Mint pőre szirt (Néhány újabb Weöres-morzsa)

Minden versszerető embert megérint a költő zsenialitása, de jó néhányan nem tudnak mit kezdeni Weöres Sándor lírájával, részben azért, mert elutasította az alanyi költészet szemléletmódját, amely a költői én belső világát, vágyait és gondolatait állítja a megnyilatkozások középpontjába. E középpontba ugyanis olyan szerepeket és nézőpontokat helyezett, amelyek az ősköltészet, a vallások, a mítoszok, a történelmi elbeszélések, a magyar és a világirodalom  motívumaiból és szimbólumaiból építkeznek, és e sokszínű témakincset sajátos távlatban rendezte el. Költői hitvallásának ezt az aspektusát egy beszélgetés során a következőképpen fogalmazta meg: „A legtöbb költőnél azt tapasztalom, hogy a tulajdonképpeni törekvése önmagának a kibontása, megmutatása, az érvényesülés, a karrier. Önmagát átadja az embereknek, hogy ezért sikert, dicsőséget, anyagi javakat kapjon. Magam részéről ezt a törekvést kevésnek, sőt szánalmasnak érzem. Az én törekvésem más. A modern, XX. századi lelket túlságosan görcsösnek, túlságosan a saját énjébe merevedettnek, individuálisnak érzem. Az a célom, hogy amennyire tőlem telik, nyitott lelkületet formáljak, aki a saját individuumától, a saját énjétől el tud távolodni, fel tud oldódni. Egyetemes, kozmikus áramokat bocsátani a bezárult, elkülönült, szétszigetelődött modern életre, modern lélekre, az én törekvésem ez.”

Ez a szemléletmód merőben eltért az Európa művészetére fókuszáló magyar költészet fősodrától. Weöres élete végéig tudatában volt annak, hogy mennyire mást képviselt. Egy tévéinterjúban mondta például, hogy “Adyt, Babitsot, Kosztolányit föltétlenül költőnek érzem, magamat inkább kísérletezőnek. Valami átmenet a költő és a kutató között. Nem érzem egészen költészetnek azt, amit én csinálok. Sokkal inkább: kutatás, kísérlet.”

Kísérletező kedvét, pajkos játékosságát jól jellemzi a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent legolvasottabb alkotása, a Psyché című versgyűjteménye. Virtuóz stílusa, szerepjátszó képessége, korrajza elhitette olvasóival, hogy egy Lónyai Erzsébet nevű, százötven évvel korábban élt költőnő verseit és élettörténetét olvassák. Sokan lexikonokban kutakodtak utána. Az akkori olvasóközönség főként egy bizarr szerelmi történetet látott a sorokban. Egyesek szerint Dukai Takách Judit költőnő lelki útját ábrázolta a lélek mélyét megjárva. Maguk a kortársköltők sem tudtak határozottan állást foglalni, mint azt a következő idézetben olvashatjuk: „A Psyché egyszerre tekinthető úgy, mint egy tizennyolcadik századi arisztokrata család klasszicista – preromantikus affektációja, de úgy is, mint az antik mitológia szerinti szerelem női (sőt szűzi) principiumának képe, ezen túl azonban a legáltalánosabban elfogadott emberi lényeg, a lélek jele is.” – mutatta be Somlyó György, a költőtárs a mű titokzatosságának és megfejthetőségének variációit. A műből 1980-ban emlékezetes filmet készített a fiatalon elhunyt Bódy Gábor rendező Nárcisz és Psyché címmel.

Kutatás, kísérlet – én kiegészíteném a keresés főnévvel. Weöresre is kimondható – miként az elmúlt század három legfénylőbb zsenijére, Adyra, József Attilára és Pilinszkyre – a dosztojevszkiji állandó jelző: az istenkereső pokoljáró. Ars poetica című versében nagyon szerény, alázatos:

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

A fent említett kortárs, Pilinszky János érdekesen vall erről: „Általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. Weöres Sándort én egészen másképp látom. Egészen másért értékelem. Nagyon is szegénynek és kicsinek látom őt. Híres remekléseit hosszas és keserves zarándokútnak vélem, s formáinak káprázata mögött csak még inkább értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését. Virtuozitása gyötrelmes sivatag a szememben, s egyedüli zarándokútjának hiteles térképét forgatom. Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata, és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.”

E megtalált hang illusztrálására egy alig ismert versciklusból, a száz rövid, nagyrészt négysoros versből álló Orbis pictus címűből választottam egy csokrot. Címe és mottója a cseh Jan Komensky (humanista nevén Johannes Amos Comenius) azonos című könyvére utal, amelyet a szerző latinul írt. Ez volt az első képes gyermekkönyv, egy gyermekenciklopédia, amely képillusztrációk és szöveg kombinációjaként jött létre, nyomtatásban 1658-ban jelent meg először. Comenius Magyarországon írta meg a kéziratot, amikor Lorántffy Zsuzsanna meghívására a sárospataki református kollégium tanára volt 1650 és 1654 között.

orbis pictus

Az eredeti cím Orbis sensualium Pictus volt (’a látható világ képekben’), amely a 150 képes leckéből álló tartalomra vonatkozik, s ezzel a felépítéssel és szerkezettel Comenius a világ teljességét igyekezett láttatni, a teljesség struktúráját. A képek vizuálisan leltárba veszik a létezőket, és belesűrítik a szöveg tartalmát egy szimbólumrendszerbe. A tankönyv egyik alapvetően új pedagógiai célja a szemléletesség, a gondolkodásra nevelés és a sokoldalú műveltségigény kialakítása volt; a tanítás, az érzelmi és a spirituális fejlődés összekapcsolása, a bölcsesség és a természetesség megjelenítése, ez pedig megegyezik Weöres Sándor ars poeticájával is.

Mivel Weöres az Orbis Pictus ciklusba eredetileg 150–160 verset készített, lehetséges, hogy eredetileg követni szerette volna Comenius könyvének szerkezetét a 150 rész mintájára, de talán a számok szimbolikus jelentése miatt döntött a száz rész mellett.

A földi életünket szimbolizáló mottóban a költő a korszakalkotó pedagógust idézi:

„A föld fölött vadnak magas hegyek, mély

 völgyek, fölemelkedett halmok, üres (hézag)

barlangok (üregek), egyenes (lapály) mezők,

sötétes (árnyékos) erdők.”

Isten kezében

Az égig érő bércek között járok,

Egymásba olvad hegy-völgy és határ,

Ugyanaz fenn és lenn; csak annyit látok,

 mint csarnok ívén mászkáló bogár.

A költő

Éltemben nyúlként bújdosom a pusztán,

vadállat-éhség, puskatűz terel.

Művemben élek, szárnyas rőt oroszlán,

megvívok érted, sose hagylak el.

 

Prae-existentia

Isten gondol öröktől fogva téged,

elméjében léted mint szikla áll.

Mi ehhez mérve habfodornyi élted?

és mit változtat rajtad a halál?

 

Existentia

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.

Elalszom: holnap megint más leszek.

De élve, holtan, utcán, kriptaboltban

én emlékezem és én feledek.

 

Post-existentia

Nem nyughatsz addig, se halva, se élve,

míg át nem szőtted árnyad és szined

a szerelem végtelen szőttesébe,

a béke aztán lesz csak a tied.

 

Búcsúzó

1

Mit adhatok? Majdnem semmit: tanácsot.

Ezernyi sors közül nem léphetek

sorsodba, míg rád örvény torka tátog,

hogy magad ellen is megvédjelek.

2

Mit vágyad kér: lopd és rabold magadnak;

mit lényed kér: bőven terítve van.

Csupán a káprázatok szomjuhoznak,

a valóság nem eped szomjasan.

3

Bármennyi gonoszságod, balgaságod

nem is súrolja tiszta mélyedet.

Ha szövevényed és kérged lehámlott,

kiáll, mint pőre szirt, a szeretet.

E kis csokorból egyértelműen kitűnik a költő önnönmagához, a világhoz és a Teremtőhöz való viszonyulása. A „mikrokozmosz” tisztában van evilági létének korlátaival, gyávaságával. A költészet szféráiba emelkedve azonban már oroszlánként küzd, tovább emelkedve Isten teremtő tervében egyenesen kőszikla a habfodornyi létünk. S Búcsúzójában a beszélő én – A teljesség felé című prózakötethez hasonlóan – tanító hangon szólítja meg a te személyét, és megismétli a vágyak és a vágytalanság, az árnyak (káprázat) és az ideák (valóság) ellentétét, majd a szeretet fogalmában éri el a kötet a tetőpontját, amelyet a prózakötetből Az alapréteg című részlet világít meg pontosabban: „Aki leszáll saját alaprétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé »én« és »nem-én«, hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényen túli ragyogás, tett nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben minden változó is benne rejlik, akár az ébrenlétben az alvás lehetősége.”

A tiszta mélyben minden eróziónak ellenáll a pőre szirt…!

weöres szobor

Ő pedig ül ércbe öntve szülővárosában, Szombathelyen, a Perint-parti parkban, mellette a padon szeretett cicája, ahogy azt Veres Gábor szobrász 2007 tavaszán megálmodta. Itt is szeretik nagyon, hol virág borítja a padját, hol hozzá hasonlóan pajkos ifjak ülnek mellé illő tisztelettel. Az  utóbbi képet Aninak küldöm szeretettel. 🙂

Weores_Sandor_Szombathely_Flat_Eric_Adi

(A kép forrása: http://atom.blog.hu/2008/04/24/flat_eric_weores_sandornal_jart)

Reklámok

Géza malacra

weöres

A nyár folyamán sokszor bukkant föl különféle sajtótermékekben Weöres Sándor költészete. A centenáriumi év lassan lecseng, óvatos feltételezésem szerint azonban a hétköznapi olvasó emberek zömének a költőről alkotott képe alig változott a média zajongása ellenére. A legtöbben csak az óvodáskorban megtanult bravúros ritmusú versikék alkotóját látják benne, néhányan még a Majomország pajkosan csúfolódó illetve a Psyché pajzán szerzőjét. Színházkedvelők ismerhetik talán az eredendő líra drámába oltását Holdbeli csónakos címmel, tíz éve a Nemzeti Színház mutatta be. Az életmű további fejezeteit mintha tejüveg takarná. Ebben sajnos jelentős felelősséggel bírnak azok a magyartanárok, akik az irodalomtörténet oktatása során „sokatakaraszarkaként” örülnek, ha az érettségi előtt eljutnak Radnótiig, a 20. század második felére és a kortárs szerzőkre pedig nem jut idő. Hiba. Egyben megemelem a kalapomat az óvónők (óvodapedagógusok) és tanító(nő)k előtt, akik bőségesen vetik a weöresi zsenialitás magvait a tündérkéiknek.

Úgy gondolom, hogy meddő politikai zsörtölődések helyett nekem is érdemes inkább apró gondolatmorzsákat pötyögtetni, melyek oszlathatják a homályt. Vegyük szemügyre rögtön a legismertebb verset, az 1955-ben megjelent Bóbita című kötet címadó darabját!

A TÜNDÉR

Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen õszi levélen,
két csiga õrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Bölcsészpalánta Míra leányom, aki egykor bölcsődésként fújta a művet, érdeklődött a minap a mostani témámról, mikor látta a verseskötetet a kezemben. Elmeséltem neki a régi anekdotát, melyben egy kisfiú azzal nyaggatja az óvó nénit, hogy énekeljék el a Géza malacot. Az értetlen felnőtt csak a dallamról jön rá, hogy melyik versről van szó. A gyerek a maga módján érti, szereti az egész verset, de a második szakaszban megzavarja a váratlanul döccenő ütemhangsúly, a ritka igevonzattal nehezített szöveg, a felnőtt fejjel erotikusnak nevezhető kép. Egy kis fantáziával azonban megalkotja Bóbita játszótársait, Szárnyati és Röpteti tündéreket, az előbbit rögtön rá is ülteti prozódiai leleményére, Géza malacra. A másik huncut pedig csókot ígér és kiröhög. Szegény jó Géza malac!

bóbita3bobita2

Míra elkerekedett szemmel vallotta meg, hogy anno hasonló képzetek peregtek le benne a vers hallgatása közben. A gyermek mindent meg akar érteni, ha másképp nem, az eredeti szöveg kreatív átértelmezésével. Lásd Minta mókus, Zenga zének.

A népdalok ismertségével vetekedő, a közköltészet szintjén trónt foglaló költemények gyerekversek-e vagy sem? Ez is régi dilemma. Weöres már igen korán, 1946-ban kötetbe rendezte gyermekverseit Gyümölcskosár címmel, s ezt később újabb gyűjtemények követték, 1955-ben a Bóbita, 1958-ban a Tarka forgó, 1965-ben a Gyermekjátékok, 1969-ben a Zimzizim, 1973-ban a Ha a világ rigó lenne. A legnépszerűbb kötet éppen a Bóbita, a mai napig 13 kiadása jelent meg.

Az imént felsorolt kötetek ékesen bizonyítják, hogy maga a költő rendezte darabjait gyermekeknek szánt gyűjteményekbe. Ám az is köztudott, hogy a kötetek darabjai közül sok nem gyermekversnek íródott. A költő „felnőtt-verset” írt, majd úgy döntött, hogy a tökéletes ritmikájú, kedves, bájos tartalmú darab nyugodtan bekerülhet egy óvodásoknak szánt, képekkel illusztrált kötetbe is.

Weöres egész életműve a játék jegyében született. A költő különböző szerepeket öltve kereste lírai énjének új és új lehetőségét. (Nem véletlenül lett egyik legsikeresebb műve a Psyché.) Mindennel játszott: a mesével, a valósággal, a szavakkal, a zenével. Élete végéig gyermek maradt, számára értelmezhetetlen lehetett a gyermekvers-felnőttvers dilemma.

A vers ritmusa, zeneisége alapvetően fontos. Időmértékes lejtésű, minden sora azonos ritmikai képletre épül, két daktilust egy spondeus követ:

– ∪∪| – ∪∪| – –

A kettős rövid szótagok fülbemászó versdallamot eredményeznek, a szöveget könnyű megzenésíteni, s ilyenkor a zenei ritmus pontosan követi az időmértékes ritmust. Ez a ritmusképlet az, ami mindannyiunk fülében ott zsong, ha Weöres költeményét felidézzük. A zenei hatású időmértékes ritmus azonban sokarcú. Nem kell hozzá sok ravaszság, hogy észrevegyük, két ilyen sort egymáshoz illesztve hibátlan hexametert kapunk:

– ∪∪| – ∪∪| – – | – ∪∪| –∪∪| – –

Ha úgy tetszik, tekinthetjük A tündért hexameterekben írott versnek. Ez azonban nem pontos így, hiszen a hexameterhez az a szabadság is hozzátartozik, hogy az első négy versláb szabadon lehet két- vagy háromszótagos. Ez a szöveg szigorúbb rendhez igazodik, felvillantja a hexameter jellemzőit is, annál azonban kötöttebb. Nyolc szótagos sorai erős metszetet hoznának létre a hexameter közepén. Magyar fül inkább arra hajlik, hogy a daktilikus időmérték mellett hangsúlyos lüktetést is érzékeljen.

Minden strófa azonos módon kezdődik.

Ez következetesen egy háromütemű nyolcas (3|3|2) ritmusát teremti meg a versszakok elején. Az első strófa 3. és 4. sora mutatja a másik ritmizálási lehetőséget:

Béka-hadak |fuvoláznak,    (4|4)

Sáska-hadak |hegedülnek.   (4|4)

Ez a két ütemváltozat alakítja a költemény hangsúlyos ritmusát. Nem szigorú szabály szerint váltakoznak, tehát nem beszélhetünk szimultán versről, de az ütemek jelenléte mindenképpen modulálja az időmértékes ritmus szigorúságát.

Nézzük meg most azt, hogy miféle tartalom épül fel erre a formára! Minden strófa azonos módon kezdődik. Bóbita Bóbita. A megismételt név ritmikai szerepéről már ejtettünk szót, most azt kérdezzük, hogy ki ez a Bóbita? Egy óvodás azt válaszolná rá (és tartok tőle, hogy a felnőttek is így válaszolnának), hogy Bóbita pitypang-tündér. Ez a válasz azért ilyen egyértelmű, mert a Bóbita című kötet címlapján valóban pitypangtündérként van lerajzolva egy bájos mesefigura. A kötetet 1955-ös megjelenése óta Hincz Gyula illusztrációival együtt vesszük kézbe, s ezek a rajzok ugyanolyan szorosan hozzátartoznak a kötet verseihez, mint A. A. Milne Micimackójához E. Shepard rajzai.

bóbita

Egy másik elterjedt vélekedés szerint Bóbita gyermek, kicsi lány. Az ő játszadozása, mesékhez szokott fantáziája tölti ki a verset. Előbb angyali tisztaságú táncot lejt a réten, majd kacagva játszik. A törpék báljába képzeli magát, végül elfárad, s álmában olyan pici lesz, hogy egy őszi falevélen is elfér. A rokonszenves magyarázat elfogadható, sőt általában használható megoldás Weöres gyermekverseihez. A kisgyermek fantáziája, mesékhez szokott képzelete a csodás elemeket is hétköznapi természetességgel fogadja el.

Megkísérelhetjük még, hogy a vers képei mögött mélyebb összefüggést, megrajzolható hátteret keresünk, miután a szöveget nem csupán játékos ritmusgyakorlatnak, nem „csupán” gyermekversnek gondoljuk, komolyan kell vennünk, hogy a költő (tudatosan vagy tudat alatt) okkal fogalmaz úgy, ahogyan teszi. Vegyük sorra, mit tudunk! Bóbita a versszakokban táncol, játszik és épít. Általános cselekvések. A tánc a művészethez köthető, harmóniát, szépséget fejez ki. A játék, a kacagás a gyermekkorhoz kapcsolódik. Az építés már komolyabb, a felnövekvést, komolyabb célok elérését juttathatja eszünkbe. Végül Bóbita elálmosodik és elszunnyad. Habár nem rajzolódott ki cselekvéssor az igékből, nem tudunk felfűzni a versszakok rendjére történetet, a negyedik versszaknál mégis érezhető, hogy lezárul a mű, véget ér a gondolatsor. Az elalvás a versben a nap végét jelenti, Bóbita elfáradt a táncban, játékban, építésben. A vers szimbolikus tartalmát kutatva itt nyilván az élet végére, a nyugodt, csendes halálra is gondolhatunk. Hogy a halál-metafora milyen természetesen illeszthető a költemény végére, azt egy bájos nyomdahiba is jelzi, melyről Vadai István tanulmányában olvastam: „Weöres Sándor Egybegyűjtött írásainak ötödik, 1986-os kiadásába pontatlanul került bele A tündér szövege. A vers utolsó strófája ott így fest:

Bóbita Bóbita álmos,

elpihen őszi levélen,

két csiga őrzi az álmát,

szunnyad az ég sürüjében.

Szinte észrevehetetlen a hiba. A félreütés értelmes szót másik értelmes szóra változtatott. Az eredetiben az őszi levelek még a fán vannak, s a természet egy darabja, az ág szerepel a versben. A hibás másolatban ég áll, de ez is illik a szövegkörnyezetbe. A vers angyalok körében kezdődik, s a halál után, a mennyekben, az égben végződik. Ha Weöres megélte volna a kötet megjelenését, s tudomására jutott volna a hiba, talán nem is javítja ki.”

Folyt . köv.

Bukott szamár

A kutyaugatás nem hallatszik az égig frázisával kezdem a következő szösszenetemet mentegetőzésképpen, mert a kiindulópont ismét közéleti felszisszenéseim közül való. Lehet, hogy az emberélet útjának második felén egyre több a nyilallás a kebelben is, nemcsak az egyre rozogább testtájakon? Így lehet valahogy, még ha ifjú titánként nem is hittem el öreg barátom figyelmeztetését: meglásd, Lacikám, ha elmúltál negyven éves, és reggel felkelve nem sajog valamid, akkor nagy valószínűséggel meghaltál. Hát most sajog jócskán, jelezve ezzel, hogy nincs okom siránkozni, elvégre vidáman élek.

A kiindulópontomra visszakanyarodva „köhög a bolha” a következő soraimban is, de jelentéktelenségem tudatában is csökönyösen hajtogatom a magamét, legalább az a néhány hűséges tanítvány és barát fontolhassa meg az öreg rozmár véleményét, akik erre járnak.

Itt az idő visszafognom a meglóduló szövegládámat, a fenti kusza nekirugaszkodásomban négy állat neve rejtőzött el. Nem az állatkertről értekezek itt kérem! Azaz…

Kedvenc állatomra, a szamárra a kultúratörténet során többféle téves sztereotípia ragadt. Aiszóposz több mint két és fél évszázada írt állatmeséiben még hol ravasz, hol buta jószág.

A szamár és a farkas

A szamár a réten legelt, és meglátta, hogy egy farkas rá akar támadni. Erre sántítást színlelt. A farkas odajött hozzá, és kérdezte, miért sántít. A szamár azt felelte, hogy “mikor a sövényen átugrottam, tüskébe léptem”, és kérte őt, húzza ki a tövist – nehogy evés közben megszúrja -, és utána akár fel is falhatja. A farkas rá is állt, felemelte a szamár lábát, s teljes figyelmét a patájára fordította. Ekkor azonban a szamár szájba rúgta, és kiverte a fogait. A pórul járt farkas így szólt: “Megérdemelten szenvedtem el ezt; ha apám mészárosnak tanított, miért kellett nekem az orvosi mesterséggel próbálkoznom?”

Ugyanígy méltán járnak rosszul azok az emberek, akik a nem nekik való dolgokkal kísérleteznek.

A szamarak Zeusznál

A szamarak egyszer az állandó teherhordás és robot miatt méltatlankodva követeket küldtek Zeuszhoz, hogy szabadítsa meg őket szenvedéseiktől, ő pedig be akarta bizonyítani nekik, hogy ez lehetetlen, és azt felelte, hogy akkor szabadulnak meg a rossz sorstól, ha vizeletükből folyót tudnak fakasztani. Azok azt hitték, komolyan beszél, és azóta máig is, ahol egymás vizeletét látják, ott a többiek is köréje állva vizelnek.

A mese bizonyítja, hogy kinek-kinek a kijelölt sorsán nem lehet változtatni.

Jellemzően az ostobaság, csökönyösség szimbólumaként maradt meg. A természeti népek persze tudják, hogy ez teljesen téves nézet, sokak szerint a kutyánál és a lónál is intelligensebb. Az iskolában mégis szamárpadba ültetik a bukott szamarat, aki buta, mint a csacsi.

Ez jutott eszembe a minap, mikor sokadszorra hallottam a „bukott baloldal” rémes jelzős szószerkezetet. A közbeszédben parlagfűként elharapódzott, akár az „igazándiból, úgymond, tényleg” időhúzó szóparaziták. Hogy születik az ilyen, valamely aktuálisan harcba küldött szóvivő saját kreativitását bizonyítani kívánandó kulturált szitokszóként felböffenti, a lelkes kórus meg visszhangozza? Azt mégse mondhatják, hogy g.ci baloldal, meg kib@szott sz@roldal. És nehogy azt gondold nyájas olvasó (a nyájast itt lehet negatív jelzőnek érteni, bár én a kedvesre gondoltam), hogy a nyafka libsi-bolsi lelkem rendül meg az ilyen nyelvi lelemény hallatán, nem. Mert mit hallok a hétvégi bírósági döntés után, amely megsemmisíti a bajai választás eredményét a nyilvánvalóan megvalósult törvénysértés (Nem csalás!!! Nem én voltam, blee!) miatt. Azt, hogy ez a bukott baloldal ármánykodása, blablabla. És akkor mit hallok az ellenoldal macskajancsijától, he? A bukott kormány így akar nyerni a jövő évi választásokon! Bukott kormány! Okos fiúka, gyorsan tanul!

szamefánt

Na akkor, édes pajtikáim, most leülünk itt a fogadószobában, és addig nem állunk föl, míg az elejétől a végéig megbeszéljük hármasban a fűzfánfütyülés módszertanát! Előrebocsátom, alábbi véleményemmel nagyon sok kollégám finoman szólva vitatkozna. Az iskolában én soha nem buktam meg, és soha nem buktattam. Pedagógiai céllal, ösztönző szándékkal írtam néhányszor elégtelent félévi értesítőkbe, egy kezemen megszámolható, hogy az egész évet értékelő bizonyítványba is. A javítóvizsgán soha, mindig vittem tovább a nebulót, hisz rám volt bízva. Korán meggyűlöltem a világvége-hangulatot hordozó szót is. A közoktatásban a bukás elsősorban a tanár kudarca, meg kell találni a módját, hogy a diákot elfogadható teljesítményre sarkalljuk. Nem kitűzött csúcsokat, százalékokat kell hajszolni, hanem a képességeket fejleszteni. Következetes munkával, szeretettel nevelve mindenkiből kisajtolható bizonyos fejlődés, a tanulási problémákkal küzdőkből is. Igen, nagyon nehéz ez, lemondani a gyerekről, átpasszolni a problémát sokkal könnyebb. Nincs tehát bukott diák. És főleg nincs csúfolódás, mert az a gyűlölet előszobája. Értitek! (A felsőoktatás kicsit más, ott inkább elfogadható az elutasítás nyilvánvaló alkalmatlanság esetén.)

Ki bukik el/meg? Miért, ki nem? Bukik a csecsemő, mikor a még fejletlen emésztőrendszeréből a lenyelt levegővel együtt felböffent némi anyatejet is. Aztán hányszor bukik, míg biztosan megáll a lábán. Esik, hullik a kerékpárral. Fejre áll a focipályán becsúszó szerelésnél. Földbe döngölik rossz pedagógusok a bölcsődétől sajnos az egyetemig. Kudarcok érik a tiniszerelemben, később a párválasztásnál. Nem nyer a csapata, nem nyer választást a pártja. Kihasználja a főnöke, kirúgják az állásából, elhagyja a párja, csalódik a barátjában, meghal a hozzátartozója. Így aztán mindenki bukott. Jézus csak háromszor esik el a Golgotán, én számtalanszor. Bukott vagyok, de amíg élek, felállok újra. Így csúfolódjatok, Drágáim!

Most, hogy így meghallgattatok, jutalmul mondok két rövid meserészletet a szamárról. A két szöveg nem függ össze, ha majd ilyen idősek lesztek, mint én, ti is jókat fogtok mosolyogni évezredes ismétlődéseken. Az első egy mai sikeres színházi előadás kritikájának részlete, a másik egy régi keleti népmeséből való. Ítéljétek meg, melyik csúfolódáson lehet jóízűen mosolyogni!

„…Péter ragaszkodik a szamarához, és ennek kapcsán elviselhetetlenül dagályos szónoklatokat szaval el az erős hit és a szamár kapcsolatáról, meg arról, hogy a magyar az ilyen, nem adja meg magát legyőzve sem, nem lesz gyarmat, hanem keres egy szamarat és rábízza magát.”

szamár

Történt pedig egyszer, ó igazhitűek és gyaurok… Naszreddin Hodzsa útra kelt, hogy meneküljön a szegénység meg a hitelezők elől, de addig sarkantyúzta a szamarát, amíg az megbokrosodott. Vakon rohant az úton, a többi vándor utánakiabált: „Hova vágtatsz, Naszreddin?” „Ne engem kérdezzetek, hanem a szamarat”…

szam