A trafikmutyi visszanyal

Előző két bejegyzésem zsörtölődései után ideje hangot váltanom egy csöppet, mielőtt egy véletlenül erre tévedő új olvasó a blogtulajt gyomorbajos mizantrópnak találva a hátát mutatja, s eliszkol innen. Nem, kérem, a saját nemzeti mosolybolt továbbra is nyitva van, csak bizonyos környülállások okán takaréklángon üzemel, néha diszkréten homályos tejüveg mögé húzódik. De most vigyorogva kitüremkedik onnan, miként Juhász Feri bácsi az elvesztett Latinovitsot átkozódva sirató burjánzó képsorában a „csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből hagymásan kitolul”.

trafik

Eleddig fásult szkepszissel figyeltem a média rajzását a trafikügy körül, enyhén émelyegtem az újabb nyilvánvaló nemzeti átveréstől, ahogy az ellenőrizhetetlen pályáztatás során balkáni „egyszerűséggel” csokorszámra utat találtak a meghirdetett koncessziók, hogy is mondjam, érdekes kötődésű új tulajdonosaikhoz. Tessék-lássék sajnálkoztam a megélhetésük elvesztését nehezményező régi trafikosok sorsán, és megkeseredett a szám az osztás után azonnal törvényileg megemelt árrés hallatán. De kit érdekel ez a hisztéria?

trafikok

Ahogy korábban megírtam Füstbement… és Cigi és Facebook című posztjaimban, én 37 év kemény bagózás után három éve letettem a bűzrudacskát végleg. Jó, kellett hozzá némi nyitott szívműtét meg az azt körítő mizériák.

Azonban most megvilágosodtam. Nem a felelősséget elkendőző porhintés volt az illetékes elvtársak bizonyítványukat mentő magyarázkodása. Pedig azt hittem, én balga lélek! De nem! Ők ezt előre tudták! Meglepődve értesülök róla, hogy egyre több értelmiségi barátomat kínozzák az elvonási tünetek. Letették a cigit! Nemcsak józan előrelátásból, takarékoskodásból, hanem dühből. A harag néha jó tanácsadó! Szívből szurkolok nekik, én még ma is majd megvadulok egy szippantásért. De nem gyújtok rá, talán csak az utolsó kenetet követően, ha eszembe jut, és a lelki atyánál lesz cigaretta. Esélytelen. 🙂

Az országban az elmúlt két hónapban a dohánykereskedelem 38 %-kal esett vissza. Ez igen! Minden harmadik ember. Tudom persze, hogy sokan kínjukban csempészett ukrán cigit szívnak, de előbb-utóbb meg fogják unni a törvénytelen és szárított tevetrágya minőségű árut, és leteszik végre. Előre üdvözlöm őket a klubban!

A nagy dérrel-durral uniformisba öltöztetett árudák meg zárnak be sorban. A szív megszakad!

cigi

Úgy harminc éve két nagyszerű barátommal, Etával és Péterrel arról beszélgettünk egy pohárka ital mellett nagyban pöfékelve, hogy ki mikor kezdte a bagózást, meg milyen szörnyűségeket szívott azóta. Eta büszkén mesélte, hogy a csongrádi trafikban darabszámra árulták a füstszűrő nélküli Symphoniát, az volt a legolcsóbb, azzal kezdte. Felemlegettük, hogy milyen hegyeseket és leveseket tudtunk köpni tőle, ha a dohánymorzsa a szánkba került. Mezítlábas szimfinek hívtuk, metaforával jelezve a filter hiányát. A mindig visszafogott, de a nyelvi humorra és az abszurdra szintén vevő Péter ártatlan arccal megkérdezte harsányan csevegő barátnőnket:

–         Eta, szívtál-e már mezítlábas tuareget?

–         Azt ugyan nem, milyen az? – érdeklődött elkerekedett szemekkel az áldozat. Egy darabig egymás szavába vágva áradoztunk az orális élvezetről, amit az említett szakrális tárgy szájba vétele és leslukkolása okoz, Eta gyanútlan irigységgel hallgatta, majd kitört belőlünk a röhögés.

tuareg

A kedves tanító néniről tudni kell, hogy a testi fenyítés esküdt ellensége, tanítványait még szavakkal sem bántaná. Ellentétben a legjobb barátaival, jó pár hátast kaptunk, míg kiszedte belőlünk a tuareg szó jelentését. Azóta tudja, de minket emiatt megsorozott újra. A közismert székely közmondásban ki is cseréltem a medvét: A sör nem alkohol, az asszony nem ember, Eta nem játék. 😀

Reklámok

Ó, a Balaton… (4. Az affér)

A gimnáziumi vitorlástúrákra emlékezést egy olyan történettel zárom, melyre cseppet sem vagyok büszke, bár a későbbi tanári habitusom kikristályosodásában jelentős szerepe lehetett mind a pozitív, mind a negatív mozzanataival.
A jó Miska bácsi – egyik örök példaképem – hatvanegy évesen már nem vállalta az igen fárasztó túravezetést, fiatalabb rendtársaknak próbálta átadni a lelkesedését és ezzel együtt a feladatot. 1977-ben frissen érettségizve vettem részt az utolsó közös vitorlázáson. (Később is mehettem volna öregdiákként, de akkor már mindennél erősebben igényeltem a hölgytársaságot, egy bejegyzést az is megérne, hogy miért nem lettem magam is szerzetes. Sejthető… Höhöhö, most már mennék!) 🙂

A nemrég diplomázott F. tanár úr lett vezetőnek jelölve, mi Lupusnak neveztük, a gyakorló tanítását fizikából velünk abszolválta, a tárgyból nála semmit nem értettünk, de néhányunkkal hosszú és ragyogó esti beszélgetéseket folytatott a művészetekről, elsősorban az irodalomról. (Mellesleg két évvel később ő esketett minket asszonkámmal, s esztendő múltán elsőszülött lányomat ő keresztelte. A rendszerváltás után ő volt a keresztény iskolák fő koordinátora, majd igazgatója lett a magyaróvári giminek. Szörnyű hígulás, az újrainduló iskolákban csak egy-egy valódi piarista van, általában ők a direktorok!) A szelíd lelkületű Lupus hórihorgas, igazi alföldi parasztgyerek volt, vizet csak vödörben, teknőben és pohárban látott, fogalma sem volt a hajózásról, nem is tudom, hogy szerezhette meg a vízi jártasságit. Jellemző rá, hogy az első ebédünkkel, egy jóízűre sikerült lecsós tarhonyával a délutáni, kissé hullámosnak bizonyuló menetünk alatt szürkészöld arccal kihajolva a hajóból a halakat kényeztette. Pedig sosem horgászott.

 sudár

Bő szélben nem is egyszerű…

 kúp

…esetleg így, de ez macera!

Éppen ezért Kovács úr elküldte vele az akkor negyvenes évet taposó T. tanár urat, akit sziporkázó elmével és kiállhatatlan, rabiátus természettel áldott meg a sors. A magyar- és erőszakos Ervin érdekes figura volt, durva cinizmusát és szarkazmusát körömhegynyi önirónia sem enyhítette, a zsenge kamaszlelket teketória nélkül taposta a padlóba. Tíz évvel később el is tiltották a katedrától az ismétlődő balhék miatt. (Két éve temettük, Isten nyugosztalja, egészséges ember az Úrhoz hasonlóan megbocsát, ha nem is könnyen, én is sokszor idéztem Somlyó György elgondolkodtató sorait:

Mese arról, ami elmesélhetetlen

Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,
sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.  )

versenykalózA Fiastyúkon egyedül az én későbbi egykomám, Janó tudott bánni a hajóval, kényeztették is rendesen. Én a Szél-hámos nevű versenykalózban szintén vén tengeri medvének képzeltem magam a két kezdő másodikos társaságában, egyikük később az Első emelet nevezetű együttes menő basszgitárosaként vált ismertté. Történt, hogy a badacsonyi kikötésnél a mizantropikus Ervin legott felkereste régi papcimboráját, a tomaji plébánost.

kannaPirospozsgásan, csacsogva tért vissza a flottához egy tízliteres műanyag marmonkannát cipelve. A kikötőben akkor még kevés hely volt, nyugalom meg egyáltalán nem, hisz a rablósoron mattos tekintetűvé ittasodott tántorgó kurafiak rendre odahánytak, olykor a sorakozó hajókat sem kímélve. Szedtük hát a horgonyt, s a kellemes kettes nyugati szellőben Tihanynak fordítottuk a hajó orrát egy hangulatos éjszakai vitorlázás reményében. Még derengett némi világosság, észrevettem, hogy a vezérhajó kokpitjének ülésén meg-megdől a fent említett kanna. Közelebb csobogtam, és megemlítettem az egyenlő elbánás elvét. Ervinnek az aranyló olaszrizling ekkora már a szívét is bearanyozta, átdobatta velem a majd háromliteres hajókulacsot. A biztonság kedvéért a legénységem kulacsait feltöltöttem vízzel, nehogy már szomjan haljanak, s a „tankerhajó” mögé osonkodva megkaptam az üzemanyagot. Mi tagadás, jóféle bort kortyolgattam. A fiúk nem kértek, mondtam is nekik, így legalább nem megy pocsékba. Leültem a farba a fenékdeszkára, lábam között lapult az „anyatejes” kanna, a sottokhoz (vitorlakötél) nem kellett nyúlni, hisz kényelmes raumban (háromnegyedszél – a menetirányhoz képest 120 fok) utaztunk, az irányt a hónom alatt lévő kormányrúd segítségével a felsőtestem mozgatásával szabtam meg. Erre mondhatjuk, hogy Ábrahám ölében… Néha eltávolodtam a többiektől, ilyenkor elpöfékeltem egy tiltott cigarettát, aztán utolértem őket. Odaát is terjedt a jókedv, népdalokat kezdtek énekelni. Nosza, ebbe mi is bekapcsolódtunk, s hogy ne legyen nagy a fáziseltolódás, egészen közel navigáltam. Igen ám, de az én hajóm sokkal gyorsabb volt, mint a többi, ezért szilaj kedvemben elkezdtem körbevitorlázni az anyahajót. Ezt mondjuk elég durva sértésnek, de legalábbis a tudás fitogtatásának tartják hajós körökben. A már kissé kapatos Ervin agyát is elborította a vörös köd, kiállt a hajóorrba, és az öklét rázva kezdett ordítozni felém, hogy ne tébláboljak előttük, mert így nem tudnak haladni. Nekem sem kellett több, a kötelező tiszteletet feledve blazírt pofával határozottan felszólítottam, hogy „aki hülye, ne jöjjön vitorlázni”, valamint elláttam jótanáccsal, miszerint agytolulás esetén hasznos lehet a fejre loccsantani egy hajóvödörnyi vizet. Képzelhetitek! A legenyhébb az volt, hogy kirúgat a gimnáziumból. Erre a szánalmas hörgésre már nem válaszoltam. Hajnali három körül kötöttünk ki Tihanyban, a beluga jó másfél órával később, mi már húztuk a lóbőrt. Hallottam, hogy a macskát kétszer is korán dobták ki, nem ért el a kötele a partig, vacakoltak a dokkolással egy jó órát még. Minek iszik, aki nem bírja?
Ervin dicséretére el kell mondani, nem hozta szóba többet ezt a mámoros éjszakát!
Nem volt igazam, ma már szégyellem! Arra vagyok büszke, hogy pályafutásom alatt soha nem történt velem még hasonló sem!

(Megint nincs pofám folytatni, de holnapután befejezem! Vagy nem… :-))

Szabadulás

2010. szeptember 16-án, tíz nappal a beavatkozás után immár csövektől mentesen visszagurítottak az osztályra. Az azóta behívott friss betegek – sokan több hónapot várnak erre – általában mindig irigységgel vegyes tisztelettel tekintenek a „frontot megjárt túlélőkre”, én is így voltam vele pár napja, az ismeretlentől való félelem miatt nem mertem faggatózni sem a rám váró szörnyűségekről.
Továbbra is nagy fájdalmakat okozott a visszafojthatatlanul elő-előtörő köhögésem, ilyenkor a szoros szuszpenzor ellenére is recsegett-ropogott a mellkakasom. Az étvágyam azonban visszatért, asszonkám pótolta a téliszalámit és kockasajtot, amelyet bélpoklos betegtársaim kizabáltak a közös hűtőből. A nevemmel jelölt nejlonzacsit persze tisztességesen visszatették egy fél pritamin paprikával. Váljék jó egészségükre! Igen megkívántam a cigaretta füstjét is. Többször lepáternosztereztem a földszintre, kisétáltam az épület előtti bagózó placcra, és büszkeség töltött el, mert tudtam, hogy végleg sikerült letenni az addig olyannyira meghatározó bűzrudat. Persze elismerem, a szenvedélytelenítő terápia eléggé drasztikus volt.
A jó Jákics doki aztán sok időt nem adott a gondtalan sétálgatásokra, a látogatókkal való örömködésre, egy utolsó szívultrahang-vizsgálatot követően közölte, hogy sürgősen rendeljek meg otthonról mindent, amire három hétig szükségem lehet, mert másnap reggel indulok Balatonfüredre.
A nyitott szívműtétek (bypass, billentyűkorrekció illetve -pótlás) protokolljához tartozik, hogy a kórházi tartózkodást követően három hét utókezelés szükséges egy erre szakosodott intézményben. A legnépszerűbb ilyen hely Sopron, ahol kitűnő körülmények várják a beteget, valamint Füred, amely csodás klímájával és szépségével segíti a gyógyulást. Magam kicsit gondolkodtam, hogy a kőbányai Bajcsy Kórházat választom, ahol nap mint nap meglátogathatnak a lányok, de egy percig nem volt kétséges, hogy ős balatonimádóként hová kérem magam. Halványan maradtak ugyan bennem kesernyés emlékek, mikor a szívszanatóriumi fogságában édesanyámat gyermekként többször is látogattam. Vitorlázóként Füred nyári zsúfoltsága ellenére a szívem csücske, sokszor kötöttem itt ki, tavaly (2009) pedig itt béreltem hajókat, hogy Taki barátommal és Míra lányom bevállalós gimnáziumi osztálytársaival egy ötnapos vitorlástúrát bonyolítsunk le. Mennyire más indulás volt ez tizenöt hónapja…!

vitorlástúra


A családi teherelosztásban mindig asszonkám szerepe volt az aggódás, most azonban ficergett bennem is csöppnyi. Az előző héten két utókezeltet is rohammentő szállított vissza Pestre, egyikük Sopronban szétköhögte a szegycsontját tartó fémkapcsokat, újra kellett nyitni. A másik a már korábban említett politizáló hajlamú János betegtársam volt, akit rajtam kívül mindenki csak hentesként emlegetett, és aki azóta különös tisztelettel kényeztetett a figyelmével, mióta kioktattam, hogy a haraggal teli szív nehezen gyógyul. Őt Füredről repítették vissza szirénázva, mert a szívburokban kórosan sok volt a víz. (Később majdnem így jártam én is.) Szerencsére a szteroidos kezelés használt, így péntek reggel együtt kászálódtunk be a Merci mikrobuszba. Vegyes érzelmekkel néztem vissza a „pokoli tornyomra”. Kijutottam! Saját lábon…!
Csúnya, esős őszi délelőtt volt, magamban elmormoltam az Elégia kezdősorait:

„Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.”

(Folyt. köv.)

“Olajfák éjszakája”

Férfiúi öntudatomat remekül újraacélozta, hogy alanti (alantas?) posztom olvasása nem egy finom rezdületű csodálatos hölgyolvasómnak okozott pillanatnyi elgyöngülést. Na ja, ezt régen nem a brutál naturalizmussal, hanem érzéki romantikával értem el. No de, változik a világ!

Közben az iskolában beadtam a felmondásomat, pontosabban kérvényeztem a munkaviszonyom közös megegyezéssel történő megszüntetését, hadd dolgozzon nyugodtan a státuszomban eddig csak szerződéssel tanító kollegina. Munkanélküli még úgysem voltam. A nihilben lebegés most még le is papírozva, b@szoma…!  Lehet, ezt is meg lehet szokni, pláne, ha megjelenik a távolban a hófehér rokkantnyugdíj. Még nincs a láthatáron…

De a kardiomókus fődokim azt mondta az EKG-görbémre, hogy a rosseb nem mondaná meg ebből, hogy min mentem keresztül. Hurrá! Teljes szívemből szerethetek!

 

Kanyar tehát vissza az előző év szeptemberéhez. In medias res némi ismeretterjesztésként leírtam magát az aktust, Bezus barátném még szemléltető anyagot is mellékelt a kommentjében a véres képemet kicsit ellensúlyozandó. (Jót mosolyogtam, mikor valaki megkérdezte, hogy a kép engem ábrázol-e. Mondtam, nem ért akkor rá az udvari szóvivőm és fényképészem. De tényleg hasonlít. 🙂 

Most tehát nézzük a körítést, mindenekelőtt az előjátékot! A műtétet megelőző este a nővér megjelent az ágyamnál az ágyneműs zsúrkocsijával. Lecibálta a fehér színű huzatot, és ronda fűzöld steril terítékre cserélte. Az egészet letakarta egy újabb lepedővel, és felhívta a figyelmemet, hogy a jelenlegi bacilustenyészetet hordozó testemmel csak a felületére tehénkedhetek, bele csak a sterilfürdő után. Ehhez hagyott nálam egy kis szivacsot, egy hatalmas fecskendőben betadinos folyékony szappant (fáradt olajnak tűnt) és két újabb zöld lepedőt, egyet törülközni, egyet kilépő gyanánt.

De addig még sok dolgom volt. Két helyszín között ingáztam rendületlenül: az épület előtti bagósplaccon igyekeztem minél több emléknyomot összegyűjteni magamnak az elhatározott leendő nikotin-absztinencia idejére. Közben erősen köhögtem és vacogtam, amire a kübli fölött a falon lévő nagy hőmérő adott magyarázatot: olyan 6 fok lehetett. Aztán szorgalmasan látogattam a reterátot, és koncentrált igyekezettel próbáltam minél több bennem lévő matériától megszabadulni, előre sejtve a műtétet követő anyagcsere körülményességét. (Sejtésem pogánysága beigazolódott…) Látjátok, drága Barátaim, hogy mennyire működött bennem a remény! A műtét utáni nehézségek izgattak. A cigihiány meg az ágytálba szarás. 🙂

Este fél tíz felé aztán elnyomtam az utolsó élvezetes, érszűkítő koporsószögemet, és elindultam a fürdőbe az előírt kegytárgyakkal, hogy megejtsem a fertőtlenítő fürdőzést. Már korábban megírtam a fröccsökről és a fürdésről szóló bejegyzésemben, hogy a talpi nyitott ujjfekélyem miatt a tisztálkodás nem volt egyszerű. Most nem sokat törődtem vele. A nyúlós és büdös szappannal tetőtől talpig bekentem magam, aztán csak folyattam magamra a forró vizet, mint régen, fárasztó edzések és meccsek után az öltöző melletti tusolóban. Kicsit tűnődtem, hogy fogom megszárítani a sérómat, aztán jól kiröhögtem magam: ne már, hogy a műtét előtt megfázzanak a hajhagymáim, aztán jól kihulljon a hajam! Igazi fradistaként zöld lepedővel szárazoltam magam, és erősen billegve de állva láttam el fedőkötéssel a különc öregujjamat. A fürdő kulcsát (a csaptelepek rendszeres eltulajdonítása miatt éjjel-nappal zárni kell) leadtam a nővérszobában, visszaosonkodtam a kórterembe, ahol a társak már húzták a lóbőrt. Nem az alliteráció miatt, de fáztam és féltem. A borzongás hamar elmúlt, fűtöttek. De igen, most a kórházi félhomályban magányos voltam, és féltem a másnaptól. Aztán bevettem a kapott lórúgásnak ígért altatókapszulát, az én Uram nagycsütörtök éjjeli virrasztását idézgettem magam elé Rónay György gyönyörű oratóriumának szövegével, és a Miatyánkra már nem is volt időm.

Hajnalban a borbély ébresztett…

 

(Igazán nem illik ez szeptemberben ide, de hátha kíváncsi valaki a fenti altatómra. Többször előadtuk szavalókórusra „hangszerelve”, legutóbb nagy sikerrel egy Széchenyi Gálán az egyik kedvenc osztályommal, akik idén érettségiztek. Az egyes részek között a Szupersztár akkordjai csendültek föl.)

Rónay György: Olajfák éjszakája
1

Szállj le, éjszaka, szállj,
szenvedés éjszakája,
hűtlenség éjszakája,
gyötrelem éjszakája,
irgalom éjszakája.
Takard be lépteiddel a földet,
borítsd rá fekete lepedődet,
minden kínokra vond rá szemfedődet,
függönyözd el a verejtékezőket.
Szállj le, éjszaka, szállj,
fájdalom éjszakája,
kegyelem éjszakája,
árulás éjszakája,
megváltás éjszakája.

2

Akik a házban ülnek,
a lámpa fénykörében,
terített asztal mellett
ülnek és lakmároznak,
eszik a lakoma testét,
isszák a lakoma vérét,
s a lámpa fénykörében
nem látszik a sötétség –
akik a házban ülnek
azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó,
éppen csak egy arasznyit,
csak hogy a Bűn kiférjen.
Fejét leszegve surran,
vállát behúzva lépked –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Nem én nyúltam a tálba,
nem kezem volt kezével,
nincs is kezem, levágták:
hiánya vár a pénzre;
nem én alkudtam érte,
vérdíjat életére:
nem én vagyok, nem én!
Akik a házban ülnek,
nem is látják osonni,
fal mellett elsuhanni,
árnyékát rejtegetni,
amint kilép az ajtón,
kilép az éjszakába –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Résén az irgalomnak,
zárán a szeretetnek,
kilép az éjszakába
a Szíve hasadékán.
A tőr ütötte résen,
kés vágta hasadékon
kilép az éjszakába,
utána vér szivárog.
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána fény szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fák mögé bú a fénytől –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Fától fáig lopakszik –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!
Utána vér szivárog –
(Júdás) Nem én vagyok, nem én!

3

Akik a házban ülnek,
lakoma melegében,
a lámpa fénye mellett,
azok nem veszik észre,
mikor hull le a harmat,
mikor száll le az éj.
Árulás éjszakája –
(Júdás) Nem én voltam, nem én!
Hűtlenség éjszakája –
(Péter) Nem én voltam, nem én!
Azok nem veszik észre,
mikor nyílik az ajtó –
Fekete éj homálylik
az ajtó négyszögében –
Mennek az éjszakában,
olajfalomb-ezüstben –
Fájdalom éjszakája!
Irgalom éjszakája!
Csak egynek nem adatik irgalom!
Csak egytől nem múlik el a pohár!
Arccal a kőre rogyva,
olajfalomb-ezüstben,
homlokával a sziklán,
halálos szomorúan –
Világtalan magányban,
kegyetlen kőtenyéren,
világ fölé emelve,
olajfalomb-ezüstben –
Míg lent aludt a három –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle –
Nem én voltam, nem én!
Horkolt a fűbe dőlve,
hanyatt a puha fűben
Péter, János, Jakab –
Nem én voltam, nem én!
Egy kődobásra tőle,
olajfalomb alatt!

4

Hanyatt a puha fűben
aludtak, álmodtak.
Nem bírtak fönn maradni.
egy kurta óra hosszat –
Míg arccal kőre rogyva,
kegyetlen kőtenyéren
olajfalomb-ezüstben
ázott az Úr a vérben.
Világ fölé emelve
kegyetlen kőtenyéren
keresztfa nőtt előtte
kopáran és keményen.
Olajágon tövis nőtt
keserves koronának
vesszőt hajtott a cserje
testét megostorozni.
Tenyerek kérgesedtek
és öklök ólmosodtak –
Nem bírtak fönn maradni
egy kurta óra hosszat.
Mert ez volt az az óra,
mikor eláll a világ szívverése.
Ez az az óra,
mikor az őrség elalszik a strázsán.
Ez az az óra,
mikor a kés ízétől fölcsuklik a Bárány.
És mi vagyunk azok az ácsok,
akik keresztet ácsolunk magunkból,
hogy legyen mire fölfeszítsék
az Istent.
Mi vagyunk azok a hősök,
akik a szolga fülét levágják,
de kakasszóra a főpap udvarában
megtagadják az Istent.
Mi vagyunk azok az őrök,
akiktől ellopják a várat,
akiktől föltörik a pincét,
kirabolják a pajtát,
elorozzák a kincset!
Mi vagyunk azok az ácsok!
Mi vagyunk azok a hősök!
Mi vagyunk azok az őrök!
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

5

Aki a fűben alszik,
nem látja lenn a völgyet,
ahol a kardok égnek,
a fáklyák hömpölyögnek –
poroszlók pora felhőz,
csatlósok szíja csattan,
álnok csókok csobbannak
a vérívó patakban –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!
Karddal jönnek, doronggal,
mint egy gonosztevőre –
még egyszer térdre roskad,
arccal borul a kőre –
vérverejtékben ázik

azon a kőtenyéren –
világtalan magányban
lépkedni kezd az éjben –
Legyen hozzánk irgalmas az Isten!

Nem bírtunk fönn maradni
egy kurta óra hosszat:
bírjunk veled maradni,
ha szíjak záporoznak.
legyen halotti ágyad
a szívünk sziklasírja,
s támadj föl harmadnapra,
ahogyan meg van írva.

Coronaria bypass

Na, végre összegereblyéztem a lelkiállapotomat annyira, hogy nem hozok szégyent a blogom főcímére. Tulajdonképpen csak az olykor csikorgó humorérzékem  zökkenőmentes működését kellett biztosítanom némi olajozással meg a nap mint nap kapott ajándékórák tudatosításával. A fosásnak az emlékét is elfújta a szél. Mekkora öröm! A lábseb újra zárt, a fájdalom alig jelentkezik. Az ödémás duzzanat és a kis hatótávolságú, megfontolt sántikálás mennyivel csodálatosabb a féllábas mankózásnál vagy a kerekesszékben való dodzsemolásnál! A hivatástól való elszakadás már félig megemésztve. (A pótolhatatlanság tévhite lassan elmúlóban.) Ez is öröm! Hol a söröm? Mert még mindig meleg van. 🙂

Akkor ígéretem szerint folytatom a májusban félbehagyott profán passiómat:

Idő: 2010. szeptember 5., vasárnap

Helyszín: Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet, Szívsebészeti Osztály, Ferencváros, Haller utca

Szereplő(k): az élet mulandóságától berezelt én (meg az értem aggódó családtagok, a mostoha sorsú egészségügy hétköznapi hősei és kerékkötői)

Hosszú volt a hétvége, amit a szívsebész főorvos, Szabó J. Zoltán tanácsára az osztályon töltöttem. A hétfő reggeli műtétet biztosra ígérték, mert a ritka véremből (AB rh-neg.) nem kaptak elég utánpótlást, így a beavatkozáshoz beállították az egyetlen visszaforgató berendezést, a fene se tudja a nevét.

Azért a megfelelő folyadékpótlásért mindent megtettem magam is. Mindkét délután elsétáltam a Nagyvárad téri Lépcsősnek nevezett műintézménybe, és intragigálisan betöltöttem a szervezetembe három deci jófajta kadarkát. („…Szűd teljék meg az öröm borával,…”)A jóleső beöntést követően minden világosabbnak tűnt, és fütyörészve és cigarettázva sétáltam vissza a kórházba. Vasárnap estefelé csúnya viharral érkezett egy hidegfront. (Döbbenet, hogy egy évre rá meg fuldoklunk a melegtől!) Miután a bejáratnál vacogva elnyomtam azóta is utolsó elszívott cigarettámat, a kórterembe érve azt tapasztaltam, hogy melegek a fűtőtestek. Kellett is, mert következett a műtéthez elengedhetetlenül megkövetelt ceremónia…

De mielőtt ezt elmesélem, kötelező egy kis ismeretterjesztés a beavatkozásról. Érzékenyebb idegrendszerűek most gördítsenek a végére a kommentdobozba való kattintáshoz!

Anatómiai atlaszokban már sokszor gyönyörködtem az „élet-motor”, az igazi perpetuum mobile szépségében. Ahogy a ki-bevezető csőrengeteg alatti csepp alakú szervet kívül körülfutja a leágazásokkal csipkézett három koszorúér! Innen a metaforikus neve. Tetszik! Érdek nélkül, höhöhö!

Ez a három verőér látja el az elképesztő munkabírású kétszeresen harántcsíkolt szívizmot oxigénnel és naftával. Ha ez elzáródik, a dugó alatti rész működése megáll, előbb-utóbb el is hal. Ez történt nálam is, 30%-kal működő kamrateljesítmény következménnyel. A dugulás szerencsés esetben katéterezésnél tágítható, esetleg nyitható fémhálóval (sztent) korrigálható. Súlyos esetben jöhet a bypass, aminek egy nagyon egyszerű ötlet az alapja. A szó áthidalást, kerülő utat jelent.

Már jó ideje rutinműtét, de ma is nagy, kockázatokat rejtő beavatkozás. A természet által létrehozott mellkasi csontkalitkát meg kell nyitni a szegycsont kettévágásával és a bordák kiterpesztésével, hogy kézbe kerüljön a ketyegő. Közben egy másik orvosi team hosszában felnyitja a lábat (ritkábban a kart), hogy a pótláshoz alkalmas vénát preparáljon ki. Nálam a három szűkület miatt szép nagyot fejtettek ki bokától combközépig metszéssel. A szívet fel sem nyitják. Az érdarabot az elzáródás alatti szakaszhoz hozzávarrják, majd a főverőérbe (aorta) szájaztatják. Így a haldokló szívizomszakasz is a kerülő úton friss vérhez jut. Briliáns így elmesélve! Tíz éve még csak megállított szíven tudták megcsinálni, miközben szív-tüdő motor tartotta fönn a keringést. Jó fél évtizede terjedt el a nálam is alkalmazott ún. off-pump technika, amikor a keringést fenntartó dobogó szív apró kis szakaszát lassítják meg a stoppolás idejére. Hátborzongató!

szívműtét

Aztán bezárják a csontkosarat, erős drótokkal fixálják a bordákat és a szétbarmolt szegycsontot (erről még később…), ragasztják és varrják a szétválasztott kötő- és hámszövetet. Két gyönyörű fémcső marad a mellkasüregben a keletkező belső váladék elvezetésére.

Most szerintem elég ennyi…🙂

Másnap

Aznap reggel beköltözött a szobába három újabb kuncsaft. Zoliban kitűnő cimborára találtunk, pezsgő humorával hamar elkapta a ritmust. Henrik apó azonnal nekiállt újra véres történeteinek, ez már nekem sok volt, inkább boros-bochkort hallgattam az őskori vókmenem fülesén. Vezetés közben és kórházban kedvelem az ilyen állatkodást háttérzajként. Sőt, mióta itthon vagyok, tízig az szól. Tisztálkodás, sebkezelés közben súlyos a Beethoven.

Sándor egykedvűen feküdt, később megtudtam, csak az evés tudja ideiglenesen kizökkenteni melankóliájából, de erre most még nem volt esélye. A legérdekesebb figurának Gábor bizonyult, én pár megnyilvánulásából hamar kiosztottam rá az E.T. nevet. Az alig 165 centis, 65 éves, sovány, görnyedt testtartású, riadt tekintetű, madárarcú emberke tényleg nem evilági benyomást keltett. A közben újra körünkbe érkező Böbe, miközben rólam tüntetőleg tudomást sem vett, feltűnően kedvesen kezdte faggatni a szokott kérdésekkel az újakat. Magamban örültem is, briliáns pedagógiai érzékem ismét bizonyított: az alvó majd felébredő oroszlán felébresztette az alvó empátiát a kis paranoid tündérkében. E.T.-hez érve azonban kiderült, hogy a mosolyogva feltett kérdésekre emberünk nem tudott válaszolni. Én még ilyet nem búboltam! A fószernek szellentése sem volt a világról, ahogy a komám mondaná: azt se tudja, hol lakik a Jóisten. Be kellett hívni a feleségét, aki a folyosón várt hűségesen, mert az ura minden kívánságteljesítés után rekedt hadarással kizavarta: „Hnnyá kii! Aztán, ha elfogyott a poharából az ásványvíz, újra hívta a szerencsétlent, hogy töltsön. Szóval nem tudta, hogy melyik kórházban feküdt előtte, melyik orvos küldte, ki szokott-e járni éjszaka vizelni és így tovább. Megint megállapítottam, igazán érdekes szociográfiai vizsgálatokat kórtermekben vagy kiskocsmákban érdemes folytatni, csodabogarak itt bukkannak föl szerencsés esetben. Az este 11-ig a kóter előtt tipródó feleséggel tudtam szót váltani az udvaron, hiszen ő is dohányzott. Csöndben bevallotta, mindent ő végez el otthon, a férje el sem megy, hozzájuk nem jár senki. Úgy vásárol cipőt az urának, hogy az eladótól kikönyörgi az általa választott pár felét, hazaviszi, felpróbáltatja, s ha az ember bólint, visszaszáguld kifizetni, és hozza a dobozban a másik felét.

Megint kiderült, hogy valamit nagyon elszartam. Bár, mi lenne az ilyen zombival, ha az életét irányító robotgép hirtelen földobná a pacskert?

Verebeink közben egymás után szivárogtak el, hogy szívükbe fogadják a Bajcsy Kórház drótszondáját. Érdekes, itt politikai hovatartozástól függetlenül egyként be van szarva mindenki, bal- és jobboldali egyaránt. Hiába próbál nyugtatgatni egy magamfajta esemény utáni középutas: Áh, bagatell! (Persze velük is aláíratták a papírt, amiből kiderül, hány százalék marad az asztalon.) Metaforás fejemben meg azonnal kész az identitásszlogen: A szív a balomon van, de a jobbomon át dugják meg, höhöhö!

Most kell gyorsan abbahagynom! Hiába vártam, nem jött a ceruzahegy Mohamedhez. Böbe baba bújócskázott. Mikor becserkésztem végre, sajátos műmosollyal közölte, hogy nem engedhet haza. Miért kérdésemre jött aztán az egész nap tartogatott, többször hegyesre esztergált válaszlándzsája: „Mert meg fog halni!” És érkezett hozzá az aurámba hatoló mimika.

Zákson – feleltem rezignáltan, de nem itt a lepratelepen! Taktikát váltott, győzködni kezdett, hogy a súlyos háromérbetegség (sic.) nem tréfa, várjam meg, hogy egyeztetnek a szívsebésszel. És holnap térjünk vissza a dologra.

Na, jó, nekem is van szívem (csak szar állapotban), beleegyeztem, de kikötöttem, hogy másnap hazamegyek. Aztán gondolkodni kezdtem a következő 24 óra túlélési stratégiáján.

Hátralévő gyötrelmeimet most félreteszem, a hosszú hétvégén kényeztessen benneteket a tavasz, legyetek hírhozó tündérei! Simuljanak el a redők homlokotokon, ha már a világ másik felén úgy felbodrozódott a föld! Ha esetleg erre tévedtek, egy-egy apró ajándék mindig vár rátok… Mert „március van, s határtalan az Élet.”

Idegen a szívben

Azért beakasztottam magamba némi inzulint, lesz, ami lesz. Ilyen magas vércukorszintnél az ember folyton szomjas (Szomjas Marha!), de úgy, hogy a kiszáradt nyelvével finomsorjázást vállalhatna bármelyik lakatosműhelyben. Ugyanakkor állandóan vizelni jár, mert a hűséges vese, mint egy házőrző szelindek megpróbálja eltávolítani a szervezetből a felszaporodva gyilkos szőlőcukrot. Ehhez persze egyre több folyadék kell…

Egyik legnyomasztóbb élményem húszévesen ért, mikor a diabéteszem kezdődött, csak akkor még nem tudtam róla. Akkor született Ancsa lányom. Iszonyúan forró augusztusi napok voltak, asszonkámnak be kellett kvártélyoznia a Baross utcai klinlkára, mert a kicsinek már bőven ott volt az ideje. Ancsikám azonban akkor még megfontolt korszakát élte, nem volt kedve a külvilág borzalmaihoz. Kispapaságom alapvetően boldog várakozással járt be naponta látogatóba, de ennek kivitelezése nem volt egyszerű. A női klinikán ugyanis nem találtam férfireterátot. Így aztán nem bírtam maradni még a látogatási idő végéig sem. (Akkor még volt olyan, heti háromszor két óra, én persze bementem naponta, a portás a meztelen Dózsával elégedett volt. Ifiknek mondom, ez volt a húszas bankjegy.) Kicsi feleségem nem értette, hogy hová rohanok mindig. Ráadásul fölszivornyáztam előle a rokonok által odahordott üdítőket. Megittam naponta 8-10 literrel. Nem alkoholt. És volt olyan – Pál utcai fiúk, ne figyeljetek ide –, hogy nem bírtam ki a Ferenc körúti aluljáróig, elegáns kankutyaként lepisiltem a Mária utca egyik kerítését valahol a nemibeteg-gondozó környékén. Ó, boldog békeidők! (Azért kíváncsi vagyok, leendő unokáim milyen fejet vágnak majd, ha a nagyapó leülteti őket, és mesélni kezd.) A gyermek aztán gyűrötten, hosszúra nőtt körmökkel megérkezett, kicsit besárgult, ha már kihajszolták a kényelmes anyaméhből, legalább az inkubátor kék fényét élvezhesse. És nem sokkal hazatérte után már ők látogattak engem…

Elmúlt két óra, mikor a hónom alá csaptak két lepedőt, és kijelölték az új épületszárnyban keresendő célállomást. Be kell vallanom, eszembe jutott, hogy a legfőbb ideje lenne hazaillanni, de szörnyű közérzetem miatt erről hamar letettem. A jó harmincötös szimpatikus műtős betessékelt egy öt- vagy hatszög alakú félhomályban levő terembe, melynek közepén állt egy asztal, fölötte különféle állványok. Le kellett dobni magamról mindent egy fal melletti székre, és a porondmester hellyel kínált az asztalon. Megborotválta a jobb oldali combtő környékét, kedélyesen figyelmeztettem, hogy a félelemtől megbúvó kispajtásban nehogy valami kárt tegyen. Megnyugtatott, abban a hónapban még nem vágott le egyet sem. Aztán valami hideg folyadékkal végigpemzlizte a környéket egészen a térdemig, és így tett a jobb alkarommal is. A műtőből visszatérő szobatársaimon láttam, hogy a művelet milyen ocsmánnyá varázsolja az ember bőrét. A szappannak is makacsul ellenálló fertőtlenítőtől még napokig „nagykoalíciós” színben pompáztam valahol a maszopos vörös és a fideszes narancssárga között. Az altáji bizergálásra meg azért volt szükség, mert nem mindenkinek lehet a csukló környéki artérián át behatolni a szívébe. Volt, akinél próbálkoztak, próbálkoztak, aztán könnyedén megdugták alulról. Ennek az a hátránya, hogy a combtőnél lévő nyomókötés miatt 24 óráig nem állhatsz lábra.

Miután a „műszak” dolgát elvégezve levonult, feszült csönd lengte be az arénát. Csak a légkondicionáló duruzsolása hallatszott. Rögtön fel is háborodtam, hogy itt most jól megfázítják a kánikulai hőmérséklethez aklimatizálódott dolgozót. Pedig a pöcstájékra egy zöld lebernyeget dobott a borbély. Aztán elkezdtem számlálni a plafonon látható kör alakú szellőzőnyílások lamelláit. Megállapítottam, hogy kétjegyű prímszám. Megpróbáltam meghatározni a műtőasztal égtájakhoz viszonyított csapásirányát, lényeg az, hogy szokásomhoz híven itt sem unatkoztam.

coronarographia

Egyszerre bevonult a stáb, felfénylettek a reflektorok, kezdődhetett az előadás. A jól sikerült maszk mögött egy fiatalos, úgy harmincas orvost véltem felfedezni, aki szapora és hangos hörgésemet hallva megfogta a kezemet és megkérdezte: Fél? Mondtam, hogy igen, mert nem kapok levegőt. Ekkor a vállam magasságában egy nejlonparavánt helyeztek el, a kezemet lekötözték. Az orvos jelezte, hogy érezni fogom a fájdalomcsillapító injekciót. Néhány másodperccel később érzékeltem az erőteljes behatolást a verőérbe, valamint a szorítást. A katéter haladását mintha a karomban érzékeltem volna egy pillanatra, mikor a doki halk hangjaiból megtudtam, hogy a koszorúérben vannak. Én végig a plafonra meredtem, de a perifériámon észleltem, hogy a lábam feletti monitort bámulják. Most nézzek bele magamba egyenes adásban? Na nem! Az ilyen valóságshowk nem ínyemre valóak.

Míg ezen vacilláltam, ismét prófétai tehetséget csillantott a zöldálarcos akcióhős: bejelentette, hogy a tarkótájamat melegségérzés fogja elönteni. Nem volt időm kételkedni, valóban a jóslása szerint történt, ilyet én még nem éreztem. Valószínűleg ekkor nyomta a vérpályába a kontrasztanyagot. Ezután a fejem melletti állványon lévő jó aktatáskányi műszer elkezdett kóvályogni a mellkasom körül le-föl, kétoldalt, majd össze-vissza.

Közben latin szavak és különféle számok is röpködtek a levegőben. Amikor a kerge masináját garázsba küldte a gépészünk, odalépett a fejemhez, és rögtönzött ítéletet mondott. Három éren is súlyos záródást talált, ezekkel itt egyszerű tágítást vagy stentbehelyezést nem lehet végezni, konzultálni kell a szívsebész főorvossal, aki majd esetleg segíteni tud. Én abban a pillanatban csak annyit fogtam föl, ezen túlvagyok, mindjárt mehetek haza. Ha tudtam volna, hogy ez nem olyan egyszerű!

A műtős gatyába és pizsamába rázott, és egy kerekes ágyon tolt a kórtermembe. Elrágcsáltam némi kekszet, majd a nyomókötéses kezemet magam előtt tartva kivonultam, hogy végre rágyújthassak, és diadalittasan megtelefonáljam az értem szorítóknak: élek, és holnapra ne felejtsenek el behűteni néhány sörkonzervet. Tulajdonképpen tényleg jobban voltam!