó

Hát, én megírogatom, bár alám a fénysebességgel fejlődő számítástechnika adott lovat. Ne járjak úgy, mint a kántor-tanító másik nagyapám, aki meséivel nem tudta megvárni a kései egyetlen unokát, így csak annak génjeiben hagyott nyomot. Igaz, ott alaposat!

Egy a mai viszonyok között cseperedő állnak tulajdonképpen le kell esnie, hogy milyen komoly költségbe verte a szülőket a vitorlástúra. Hetven jó magyar forintjába fájt jóanyámnak a teljes heti ellátás. Azaz napi tízesből étkeztünk. Pedig volt étvágyunk. Ugye leesett? Mármint az állatok. Döbbenetes ma olvasni akkor is, ha a tej és a kenyér egységesen 3 forint 60 fillért kóstált is csak.
A beszerzést a tanári ukáz alapján felváltva intéztük. Reggel teát ittunk, felvágottat és kenyeret ettünk, délben vagy este főtt valami egytálétel az admirálisi gázégőn (krumplipaprikás fradikolbásszal, mákosguba, gulyásleves, lecsó szintén a kettőnyolcvanas kolbásszal, öhöm vagy slambuc, ki melyik elnevezést szereti); a harmadik étkezésre szintén valami hideg ételt fogyasztottunk. Mekkora zabálásokra emlékszem az alumínium csajkából az alumínium kanállal! Hűtőnk nem lévén mindent el kellett fogyasztani. A legnagyobb élményt a lefekvés előtti pótvacsora nyújtotta, addigra a tökéletesen működő kamaszgyomor már újra becsületesen korgott. Ilyenkor a’la carte lehetett választani: az emberesen vastag kenyérszeletekre vagy egy kanál zsírt kentünk, vagy „hitlerszalonnát” szeleteltünk.

marmeládIsmeri valaki? Nem más ez, mint az olcsó, akkoriban kétkilós kiszerelésben faládában árult, zsírpapírba csomagolt szilárd vegyes gyümölcsíz, idegen szóval marmelád. Mivel egyes pletykák szerint zömmel félig rothadt görögdinnyéből főzték, töklekvárnak is neveztük. Jó időben a ponyvasátrat föl sem feszítettük a bumrúdra, a gumimatracot sem fújtuk föl, az intenzív emésztés okozta agyvérszegénységünkben nagy röfögve csak bebújtunk a hálózsákba, aztán horpasztás a fenékdeszkán reggelig. Én kapitányként a háromszemélyes kalózban a svertkaszni egyik oldalán viszonylag kényelmesen forgolódhattam, a másik oldalon a kéttagú legénység lába a rövid kokpit miatt elöl és hátul a deck alá szorult, így minden fordulatnál ki kellett húzni az alsó végtagot, majd újra visszadugni az új állásban. Panaszkodtak, hogy macerás, de legalább takarékosan mocorogtak.
Ha már a tápcsatorna indulási oldaláról (input) ennyi szó esett, nem felejtkezhetem el a kicsekkolás (output) oldaláról sem. A hetvenes években a kikötők környékén elég mostoha körülmények fogadták a túravitorlázókat az egyéb biológiai szükségletek kielégítését illetően. Fürdési lehetőség egyáltalán nem volt, tökéletesen elég volt a bőrünket cserző szél, a simogatóan selymes víz. Az intim testtájakat még rossz idő esetén is felfrissíthettük a hajóvödörben felhúzott vízben. Dezodor nélkül sem voltunk büdösek, asszonkámmal összebújós későbbi túráimon is egyetértettünk, mennyire vonzó a napfény illata a bőrön. Természetesen nem az azonos neműekén!
Egészséges férfiembernek a kisdolog nem nagy ügy. A parton elég egy fa vagy bokor, melynek tövében a természetet tanulmányozva szinte észrevétlen távoznak a folyékony salakanyagok. A vízen a parttól jól eltávolodva kiáll az ember gyermeke a hajóorrba, hogy az időjárás változékonyságán morfondírozzon, és csak halk csobogás tájékoztatja a többieket, hogy a külső vízszint elméletileg emelkedik. Természetesen erős szélben ez roppant összpontosítást igényel, egyik kézzel a megdőlő és hullámokon bukdácsoló hajó árbocfeszítő drótkötelébe kapaszkodva, a másikkal koncentráltan célozva a bőrfecskendővel sem sikerül olykor elkerülni a fedélzet, rossz esetben a láb levizelését. Mondjuk könnyű korrigálni a hajóvödörrel, de ha cipő van az emberen… Nem elfeledhető szempont a szélirány sem, mert a szembeszél is művelhet csodákat, ahogy a népi bölcsesség is kifejti. No, de a jó szélben hamar partot ér a szükségét végezni kívánó hajós. 🙂
A nagydolog már nevéhez mérten fajsúlyosabb kérdés. A kikötők mellékhelyiségei és a közeli nyilvános reterátok 8 órakor nyitnak, a jó vitorlázó ilyenkor már vízen van, hogy kihasználja a reggel mindig élénk szelet. A vasútállomások éjjel is nyitva levő helyiségei maradtak, igaz, azokhoz jó gyomor kellett, az érzékenyebbek inkább kifordultak belőle, halasztgatva a halaszthatatlant.

kakaóBalesetek azonban mindig történhetnek. Egyszer Balatonmáriáról indultunk. Reggel időben ettünk, ittunk (fél liter zacskós kakaót!), …tunk becsülettel, a szél Györök felől fújt, egyetlen lehetőségként cikcakkban próbáltam kicirkálni az irgalmatlanul hosszú és egymáshoz közel épített mólók közül. Menet közben valami megmozdult bennem. Na, nem gondolat, legfeljebb rettenetes gyanú. A bal oldali kikötőszár végét buján benőtte a nád, azon az oldalon nemigen sétálgatnak a nyaralók. A hajót a kövekhez kormányoztam, és hadarva utasítottam a legénységet, hagy tartsák erősen, mert én kiszállok, nincs időm a vitorlákra… Kis idő múlva földöntúli mosollyal hagytam ott az azóta szépen gyarapodó mininádast. De többé soha nem haraptam ki a tejes kakaó nejlonzacskójának sarkát.
Olyan is van, hogy a tó közepén szélcsendben támad föl az ihlet. Nincs mese, bele kell ereszkedni a habokba, aztán adj neki. Érdekes érzés a perembe kapaszkodva és taposva szemet dülleszteni. 🙂
Nyugi, kedves Olvasóm, ma már minden hajón van motor, ami kiröpít egy kikötőbe, ahol mindig nyitva áll a mellékhelyiség. (Tegyük hozzá, a kikötés több ezer forint lehet!) És a legtöbb vitorláson van legalább bio-wc a sürgős esetekre. Erről is van egy jó sztorim, legközelebb talán elmesélem…

(Megint nem sikerült! A koedukált túrákról még szólnom kell.)