Adásszünet

Remekül működik az új klímaberendezésem, szinte bosszant, hogy az elmúlt napokban bezörgetett a zimankó, nincs értelme járatni. Szeretem a hűvös nyári napokat, olyan jó betakarózni éjszaka. Ma feloldottam a konyhai tűzhely sütőjére kiszabott nyári embargómat, a tepsiben mosolyog egy rakás göngyölt sertéskaraj, kizárt a fogyókúra.

Most eltűnök néhány napra, Ancsa lányom a fejébe vette, hogy megbalatonoztatja a béna öreget. Hátha nem utoljára!

Irány Szepezd (katt rá), a gyökerek; közvetlen a vízparton bérelt egy házat egy hétre. Nem olcsó, de megspóroljuk a strandbelépőt. Visszük a mobilnetet, de én úgy vagyok vele, mint a mobilklotyóval: csak végszükség esetén… Könyvet fogok olvasgatni, néha megpihentetem a szemem a vízen, a déli part dombjain, hajnalban a szomorúfűz lombjában nekem dalol az aranymálinkó. Napközben meg kényeztetnek a nekem legdrágábbak. Szép az élet!

szepezd2 szepezd 3

Majd mesélek. 🙂

Reklámok

Klímahalál

Mi jöhet még? Jobb bele sem gondolni! Kedden csütörtököt mondott a klímaberendezésem. Asszonkám elégedett, mert ő nem bírja a légkondit, én meg:

hőség3

Az ötvenhez közeledve egyre nehezebben bírtam a kánikulai hőséget. Lassan hat éve, mikor megkaptam a közszolgálatban töltött harminc év után járó jubileumi jutalmat (háromhavi bért), az agyzsibbasztó kánikula elleni honvédő háborúba fektettem egy részét. Egy volt tanítványom édesapjához fordultam, aki légkondicionáló berendezéseket forgalmaz. Ő lelkesen rábeszélt a világszínvonalú kínai ipar termékére, mondván, hogy ezt a modern inverteres ketyerét szerelik a pekingi olimpia összes objektumába is. De azt nem mondta az úr – az én csökött lírai agyam meg nem vészcsengetett –, hogy a jeles sportesemény csak néhány hétig tart! Aztán már nem kell hűteni semmit.

Az olimpia éve nem volt túl meleg, alig kapcsoltam be az új családtagot, különösen azért, mert asszonkám rendre választás elé állított: ő vagy a klíma. Persze nőm hideg ellenszenve olykor kevés volt a hőfrász ellen, kellett a készülék általi rásegítés. A következő nyáron azonban bemondta az unalmast, az inverter panelt nem tudták pótolni, a régi ismeretségre való tekintettel kicserélték az egész kültéri egységet ingyenesen. A tavalyi szörnyű nyarat végigszolgálta hűségesen, de én akkor is rettegtem, hogy mikor vágja hanyatt magát újra. Ősszel még kitisztítottam (két lábon állva a létrán) a légszűrőjét, két hete pedig kihívtam a szerelőt, mert asszonkám fülébe beleültette valaki a legionella baktériumot, akarom mondani, a legionellismustól való félelmet. A mester kijött, nyolc ropiért spriccelte a fertőtlenítőt, megmérte a nyomást, kipróbálta a gép funkcióit. Hűtött, mint az állat…

Most meg így nézek ki:

hőség4

Macskás nők 🙂 kedvéért esetleg így:

hőség2

Kapcsolatom a dögletes időjárással a korábbiakhoz képest két mozzanattal módosult: a kerekesszékbe szörnyű dolog beleizzadni, az ülepem, a hátam valamint a műszálas ülés nehezen viselik egymást. A másik egy érdekes felfedezés, az a lábam büdösödik, amelyik nincs is. Környezetem szerencséjére sosem voltam hajlamos erre a sokak életét megnehezítő testi bajra, egyesek fürdés után néhány órával bátran vállalhatnának biológiai féregírtást a lábszagukkal. De a csonkom alakformázásához és a protézisem felcsatolásához használt különféle harisnyák és szuszpenzorok alatt beizzad a „pici”, és néhány órás viselés után a futómű leszerelésével gyanakodva néznek rám a drágáim. Immár a hónaljak mellett ide is spriccentek a desodoros flakonból.

Szóval kedden nem bírtam tovább, beüzemeltem a Haier-cég termékét. Csak éppen fityiszt nem mutatott, gonosz konoksággal keringette a meleg levegőt. A guta majd megütött, kétségbeesetten hívtam a mestert. Tegnap ki is jött, szarakodott egy jó órát, mindent rendben talált, csak az inverter panel lehet a hibás, szombaton hoz egyet harmincezer forintért plusz ÁFA. Illetlen szavak hagyták el kicserepesedett ajkamat arról, hogy hová is tegye a kitűnő alkatrészt, hozzon inkább egy garantáltan megbízható másik készüléket, kerül, amibe kerül! Ami nem hagy cserben 30 fok felett sem! A mordizomadta kirelejzumát!

Úgyhogy szombaton jön az új készülék. Életben kell maradnom! Addig meg undok leszek, csak a szobai ventilátort engedem közel magamhoz, esetleg rengeteg hideg sört,  nézem a tavalyi meg azelőtti (katt rá) vészsikoltásaimat. Meg irigykedve ezt a gyönyörűséget:  🙂

meleg

(A képeket az internetről lopikáltam.)

Viharsarki kattintások

Megint visszarévedésre késztet a már két hete is emlegetett „rohanó idő”, most a hetvenes évek elejének népszerű szovjet tévésorozata, A tavasz tizenhét pillanata című jutott eszembe. Kiskamaszként szájtátva vártam a fekete-fehér készülék előtt a hetente csöpögtetett újabb epizódot a szuperkém Stirlitzről és a rászedett, bamba fasisztákról. (Hol voltak akkor még a szörnyűséges latin-amerikai szappanoperák? Talán az Isaura, akinek a rabszolgaságból való kiváltásáért derék magyar emberek halál komolyan gyűjtést kezdeményeztek.)

Némi nosztalgiázás valamint a mai csemeték okulása végett ideteszem a film főcímdalát, hadd lássák, min nőttek föl eleik. 🙂

Éppen egy hónapja indultunk el a hagyományos pünkösdi országjáró kirándulásunkra. Tavaly a Balaton-felvidéken voltunk, annak a beszámolóját asszonkám váratlan betegsége megszakította, most már torzó marad. Idén igyekszem letudni egy posztban, bár nem vagyok babonás, azért az ördög nem alszik…

Sok év alatt szinte az egész országot bekujtorogtuk, a Viharsaroknak nevezett dél-keleti országrész valami miatt mindig kimaradt. A Békés megye nagyobb részét és Csongrád megye keleti fertályát magába foglaló régiót Féja Géza azonos című könyvében nevezte el a parasztlázadások, aratósztrájkok, az 1891. május 1-jei hírhedtté vált csendőrsortűz miatt a múlt század ’30-as éveiben Viharsaroknak. Ez talán a legfiatalabb magyarországi tájnév.  

Most sorra került, a barátaim Orosháza Gyopárosfürdő nevezetű elővárosában foglalták le a szállást.

A túratervet Zoli barátom előzetes gyűjtését felhasználva az utolsó pillanatban én állítottam össze. Óvatos voltam, aggódtam ugyanis, hogy a „mozgásállapot-változásom” (hahh, a fizikához is értenék tán?) lelassítja a társaságot. Vittük a járókeretet, ezt csak a szálláson használtam, de a kerekesszék mindenhová jött Ancsáék Ford Focus Kombijában. Bár a protézis egész nap rajtam volt, ahol lehetett, gurigáztak velem a társak. A zuhanykabinban való tisztálkodás okozta a legnagyobb fejtörést, de előrelátóan vittük a kis műanyag stokinkat, így nagy nehezen be tudtam ülni a kalitkába.

A kirándulás nagyon jól sikerült. Beszéljenek helyettem a képek!

vihars8

Ancsa Gyopárosfürdőn tókerülés közben

vihars4

A Szarvasi Arborétum (Pepi-kert) lépcsőin

vihars6

Két kapitány az arborétum kishajóján, a vállamnál Tofi, a legifjabb csapattag

vihars10

Jár a jutalomfalat a várakozás közben.

vihars13

Panka és a gazdi (Mosolyalbum 1)

vihars5

Az arborétumban büfé is van! (Mosolyalbum 2)

vihars3

Taki unja már az ördögszekér tologatását. (Mosolyalbum 3)

viharsarok1

A csapat Hódmezővásárhelyen

vihars9

Míra a makói szökőkútnál (Mosolyalbum 4)

vihars12

Az előző héten adták át a makói lombkorona-sétányt.vihars7

Húsz éve fordítva volt! 🙂 (Ópusztaszeren hazafelé)

vihars15

A főnök elégedett!  (Mosolyalbum 5)

viharsarok2

Stílszerűen másfél órás Petőfi-est a szálláson, itt éppen egy bordal közben:

Petőfi Sándor: Ivás közben

Hányadik már a pohár?… csak
Ötödik?
Teremt’ ugyse! becsülettel
Működik.
Máskor megfe-felelek kétannyinak:
S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg
Elakad
Torkom a therpomyléi
Szorulat,
Ledionas a bor, mely lecsepege,
Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.

Sehogy sem t’om kifejezni
Magamat
Azt hiszitek, hogy talán a
Bor miatt?
Ne higyétek, édes atyámfiai,
Nekem a bor nem szokott megártani.

Nekem a bor hogymikép is
Ártana?
Hát hiába voltam volna
Katona?
Úgy biz, aki fölmarkolta, katona
Mégpedig bakancsos voltam valaha.

Zöld hajtókás, sárga pitykés
Közlegény…
Egész a közlegénységig
Fölvivém!
Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám;
Még idővel degradáltak volna tán.

Tyű, látjátok, ott az könnyen
Megesik,
Mert a katonai pálya
Fene sik;
Legkivált az olyfélének, mint magam,
Kinek kissé akaratos feje van.

Útmutatást nekem ne is
Adjatok,
Szent Dávid hárfájára sem
Hallgatok!
Orrnál fogva senki engem nem cibál,
Azt cselekszem, ami tetszik… tudja Pál,
Mit kaszál.

… Eh, de én itt egyre-másra,
Mint malom,
Csak darálok, csak darálok,
S szomjazom.
Adjatok bort! a malom jól nem megyen:
Hogyha nincs nedv, ami hajtsa, bőviben.

Hadd igyam hát! hogy forogjon
Kerekem
Meg sem állok, csak a kancsó-
Feneken.
Bárha mindjárt amint Falstaff szólana
Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

Hol is hagytam?… tudj’ a gólya…
Úgy igaz!
A malom volt az utósó…
Vagy nem az?
Mit is mondtam a malomról… én bizon
Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

Annyi szent: a szemem héja
Oly nehez,
Mint malomkő… tán az álom
Környekez.
Elég is ma a tivornya, ágyba hát!
Álmadozzuk folytatását… jó’jszakát!

A törvényen kívüli

Az általam ismert háziorvosokról alkotott korábbi véleményem nem változott. Az egészséges ember nem is találkozik őkelmével, esetleg ha pihenésre készteti valami szezonális torokgyík vagy egyéb magától is múló nyavalya, amit a munkahely csak a tudor írásos igazolásával tolerál. Rutinszerű az eljárás, tőlem annak idején azt is megkérdezte a kitűnő felcser, hogy mikorra kívánok felépülni. Valódi betegség esetén pedig gyakorlatilag kimerül a tevékenysége holmi diszpécserkedésben, elküld a laborba, fűhöz-fához-szakorvoshoz. Jelenleg négy olyan gyógyszert szedek, aminek a receptjét csak évente megújított szakorvosi javaslattal írhatja föl. Bezzeg a vezetői engedély orvosi érvényességét önhatalmúlag meghosszabbíthatja.

Hosszú téli bezártságomat követően áprilisban, mikor kezdtem biztonságosan botorkálni, személyesen leptem meg a doktor nénimet, és a tucatnyi vény megírását követően felvetettem neki, hogy májusban lejár a jogosítványom. Lehetne-e ezt a hibát orvosolni? Mélybarna szemeivel rám meredt, gondoltam, most küld el a búsba a nyomorékságommal együtt, de a legnagyobb meglepetésemre így szólt:

– Ilyen állapotban küldjem el magát vizsgálatokra? Áh. Van önnél négyezer forint?

Volt. Érvényességi papír is lett rögvest. Vezetni persze nem tudtam, ahhoz automata váltós verda kellett volna. Vagy egy olyan Trabant Hycomat, melyet a nyolcvanas évek elején egy féllábú egyetemi tanártól vettem az autópiacon huszonháromezer forintért.

hycomathycomat 2

Csodajárgány volt, a kuplungot örökké kiemelt állapotban rögzítette egy kallantyú. A fordulat emelkedésével egy hidraulikus munkahenger zárta az oldást, így nyomaték került a hajtott kerekekre. Hogy magas fordulatú motorral is lehessen sebességet váltani, a váltókarra is szereltek egy elektromos kapcsolót, ha hozzáértél, azonnal kiemelt. Tíz évig használtam, nagyon szerettem. Egyszer hasznát is vettem a kocsi különleges tulajdonságának. Egy focimeccsen nagyot reccsent a térdem, alig tudtam lábra állni az iszonyatos fájdalomtól. Öreg barátom egy ismert sebészhez irányított, aki megállapította a porcleválást, és azon melegében egy bokától a combtőig terjedő gipsztokba bugyolálta a beteg testrészt, hátha ezzel elkerülhetem a műtétet. Az utcán parkoló kocsimhoz battyogtam, és nem tudtam beszállni, a kinyújtott jobb lábam egyszerűen nem fért be, csak úgy, hogy oldalt föltettem az anyósülésre. Az eddig lustálkodó ballal (ma ő a „csonkapici”) kellett nyomni a gázt és a féket, hamar belejöttem, másnap már így mentem dolgozni. Nehezebben szoktam meg az árnyékszéken üldögélést “égnek meredő” lábbal. A történethez tartozik még, hogy négy nap múlva egy metszőollóval levágtam magamról a gipszet, mert a kánikulában az izzadságtól kibírhatatlanul viszketett alatta a bőröm, és anyám régi kötőtűjével bizonyos pontokat sehogy sem értem el. Egy híres sportsebész, Eiben főorvos meg akart műteni, de mire megszereztem a kívánt klubigazolást, szégyenszemre meghalt. Végül nem kellett operálni, néhány hónap múlva magától betokosodott, bírta a baráti meccseket.

Taki barátomat kértem meg, hogy fuvarozzon el az okmányirodába. Na, az a Ferencvárosban érdekesen működik. Az információs pult mindig kihalt, az automata nem ad ki sorszámot, a néhány ügyintéző a körmeit reszelgeti. Mikor kérdeztem az egyiktől, hogy miaszentszarvan, hablatyolt egy zavarosat az internet nem kielégítő működéséről. De egy héttel korábban ugyanígy járt Míra lányom is. Ravasz módja ez a munkahét csökkentésének. A parkolóóra meg 300 forintot ketyeg óránként az egész Belső-Ferencvárosban. Cifráztam egy takaros mondatot különféle illetlen szavakból, és kifordultunk az irodából. Takinak van egy talán még nálam is okosabb telefonja (nem tudom, esetleg iphone), azon keresgélt hasonló hivatalokat. Elég az hozzá, hogy potyára mentünk először egy plázába, ahol már megszűnt ez a szolgáltatás, aztán Pestszentlőrincre, ahol éppen nem volt félfogadás. Végül a kispesti irodában másfél órás várakozás után sikerre jutottunk, megígérték, hogy telefonüzenettel értesítenek, ha mehetek átvenni az elkészült igazolványt. Ez ötven nappal ezelőtt volt, tegnap felhívtam őket, hogy mi az oka a késlekedésnek. Ja, már rég kész van, csak volt náluk némi rendszerhiba, azért nem értesítettek. Azóta lehiggadtam, átvettem, most öt évig érvényes a jogosítványom.

kézikuplung

A kép a szerviz illusztrációja

Pár napja említettem, hogy május 10-én kézi kuplungot építettek a kocsimba, minél előbb, hogy a pünkösdi kiránduláson már vezethessek. Ekkor tudtam meg, hogy csak úgy vizsgáztatható le műszakilag az autó, ha bemutatom a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal orvosi véleménye alapján kiállított, a korlátozásokat is tartalmazó jogosítványomat. A ponciusát ennek az átkozott ügynek!

Most aztán törvényen kívüli vagyok. Van jogsim, de minek, ezzel nem vezethetnék, a kocsimmal meg jól megvagyunk, de másfél évig van rajta vizsga, addig le kéne futtatni a „hivatalnak packázásait”, hogy legitimek legyünk mindketten. Aktiválódtak bennem a patópáli reflexek: Ej, ráérünk…

Politikusnak már végképp nem mehetek, ha a kedves vetélytárs megkapirgálja az előéletemet, és kiderül mindez, oda a karrier. Így meg nem tudja meg senki. Hacsak innen nem! 😛

Műfordítva

Előző bejegyzésem utolsó mondatát törölnöm kéne, hegy elejét vegyem a jogos kritikának, miszerint hajlamos vagyok se(hosszú, hátulsó szájpadon képzett zöngés zárhang)et alkotni a számból, azaz felelőtlenül ígérgetek összevissza. Merthogy nem hétfőn tolakszom ide, és nem a jelzett mesével.

Egy bekezdést követel tőlem, hogy idén elballag az utolsó két olyan osztály, melynek tanulóit aktív magyartanárként volt szerencsém bosszantani még ötödikben. Az utolsó osztályaim! Az egyik csapat meghívott a pénteki tanárbúcsúztató bulijára. Kedves hagyomány ez nálunk, a ballagáson a sok türelmetlen szülő és rokon miatt beáll az őrület, nincs alkalom még az összekacsintásra sem a kamaszkáinkkal. Őszinte szeretettel fogadtak, csillogó szemmel hallgatták végig a baráti búcsúként általam elmondott Levél Arany Jánoshoz című Petőfi-verset. A terjedelem miatt szegény volt kollégáimat megsajnáltam, sütött róluk ennek a tébolyult tanévnek a fáradtsága.

pedagógusok

A másik osztály nem hívott. Nem a gyerekek felejtettek el… 😦

Más. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek az érettségiig kötelezően az orosz nyelvet kellett tanulni. Nem okozott nagy nehézséget, de nem is érdekelt. Általánosban kisujjból jeles voltam, a gimi elsőjében is, aztán minden évben egy jeggyel romlott az eredményem, szerencse, hogy csak négy évfolyamot végeztünk. A legendás Kincs tanár úr mindent megpróbált, de maradandó tudásra nem tettem szert, bár horvátországi barangolásaimon nagy hasznát vettem az emlékmorzsáknak. Fakultatíve tanultam még latint, ennek csúfos vége lett – ahogy itt megírtam –, és a számítástechnika miatt némi angol alapozást is elszenvedtem, azóta is igyekszem fejleszteni, de igazán nem nevezhető nyelvtudásnak. Talán a magyar, azzal el gat-getek, ahogy Tandori írja a Horror című nyitott versében… 🙂

Míra lányom azonban nyelvtehetség, a középiskolás sikerek után az egyetemen három szakot is nyű egyszerre. A fő szakjának egyik tárgyán, a modern francia irodalom szemináriumon feladatul kapták, hogy néhány nálunk ismeretlen költeményt fordítsanak le magyarra. A drágám Victor Hugo egyik alexandrinusát választotta, talán a Nyomorultak előadás mély nyomai indokolták e döntést. Dudorászva elkészítette a nyersfordítást, és nekifeküdt a munkának. Kis idő múltán ismétlődő basszomázások szűrődtek át a szobájából. Érdeklődésemre elpanaszolta, hogy képtelen a jelentést, a szótagszámot, a ritmust, a rímeket az eredetihez hasonló módon átültetni. Talán, ha segítenék. Először elhajtottam, a franciatudásom megakadt a merszinél meg a zsötemnél, még ha a meghonosodott francia morfémákat (rekamié, sofőr, malőr, budoár) szívesen használom is. Aztán izgatni kezdett a dolog.

Gyermekként próbálkoztam én is a versírással, de korán beleszerelmesedtem a legnagyobb lírikusok műveibe, melyeket nem csúfolhattam meg a saját kontárkodásaimmal. Prózát meg azért nem írtam, mert folyton dinamit volt a sejhajomban, nem értem rá szófosni. Önkifejezésnek így maradt a színház és a versmondó pódium.

–   Na, picinyem, ide vele, majd Laci megmutatja!

Lehet, hogy egy takaros faszoborral előbb végeztem volna (bocsi, Zoli & Bélla), elbíbelődtem vele vagy tíz-tizenkét órát. Így fest:

Demain, dès l’aube…

Demain, dès l’aube, à l’heure où blanchit la campagne,

Je partirai. Vois-tu, je sais que tu m’attends.

J’irai par la forêt, j’irai par la montagne.

Je ne puis demeurer loin de toi plus longtemps.

*

Je marcherai les yeux fixés sur mes pensées,

Sans rien voir au dehors, sans entendre aucun bruit,

Seul, inconnu, le dos courbé, les mains croisées,

Triste, et le jour pour moi sera comme la nuit.

*

Je ne regarderai ni l’or du soir qui tombe,

Ni les voiles au loin descendant vers Harfleur,

Et, quand j’arriverai, je mettrai sur ta tombe

Un bouquet de houx vert et de bruyère en fleur.

Ma nem, talán ha reggel…

Ma nem, talán ha reggel ég a napkorong,

Elindulok. Figyelj, tudom, hogy vársz te rám,

Repít a vágy a völgyeken és árkokon,

A tőled távol úgy szorít, mint szűk karám.

*

A gondolatsereggel együtt ballagok,

Szemem, fülem nem issza föl a fényt, a neszt,

Magányba görnyedek, akár a csillagok,

A bú a fényes nappalokba éjt növeszt.

*

Vakíthat napkorong-arany, nem észlelem,

Harfleur felé futó hajó se hívogat,

Kezemben egy virágcsokor, ha érkezem,

Mezőn szedett virág őrizze sírodat.

A verset aztán megtaláltam Csicsada blogjában:

Holnap, korán

 

 Holnap, korán, ha fény borítja be a rónát,

elindulok. Látod, hogy vársz reám tudom.

Megyek völgyön, hegyen, erdőn, réten, folyón át;

nem maradhatok így tetőled félúton.

 

Megyek, gondjaimon meredt szemmel borongva,

nem is látok, fülem nem éri semmi nesz;

egyedül, szomorún, két kezem összefonva,

bánattól görnyedőn – s a nap éjtszaka lesz.

 

Nem nézem a Harfleur felé húzó vitorlát,

sem az arany napot, amint lealkonyul,

de ott fáradt szemem kis sírhantot mikor lát,

egyszerű mezei bokrétám arra hull.

 

(Ford.: Kemény Ferenc)

Nekem a saját gyermek a legszebb. Lehet választani.

Az egyetemi tanerő a beküldött fordítást továbbította egy profi műfordítónak, aki korrekt bírálatot írt, felsorolta az erényeket és hibákat. Azóta módosítottam  néhány mozzanatot, fent már a végső vari látható.

Természetesen a zajos siker elmaradása reményfutamra késztetett „minket”, egy újabb napba telt egy másik Victor Hugo-alexandrinus magyarra ültetése. Ennek a fordítását nem találtam sehol, csak angol nyelvre. Így sikerült. A francia nyelv tudói itt is előnyben vannak, kedvükért kiteszem az eredetit, lehet csemegézni:

Du haut de la muraille de Paris

à la nuit tombante

L’Occident était blanc, l’Orient était noir ;
Comme si quelque bras sorti des ossuaires
Dressait un catafalque aux colonnes du soir,
Et sur le firmament déployait deux suaires.

Et la nuit se fermait ainsi qu’une prison.
L’oiseau mêlait sa plainte au frisson de la plante.
J’allais. Quand je levai mes yeux vers l’horizon,
Le couchant n’était plus qu’une lame sanglante.

Cela faisait penser à quelque grand duel
D’un monstre contre un dieu, tous deux de même taille ;
Et l’on eût dit l’épée effrayante du ciel
Rouge et tombée à terre après une bataille.

 Párizs falain

napszálltakor

Nyugat felől a fény, Kelet felől sötét,

Akárha csonthegyek közül kinyúló kéz

Lepelbe vonná éji oszlopok ködét,

És páros szemfedő az égre futna szét.

*

Az éj csukódott, mint a börtön, zárva már,

Madárka zokszava virág neszébe szólt.

Elindultam. Szemem előtt a láthatár

Az alkonyat csupán egy véres penge volt.

*

Felrémlett bennem régi-régi harc napja

Rút szörnyeteg s egy isten néz farkasszemet;

Bárki mondhatná, pusztító égi szablya

Piroslik földre esve, bősz tusát temet.

Nem írom ki a műfordító nevét, hivatalosan Míra a tettes, gyakorlatilag a jó édes apukája. Fordítottam, olykor toporzékoltam, a vázlatfüzetem a munka során többször majdnem a sarokban végezte, mégis élvezetes volt a szavak ilyetén farigcsálása. Mostantól akár vállalok fordítást, persze szigorúan csak jó magyar forintokért. A felét úgyis meg kell osztanom a lánnyal a nyersfordítás miatt. Kosztolányitól, Somlyó Györgytől és társaiktól pedig itt kérek elnézést. 🙂

Rohan az idő

Itt figyelmeztetem a kelleténél elfoglaltabb olvasóimat, guruljanak gyorsan az utolsó bekezdéshez, ott találják a lényeget, addig csak az idő vasfoga által (is) megrágcsált szerző fecserészése olvasható az említett rágószervről illetve tulajdonosáról!

Vigyázat! Ahogy öregszem, egyre gyorsabban telik az idő. Nem az eltelt időszak nagyságára gondolok, hogy a megtett út növekedésének ütemében fogy a hátralévő. Gyermekként sem emlékszem, hogy unatkoztam volna, mégis valahogy nehezen telt az idő, a szorgalmi időszak hetei, hónapjai örökkévalóságnak tűntek. Ezért nem érinti igazán a hétköznapi ifjút az elmúlás gondolata, oly távol van tőle, mint a déli óceánok üvöltő szelei; hall és olvas róla, de őt ez nem érinti. Minek aggódjon?

Aztán jött az ifjúkor, a szellemi gyarapodás ideje, a maihoz képest elképesztő fogékonysághoz hasonló állóképesség társult. Ekkor már gyanakodhattam volna, mert egyre kevesebb dolog fért bele a nap huszonnégy órájába. Meg is fogalmaztam a fiatalosan ostoba, de gőgös kritikát, hogy a Teremtő nagyon elbaltázott valamit: az alvás például teljesen felesleges rutin, életünk egyharmadát elfoglalja, mennyi tevékenységet mulasztunk miatta.

A nagykorúságot s szinte azonnal a teljes árvaságot is megérve hamar fejest ugrottam a házasságba, asszonkámmal munka mellett végeztük tanulmányainkat. Hogy végképp ne unatkozzunk, megszületett Ancsa lányom. Nyugodt gyerek volt, de jelentősen nőtt vele a robot, bár sokszor hagytam az anyjára a foci és más „fontos” elfoglaltságom miatt. Az amatőr színjátszás azonban ekkor vesztett el, erre már nem futotta. Huszonegy évesen már tanítottam, mégis igen hosszúnak tűnt egy-egy tanév. A vakáció elszaladt, főleg azért, mert a felét legalább végigtáboroztattuk családostól. Ott legalább együtt voltunk, egyszer ezt is megírom.

Aztán fokozatosan gyorsult a fránya óramutató, a kerek évfordulók egyre gyakrabban sorjáztak egymásután. A tavasz kezdetekor mindig nyomasztott, hogy év végéig még mennyi dolgom lenne, mert amit május közepéig nem tanít meg az ember, azt abban a tanévben nem is fogja.  Az ötvenet elhagyva úgy tűnt, hogy a karácsonyok heti rendszerességgel követik egymást, mire az ünnep múltával megtanulom leírni az aktuális évszámot, már ugrik is egyet a számláló.

Három éve aztán egy zátonyon nagyot döccent az addig egyre sebesebben száguldó idő-szárnyashajóm, csoda, hogy nem fejeltem ki a szélvédőjén. Jött a betegség, a betojva töltött nyomasztó órák-napok-hetek a várókban és kórtermekben, a rehabilitáció magányos és fájdalmas időszaka. Az óra mintha megállt volna, udvariasan és elegánsan hagyott bőven időt a számvetésre meg a türelmetlenkedésre. Szabadulván aztán ismét gyorsult a járgány, ekkor meg jött a jéghegy, többször is megismétlődött a fenti havária, nemcsak megállította a hajót, egy hajtócsigát el is távolított (hajócsavar – go), mozgásképtelenné tett. De a jó hajó nehezen süllyed, kemény anyagból faragták. A vitorla címen futó régi blogom jut eszembe,  mementója ma is látható.

vitorla_kampec

Szerencsére minden értéket áthoztam ide, mégis nosztalgiával gondolok rá. A nehéz pillanatokban neki és az olvasóknak köszönhettem, hogy az elvesztett hivatás okozta fájdalom jelentősen enyhült, s a kronométerem a reparált szívemmel együtt megfelelően ketyeg.

Megy a hajó, irány észak,/ fütyülnek a tengerészak… (Bocs!) 🙂

„…mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.” Tízévesen nem értettem!

Csak annyit akartam mondani, hogy a pünkösdi kirándulásunk előtti hét péntekén egy szakműhelyben kézi kuplungot építettek a kiskamasz Suzuki „szárnyas csikómba” csekély hatvan rugóért. Ezzel aztán röghöz kötésem okozta mosolydeficitem eltűnt, kibotorkálok a kocsihoz, kissé darabosan (a durva kéz még nem finom láb) elgurulok a piacra vagy a boltba, bevásárolok… Most gondoltam bele: fél éve tettek torzóvá, azóta nem vásároltam. Pedig ez mindig az én dolgom volt, én főztem, én tudtam, mi kell. Az elmúlt hónapokban meg cédulákat írogattam az ehhez nem szokott tudatlanoknak, borzalom! Kicsi bibircsók azért most is akad, az áruház kerekes kocsijával megoldom a cuccok első zsilipelését, de hazaérve a teli szatyrokkal nem tudok fölmászni a hét lépcsőfokon, fájdalmasan belesüllyedek a protézisbe, vadásznom kell egy ráérő rabszolgát, aki megelégszik a kedves mosollyal és behozza a tálca söritalt. 🙂 Hanem az idő most is megtréfált, hétfőn elmesélem.

Ez a parancs, érik a barack

szénégető

Ahogy a túlhevült boksából ki-kicsapó lángot taposással és néhány szívlapátnyi földdel móresre tanító szemfüles szénégető, olyasféleképpen próbálom a pipától eldurranni szándékozó agyamat csitítani a fegyelmezettebb testrészemmel, a kezemmel. Azaz guvadó szemmel ülök a monitorra bambulva, jönne belőlem a kígyó-béka, de okos kis praclim feltételekhez köti a munkába állást:

– Hohohó, kisbarátom, csigavér a löttyössel! Érdemes ezzel rongálnod a kiadós lakatosmunkával helyrepofozott, de kíméletre szoruló karosszériádat? Na nem!

– Nem hát! (Ez utóbbi a legundokabb magyar szó /itt partikula/, ebben a mondatban nincs igazán jelzésértéke. Bár azt szeretem, ha vakargatják. Egyébként a ~am közepére kívánom. Most jut eszembe: a játékra okot adó azonos alakúság mégis érdekessé teszi. Csak a rossz diákszokás riaszt, a bizonytalanság azonnali jelzése a mondat elején.)

A napi politikához tehát önvédelemből próbálok úgy viszonyulni, mint a mesebeli halvérű király, aki kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye. Mondhatnak bármit, mindent elhiszek, a lány meg marad. Elhiszem a rezsicsökkentést, ha nem is érzem. Elhiszem, hogy az árvizet is a Bajnai-legények okozták. A trafikmutyit is, bármennyire hihetetlenül hangzik. A szabadságharcot Európa ellen. A gránitszilárdságú alkot alaptörvényt. Őszödöt, Sukorót ki ne felejtsem, mert kapok a pofámra! Elhiszem a zsidó világuralmat, a sumér-magyar rokonságot, a fényevő Pataki Attila varangyait, a rák újra és újra megtalált biztos gyógyszerét, a magyar futball feltámadását…

– Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném.

Mikor azonban a ravasz legény ledisznópásztorozza a felség öregapját, az feledve tervét tajtékozva hazugot kiált, úgy akad ki az én türelmem jól szabályozott pillangószelepe, ha a kultúra, az oktatás, a művészetek irányítói részéről a hejderutyutyu meg a bakfitty a legintelligensebb megnyilvánulás. És itt nem a jó miniszterelnöki megbízott cizellált melegezésére, a közoktatási államtitkár asszony meg főtankeres famulusa hipokrata bizonyítványmagyarázatára gondolok a felmelegített Klebelsberg-kultusz védelmében (szegény Kuno, semmiről sem tehet), nem az emberi erőforrások felkent és nagytiszteletű miniszterére. Alább adom.

Ki volt az a búbánatos, domboldalakon legelészgető hatökör apparátcsik, aki a mai megemlékezés napjára ezt a fércművet rendelte és elfogadta? Vagy kuratórium? Kodály és Bartók országában? Csodálatos költőink, íróink nyelvén! Élnek még sokan. Nem vállalják? Sebő, a Kaláka, a Kormorán, Szörényi-Bródy, Dusán… Simon L. László, mennyire hiányzol!

És ezt énekeltetni kell a gyerekekkel, akár nekünk régen a „mintamókust” meg társait. Írástudók, hol vagytok? Az én gyerekeim ezt nem énekelnék, akkor inkább a ByeAlex, akinek farkas a leendő anyósa!

Megnyugszik bennem a varacskos disznó, nem foglalkozom vele tovább, bár terveztem egy boncolást. Minek? Aki nem tud róla, ne is tudjon! Figyeljen továbbra is az értékekre! Akit érdekel a hétköznapi groteszk, a különféle színvonalú internetes írások közül olvasásra ajánlom a szlovákiai magyar író, költő, zenész, Ardamica Zorán ragyogó elemzését itt.

Bejegyzéseimet gyakran illusztrálom verssel. Na, ez nem az, csak egy másolt darab a fent tárgyalt fércműből:

„Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég. Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk! Érik már a barack, áldott föld gyümölcse”.

 

Kaptam még két  zenés mémet, az első kicsit ízléstelen, a másikon jól szórakoztam, pihentagyú a pasi, de mégse ágyazom be, annyit nem ér. A linkre kattintva stb. 🙂

(Végig azon szórakoztam, hogy elsüthetem-e azt a morbiditást, hogy csak egy lábbal tudok a talpatokra lépni. Hehehe, nem tettem. Zárójel nem játszik.)

Beállhatnék magam is a sorba, mikor az ízlést osztják. Most iszom egy jó deci barackot, én így táncolok. Aztán jövök hamar a viharsarki beszámolómmal.