A város peremén

„A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj…”

A cím és a mottóként idézett néhány verssor bizony nyomasztó indítása egy reményt hirdető blog nyár eleji bejegyzésének. Pedig tulajdonképpen jól vagyok, némi visszaesés után fizikailag összekapartam magam, még étvágyam is akad. Nem okozott különösebben meglepetést az sem, hogy a közéleti acsarkodások a választások után sem szűnnek, a fortélyos félelem igazgat tovább. Tudomásul vettem, hogy én már nem érem meg e fátum megszűnését, de a gyerekeinkért nagyon aggódom. Eddig mindig bejött az ifjakba vetett bizalmam, mert tehetségesek és jobbra hivatottak. Előbb-utóbb megtalálják a kiutat! Remélhetőleg nem máshol és nem egy kataklizma következményeként. Soha nem voltak Ady sorai érvényesebbek, mint ma:

„…Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifju testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni:
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

Asszonkám megismételt CT-je nem mutatott semmilyen romlást az állapotában, de a vérvizsgálat bizonyos értékei miatt az onkológusa úgy határozott, hogy három újabb kezelésen kell átesnie. Nem vagyunk boldogok. Ráadásul a múlt héten begyulladt a vállízülete, szegénykém csak fájdalomcsillapítókkal működött. Ilyen izomletapadásos ízületi gyulladásom nekem is volt vagy húsz éve, akkor még rendszeresen fociztam. A szemem ugrott ki a fájdalomtól, ha megemeltem a karomat, éjjel meg csak vigyázzállásban, azaz combhoz szorított kézzel tudtam aludni. Hosszan kaptam fizikotherápiás kezelést, és gyógytornára jártam, pedig akkor még nem is gondoltam, hogy valaha mozgássérült leszek.

Szerencsére már jobban van!

A helyzetjelentés után visszatérek a fenti fejcsóválós borongáshoz. Már írtam, hogy intézményesített lopáshoz, trafikhoz, földhöz, bankadóhoz, reklámadóhoz nem értek, szót sem vesztegetek ezekre. A szilánkokká szétvert oktatásügyön már keseregtem eleget, ha nem lenne annyi hivatástudattal megvert megáldott kollégám, akik sokszor tankönyv nélkül, a gyomorba kúszó egzisztenciális félelmet legyűrve mostoha körülmények között is erőn felül helytállnak, már régen kiborult volna a bili. Így azonban más a fontos.

Hasonlóan intenzív ágyon fekszik a haldokló egészségügy is, volt szerencsém beleszagolni a fekélyeibe, dolgozóinak csodálatos lelkesedése lélegezteti jobbára. Pedig ez igazán közügy, többnyire nem az egészségbe halunk bele. Lehet, hogy a döntéshozóinkat mindez nem érdekli? Aki beteg, az annyit is ér? Pusztuljon a férgese! Éljen a foci!

Jutott eszembe mindez, mikor asszonkámat elfuvaroztam az orvoshoz a közeli Gyáli útra. Fenét! Kerületünk focicsapatának, a népszerű FTC-nek az igazgatását a korábbi választási győzelem után átvette a középfokú végzettsége ellenére nagy tehetséget bizonyító Kubatov úr, a kormánypárt egyik főkomisszárja. Hamar eszébe jutott, hogy kellene neki egy új játék stadion, mert megérdemli. Nosza, kapott is pénzt rá bőven, a harmincegynéhány éves Albert Stadiont üstöllést lebombázták, a nemrég elhalálozott aranylabdás Flórit azzal kárpótolták, hogy a szomszédos utcát az ő nevére keresztelték át. Az új stadionnak sok milliárdért más lesz a neve, most olvastam, hogy egy biztosító társaság idegen nevét fogja viselni. (Gr!)

Ott álltam tehát az Albert Flórián úton, baloldalt lapult egy rozzant és rozsdás kerítés mögött a László Kórház onkológiai ambulanciájának lepukkant földszintes épülete, ahová naponta százak járnak a gyógyulás egyetlen reményével, kiböjtölve azt, hogy az összesen kilenc ágyon hosszú-hosszú várakozás után előbb-utóbb rájuk kerüljön a sor, és szétáramoljon testükben a remélhetőleg kóros sejtburjánzásokat is elpusztító szörnyű méreg, mely nincs tekintettel az ép szövetekre sem.

Jobbomon pedig az égre magasodva pózolt a grandiózus új acélépítmény, akár egy óriási nyitott szardíniás doboz, szinte a szagát is éreztem.

albert-stadion

Hirdette a nyers erőt, pedig kintről nem is láthattam a birodalmi sasra hajazó új acélszobrot. Borzalom!

fradisas

Nem, nem akarom a stadionépítések ellenzőinek sorát gyarapítani. De ott jobbra és balra pillantva megfogalmazódott bennem egy elköteleződés. Pokolra a stadionokkal, amíg nyomor van és éhezés, amíg nincs pénz kezelésekre és gyógyszerekre!

Pedig én igazán szeretem a focit! Akkor is, ha az agyonmenedzselt válogatottunk Albánia (!) ellen szánalmas teljesítményt nyújtva egy vitatható büntetővel képes csak győzni.

zöld sas

Én ezt a Fradi-sast szeretem. Emberléptékű.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”!

Most ázott komondorként megrázom magam, hogy a hallgatásomat okozó, a karácsonyt váró hangulatomat a csüggedt szomorúság sarába húzó közéleti hírkoloncok messzire fröccsenjenek tőlem. Mert hiába igyekszem, nem tudok leválni a média kínálta csapról, mely újra és újra ontja bőven az elkeserítő tényeket vagy hazugságokat, ki-ki választhat hite és elkötelezettsége szerint. Tökéletlen struccként a legtöbb politikai csörte elől sikerül a homokba dugnom a fejemet, a gazdasághoz és egyebekhez: földhöz, trafikhoz, államosításhoz, adócsaláshoz sokakkal ellentétben nem értek, a kisstílű szervilizmustól öklendezem.

De az oktatás az én ügyem, és bőven akad tapasztalatom! Megdöbbenve figyelem a szándékosan elszabadított hajóágyú, H. Rózsa államtitkár asszonyság meg-megújuló kartácstüzét, mellyel szisztematikusan szőnyegbombázza az egyéni bánásmódra építő nevelés és oktatás még létező értékeit. Most épp az évről-évre 16 milliárdot hozó tankönyvpiac „egyszerűsödik”. Választhatsz két könyv közül, majd mi azt megmondjuk. Aztán a hangos felháborodás hallatán – egy közíró szófordulatát kölcsönvéve: ökölbe szorított arccal – kiáll a nyilvánosság elé, sikertörténetről hablatyol, szemét forgatva csodálkozik, hát ez nem is két könyv. Nem bizony, van 12 évfolyam, 6-10 tantárgy, lehet jó esetben akár 240 kiadvány is. Köszike, már meg is nyugodtam. Az egyedül hozzáértő egykori kiváló tanárember, Pokorni Zoltán bizottsági elnök tiltakozását pedig lesöprik: nem köhög, kussol a bolha. Árulkodó a kép.

pokorni

Sajnos eszembe jut a 85 évesen ma is aktív amerikai nyelvész, filozófus Noah Chomsky, a generatív grammatika atyja, aki jó negyed százada tízparancsolatba foglalta a mindenkori politikai hatalom nyerő stratégiáit. Igen, olvasták ezt nálunk is sokan, s jó diákként meg is fogadják. A neten megtalálható, én csak kettőt teszek ide:

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. 

 

Innen üzenem a rombolóknak, nem sikerülhet a tervük. A gyermek ugyanis nem törtszám, nem egyszerűsíthető. A jó pedagógus, az „őrző” végképp nem! Tankönyv nélkül is tanítható bármi, különösen ma, amikor a gyerekek otthonosan keresgélnek kütyüikkel a világhálón.

Én már béna obsitosként csak itthonról buzdítom fiatal barátaimat, kollégáimat Ady Endre soraival:

„Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el…”

…és Latinovits varázslatos hangjával:

Még ma írok valami vidámabbat! 🙂

November

Mint a vészhelyzet-üzemmódba tekeredett sün, magamba gubódzva várom, sodródjon el mellettem mielőbb a november. Szorongásomat most nem elsősorban a felerősödő közéleti hisztériák okozzák: háborúba szólító békemenetek, összefogást sürgető idióta perpatvarok, barbár szoborállítások és –döntések, könyvégetés, nőnevelés ököllel és sárba tipró szavakkal, választási csalás és köré sorjázó rágalmazásözön etcetera. Azok is. Elkeseredésemben megtanulok némán, könnybe lábadt szemmel legyinteni. Mit tehetne mást egy rokkant!

Na jó, lázít és lelkesít egy picit, ha értelmes arcot lát, mert azért akad ilyen is bőven. És örül, hogy lyuk van a seggén, ha már lába nincs. Ajándék minden nap. Van remény a holnapra is. Minden tekintetben.

Valójában azért nyomasztó az idei novemberem, mert a tavalyi eltűnt valami fájdalmas, rettegést hozó ködben. Október végén kerültem kórházba a hirtelen keletkező ijesztő lábsebemmel, amit aztán éppen ma egy éve el is távolított az ügyeletes kirurgus a bal hátsó futóművel együtt térd alatt. Nagyon féltem. Nem a haláltól, hanem az életben maradástól. A valódi megrokkanástól. Pedig már volt rutinom, a kálváriám három éve kezdődött. A blogban már nagyrészt megírtam, itt csak felsorolom: szívkoszorúér bypass, aztán jobb láb öregujj amputáció, leszázalékolás, orvostól orvosig járkálás.

De most nem tudtam fölkelni és kimenni. Kilátástalannak tűnt. Be-bevillantak hétköznapi hősök, Mosolyka és Nick Vujicsics meg az Örkény-egyperces, a Gondolatok a pincében. Meg a kevésbé ismert Somlyó György-vers:

Somlyó György: Mese

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Miért-miért? Hogy ki tudjon menni. Nincs gyűlöletesebb tárgy számomra az ágytálnál és a kórházi kacsánál. A szörnyűség pedig nőtt, mert a rengeteg beszedett antibiotikum tarvágást hajtott végre a bélflórámban, és a kórházi higiénének is köszönhetően megfertőztek egy alig gyógyítható divatos nyavalyával, melyet clostridium difficile előkelő néven emlegetnek, valójában egy nem múló szapora fosás. Ezzel aztán az államalapító átpasszolt a lovagkirálynak. (Ez olyan orbitális baromság, hogy így hagyom. Tudálékos és nyelvi rejtvényekre fürkész barátotok azt akarta mondani, hogy a Szent István Kórház sebészetéről frissen csonkolva átvitték a fertőző betegekre éhes Szent Lászlóba.) Itt legalább három lépésre volt a reterát, és a járókerettel meg tudtam támadni szükség esetén. Valamivel emberebbül éreztem magam, mintha olykor a nap is besütött volna. Azért itt is meghalt mellettem a baloldali ágyszomszédom, miként az Istvánban. Ezúton üzenem, ha kórházba kerülve jobb felől megláttok magatok mellett, saját felelősségre irány haza! Az a biztos.

December 7-én gurítottak haza, már megvolt a kerekesszékem és a saját járókeretem. Nem részletezem a segédeszközökkel való közlekedés szépségeit. Mindenesetre megfontoltam minden helyváltoztatást. Az nagyon bosszantott, hogy főzés közben a tragacsban ülve nem láttam bele a lábosba, vakon kevertem a rántást. Februárban végre megszűnt a többször visszatérő fosás, és elkészült az ideiglenes protézisem. Nehéz volt újra megtanulni járni, de sikerült. Persze ma is félek egy eséstől, kétségbeesetten kapálóznék segítségért, mint a felborított büdösbogár. A tavaszi kirándulásunkon már vezettem az autómat kézi kuplunggal, és jórészt állva mondtam a verseket a Petőfi-estemen.

 viharsarok2

A nyár végén elkészült a végleges protézis, ennek felöltése nehézkes, otthon a régiben szambázom, mert könnyen beleugrom, mint egy kalocsniba.

Szép ez a november, felkelek és járok. Bevásárolok, ha hívnak, kocsmába megyek. Vajon meddig? Féltem a jobb lábamat. Az volt a rosszabb.

Taki barátommal előszeretettel ugratjuk egymást jóindulatú gonoszkodásokkal. A fent említett kiránduláson például váratlanul így szóltam hozzá:

Takikám, neked csőlátásod van.

Mi van? – kérdezte. Erre felhúztam a nadrágszáramat, mely alól kivillant a műláb tokját és lábfejét összekötő nikkelezett cső. A fejét fogta. 🙂

 protézis

A napokban visszavágott. Köztudomású, hogy jó három évtizedet fociztunk heti rendszerességgel együtt. Szerettem vele, mert látott a pályán, és oda tudta rúgni a bőrt, ahova kellett. Erre azt mondja a pici szájával:

 – Mindig tudtam, hogy kétballábas vagy!

 – Mert?

 – Te mondtad, hogy váltogatod a protéziseidet. 🙂

 vihars3

Told, ki tudja, meddig tolhatod…

Takit az elmúlt héten köszöntöttük 66. szülinapján. Előző posztjaimra készülgetve találtam egy tündéri Weöres-kéziratot, a fotóját küldtem el neki szeretettel. Nagyon érvényes magamra nézve is! Itt is kiteszem, köszöntve vele minden 47-es barátomat.

w-vers

Katt rá!

Bukott szamár

A kutyaugatás nem hallatszik az égig frázisával kezdem a következő szösszenetemet mentegetőzésképpen, mert a kiindulópont ismét közéleti felszisszenéseim közül való. Lehet, hogy az emberélet útjának második felén egyre több a nyilallás a kebelben is, nemcsak az egyre rozogább testtájakon? Így lehet valahogy, még ha ifjú titánként nem is hittem el öreg barátom figyelmeztetését: meglásd, Lacikám, ha elmúltál negyven éves, és reggel felkelve nem sajog valamid, akkor nagy valószínűséggel meghaltál. Hát most sajog jócskán, jelezve ezzel, hogy nincs okom siránkozni, elvégre vidáman élek.

A kiindulópontomra visszakanyarodva „köhög a bolha” a következő soraimban is, de jelentéktelenségem tudatában is csökönyösen hajtogatom a magamét, legalább az a néhány hűséges tanítvány és barát fontolhassa meg az öreg rozmár véleményét, akik erre járnak.

Itt az idő visszafognom a meglóduló szövegládámat, a fenti kusza nekirugaszkodásomban négy állat neve rejtőzött el. Nem az állatkertről értekezek itt kérem! Azaz…

Kedvenc állatomra, a szamárra a kultúratörténet során többféle téves sztereotípia ragadt. Aiszóposz több mint két és fél évszázada írt állatmeséiben még hol ravasz, hol buta jószág.

A szamár és a farkas

A szamár a réten legelt, és meglátta, hogy egy farkas rá akar támadni. Erre sántítást színlelt. A farkas odajött hozzá, és kérdezte, miért sántít. A szamár azt felelte, hogy “mikor a sövényen átugrottam, tüskébe léptem”, és kérte őt, húzza ki a tövist – nehogy evés közben megszúrja -, és utána akár fel is falhatja. A farkas rá is állt, felemelte a szamár lábát, s teljes figyelmét a patájára fordította. Ekkor azonban a szamár szájba rúgta, és kiverte a fogait. A pórul járt farkas így szólt: “Megérdemelten szenvedtem el ezt; ha apám mészárosnak tanított, miért kellett nekem az orvosi mesterséggel próbálkoznom?”

Ugyanígy méltán járnak rosszul azok az emberek, akik a nem nekik való dolgokkal kísérleteznek.

A szamarak Zeusznál

A szamarak egyszer az állandó teherhordás és robot miatt méltatlankodva követeket küldtek Zeuszhoz, hogy szabadítsa meg őket szenvedéseiktől, ő pedig be akarta bizonyítani nekik, hogy ez lehetetlen, és azt felelte, hogy akkor szabadulnak meg a rossz sorstól, ha vizeletükből folyót tudnak fakasztani. Azok azt hitték, komolyan beszél, és azóta máig is, ahol egymás vizeletét látják, ott a többiek is köréje állva vizelnek.

A mese bizonyítja, hogy kinek-kinek a kijelölt sorsán nem lehet változtatni.

Jellemzően az ostobaság, csökönyösség szimbólumaként maradt meg. A természeti népek persze tudják, hogy ez teljesen téves nézet, sokak szerint a kutyánál és a lónál is intelligensebb. Az iskolában mégis szamárpadba ültetik a bukott szamarat, aki buta, mint a csacsi.

Ez jutott eszembe a minap, mikor sokadszorra hallottam a „bukott baloldal” rémes jelzős szószerkezetet. A közbeszédben parlagfűként elharapódzott, akár az „igazándiból, úgymond, tényleg” időhúzó szóparaziták. Hogy születik az ilyen, valamely aktuálisan harcba küldött szóvivő saját kreativitását bizonyítani kívánandó kulturált szitokszóként felböffenti, a lelkes kórus meg visszhangozza? Azt mégse mondhatják, hogy g.ci baloldal, meg kib@szott sz@roldal. És nehogy azt gondold nyájas olvasó (a nyájast itt lehet negatív jelzőnek érteni, bár én a kedvesre gondoltam), hogy a nyafka libsi-bolsi lelkem rendül meg az ilyen nyelvi lelemény hallatán, nem. Mert mit hallok a hétvégi bírósági döntés után, amely megsemmisíti a bajai választás eredményét a nyilvánvalóan megvalósult törvénysértés (Nem csalás!!! Nem én voltam, blee!) miatt. Azt, hogy ez a bukott baloldal ármánykodása, blablabla. És akkor mit hallok az ellenoldal macskajancsijától, he? A bukott kormány így akar nyerni a jövő évi választásokon! Bukott kormány! Okos fiúka, gyorsan tanul!

szamefánt

Na akkor, édes pajtikáim, most leülünk itt a fogadószobában, és addig nem állunk föl, míg az elejétől a végéig megbeszéljük hármasban a fűzfánfütyülés módszertanát! Előrebocsátom, alábbi véleményemmel nagyon sok kollégám finoman szólva vitatkozna. Az iskolában én soha nem buktam meg, és soha nem buktattam. Pedagógiai céllal, ösztönző szándékkal írtam néhányszor elégtelent félévi értesítőkbe, egy kezemen megszámolható, hogy az egész évet értékelő bizonyítványba is. A javítóvizsgán soha, mindig vittem tovább a nebulót, hisz rám volt bízva. Korán meggyűlöltem a világvége-hangulatot hordozó szót is. A közoktatásban a bukás elsősorban a tanár kudarca, meg kell találni a módját, hogy a diákot elfogadható teljesítményre sarkalljuk. Nem kitűzött csúcsokat, százalékokat kell hajszolni, hanem a képességeket fejleszteni. Következetes munkával, szeretettel nevelve mindenkiből kisajtolható bizonyos fejlődés, a tanulási problémákkal küzdőkből is. Igen, nagyon nehéz ez, lemondani a gyerekről, átpasszolni a problémát sokkal könnyebb. Nincs tehát bukott diák. És főleg nincs csúfolódás, mert az a gyűlölet előszobája. Értitek! (A felsőoktatás kicsit más, ott inkább elfogadható az elutasítás nyilvánvaló alkalmatlanság esetén.)

Ki bukik el/meg? Miért, ki nem? Bukik a csecsemő, mikor a még fejletlen emésztőrendszeréből a lenyelt levegővel együtt felböffent némi anyatejet is. Aztán hányszor bukik, míg biztosan megáll a lábán. Esik, hullik a kerékpárral. Fejre áll a focipályán becsúszó szerelésnél. Földbe döngölik rossz pedagógusok a bölcsődétől sajnos az egyetemig. Kudarcok érik a tiniszerelemben, később a párválasztásnál. Nem nyer a csapata, nem nyer választást a pártja. Kihasználja a főnöke, kirúgják az állásából, elhagyja a párja, csalódik a barátjában, meghal a hozzátartozója. Így aztán mindenki bukott. Jézus csak háromszor esik el a Golgotán, én számtalanszor. Bukott vagyok, de amíg élek, felállok újra. Így csúfolódjatok, Drágáim!

Most, hogy így meghallgattatok, jutalmul mondok két rövid meserészletet a szamárról. A két szöveg nem függ össze, ha majd ilyen idősek lesztek, mint én, ti is jókat fogtok mosolyogni évezredes ismétlődéseken. Az első egy mai sikeres színházi előadás kritikájának részlete, a másik egy régi keleti népmeséből való. Ítéljétek meg, melyik csúfolódáson lehet jóízűen mosolyogni!

„…Péter ragaszkodik a szamarához, és ennek kapcsán elviselhetetlenül dagályos szónoklatokat szaval el az erős hit és a szamár kapcsolatáról, meg arról, hogy a magyar az ilyen, nem adja meg magát legyőzve sem, nem lesz gyarmat, hanem keres egy szamarat és rábízza magát.”

szamár

Történt pedig egyszer, ó igazhitűek és gyaurok… Naszreddin Hodzsa útra kelt, hogy meneküljön a szegénység meg a hitelezők elől, de addig sarkantyúzta a szamarát, amíg az megbokrosodott. Vakon rohant az úton, a többi vándor utánakiabált: „Hova vágtatsz, Naszreddin?” „Ne engem kérdezzetek, hanem a szamarat”…

szam

A trafikmutyi visszanyal

Előző két bejegyzésem zsörtölődései után ideje hangot váltanom egy csöppet, mielőtt egy véletlenül erre tévedő új olvasó a blogtulajt gyomorbajos mizantrópnak találva a hátát mutatja, s eliszkol innen. Nem, kérem, a saját nemzeti mosolybolt továbbra is nyitva van, csak bizonyos környülállások okán takaréklángon üzemel, néha diszkréten homályos tejüveg mögé húzódik. De most vigyorogva kitüremkedik onnan, miként Juhász Feri bácsi az elvesztett Latinovitsot átkozódva sirató burjánzó képsorában a „csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből hagymásan kitolul”.

trafik

Eleddig fásult szkepszissel figyeltem a média rajzását a trafikügy körül, enyhén émelyegtem az újabb nyilvánvaló nemzeti átveréstől, ahogy az ellenőrizhetetlen pályáztatás során balkáni „egyszerűséggel” csokorszámra utat találtak a meghirdetett koncessziók, hogy is mondjam, érdekes kötődésű új tulajdonosaikhoz. Tessék-lássék sajnálkoztam a megélhetésük elvesztését nehezményező régi trafikosok sorsán, és megkeseredett a szám az osztás után azonnal törvényileg megemelt árrés hallatán. De kit érdekel ez a hisztéria?

trafikok

Ahogy korábban megírtam Füstbement… és Cigi és Facebook című posztjaimban, én 37 év kemény bagózás után három éve letettem a bűzrudacskát végleg. Jó, kellett hozzá némi nyitott szívműtét meg az azt körítő mizériák.

Azonban most megvilágosodtam. Nem a felelősséget elkendőző porhintés volt az illetékes elvtársak bizonyítványukat mentő magyarázkodása. Pedig azt hittem, én balga lélek! De nem! Ők ezt előre tudták! Meglepődve értesülök róla, hogy egyre több értelmiségi barátomat kínozzák az elvonási tünetek. Letették a cigit! Nemcsak józan előrelátásból, takarékoskodásból, hanem dühből. A harag néha jó tanácsadó! Szívből szurkolok nekik, én még ma is majd megvadulok egy szippantásért. De nem gyújtok rá, talán csak az utolsó kenetet követően, ha eszembe jut, és a lelki atyánál lesz cigaretta. Esélytelen. 🙂

Az országban az elmúlt két hónapban a dohánykereskedelem 38 %-kal esett vissza. Ez igen! Minden harmadik ember. Tudom persze, hogy sokan kínjukban csempészett ukrán cigit szívnak, de előbb-utóbb meg fogják unni a törvénytelen és szárított tevetrágya minőségű árut, és leteszik végre. Előre üdvözlöm őket a klubban!

A nagy dérrel-durral uniformisba öltöztetett árudák meg zárnak be sorban. A szív megszakad!

cigi

Úgy harminc éve két nagyszerű barátommal, Etával és Péterrel arról beszélgettünk egy pohárka ital mellett nagyban pöfékelve, hogy ki mikor kezdte a bagózást, meg milyen szörnyűségeket szívott azóta. Eta büszkén mesélte, hogy a csongrádi trafikban darabszámra árulták a füstszűrő nélküli Symphoniát, az volt a legolcsóbb, azzal kezdte. Felemlegettük, hogy milyen hegyeseket és leveseket tudtunk köpni tőle, ha a dohánymorzsa a szánkba került. Mezítlábas szimfinek hívtuk, metaforával jelezve a filter hiányát. A mindig visszafogott, de a nyelvi humorra és az abszurdra szintén vevő Péter ártatlan arccal megkérdezte harsányan csevegő barátnőnket:

–         Eta, szívtál-e már mezítlábas tuareget?

–         Azt ugyan nem, milyen az? – érdeklődött elkerekedett szemekkel az áldozat. Egy darabig egymás szavába vágva áradoztunk az orális élvezetről, amit az említett szakrális tárgy szájba vétele és leslukkolása okoz, Eta gyanútlan irigységgel hallgatta, majd kitört belőlünk a röhögés.

tuareg

A kedves tanító néniről tudni kell, hogy a testi fenyítés esküdt ellensége, tanítványait még szavakkal sem bántaná. Ellentétben a legjobb barátaival, jó pár hátast kaptunk, míg kiszedte belőlünk a tuareg szó jelentését. Azóta tudja, de minket emiatt megsorozott újra. A közismert székely közmondásban ki is cseréltem a medvét: A sör nem alkohol, az asszony nem ember, Eta nem játék. 😀

Pedagóguskar

ökör

Ó, én címeres ökör, az ivartalanított marhák között is a mazochista kisebbséghez tartozó kérődző barom! Ahelyett, hogy a klaviatúra elé ülve szép nyugodtan bepötyögném a már régóta aktuális bejegyzésemet az élet reményteljes szépségéről, miközben a poharamban gyöngyöző hűvös söröcskémet ízlelgetem. Nem, én előbb szórakozottan végigszörfözöm a net híreit. Naná, hogy olyanon akad meg a szemem, amelytől úgy összefancsarog a lelkem levese, hogy szinte bőrzik. (Bocs Karinthy/Móricz) „Turi Dani ozstán mégis hazakódócott, de a lelke fenekin, meg a fenekelelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.
– Hej, muramista, muramista – ódódzott a nyelvije nekije – , bé tökkel vágtál csülökbe.”

Azzal biza, telibe! Mert nem izgat föl különösebben a zuglói patkányozás, a mutyizások sora, a buzizó, zsidózó, orbánozó, gyurcsányozó, nácizó, bajnaizó, liberálbolsizó/hungarobolsizó nyálfreccsenések véget nem érő zuhataga. A kultúra földbe döngölését látva már rángani kezd a bajuszkám, diszkréten öklendeztem a Nemzeti Színházban művelt igazgatóválasztási cirkuszt figyelve, a Vígszínház jövőjét meghatározó mai sunyi és szakmaiatlan döntéstől félve már tegnap megfogalmaztam aggódásomat a közösségi oldalon, amikor az aspiráló idős úr késve beadott ömlengésében a blogcímemet olvastam („Tudnia kell a közönségnek: van remény. A Vígszínház minden derűs magyar polgár színháza kell hogy legyen, valamint a derűs íróké és a derűs színészeké is. Brecht elkopik, Molnár Ferenc színháza ragyog. Brecht színháza ugyanis kívülről, objektíven, absztrakt módon szemlélte az életet, így egyvalami kimaradt műveiből: a szeretet.”) A cukormázas, mézeskalácsszíves (höhöhö, a színház tükröt tart) teátrum víziójától összeborzadva írtam a kommentemben, hogy meg-megbotlik bennem a remény. Kopik, mint a jó Bertolt. Állítsátok már meg Arturo Uit! Molnárral persze nincs bajom, de minden estén Molnár-darab? Kell oda még A sárga csikó meg a Piros bugyelláris is! Szeressük egymást, gyerekek, a szív a legszebb kincs…! (Ebben a pillanatban olvasom: „Érvénytelenné nyilvánította a Vígszínház igazgatói posztjára kiírt pályázatot csütörtökön a fideszes többségű Fővárosi Közgyűlés.” Tán szorul a zabszem, uraim? Áttetsző a koncepció? A teremburáját! Itt jegyzem meg csendben, sokáig zavart a fiatal Eszenyi Enikő színpadi modorossága, de rendezései és különösen közösségépítő tevékenysége okán a szívembe zártam. Igazi nagyasszony, Várkonyi-Horvai-Marton méltó utódja. A közönséget kényezteti, nem a gazda alfelét…)

Ma meg olvasom az Emmi (emmeg mi?) közleményét, és menten eldurran bennem a vaddisznó. Az Emberi Erőforrások Minisztérium köznevelési államtitkársága szerint a pedagógustársadalom többségének régi kívánsága teljesül a kamara szerepét betöltő Nemzeti Pedagógus Kar létrehozásával. Többségének! Hol az az egy? Régi kívánsága! Alig vártuk, a farkunk beletörik a heves csóválásba!

„A kar megteremti a lehetőségét annak, hogy a jövőben a hivatásukat érintő, munkájukat szabályozó törvénytervezeteket, jogszabályokat a legilletékesebbek, maguk a pedagógusok, s nem felhatalmazásuk nélkül a nevükben eljáró, változó legitimitású szervezetek véleményezhetik. Az oktatást irányító miniszter szakmai partnereként a kar jogszabályok készítését, módosítását maga is kezdeményezheti.” Hű, de jó! Ezzel beismerik, hogy az elmúlt hónapok pusztító ámokfutása kézi vezérléssel zajlott, minden szakmaiságot nélkülözve. De mostantól véleményezhetik. Hiszen kötelezően beléptek. A karba! (A szókezdő mássalhangzó cserére szorul.) Beleléptünk a … Ma már idéztem Karinthyt, barátját, Kosztolányit csúfolva most is segít:

“A SZEGÉNY KIS TROMBITÁS SZIMBOLISTA KLAPEC NYÖSZÖRGÉSEI”
CÍMŰ CIKLUSBÓL[3]

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
Valamibe… s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

Mint aki halkan belelépett.

A közleményben írtak arról is, hogy a kormány az idén 32,5, jövőre 150 milliárd forinttal több pénzt fordít a pedagógusok bérére, kifejezve nagyrabecsülését pedagógusok iránt, és elismerve a nevelési-oktatási munka fontosságát. A pedagógusok fizetése szeptembertől átlagosan 34 százalékkal, 2017-ig pedig minden tanév kezdetén a jogszabályba foglalt mértékkel növekszik.

Az elvett cafeteria kb. 8 %, az elvett pótlékok és az eddig fizetett túlóra kitesznek 10-10 %-ot. Hogy is van a nagy fizetésemelés? Bruttó 6 %! Nem mondom, jól jön. Biztos forrásból tudom, hogy Kőbányán a pedagógusok összes havi bértömege 178 millió forint volt eddig, mostantól 185 millió. Ezek szerint jól számoltam.

Mint hangsúlyozták, a kormány véget vet annak a megalázó gyakorlatnak, hogy a tisztességgel és becsülettel dolgozó pedagógusok munkájukért eltérő díjazást kapjanak. Éljen a kontraszelekció! A képességbeli és tudásbeli különbségek, a munkamorál és az eredményesség nem számít. „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek…”

Biztonságos életutat garantál, és megteremti annak feltételeit, hogy a pedagógusok a gondjaikra bízott gyerekekre összpontosíthassák figyelmüket – jelezte az államtitkárság, hozzátéve, hogy a pedagógusok új munkarendje nevesíti a korábban is munkakörük ellátásához tartozó feladatokat, ugyanakkor egyetlen új feladatot, elvárást sem tartalmaz.

A magasabb bérezéssel, a túlórák korlátozásával a kormány megszünteti még a lehetőségét is annak, hogy a tanárok aránytalan, a minőség rovására menő túlmunkát végezzenek – áll a közleményben.

A garantáltan biztonságos életutat nem jellemezném tovább. Rózsát, Arankát, Emmit, a három gráciát sem, minősítse őket az aranyszavú Illés államtitkár úr! Kapnak ők eleget így is, mint most hallom, miniszteri biztost a nyakukra. Véleményezném helyette a mindenhez értő bölcs vezető agyában fogant, hegyek vajúdásából világra pattanó, mindenkit benyelő kisgömböcöt, a leendő Nemzeti Pedagógus Kart. Egy mozdulatsorral: a pedagógusököl záródik, a pedagóguskar derékszögben megemelkedik és beleng, hogy ne nyíljon a középső ujj. Könnyű nekem, én már nem félek. Csak féltek.

ököl

Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökölnek. 🙂

Oldásul egy Babits-vers, hátha valaki nem ismeri:

Ha nem vagy ellenállás…

     

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha 
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

(1936. ápr. közepe előtt)

Makacs csontod a virág alatt…

Rendhagyó tanévnyitó (Nemzeti!)

Befellegzett végre az áldott meleg nyárnak, ideje visszaköltöznöm a szellemi tespedtség hűvös iglujából a rögös nemzeti valóság kusza ösvényeire. Kevésbé döccenős-cikornyásan, de ilyesféle gondolatokkal figyelmeztetett néhány barátom, hogy felhagyhatnék végre a kussolással. Kerekedett is írnivalóm tüstént – ahogy azt egy kommentemben jeleztem –, de azokban a napokban a cudar indulat csókolgatta a homlokomat múzsaként. Viszonylagos jólneveltségem aztán spongya alá rendelte a felböffentett sorokat, tisztelem én annyira a ritka és drága (ritka drága) olvasót, hogy holmi basszomázásokkal nem borzolom a türelmét. Fodrozódik az nélkülem is.

Mindezek után azért erősen hígítva szivárogtatok a monitorotokra egy keveset a bennem felgyűlt toxinokból. Igen, az utóbbi két év oktatáspolitikája okozta jelenlegi káosz sütötte ki bennem az olvadóbiztosítékot. És könyörgöm, most a tündéri kormánypárti barátaim és ismerőseim ne vádoljanak meg holmi ellenzéki fröcskölődéssel! Olyan mindegy nekem, hogy ki a gazda! Persze az országban.

De az iskolával más a helyzet. A nagy államosítási nekibuzdulásban azoknak a véleménye veszik el, akikről szólnia kell az oktatásnak. Kit érdekel a gyerek véleménye? Meg a szülőké? Tényleg, kié a gyerek? Pedig a gyerek a legfontosabb! Ady szavaival: “A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”(Petőfi nem alkuszik)

Kit érdekel a pedagógus véleménye? Legyenek janicsárok! A kívülállók meg vannak győződve, hogy boldogok a hatalmas fizetésemelés miatt. A bloglistámon két középiskolai tanár minapi bejegyzését érdemes elolvasni. (Gofri, Izabella Jones) Borzasztó, a legjobbak el fognak menekülni! A pénzre pedig térjünk vissza úgy két hónap múlva, nagyon fogtok csodálkozni. Asszonkám például az emelés dacára öt számjegyű összeggel kevesebbet kap majd, hiszen elvették a pótlékait, a cafetériát, nem számít a szakvizsga, a három diploma, egy kalapba esik vissza mindenki, aztán jelentkezhet minősítésre, készíthet portfóliót, 37 éves szakmai gyakorlattal vizsgázhat huszonéves dilettánsok előtt. A másodállását (félállásban egy másik kerületben gyermekek beszédszintjét vizsgálja, és a terápiára tesz javaslatot) pedig nem folytathatja a 32 órás kötelező készültségi jelenlét miatt. Az eddig minden közmunkából kimaradó, túlélniamainapot-pedagógus persze jól jár, egy szintre kerül a szekeret húzókkal. Kontraszelekció a javából, drakulálok!

Kit érdekel az eddig minden szempontból egy személyben felelős igazgató (pardon, intézményvezető) véleménye? Már nem munkáltató, diszpécserré degradálták. Ahogy Kósa úr fogalmazott a neki rendelt másik debreceni tanévnyitón: igenist kell mondania minden parancsra. Janicsáraga. A debreceni elöljáró azon tételét, miszerint a jó diák verés hatására teljesít jól, most hagyjuk!

Kit érdekel az eddigi fenntartó, a helyi önkormányzat véleménye? Az csak az épületet gondozza, fizesse a közműveket!

A helyiérdekű döntéseket is a legfőbb mindentudó hozza, a nagytiszteletű miniszter meg az öntudatos államtitkár asszony (egy kollégám szerint púdernagyi), aki képtelen hibázni, felajánlása szerint baki esetén meg is vesszőzhetnénk. A két főbáb kezéből pedig egy fantomhálózat ágazik szét szerte a tankerületekre bontott országban, mindegyik élén egy politikai döntéssel odaemelt, de az ott tanítók számára ismeretlen vezető. Fogalma nincs a helyi értékekről, eredményekről, gondokról, hagyományokról. Csinos, mi?

Kortárs kedvencem, Parti Nagy Lajos sokkal jobban megírta, nem állom meg, hogy ideemeljem:

„Azt mondja Debrecenben Hoffmann Rózsa az 1018. magyar nemzeti tanévnyitón – mert számszerint ennyi volt eddig, se több, se kevesebb -, hogy „az igazgatók kinevezésének miniszteri szintre emelése a tanártársadalom egészének korábbinál sokkal nagyobb megbecsülését szimbolizálja, akárcsak a felálló Nemzeti Pedagógus Kar”. Így becsül meg az Orbán-rezsim, kedves tanártársadalom, nem kell a saját közügyeiddel fáradnod, honnan is tudnád odalent, ki legyen a te igazgatód? Elég, ha mi tudjuk helyetted. Azzal is megbecsülünk, hogy a megkérdezésed nélkül beléptetünk a magyar Nemzeti Pedagógus Karba, magyar szoknyád, magyar pórázod hosszát egy kézből szabályozzuk, melyet a szeretet és a bizalom vezérel. Cserébe annyi a dolgod, hogy leadd, amit előírunk, s ne engedd beszivárogni az iskolákba az ellenállást. Se a magadét, se a diákét, se a tuggyukkikét. Annyira megbecsülünk, hogy megemeltük a fizetésed, ha szerencséd van, nem fogsz kevesebbet keresni több munkával. Annyira megbecsülünk, hogy készen kapod a magyar tananyagot, a magyar tankönyvet, a magyar iskolarendőrt, beosztjuk helyetted a magyar napodat, a magyar széked megfújnánk, ha volna szék elég. Mi ez, ha nem szimbólum, nem is egy, de egy föltétlenül: azt csinálunk veled, amit akarunk, veled is, a szülő-alattvalókkal is, akiknek jogaik immár nincsenek, csak felelősségük, hiszen, ahogy Balog miniszter fogalmaz, „a család nem megrendelőként van jelen ebben a folyamatban”. Naná, megrendelő egy van, az orbánállam, aki rádklikkel újra és újra. Hogy magadra csukod a tanterem ajtaját? Csukjad csak, abból látjuk, hogy titkolnivalód van. Úgyhogy szépen szigeteld el az elenyésző kisebbségedet, ne az esetleges apró hibákat nézd, hanem a jó oldalt, ha már ott állsz, azért, ha még nem, azért.”

 

Hej, Rózsa néni, Rózsa néni! Hogyan pattant ki az öntudatos fejecskédből, hogy megnyisd az 1018. tanévnyitót? De ha 1118.-at akartál mondani a honfoglalás egykor tanult évszámából kikalkulálva, akkor is eszeveszett baromság!

Hogy a bejegyzésemet mégis vidám reménnyel fejezem be, „a jó oldalt nézem”, nemcsak parancsra, azt is Rózsa nénihez kötöm, illetve egy párhuzamhoz kettőnk között. A főnéninek ugyanis tegnap kellett volna celebrálnia egy tanévnyitón az ország valamely kijelölt csücskében, a rosseb tudja, hol. A nagysasszony azonban tegnap nem ért rá egyéb teendői miatt, ezért az ünnepélyt mára halasztották, akárcsak én e bejegyzés megírását. Jól tettük! Ha tegnap írom, keserű a vége is.

Történt, hogy hétfőn kellett átvennem az új lábamat. Ne vágjak föl, végtagprotézisemet. A Szent László Gimnázium előtt, parkoltam, előttem üldögéltek a fal kőpárkányán a kirajzó gimnazisták, élvezték a kora szeptemberi napsütést, és persze vígan pöfékelték a cigarettáikat, jelezvén a világnak hogy már majdnem felnőttek. Értelem és jókedv sugárzott belőlük, a szívem egyszeriben átmelegedett.

Hamar végeztem, így felvettem asszonkámat a munkahelyén, hogy elvigyem a fogorvosához, ne kelljen végigbumliznia a fővároson. Hja, asszonkámnak nem jó egy mezei fogorvos, neki a Budagyöngyénél magánpraxist folytató doki kell, gazdagék tudnak élni. Szép is a mosolya! 🙂

A városon oda-vissza végigaraszolva lestem a járókelőket, mindenfelé diákok kolbászoltak, ragyogott a fehér ingük és az életvidám mosolyuk. Jól van! Nem lesz belőlük droid, akármi szellők fújnak. És ott vannak mellettük a jó tanárok, kedves kollégáim aggódó szeretettel, életpéldával, humorral, őszinteséggel. Olykor hibákkal. Sokan vannak! Most fújnak ugyan, sajnos félnek, de teszik a dolgukat. Van remény!