Adásszünet

Remekül működik az új klímaberendezésem, szinte bosszant, hogy az elmúlt napokban bezörgetett a zimankó, nincs értelme járatni. Szeretem a hűvös nyári napokat, olyan jó betakarózni éjszaka. Ma feloldottam a konyhai tűzhely sütőjére kiszabott nyári embargómat, a tepsiben mosolyog egy rakás göngyölt sertéskaraj, kizárt a fogyókúra.

Most eltűnök néhány napra, Ancsa lányom a fejébe vette, hogy megbalatonoztatja a béna öreget. Hátha nem utoljára!

Irány Szepezd (katt rá), a gyökerek; közvetlen a vízparton bérelt egy házat egy hétre. Nem olcsó, de megspóroljuk a strandbelépőt. Visszük a mobilnetet, de én úgy vagyok vele, mint a mobilklotyóval: csak végszükség esetén… Könyvet fogok olvasgatni, néha megpihentetem a szemem a vízen, a déli part dombjain, hajnalban a szomorúfűz lombjában nekem dalol az aranymálinkó. Napközben meg kényeztetnek a nekem legdrágábbak. Szép az élet!

szepezd2 szepezd 3

Majd mesélek. 🙂

Bejelentkezés (helyett)

Legfőbb ideje, hogy egy-két mondat erejéig bejelentkezzek. Továbbra is szégyenszemre lopom a napot, de nem töltöttem ám tétlenül az elmúlt két hetet. A pünkösdi hosszú hétvégén baráti társaságunk ismét abszolválta a hagyományos országjáró kirándulását, most is volt bőven dolgom az előkészítéssel, tervezéssel, az internetről elég sok infót schmitteltem (gyurcsányoltam) a programtervbe.
Már 2009-ben végigjártuk a Balaton-felvidék és a Káli-medence legfőbb nevezetességeit, de maradt még jócskán csodálnivaló. Az akkori szállásunk Szentbékkállán minden igényt kielégített, ezért Ancsa lányom időben lefoglalta. A falu fölötti dombon épült a vendégház, előtte egy háborítatlan hatalmas kert, melybe hajnalonként nyulak és őzek járnak legelni.

Burjánzó flóra

Míra lóg a szeren

A ház

A kései indulást követően – Eddi még vizsgázott egy jóízűt – a szokott helyen, Taki barátjának a pécselyi domboldalon épült pincéjénél kezdtük a napot, ahol elővezettem a legendás kövesztett szalonnámat rozskenyérrel.

DSC_9424

A szerző diszkrét takarásban

„Riadó tetszéssel fogadtatott”, gurult is az arra érdemesek nyeldeklőjén a jó olaszrizling utána. A Suzukimat innen a fent említett ifjú vezette, naná, hogy megvártuk az indulással! Régóta hirdetem: nem az az úr, akinek kocsija van, hanem akinek sofőrje is… Azért egy tízliteres marmont megtöltöttek a háziak a volánművészeknek is.
Az ép lábúak a koleszteringazdag evést levezeklendő egy kiadós sétát tettek a közeli Zádor-várhoz, ahonnan a túlparti völgyhíd is kiválóan látható, én a lugas árnyékában hallgattam a csend, a kakukkszó és a faluból felhallatszó stílfűrész sikításának sajátos kakofóniáját. De ott valahogy a géphang is derűs békét keltett a zajszennyhez szokott városlakóban.

DSC_9451

A „gépjárműre” vezényszó elhangzása után hamar megálltunk a felső- (XI. sz.) és alsódörgicsei (XIII. sz.) templomromoknál. Különösen a második tetszett a monumentális fal körüli nyílt területen elénk táruló kilátás miatt.

Kép 017

Felül a rom, alul a táj a flottával (Laci bá’ magánya a fa mellett)

Kép 020

A nyelvtörténethez konyító ember erre járva újra és újra gyönyörrel ízlelgeti a nyelvével a környékbeli földrajzi neveket: Pécsely, Vászoly, Dörgicse, Zánka, Mencshely, Óbudavár, Köveskál, Monoszló, Balatoncsicsó, Szentbékkálla, Mindszentkálla, Hegyesd, Monostorapáti, Kapolcs, Pula, Taliándörögd, Öcs… Szeretem őket! Mindnek külön története van. (A buta helyesírási program a tizenhétből tizenhármat aláhúz.)
Este Józsi, poroszlai vendéglátónk – Taki a legtöbb hétvégét nála tölti halakra és békére vadászva, néha engem is visz – egy Tisza-tavon fogott hatkilós harcsából készült lecsós paprikást kínált föl a köznek túrós csuszával. Diszkrét csámcsogást kevésbé diszkrét borozgatás (a túraterv szerint dezinficiálás) követett, lévén döglött halnak halála a víz.
(Az előző bekezdésről eszembe jutott egy találós kérdés, ahogy jön a nyár, rendre megszállják az agyam ilyen nyelvi bogarak: Mi a különbség Taki és a gólya között? A gólya halra és békára vadászik…)

E szörnyűséget leírva látom, mi lett az egy-két mondatból. De Ti ezt tudtátok! Félek, holnap ugyanígy folytatom! 🙂

 

Ó, a Balaton… (5. A havária)

Csodálatos fiatalságom a konszolidálódó Kádár-rendszer idejére esett. Mi már csak hallomásból ismertük a csengőfrászt és a lefüggönyözött Pobedát, ezért valahogy nem féltünk igazán. Aztán cseperedtünk, felmenőink félelmei is enyhültek, mesélni kezdtek, a Szabad Európa Rádiót rendszeresen figyelve érzékeltük, hogy azért messze vagyunk a valódi szabadságtól, de a zsarnokság már nem mart a húsunkba, éltünk, mint Marci Hevesen, persze máról holnapra… Irgalmatlan szegénység volt, emlékszem, milyen súlyos áldozatot jelentett az első televízió (használt egycsatornás Kékes) meg az ötvenliteres hűtő megvásárlása. Én olcsó gyerek voltam, enyhén angolkóros és nyeszlett, régi képeken a klottgatyámból kiálló két párhuzamos hurkapálca közepén a bog a térdem. Minden nyavalyát összeszedtem, alig ettem valamit. (Ez sokak szerint ma is így van, de legalább iszom rendesen. Borzasztó, fél éve álltam utoljára mérlegen, és átléptem a százat! Csak az vigasztal, hogy sok nő véleménye szerint a férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz.) A piarista túrákig nem ettem meg semmilyen húst, leszámítva a párizsit és a téliszalámit. Anyám húsz deka combból főzte a pörköltet, a vadast, az elég volt neki három napig, én meg a szafttól csucsogós köretet fogyasztottam boldogan. A túrákon aztán a szél, a nap, az erőteljes izommunka észre térítették az elkorcsosult szervezetemet, a csontom és a bőröm közé duzzadó kötegek fejlődtek, azóta bármit szívesen fogyasztok, az egy sárgaborsó-főzeléket kivéve, de ez pszichés, már írtam a bölcsődés történetről Kórkajapia című opusomban.

Nem voltak hát nagy álmaim, eszembe sem jutott, hogy nekem valaha vitorlásom lesz. Pedig ekkor már halálosan szerelmes voltam. Már a vitorlázásba! Is! Hogy lehetett ezt a szimultán vonzalmat ötvözni? Csodás lehetőség nyílt..

 kölcsönző

Működött akkoriban egy egész országot behálózó szocialista állami cég: az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat, mely a nevének mozaikszavát a kiejtése szerint X-szé vonta össze, ez lett a logója. (A helyesírási program így javítaná: „lógója”. Köszike!) Ahogy az 1973-as reklámképen látszik, elég nagy kínálattal dolgozott. Népszerű volt, sok család például készpénz híján úgy vásárolt háztartási gépet, televíziót, hogy fizette néhány évig a kölcsönzés árát, és egy idő múlva automatikusan az övé lett a vágyott tárgy. Persze úgy az eredeti ár kétszereséért. Én Ancsa lányom születésekor babamérleget és babakocsit béreltem, de lehet, hogy az utóbbit kiselejtezve meg is vásároltam, mintha most is a pincében porosodna. Aztán a lepusztulóban lévő parketta felújításakor parkettcsiszológépet kölcsönöztem. Magam oldottam meg, hol lett volna iparosra pénzem!
Az X bodegái megjelentek a strandokon is nyáron, fekvőgyékényt, gumimatracot, csónakot, kerékpárt, majd később viszkát (szörföt) kínálva.
És volt az X-nek egy csodálatos telephelye a balatonboglári kikötőben a ma is működő kemping bejárata előtt. Egy vitorlástelep, ahol hajót lehetett kölcsönözni. Tisztességes flottával rendelkezett: 1977-ig csak fahajókat kínált (napi bérlésre néhány kalóz/800 forint/hét, túravitorlázásra kabinnal rendelkező tucatnyi 15-ös yolle/1200 forint/hét, féltucatnyi 25-ös yolle/2000 forint/hét, három teknőszerű tengeri beluga/sok, nem emlékszem), ezután a füredi hajógyárban épített tőkesúlyos műanyag testű és alumíniumárbocú hajói lettek népszerűek (elég sok B-18-as, két B-24-es és 78-tól az apró B-16-os, a „vakegér”).
De helyben nem lehetett ám hajóhoz jutni, mind foglalt volt előre. Pesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Hobbi bolt melletti kirendeltségen kellett előjegyezni a kívánt vitorlást. 1976-ban március táján mentem, az összes kabinos hajó egész nyárra elkelt, kínomban foglaltam egy kalózt egy hétre. A következő évben már résen voltam, a február 15-i nyitás előtti késő este alaposan felöltözve, kétdekás üveggel a zsebben, hálózsákkal a hónom alatt odaálltam a bolt elé, aztán az egyre gyarapodó társaság szépen sorbafeküdt ott a város szívében. Fáztunk, mint a makk ász, de megérte, tízkor már gyűrötten-piszkosan az iskolában voltam egy 15-ös túrayolle kéthetes előjegyzésével a zsebemben. Ezután mindig így tettem.
Minimális előleget kellett fizetni, talán száz ruppót, a többit szerencsére csak Bogláron. Nem volt kevés pénz, anyám havi nyugdíja 1200 forintot jelentett, ehhez félállásban 800-at keresett, ő nem finanszírozhatta.  Meg kellett keresnem. Diákmunka akadt bőven, egyik nyáron egy hónapig az ÉPFU Fáy utcai telepén a motorműhelyben segédmunkáskodtam 6 forintos órabérért. Összejött napi 36, mert csak hat órában engedték. Söprögettem, reggelit hoztam, de egy hét után a hengerfejek lebontását is rám merték bízni, a tömítést azért a szaki pakolta be.

zil maz 2

A legnagyobb élményt az jelentette, hogy egy-egy platós Zillel (akkor még csak benzint zabáltak) vagy a dízeles Maz billenccsel a műhelybe beállás előtt körbegurulhattam egyesben a telephelyen, a mester addig elszívott mellettem egy cigarettát. A következő évben a lakótelepi kertészetben jelentkeztem minden reggel alkalmi munkára. Gereblyéztem, saraboltam, sövényt nyírtam egy gigaollóval, látták az elszánt felelősségtudatomat, hamarosan a fűnyírók közt találtam magam egy igazi benzinmotoros masina gazdájaként. Akit a fűnyíró füstje megcsapott…! Jól fizettek, a 100 forintot minden műszak végén odaadták. A yolle kétheti bérének rám eső része kilenc nap alatt összejött, a költőpénzért repetázni kellett egy kicsit.

Mielőtt újabb „ablakot nyitok” (mit tesz a cyberzsargon), vissza a bérelt kalózhoz! Nőt erre nem lehet vinni, két erős kar kell a megzabolázásához. A korábban megírt viszkaavató túra után nem sokkal Janó barátommal át is vettük Bogláron. Biztos, ami biztos, Miska bácsitól kértem egy kiselejtezett hajóponyvát, amit a felhúzott vitorlarúd feszít meg, miután a fedélzet oldalához rögzítették a szélét. Ezt rafináltan megoldottam néhány könnyen eltávolítható képszöggel meg egy kiskalapáccsal. Volt néhány lyuk rajta, de ezt lefedtük egy lepedőnyi vastag nejlonnal. Kellett is. A hét napból ötön esett az eső, szinte folyamatosan viharjelzés volt, ilyenkor a B kategóriás hajók el sem hagyhatják a kikötőt. Valahogy elvergődtünk Keszthelyre, ahol éjszaka lezúdult a Bakony felől egy durva vihar legalább nyolcas széllel, a macskánk megcsúszott az iszapos fenéken, arra riadtunk, hogy a hajó ütődik a betonhoz. Mindkettőnknek volt egy vízhatlan malaclopó esőkabátunk, kiültünk benne a partra, és a lábunkkal tartottuk távol a hullámok és a szél nyomta lélekvesztőt. Mit mondjak, nem volt egy mámor! Reggel kicsit csillapodott a szél, egy hosszú kötél segítségével belöktem a hajót, újradobtam a horgonyt, és elmentünk reggelizni.

sült keszegA fázós éjszaka után sült keszeget ettünk, Janó barátom torkán annak rendje és módja szerint meg is akadt egy szálka, amit a helyi rendelő gégészetén sikeresen eltávolítottak. Mikor visszaértünk a kikötőbe, csodálkozva láttuk, hogy az ütközőnek kikötött tornacipőket kettényírta az ismét ütődő jármű.
Estére egész jó idő lett, de a viharjelzést – a kikötőárboc tetejére húzott piros gömbkosár – fenn hagyták. Elindultunk abban a reményben, hogy a vízirendőrök már nem jönnek járőrözni. Már biztos távolságban voltunk, mikor az én komám közölte, vissza kell mennünk, mert az ő torkában még benne van a szálka. Az enyémben is éreztem valamit hirtelen, illetlen és durva szavak hagyták el a torkomat. Vissza az ügyeletre, persze nem találtak semmit, csak az apró sérülés nyomát érezte még a drága. Ha egy férfi fájdalmat érez! Rögtön haldoklik.
Aznap már nem indultunk, másnap reggel a kosarat félárbocra eresztették, elhagytuk végre Keszthelyt. Tapasztalt hajóstársak figyelmeztettek, hogy a part mellett menjünk, mert erősödhet a szél. A vitorlákat azonnal oldható rántócsomóval rögzítettük, bár látszólag erre nem volt szükség, alig lengedezett. A györöki földnyelv közelében azonban ijesztően nagy döghullámokon bukdácsolt át kalózunk, de a vitorlák csak laffogtak. Aztán a parti nád lefeküdt, s pár másodperc múlva ránk omlott az északi döngő. Hiába engedtem a vitorla kötelén, szinte lefeküdt az árboc, oldalt dőlt be a kokpitba a víz. Végre sikerült szélbe állnom, visszaállt a hajó, letéptük a rongyokat, és pádlival (evező) kiaraszoltunk a nádasba. Egy védett öbölben kimertük a vizet, de mire végeztünk, még akkor is szemmel láthatóan remegett a lábam. Átéltük az első haváriát (itt magyarázom meg az alcímet: katasztrófát, vészhelyzetet a vízen)! Kínomban elővettem a horgászbotomat, s a csalinak használt sebtiben gyúrt kenyérgombóccal egymás után emeltem ki a harmic-negyvendekás vörösszárnyú keszegeket. Kínáltam Janónak, valahogy nem kívánta a keszeget. Talán, mert nyers volt. Sportszerűen visszaengedtem őket, hadd meséljenek a halunokáknak a két remegő lábú, jólelkű szörnyről. Ma is ott élnek a györöki ősnádasban, ha meg nem haltak.
keszeg
Idegrendszerünket kímélendő szimpla fokvitorlával értük el Badacsonyt, másnap nyugodtabb szélben Révfülöpöt. Éjjel nem is szereltünk vitorlát, teljes szélcsendben áteveztünk Boglárra, mert reggel le kellett adni a bárkánkat. Csodás volt a csönd, gyönyörű a tó. És éltünk…

(Ahogy sejtettem, még maradt bennem… Nem szálka! 🙂 )

Ó, a Balaton …(3.)

 harisnya/Paloma Negra kommentje elgondolkodtatott. Megnéztem néhány árjegyzéket a mai harisnyatartókról, elismerem, lehet valami libidót erősítő hatásuk az arra fogékony felebarátaimra. Ez itt például tetszik! Utólag megkövetem őket, amennyiben az ízlésüket előző bejegyzésemben megszóltam. De a tangát sem csípem! 🙂 /

Néhány fiatal olvasóm jelezte, hogy szívesen böngészi az ifjúkoromat felidéző nosztalgiázásaimat, hiszen számukra ez igencsak történelem. Én is szívesen hallgattam anyai nagyapám visszaemlékezéseit, aki a két háború között a Pejacsevich grófok udvari sofőrjeként, mint a Magyar Királyi Automobil Klub egyik alapítója lelkesen száguldozott úttalan utakon úgy ötven kilométeres csúcssebességgel. Repesztett az építőkocka alakú nyitott Merdzsóval a technika modern lovagjaként keresztül a falun, néhány elgázolt jércét és jobb életre vágyakozó menyecskék sóhaját hagyva maga mögött a porfelhőben. De kár, hogy a kisöreg nem írta meg!

merdzsó

Hát, én megírogatom, bár alám a fénysebességgel fejlődő számítástechnika adott lovat. Ne járjak úgy, mint a kántor-tanító másik nagyapám, aki meséivel nem tudta megvárni a kései egyetlen unokát, így csak annak génjeiben hagyott nyomot. Igaz, ott alaposat!

Egy a mai viszonyok között cseperedő állnak tulajdonképpen le kell esnie, hogy milyen komoly költségbe verte a szülőket a vitorlástúra. Hetven jó magyar forintjába fájt jóanyámnak a teljes heti ellátás. Azaz napi tízesből étkeztünk. Pedig volt étvágyunk. Ugye leesett? Mármint az állatok. Döbbenetes ma olvasni akkor is, ha a tej és a kenyér egységesen 3 forint 60 fillért kóstált is csak.
A beszerzést a tanári ukáz alapján felváltva intéztük. Reggel teát ittunk, felvágottat és kenyeret ettünk, délben vagy este főtt valami egytálétel az admirálisi gázégőn (krumplipaprikás fradikolbásszal, mákosguba, gulyásleves, lecsó szintén a kettőnyolcvanas kolbásszal, öhöm vagy slambuc, ki melyik elnevezést szereti); a harmadik étkezésre szintén valami hideg ételt fogyasztottunk. Mekkora zabálásokra emlékszem az alumínium csajkából az alumínium kanállal! Hűtőnk nem lévén mindent el kellett fogyasztani. A legnagyobb élményt a lefekvés előtti pótvacsora nyújtotta, addigra a tökéletesen működő kamaszgyomor már újra becsületesen korgott. Ilyenkor a’la carte lehetett választani: az emberesen vastag kenyérszeletekre vagy egy kanál zsírt kentünk, vagy „hitlerszalonnát” szeleteltünk.

marmeládIsmeri valaki? Nem más ez, mint az olcsó, akkoriban kétkilós kiszerelésben faládában árult, zsírpapírba csomagolt szilárd vegyes gyümölcsíz, idegen szóval marmelád. Mivel egyes pletykák szerint zömmel félig rothadt görögdinnyéből főzték, töklekvárnak is neveztük. Jó időben a ponyvasátrat föl sem feszítettük a bumrúdra, a gumimatracot sem fújtuk föl, az intenzív emésztés okozta agyvérszegénységünkben nagy röfögve csak bebújtunk a hálózsákba, aztán horpasztás a fenékdeszkán reggelig. Én kapitányként a háromszemélyes kalózban a svertkaszni egyik oldalán viszonylag kényelmesen forgolódhattam, a másik oldalon a kéttagú legénység lába a rövid kokpit miatt elöl és hátul a deck alá szorult, így minden fordulatnál ki kellett húzni az alsó végtagot, majd újra visszadugni az új állásban. Panaszkodtak, hogy macerás, de legalább takarékosan mocorogtak.
Ha már a tápcsatorna indulási oldaláról (input) ennyi szó esett, nem felejtkezhetem el a kicsekkolás (output) oldaláról sem. A hetvenes években a kikötők környékén elég mostoha körülmények fogadták a túravitorlázókat az egyéb biológiai szükségletek kielégítését illetően. Fürdési lehetőség egyáltalán nem volt, tökéletesen elég volt a bőrünket cserző szél, a simogatóan selymes víz. Az intim testtájakat még rossz idő esetén is felfrissíthettük a hajóvödörben felhúzott vízben. Dezodor nélkül sem voltunk büdösek, asszonkámmal összebújós későbbi túráimon is egyetértettünk, mennyire vonzó a napfény illata a bőrön. Természetesen nem az azonos neműekén!
Egészséges férfiembernek a kisdolog nem nagy ügy. A parton elég egy fa vagy bokor, melynek tövében a természetet tanulmányozva szinte észrevétlen távoznak a folyékony salakanyagok. A vízen a parttól jól eltávolodva kiáll az ember gyermeke a hajóorrba, hogy az időjárás változékonyságán morfondírozzon, és csak halk csobogás tájékoztatja a többieket, hogy a külső vízszint elméletileg emelkedik. Természetesen erős szélben ez roppant összpontosítást igényel, egyik kézzel a megdőlő és hullámokon bukdácsoló hajó árbocfeszítő drótkötelébe kapaszkodva, a másikkal koncentráltan célozva a bőrfecskendővel sem sikerül olykor elkerülni a fedélzet, rossz esetben a láb levizelését. Mondjuk könnyű korrigálni a hajóvödörrel, de ha cipő van az emberen… Nem elfeledhető szempont a szélirány sem, mert a szembeszél is művelhet csodákat, ahogy a népi bölcsesség is kifejti. No, de a jó szélben hamar partot ér a szükségét végezni kívánó hajós. 🙂
A nagydolog már nevéhez mérten fajsúlyosabb kérdés. A kikötők mellékhelyiségei és a közeli nyilvános reterátok 8 órakor nyitnak, a jó vitorlázó ilyenkor már vízen van, hogy kihasználja a reggel mindig élénk szelet. A vasútállomások éjjel is nyitva levő helyiségei maradtak, igaz, azokhoz jó gyomor kellett, az érzékenyebbek inkább kifordultak belőle, halasztgatva a halaszthatatlant.

kakaóBalesetek azonban mindig történhetnek. Egyszer Balatonmáriáról indultunk. Reggel időben ettünk, ittunk (fél liter zacskós kakaót!), …tunk becsülettel, a szél Györök felől fújt, egyetlen lehetőségként cikcakkban próbáltam kicirkálni az irgalmatlanul hosszú és egymáshoz közel épített mólók közül. Menet közben valami megmozdult bennem. Na, nem gondolat, legfeljebb rettenetes gyanú. A bal oldali kikötőszár végét buján benőtte a nád, azon az oldalon nemigen sétálgatnak a nyaralók. A hajót a kövekhez kormányoztam, és hadarva utasítottam a legénységet, hagy tartsák erősen, mert én kiszállok, nincs időm a vitorlákra… Kis idő múlva földöntúli mosollyal hagytam ott az azóta szépen gyarapodó mininádast. De többé soha nem haraptam ki a tejes kakaó nejlonzacskójának sarkát.
Olyan is van, hogy a tó közepén szélcsendben támad föl az ihlet. Nincs mese, bele kell ereszkedni a habokba, aztán adj neki. Érdekes érzés a perembe kapaszkodva és taposva szemet dülleszteni. 🙂
Nyugi, kedves Olvasóm, ma már minden hajón van motor, ami kiröpít egy kikötőbe, ahol mindig nyitva áll a mellékhelyiség. (Tegyük hozzá, a kikötés több ezer forint lehet!) És a legtöbb vitorláson van legalább bio-wc a sürgős esetekre. Erről is van egy jó sztorim, legközelebb talán elmesélem…

(Megint nem sikerült! A koedukált túrákról még szólnom kell.)

Sebek

A vén szamárnak, akarom mondani, öreg marhának – hogy az erőtől duzzadó RSz méltán kiérdemelt hírnevét mégse sértsem – nehezen gyógyulnak a sebei. Persze, elsősorban a test sérüléseire gondolok, tavalyi szívműtétem beszámolóját pihentetem is jócskán, nem borzolom az ünnepvárás pillanatait ilyesfélékkel. Bár sokat gondolok a tavalyi karácsony előtti napjaimra, mikor a Szent Imre Kórház sebészetén a jobb hátsó futóművemet páros ujjúvá szabta a kiváló operátor. Szenteste azonban otthon voltam, a bucira kötött végtagon a konyhába kisántikálva már én paníroztam és sütöttem a rántott pontyot, kutyultam a majonézt a krumplisalátához. Előtte a fotelban ülve hahotáztam végig, ahogy a fadíszítést soha nem próbáló nőneműek ügyeskednek a fényfüzér, a szaloncukrok és üveggömbök helyének tudományos igényű megtalálásával.  A seb azonban csak június végén kezdett bezáródni, s egy év elmúltával sem mondhatom tökéletesnek a gyógyulást. Érthető, a diabétesztől és nikotintól szűkült erek nehezen bírják a regenerálódás többletterheit.

De mitől gyógyul nyolc napon túl a lelkem egy belévert rozsdás szög nyomán? Miért nem vagyok képes úgy a földre sercinteni, mint régen, ha nem éreztem a jóindulatot? A nyugdíjasfrász teszi? Az, hogy az ember elveszti a komoly hittel és elkötelezettséggel végzett munkáját, és haszontalannak érzi magát?

Más magyarázatot nem tudok, ez is az öregség jele: az ember továbbra is értelmes életet élne, talál magának valamit, amit gyomlálgathat. Boldog, akinek van kertje, és elbírja a gereblyét meg az ásót, kertészkedhet. Nemcsak hasznosat, szépet is teremt.

Én most már egy-egy lektorálást elvégzek, heti egy órát tartok majdnem szívességből, de ez kevés, gyermekes lelkesedéssel valamint nem kevés exhibicionista riszával vetettem bele magamat a blogvilágba. És kitártam minden kártyát, a nicknevem is valódi tulajdonképpen. (Igen, szinte hallom a közbevetést: aki kurvának megy, azt meg…)

Sajnos igaza van a népszerű fiatal bloggerinának, aki a homokozóról szóló posztjában méltatlankodik: „… ami nekem homokozás, az másoknak vérkomoly önmegvalósítás, és mint ilyen élet-halál kérdése.”

Igen, a vén f@szkalap is ül a homokozójában, és locsolgatja a természet által porrá őrölt szilíciumkristályt, hogy tömbbé tudja formálni. Mondják is neki, tudja is, hogy mindez pillanatnyi csoda lesz, talán nem is csak neki, annyi aranyos nadrágtartós kispajtás és annyi copfos, kipirult pofikájú leányka biztatja tapsolva. Aztán persze egy röpke front fuvallata semmivé foszlatja a művét (még freeblog-cunami sem kell). És az öreg bizony közben gyermekké vált, ahogy azt illik is, bár pelenkázni szerencsére nem kell. S miközben tudja, hogy alkotása haszontalan, a holnapot sem éri meg, mégis sírásra görbül a szája, ha egy játszópajtás keresztülgyalogol a homokvárán. Nem érti, miért történt. Talán nem is akarták bántani, csak figyelmetlenség volt! Aztán egy kedves kibic próbálja felhomályosítani, hogy azért, mert csúnyát mondott az óvó nénire. Tőle is kap hideget-meleget. De hát ő szereti az óvó nénit, csak látja, hogy az mást mond, mint korábban. És olyanokat bánt, akiket ő szeret, akik őt megsimogatták. És ő nem akar bántani senkit. Az óvó nénit sem. Meg a várát megtaposót sem.

homok

Hetekig fáj neki az affér, ha a játszótér felé megy, inkább elfordítja a fejét, pedig sokan integetve hívják. Aztán visszaóvatoskodik, mert a formázás csodálatos dolog, és annyi jó történik ott. De össze-összerezzen, mert békétlenséget lát a másik homokozóban is. Ettől megelevenedik minden sérelem…


„Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!”
/József Attila: Eszmélet - részlet/

Mielőtt végképp belefelejtkezem az önsajnálatba, a tizenegy hónapos tobzódásom során egyetlen esetben érzékeltem kifejezett rosszindulatot. És lehet, hogy ezt is félreértettem. Ha igen, sajnálom. Ha nem, akkor sincs semmi baj, szerintem kulturáltan búcsúztam el egy(két?) olvasómtól.

Egy márciusi (azóta is népszerű) jókedvűen vitatkozós bejegyzésemben idéztem Adyt, most csak két sort illesztek ide:

„Harcoljatok avval, ki harcot akar
S hagyjátok el a harctalant…”

To be, or not to be

Elismerem, egy hangyapicit fellengzős a cím, a szerző fitogtatja vele fantasztikus műveltségét, és további empátiára készteti hűséges olvasóit. De az vesse rá az első követ, aki életében soha nem nagyzolt kicsinyég! 🙂

 

A következő három nap egy kicsit összemosódott az emlékezetemben. Nappal olvasgattam a Lutrát, ha fáradt voltam, már nyomtam is a fülembe a rádió fülesét, ettől elszunyókáltam tíz percekre. Éjjel megint nem aludtam, a köhögés fojtogatott, emelgettem a tomporom felső részét, mely úgy tiltakozott a számára szokatlan hanyattfekvés ellen, hogy szabályos felfekvési tüneteket produkált. Gyalázatos helyzet: elöl-hátul, alul-fölül seb, én meg szorongva ott középen!

Éppen aktuális dajkám le nem vette rólam a szemét, finom kézzel kenegette a rászoruló porcikáimat. Néha nagyon fáztam, közben izzadtam. Szudi főorvos, az intenzív osztály aneszteziológus ofője naponta tolta az ágyamhoz a Fülöpkének becézett szívultrahang-készüléket. Ilyenkor a képernyőre meredve gondterhelt arccal csak annyit közölt, hogy a szívizom nagy része csak nem akar mozdulni, hiába kap most már friss vért. A szívcsúcs teljesen áll. Felhőt burványozó ijedt pillantásom láttán sietve nyugtatni próbált: ez akár három nap alatt javulhat, persze beletelhet fél évbe is. Szép vigasz! Csak tudnék jóízűen röhögni!

De a levegő is kevés volt. Először oxigénmaszkot kaptam, amit néhány perc után letéptem, valószínűleg pszichésen kezdtem fuldokolni tőle. Ekkor a fali csatlakozóból kivezetett zöld műanyagvezetéket a fülemre hurkolták, hogy a vége éppen az orrlyukakhoz ért. Ezt jól viseltem, bár hosszú percekig próbáltam magamban felidézni a majd harminc éve olvasott Robin Cook-orvoskrimik szörnyűségeit. Aztán legyintettem, a magyar egészségügynek nincsen pénze különlegességekre, jó, ha oxigénre telik.

A nyamvadt tüdőmmel nem is lehettem elégedett, talán negyedgázzal üzemelt. Mondták, hogy ez az összeesés természetes ilyenkor, de naponta jött az ágyamhoz a mozgó röntgengép is, a hátam alá illesztették a táblaszerű kazettát, és elölről spricceltek meg némi sugárzással. Mikor a röntgenes csajszi elrikkantotta magát, hogy felvétel, a környéken sürgő emberek villámszerűen tűntek el. Csak én maradtam ott szemben a gép fejével tárt mellel, mint Görbe János a Húsz óra című film katartikus jelenetében: „Ide lőjetek! Ide lőjetek!”

görbe jános

A műtét napját követő keddnek a sok apró, ma már jelentéktelennek tűnő kínlódás mellett négy emlékezetes pillanata volt. Három jó és egy kevésbé. Melyikkel kezdjem? Nem bánom, az optimisták igazi gourmandként a jó falattal kezdik, hátha a nyögvenyelőst meg lehet úszni. Nem úgy, mint János komám az iskolai menzán, ahol a „tanári adag” fölpúpozott rizshez vagy csigatésztához nagy löttyintésnyi szaftot és három-négy cafatnyi pörkölthúst mellékelnek. Kitűnő barátom megfesti a köretet a barnás lével, akkurátus emberként belapátolja az egészet, a tányérján csak a hús marad. Ekkor földöntúli mosollyal villára szúrja és egymás után küldi a finom falatokat, a lényeget, és elégedetten megy a dolgára.

A reggeli vizitnél az ágyamnál maradt az altatóorvosom. Milyen ronda volt a műtét előtt tetőtől talpig zöldbe maszkírozva! Most az egyszerű fehér köpenyében szép volt, sudár és illatos, megfogta a kezemet, és elmagyarázta, hogy miért az aggódó sürgés körülöttem. Hihetetlen, hogy ilyen szottyadt állapotban is milyen motiváló tud lenni egy csodaszép nő dióbarna szeméből és sugárzó mosolyából feléd áradó figyelem. És hiszem, hogy mindez nem a jattért történt. Hiába, az urnában is pasik maradunk! És tudom: a nők meg nők!

Aznapi műtétje után megállt az ágyamnál az operátorom, Szabó főorvos is, és az anyagaimat vizsgálva a hogylétemről érdeklődött. Rajta is érzékeltem elégedetlenséget, de a higgadtsága valahogy hatással volt rám is, egészen megnyugodtam. Hízó könnyburokkal a szemgolyómon csak annyit kérdeztem igaz lelkére, hogy szerinte sikerült-e a műtét. Habozás nélkül jött az igen válasz. Mondta, hogy ír egy receptet, amivel a gyógyászati segédeszközök boltjában kiváltható egy mellkast összeszorító rugalmas szuszpenzor, ami enyhíti a köhögés kiváltotta feszülést.

Asszonkám kora délelőtt érdeklődött telefonon az állapotomról. A vezeték nélküli készüléket a nővér odahozta, így legalább tudtunk szót váltani. Engem az érdekelt, hogy mi van otthon, őt meg nyilván én. Kora délután aztán megállt az ágyamnál, ha jól emlékszem várnia kellett, hogy kinyissam a szememet. Teljesen zöldbe öltöztették, alig ismertem meg. Talán azt a poént is elsütöttem, hogy a hétvégi Fradi-meccsre kilátogathatna, nagy lenne a sikere így öltözve. A kórház ablakából én is odalátnék. Érdekes, elég sokáig ott volt, de nem emlékszem a kommunikációnkra. Egyszerűen jó volt!

Közben megkaptam a receptet, így átsietett a Szent István Kórház udvarán lévő boltba a fent említett „haskötőért”. A nővér rám tekerte, szorított, de ez a szorítás valóban biztonságot jelentett a köhintéseknél. Mikor asszonkám hazaindult, már egyre erősödő magabiztossággal néztem utána. Holnap is jön! Holnap is lesz egy nap.

Végül – bár tudnám felejteni – az én élő kínzóeszközömről is ejtsünk szót, nehogy magára ismerjen, nevezzük egyszerűen Katica bácsinak! Délceg, úgy százhatvanas termetű harmincéves, majdnem kopasz fiatalember volt. Láttán először Bruce Willis ugrott be, de hiányzott róla a sármos borosta.

bruce willis or vásáry andré

Jelentős magasságát pedig az ágyban fekve először nem érzékeltem. Mikor megszólalt, kis túlzással eunuchoid hangja végképp törte az első benyomást, ekkor már inkább a csengő orgánumú és csöppet sem férfias Vásáry Andréra asszociáltam. Vigyázat: nem vagyok homofób, kitűnő meleg barátaim (is) vannak!

Katica bácsi vezető gyógytornászként címkézte rögtön önmagát. Nos, nekem a vezető pedagógus titulustól is már többször kinyílt a bicska a zsebemben, különösen, ha a kitüntetett korántsem a szakmai és emberi minőségével érdemelte ki a címet, hanem a nyelve szorgalmatos működésével. Az ilyen vezessen inkább villamost, mert ott kell a vezető! Netán áramot…

Miután első empirikus tapasztalatommal így beleszerettem, Katica felszólított, hogy „bördözzünk”, és a pofámba nyomott egy gépben végződő maszkot. Hogy azon vegyek levegőt, és jó keményen fújjam ki. Mit mondjak, nem volt egy orgazmus! A levegő se ki, se be, mielőtt illedelmesen megfulladtam volna, egy magamnak is meglepő határozott mozdulattal félrependerítettem a meglepett kismókust a szerszámával együtt, mondván, hogy ezt most talán halasszuk későbbre. Fel volt háborodva. Mert ilyen mentalitással nem lehet meggyógyulni. Okés, mondtam, próbálkozzon talán holnap újra! És az ókulárét meg az oxigéncsövet az orromra tolva már nyitottam is Fekete Istvánt. Mennyivel inkább való nekem most a vadász, Miklós és a molnárlány, Eszti szerelme, mint a fulladásos halál!

A pasi elpucolt… De másnap sem szeretett… Hozott nekem egy felfújható tehéntőgyet. Erről majd legközelebb… 🙂

Nem

,…ez még nem a folytatás, csak nem bírom tartani, kibuggyan belőlem. Jó lenne a dühnek is egy katéter, gyűjtőzacskóval a végén!

Szép ez a világ, hogy örül neki a magamfajta nyomoronc. Szerdán reggel például a legnagyobb forgalomban ököllel szájba verte egy szakadt csöves tetű Míra lányomat az egyetemre menet az Astoria aluljárójában, csak mert nem adott neki baksist.  A lököttkém persze csacsogott a mobilján, így esélye sem volt védekezni. Meg nem is számíthatott rá, eléggé kipárnáztuk az eddigi életét, nincs szokva a maflásokhoz. Hibáztam, ki kellett volna jobban oktatni. Szerintem a tökön rúgás technikáját is meg kell majd tanítanom. (És zárójelben mondom, ha a moslékot elkapom, nehezen veszik ki a kezeim közül. Egy dolog képes veszett vadkant csinálni belőlem, sejthetitek… Hehe, csak el ne fusson, mert akkor csak a verbális öklöseimet tudom utána küldeni!)

Tegnap este meg kit látok a királyi főadó politikai műsorában? A minap emlegetett, az oktatásért felelős államtitkár-nagyasszony büszkén odanyilatkozza, hogy az ő műve nem is volt pudvás kapcaként a sarokba vágva, meg kész az új koncepció, és mindjárt elfogadja a parlament. És azt rebegi a piciny szájával – még a főnyaló főlojális Gulyás Pistának is leesett az álla –, hogy az új törvényjavaslatnak örülnek a pedagógusok!

És ne vágjam bele a fapapucsomat a tévébe! Kicsoda örül? Nem is ismertették meg! Ami meg nyilvánosságra került, az nagyon vonzó. Államosítás a fejkvóta megvonásával, de az épületet tartsa fenn az önkormányzat! A világítás, fűtés az ő gondja. A fizetést majd adja az állam, persze 32 órára emelve a konkrét munkaidőt, amiben nincs benne a felkészülés. Mert milyen jól hangzik az egésznapos iskola! (Ami nem lenne hülyeség megfelelő anyagi háttérrel, de nem így.) Ez az életpálya-modell? A túlmunkáért túlóradíj az ablakban. Ki az a f@szkalap, aki ennek örül? Kérem, itt jelentkezzen! Az is szóljon, aki ismer olyan tanarat, aki most a seggét a földhöz veri féktelen boldogságában! Mert az én köreimben nincs ilyen. Az Orbán-függők sem! Meg hosszú ám a nyári szünet, unatkozik a gyerek! A sok okostojást meghívom óralátogatásra júniusban a fémvázas, csupaüveg iskolám második emeletére. Tudjátok, mit lehet elérni a gyerekekkel 35 fokban? A világon semmit, tudom, próbáltam, mert én rendelkezem kellő önfegyelemmel. Örülnek a pedagógusok…! Hogy nem sül le a vakolat az orcájáról!

Na, oldásként kimásoltam egy dialógust a facebookról, mert lehullok a székről a röhögéstől az ilyenek láttán. Remélem, ti is értékelitek!

N. N.: Oojaj://

A. K.: Miaz??

N. N.: semmi 😮

A. K.: Ahhaa >_<

Laci bá’ : Igazi fészbukos dialóg! Lopom! :-)))

N. N.: :DD

Ja, és ma piacra mentem, hogy holnap marhapörköltbe fojtsam minden bánatomat. Nyilván vettem két szép darab tokaszalonnát is, csendben bugyorog az abalében rengeteg fokhagyma közt a tűzhelyen, halál a diétára…

csécsi szalonna

Nektek is napfényes hétvégét…! 🙂