Vagyok…

Nagy a restanciám, nagyon sokan érdeklődtek aggódva a hogylétemről(ünkről), ideje, hogy legalább néhány szóban tudósítsak az elmúlt félévről. Nehogy aztán hasonló szemrehányások érjenek, mint amilyeneket a restnek vélt nótárius barátjához intézett a költő az egyik kedvenc Petőfi-versemben:

„Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?
Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal…” /Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz/

Iparkodom, iparkodom, de egyelőre csak annyi telik, hogy idemásolom egy kedves barát érdeklődésére és újévi üdvözletére írt válaszom egy részét. Aztán majd…


Levél Jenevernek:
„Kedves …, hálásan köszönöm a jókívánságokat. Az elmúlt félévem kissé mozgalmasra sikeredett, nemigen volt erőm, kedvem blogolgatni. Míg szorgalmasan pátyolgattam a jól sikerült műtét utáni kezeléseket nehezen viselő asszonkámat, nálam is beütött a mennykő: október közepén egyszerűen kinyílt az addig egészségesebbnek tudott lábamon a sarkam. Rohamosan “csúnyult”, 31-én már kórházban kezeltek. Mindhiába, a keringéshiányos végtag menthetetlennek bizonyult, november 20-án lábszárközéptől el kellett távolítani. Aztán a sebészeten megfertőztek egy rohamosan terjedő gyilkos kórral, egy nem múló hasmenéssel (clastridium difficile). Hetekig féllábon ágytálra ugrálni vagy a járókerettel kimasírozni napi harminc-negyvenszer a vágyott porcelánra! Kéjmámor!
Így a László Kórház epidemiológiájának is élveztem a vendégszeretetét, ahol tíz nap alatt megfékezték a nyavalyát, 43 nap után hazaengedtek.
Most itthon kiújult a “drága”, itthon “rohangálok”, utolsó mentsvárként absztinenciával fűszerezett Klion-kúrát tartok, pedig a szépen gyógyuló csonkom már engedné, hogy a rehabilitációs intézetben a remélt protézishez alakítsák.
A mosolyom sajnos kicsit ritkult, de a hitem töretlen. A családom csodálatos, csak asszonkám legyen túl a hátralévő két macerán! Néha összemosolygunk: a két középkorú versenyző a földi lét jégtábláján recsegni érzi az amúgy is sikamlós pályát. Melyikőnk alatt szakad be először? És mikor?…
Na, majd erőt veszek magamon, és lábra állok! Legfeljebb műlábra. És megírom az érzéseimet is, részletezve a megpróbáltatásokat, a megalázó kórházi bánásmódot, meg az itthoniak, barátaim sok-sok aggódó szeretetét.”

Szeretettel kívánok boldog új esztendőt minden jóbarátnak (és nemcsak nekik)! 🙂

Reklámok