Elő a rügyekkel…

József Attila
Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

89 éve az éggel együtt rikkantott ilyeténképpen a már tizenkilenc keserves tavaszt megélt költő úgy születésnapja tájt. A friss fuvallat, a mezei szagokkal karikázó tavaszi szél új remény forrását buggyantotta elő a szeretetre vágyó lélekből.
Hogyne pattanna ki új rügyekkel az élete delén már jócskán átevickélő csodálójának a szíve is, hiszen a végre megérkező tavasz jó hírekkel is melegíti. Asszonkámnak a CT- és laborleletét tanulmányozva jókedvűen gratulált az onkológusa a sikeres gyógyuláshoz, majd némi szabódás után elégedetten tette zsebre a rátukmált borítékot. Nagyon megérdemli! A sebész vág, varr, kötöz, elhajt a búsba; a kemoterápiás onkológus meg hónapokon keresztül próbálja újra- és újraépíteni a szántszándékkal lepusztított szervezetet. Nem cserélnék vele! De a beteggel sem. Amikor kezdi jobban érezni magát, szépen visszalökik a szakadékba. Szédítő bungee jumping! Szakad-e a kötél, megáll-e a zuhanás? Hála Istennek, mindig megállt.
A már hetek óta dolgozó asszonkám a dokitól hazaérve rögtön értekezletet hívott össze, és kinyilatkoztatta, hogy mostantól különös kíméletet érdemel, nehogy kiújuljon a nyavalyája. A rafinált! Juszt sem fogom az eddigieknél jobban kényeztetni! Hiszen hányszor szóvá tette az elmúlt hónapokban, hogy szerelmünk hajnalán sem simogattam ennyit. Na persze nem mindig tekintette szeretetgesztusnak, mikor „cicafej” vagy „sünyünyű” csatakiáltást hallatva és a kerekesszékemen nagyot lendítve rárontottam, mint “baloldal a nemzetére”, hogy megapolgassam a plüssállatom formás fejecskéjét. Kérdezte is, hogy mi lesz, ha újra megnő a haja. Mi lesz, mi lesz? Simogatok majd mást. 🙂
Bezzeg az én „csonkapicim” nem nő újra! Hol itt az egyenjogúság? De én is jól vagyok: immár két hónapja csak emlék a hasmars, a vendéglábbal már 10-20 méterre bővült a hatótávolságom, és a lépcsőket is biztosan hágom, ha korlát is van mellette. Akár a spájzig is elbotorkálok, hogy az előlem oda rejtett vodkásüveg tartalmát ellenőrizhessem. A kocsival ugyanis nem fértem el eddig a szűk folyosón, a járókeret meg lefoglalta mindkét kezemet, így csak a vizuális élmény maradt. Meg a jó vodka, amely így alig fogyott. Mondta is az én drágám, hogy jó ez, kisebb az esélyem a felborulásra. Ilyenkor fordul egyet bennem az agresszív kismalac, és illetlen szavakat használok. Mert eddig valóban nem pereceltem egyet sem. Mondjuk néhányszor önfeledt zuhanyozás közben kiugrott a fenekem alól a kifejezetten mozgássérülteknek készített és a fürdőkádra illesztett német minőségű ülőpad, én meg nagy robajjal belecuppantam a kádba, de nem lett semmi bajom. Méltatlankodva megkértem az ijedten beszaladó Míra lányomat, hogy legalább tisztálkodás közben hagyjon békén. Édes arcot vágott…
Egyszer meg sütés-főzés közben estem ki a kerekesszékből. Egész jól elboldogulok ülve a konyhában, az előkészítést a hokedlin végzem, a forgolódás kicsit macerás, no meg nem látok bele a tűzhelyen lévő fazékba, csak ha befékezem a járgányt, és kapaszkodva felállok. Akkor meg kevés a kezem… Történt, hogy a szépen megsült túrós pitét tartalmazó tepsit a konyharuhával megfogva kiemeltem a sütőből, gondolkodtam, hogy hová tegyem, mert a tűzhelyen lábosok sorakoztak. Közben a vékony vásznon át kegyetlenül égetett a forró fém, nagy lendülettel lehajoltam, hogy lehelyezzem a padlóra, hadd hűljön a férgese. (Bocs!) A bal lábammal akartam kitámasztani, tudjátok, amelyik nincs is. Hajdanában cselgáncsoztam, később kapuskodtam, megtanultam esni. No, ennek most hasznát vettem! Arra figyeltem, hogy a forró céltárgyat ne szorítsam mellre, mint anno az elcsípett lasztit. Most asszonkám rohant lélekszakadva, de büszkén és viszonylag épen kepesztettem vissza a verdámba.
Már „házibuliban” és színházban is voltam. De erről majd később, mert látom, hogy elfáradt az olvasókátok. (Újra van kedvem írni! A rügyek… Inkább, mint a közéleti borongások.) Pihentetőül hallgassátok meg a fenti tavaszköszöntőt egy míves felvételen!

Reklámok

Sebek

A vén szamárnak, akarom mondani, öreg marhának – hogy az erőtől duzzadó RSz méltán kiérdemelt hírnevét mégse sértsem – nehezen gyógyulnak a sebei. Persze, elsősorban a test sérüléseire gondolok, tavalyi szívműtétem beszámolóját pihentetem is jócskán, nem borzolom az ünnepvárás pillanatait ilyesfélékkel. Bár sokat gondolok a tavalyi karácsony előtti napjaimra, mikor a Szent Imre Kórház sebészetén a jobb hátsó futóművemet páros ujjúvá szabta a kiváló operátor. Szenteste azonban otthon voltam, a bucira kötött végtagon a konyhába kisántikálva már én paníroztam és sütöttem a rántott pontyot, kutyultam a majonézt a krumplisalátához. Előtte a fotelban ülve hahotáztam végig, ahogy a fadíszítést soha nem próbáló nőneműek ügyeskednek a fényfüzér, a szaloncukrok és üveggömbök helyének tudományos igényű megtalálásával.  A seb azonban csak június végén kezdett bezáródni, s egy év elmúltával sem mondhatom tökéletesnek a gyógyulást. Érthető, a diabétesztől és nikotintól szűkült erek nehezen bírják a regenerálódás többletterheit.

De mitől gyógyul nyolc napon túl a lelkem egy belévert rozsdás szög nyomán? Miért nem vagyok képes úgy a földre sercinteni, mint régen, ha nem éreztem a jóindulatot? A nyugdíjasfrász teszi? Az, hogy az ember elveszti a komoly hittel és elkötelezettséggel végzett munkáját, és haszontalannak érzi magát?

Más magyarázatot nem tudok, ez is az öregség jele: az ember továbbra is értelmes életet élne, talál magának valamit, amit gyomlálgathat. Boldog, akinek van kertje, és elbírja a gereblyét meg az ásót, kertészkedhet. Nemcsak hasznosat, szépet is teremt.

Én most már egy-egy lektorálást elvégzek, heti egy órát tartok majdnem szívességből, de ez kevés, gyermekes lelkesedéssel valamint nem kevés exhibicionista riszával vetettem bele magamat a blogvilágba. És kitártam minden kártyát, a nicknevem is valódi tulajdonképpen. (Igen, szinte hallom a közbevetést: aki kurvának megy, azt meg…)

Sajnos igaza van a népszerű fiatal bloggerinának, aki a homokozóról szóló posztjában méltatlankodik: „… ami nekem homokozás, az másoknak vérkomoly önmegvalósítás, és mint ilyen élet-halál kérdése.”

Igen, a vén f@szkalap is ül a homokozójában, és locsolgatja a természet által porrá őrölt szilíciumkristályt, hogy tömbbé tudja formálni. Mondják is neki, tudja is, hogy mindez pillanatnyi csoda lesz, talán nem is csak neki, annyi aranyos nadrágtartós kispajtás és annyi copfos, kipirult pofikájú leányka biztatja tapsolva. Aztán persze egy röpke front fuvallata semmivé foszlatja a művét (még freeblog-cunami sem kell). És az öreg bizony közben gyermekké vált, ahogy azt illik is, bár pelenkázni szerencsére nem kell. S miközben tudja, hogy alkotása haszontalan, a holnapot sem éri meg, mégis sírásra görbül a szája, ha egy játszópajtás keresztülgyalogol a homokvárán. Nem érti, miért történt. Talán nem is akarták bántani, csak figyelmetlenség volt! Aztán egy kedves kibic próbálja felhomályosítani, hogy azért, mert csúnyát mondott az óvó nénire. Tőle is kap hideget-meleget. De hát ő szereti az óvó nénit, csak látja, hogy az mást mond, mint korábban. És olyanokat bánt, akiket ő szeret, akik őt megsimogatták. És ő nem akar bántani senkit. Az óvó nénit sem. Meg a várát megtaposót sem.

homok

Hetekig fáj neki az affér, ha a játszótér felé megy, inkább elfordítja a fejét, pedig sokan integetve hívják. Aztán visszaóvatoskodik, mert a formázás csodálatos dolog, és annyi jó történik ott. De össze-összerezzen, mert békétlenséget lát a másik homokozóban is. Ettől megelevenedik minden sérelem…


„Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!”
/József Attila: Eszmélet - részlet/

Mielőtt végképp belefelejtkezem az önsajnálatba, a tizenegy hónapos tobzódásom során egyetlen esetben érzékeltem kifejezett rosszindulatot. És lehet, hogy ezt is félreértettem. Ha igen, sajnálom. Ha nem, akkor sincs semmi baj, szerintem kulturáltan búcsúztam el egy(két?) olvasómtól.

Egy márciusi (azóta is népszerű) jókedvűen vitatkozós bejegyzésemben idéztem Adyt, most csak két sort illesztek ide:

„Harcoljatok avval, ki harcot akar
S hagyjátok el a harctalant…”

Nem

,…ez még nem a folytatás, csak nem bírom tartani, kibuggyan belőlem. Jó lenne a dühnek is egy katéter, gyűjtőzacskóval a végén!

Szép ez a világ, hogy örül neki a magamfajta nyomoronc. Szerdán reggel például a legnagyobb forgalomban ököllel szájba verte egy szakadt csöves tetű Míra lányomat az egyetemre menet az Astoria aluljárójában, csak mert nem adott neki baksist.  A lököttkém persze csacsogott a mobilján, így esélye sem volt védekezni. Meg nem is számíthatott rá, eléggé kipárnáztuk az eddigi életét, nincs szokva a maflásokhoz. Hibáztam, ki kellett volna jobban oktatni. Szerintem a tökön rúgás technikáját is meg kell majd tanítanom. (És zárójelben mondom, ha a moslékot elkapom, nehezen veszik ki a kezeim közül. Egy dolog képes veszett vadkant csinálni belőlem, sejthetitek… Hehe, csak el ne fusson, mert akkor csak a verbális öklöseimet tudom utána küldeni!)

Tegnap este meg kit látok a királyi főadó politikai műsorában? A minap emlegetett, az oktatásért felelős államtitkár-nagyasszony büszkén odanyilatkozza, hogy az ő műve nem is volt pudvás kapcaként a sarokba vágva, meg kész az új koncepció, és mindjárt elfogadja a parlament. És azt rebegi a piciny szájával – még a főnyaló főlojális Gulyás Pistának is leesett az álla –, hogy az új törvényjavaslatnak örülnek a pedagógusok!

És ne vágjam bele a fapapucsomat a tévébe! Kicsoda örül? Nem is ismertették meg! Ami meg nyilvánosságra került, az nagyon vonzó. Államosítás a fejkvóta megvonásával, de az épületet tartsa fenn az önkormányzat! A világítás, fűtés az ő gondja. A fizetést majd adja az állam, persze 32 órára emelve a konkrét munkaidőt, amiben nincs benne a felkészülés. Mert milyen jól hangzik az egésznapos iskola! (Ami nem lenne hülyeség megfelelő anyagi háttérrel, de nem így.) Ez az életpálya-modell? A túlmunkáért túlóradíj az ablakban. Ki az a f@szkalap, aki ennek örül? Kérem, itt jelentkezzen! Az is szóljon, aki ismer olyan tanarat, aki most a seggét a földhöz veri féktelen boldogságában! Mert az én köreimben nincs ilyen. Az Orbán-függők sem! Meg hosszú ám a nyári szünet, unatkozik a gyerek! A sok okostojást meghívom óralátogatásra júniusban a fémvázas, csupaüveg iskolám második emeletére. Tudjátok, mit lehet elérni a gyerekekkel 35 fokban? A világon semmit, tudom, próbáltam, mert én rendelkezem kellő önfegyelemmel. Örülnek a pedagógusok…! Hogy nem sül le a vakolat az orcájáról!

Na, oldásként kimásoltam egy dialógust a facebookról, mert lehullok a székről a röhögéstől az ilyenek láttán. Remélem, ti is értékelitek!

N. N.: Oojaj://

A. K.: Miaz??

N. N.: semmi 😮

A. K.: Ahhaa >_<

Laci bá’ : Igazi fészbukos dialóg! Lopom! :-)))

N. N.: :DD

Ja, és ma piacra mentem, hogy holnap marhapörköltbe fojtsam minden bánatomat. Nyilván vettem két szép darab tokaszalonnát is, csendben bugyorog az abalében rengeteg fokhagyma közt a tűzhelyen, halál a diétára…

csécsi szalonna

Nektek is napfényes hétvégét…! 🙂

Állatnap a Zselicben # 2

Simonfa takaros kis falu a Zselicségi Tájvédelmi Körzet keleti határán egy széles völgyben. Anyai nagyanyám innen származott, gyerekként nyaraltam is itt egy-két hetet, és Míra lányom is töltött néhány szép téli napot Bogi barátnőjénél, az ő családjának háza van a településen.

Persze a kecskefarmot nem találtuk, semmilyen tábla nem hirdeti. Egy kedves idős hölgy kérdezősködésemre beküldött minket egy földúton a sűrűnek látszó erdőbe. Hitem hamar fogyott, mivel esély sem látszott, hogy lakott részhez érjünk, megfordulni nem lehetett, kiadtam a parancsot a hátramenetbe kapcsolásra. Na, itt az egyetlen hölgysofőr…! Döbbenet, hogy az irányt visszafelé némely nőneműek képtelenek tartani. Nyilván tisztelet a gyakori kivételnek… 🙂

A faluba visszahátrálva hívtam a megadott számot, és rövid egyeztetés után megtudtam, hogy jófelé járunk, csak egy leágazást kellett volna követni egy villanypásztor mentén. Ekkor már tudtam, hiba volt farolni, az eredeti úton is célhoz értünk volna. Egy péceli kislány – Ancsa lányomék örömmel fedezték föl benne a földit, a végén ők ott is maradtak vele locsogni – fogadott minket, és a legelésző és falevelekért ágaskodó jószágok közt tartott kiselőadást. Közben a szamár, amely őrként kíséri a kecskéket, faképnél hagyva a rábízottakat a csoportunk közé baktatva jelentkezett némi baksisért (volt nálunk kevés száraz kenyér a szarvasfarmra gondolva) és simogatásért.

csacsi

Aztán a hodályban megtudtuk, hogy történik a fejés, majd egy újszülött kisgidát kényeztethettek az arra igényt tartók. A bélpoklosok meg már reklamálták a sajtkóstolást.

Kép 306

Egy éretlen kecske az érett kezében 🙂

Ilyen és hasonló közösségi összejöveteleken mindig elborzaszt, de egyben csodálattal is tölt el, hogy látszólag alig különböző embertársaim milyen mérhetetlen mennyiségű táplálékot képesek belegyűrni a fejükbe, és micsoda állhatatos szívóssággal. Főleg férfiemberekről beszélek, bár megfigyelhető nőknél is, ami még szörnyűbb számomra. A Trófea-szerű vendéglátó objektumokba nem is vagyok hajlandó elmenni, ahol mondjuk kétezer fabatkáért azt és annyit eszel, amit akarsz és amennyit tudsz. Egyszer két kollégám mellett ültem, de hamarosan ki kellett mennem. Nem csak a gyomrom tiltakozott, szabályos dühroham tört rám, mint Móricz Tragédiájának Kis Jánosára, mikor rájön, hogy a potyakajából nem bír többet legyűrni. Azok meg nyomják-nyomják! Pedig másutt nem szoktam szánandóan kishitűnek lenni. Ezt a hanyagolhatónak tűnő bekezdést csak azért illesztettem ide, mert minden technikai jellegű megállásunkkor egy-két csapattagunk elemózsiás „tornazsákjából” azonnal előkerült néhány „szenya”, beindult a nyálelválasztás pavlovi reflexe közvetlenül a biztonsági öv oldását követően. Ilyenkor aztán a kérődzésre folyamatosan nem kényszerülő többiek vártak. Természetesen általában a nagyevők kérdezték meg, hogy nem falatozhatnánk-e valahol valami rendeset.

Gyerekeknél figyelhető meg utazásnál, hogy már a járműre szállva azonnal esznek-isznak, nem törődve a következményekkel, hogy délben már nincs semmijük, és a gyalogtúrán sarat köpnek a szomjúságtól. Laci bá’nál ez mindig tervezve volt, egy darabig utáltak is érte a dedek. De mikor látták, hogy így célszerű, már ők szólták meg a korán dőzsölőket. Az erdei iskolák túráin például kiosztottuk az egész napos ellátmányt, hadd cipeljék ők. A mosolygó almát például javasoltam eltenni a délutáni fáradt szomjúság esetére. Mennyire szenvedett, aki nem fogadta meg a tanácsot, míg a többiek a majszolás közben duzzadtak az öntudatos elégedettségtől.

sajtok

Jól elkanyarodtam! A végén Endre, a farm és egyben a fél falu gazdája (bocsi a pikírtkedésért) megmutatta a sajtkészítést, és némi okoskodással fűszerezve megkínált a sajtjaiból. Ehettünk, amennyit nem szégyelltünk, de szerintem a 21 fős csoportért elkért 31.500 friccsért nem nekünk kell szégyenkeznünk. Sebaj, ez egyszer megérte. Volt, aki vásárolt is (5-6000/kg), de siettettem a bandát, mert Bőszénfán, a szarvasfarmon egy órakor várt minket a traktor…

De most hazajött az én érett leányom, Örkény-tételt húzott a mázlista, szégyen-gyalázat mindenből ötös, a felvételi pontszáma az elérhető legtöbb (480). Büszke vagyok ám: szép is, okos is, lehet, hogy más nem stimmel? Az, hogy bölcsész lesz, semmiképpen sem. De most nagy nyarat csinál, majd nézhetem a fényképeken…

„Sok kant…”

Köszönöm, jól vagyok. Az orvosi döntéstől kicsit búvalb@szott bejegyzésem után minden megnyilvánulásotok újabb és újabb kozmikus fokozatot mozgósított bennem a sárba ragadás ellen. Tanulságosak voltak: a „tinik” lecsesztek, hogy 8-ig alszom, különben is, majd meggyógyulhat őszre a bibi. Ezt irigylem a legjobban, az élet végtelenségének biztos tudat(lanság)át. Honnan tudnák az érzést, amit az idősödő költő fogalmazott meg Csacsi rímek című versikeciklusában:

Kosztolányi Dezső: Egy agg póttartalékos sóhaja

Mit ér, mit ér két félteke,
ha lóg az ember féltöke.

A „bölcsülők” és a „bölcsek” együttérzésükről biztosítottak, és különféle jövőképet vázoltak az „elveszett paradicsom” után. Jaj, mindent nagyon köszönök! Annak is, aki nem szokott írni, de most megtette; az aktív kommentelőimnek, de annak is, aki csak elolvasta, de nem akart ismétlésbe bonyolódni, és egy – a neten nem átmenő – sóhajjal gondolt velem. Erről is zeng a költő:

Megöli a siker Lacit
(Azontúl is hyperacid.)

eperMa reggel – mint buzgó nyögdíjas – piacra mentem. Olyan rövid az eperszezon, és a telepi zöldségesnél 1200 forintot kóstál. A Lidlben pedig olyan, hogy azt ki lehetne állítani Madame Tussauds viaszmúzeumában. Az íze is olyan.

Kaptam is ötszázért finomat, vettem rögtön két kilót. Ezzel az a baj, hogy nem könnyen tárolható, és a csumázás, válogatás és mosás is rám marad, de ebben a melegben jól is esik a folyó hideg víz alatti matatás.

Én általában – férfi, vagy miaszösz – a piac végigsétálása után olyan kofánál állok meg, ahol szinte minden van elfogadható áron és minőségben. A sorbaállás tudniillik nem az erősségem. Szégyen, de inkább megveszem a drágát vagy faképnél hagyom. Megfigyelésem szerint nővásárlók szórakoznak el inkább a vásárlás több felvonásra történő széttagolásával.

Szóval itt is vettem mást, a legjobban a kovászolni való uborkának örültem, hisz ez Laci bá’nál legendásan finom szokott lenni, és idén még nem volt. Most a hétvégéig süt a nap, a sült csirkéhez és a petrezselymes újkrumplihoz (effelé tendálok a régen érzett íze miatt) biztos finom lesz. Bár a fejes sali is játszik még…

Na, ma csak két-három sort akartam írni elfoglaltabb olvasóimnak is kedvezve. Bár lehet, a kussolással aratnám a legnagyobb tetszést.:-)

Még két briliáns szilánkot a fent említett miniatűrökből, az utóbbi régi kedvencem, Kosztolányi tanításánál a legjobb motiváció, imádják, hogy annyi verset tudok fejből. Ha lesz zászlóm, kéretik ezt ráhímezni:

Éld át azonmód, mit a sors hoz:
ne fűszerezd, ne nyúlj a borshoz.

*

Olykor könnyezve zokkant,
de sok kant
megszégyenít e rokkant.
😀

Erdélyi marhatokány

Tegnapi ígéretemet megtartom, leírom a hétvégi potyamarhahúsból készített tokányom kért receptjét. Előrebocsátom, nincs százszorosan kipróbálva, mert a ritkán vásárolt marhából inkább vadast vagy pörköltet illetve gulyást készítek, ritkán hagymás rostélyost sütök. A tatár bifsztek kutyulása pedig szerintem nem főzés. A tehetséges ínyesmester azonban bármihez nyúl, abból  zabálás következik

A tokány körülbelül úgy viszonyul a marhapörkölthöz, mint sertésből készült rokona, a brassói aprópecsenye a sertéspörihöz. Hiányzik belőle a paprika, és inkább a feketebors és a fokhagyma adja meg az étel jellegét. Köretként Erdélyben elsősorban puliszkát adnak hozzá. Engem a kukoricával világgá lehet kergetni, mióta úgy hatévesen a horvátországi Muraközben megkóstoltatták a kukoricakenyeret. Azóta is nagy tisztelettel gondolok a baromfiudvar minden szerencsétlen kukoricán nevelkedő lakójára. Meg a hallgatag pontyocskára, aminek ezen ínyencséget ánizzsal meg egyéb kutyaszarral ízesítve szoktuk felkínálni természetesen egy horogra tűzve. Nem csoda, ha ritkán harap!

Én inkább tört kolompérral (jelen esetben is) vagy párolt rizzsel tálalom. A rizzsel meg Míra lányom van úgy, mint én a kukoricával. Figyelmeztettem is, hogy az egyetemre való jelentkezéskor nehogy valami divatos távol-keleti szakot jelöljön meg, mert én nem küldök utána esetleges kinti tanulmányai idején burgonyát. Meg milyen is lenne azzal készítve a szusi (suhsi?)?

Több helyen láttam házi tarhonyával tálalva, az illusztráció céljából letöltött képen is ez van. Én tésztát csak végszükség esetén adnék hozzá.

Akkor ugorjunk neki! A tokányhoz (akár a pörkölthöz is) a legjobb a lábszár, esetleg a pacsni, ez a vesepecsenye vége. Profi vendéglátók a bélszín és hátszín nyesedékeit is így használják föl, de én bélszínt még csak nem is láttam, nemhogy földolgoztam volna. A húst jól le szoktam hártyázni, ilyenkor mindig megfogadom, hogy marhához csak akkor nyúlok legközelebb, ha ébredéskor a fülembe bőg. Utálok minden hártyát! Még a szemipermeábilist (félig áteresztő) is, már csak a neve miatt. Hogy lehet valamit félig átereszteni?

Füstölt szalonnából csíkokat vágok, megpirítom, majd kiveszem a zsírból. Szerintem a manapság divatos húsos szalonna (kolozsvári vagy bacon) kevésbé alkalmas, az igazi vastag kenyérszalonna a jó. Higgyétek el, Norbi is azt szereti! A zsiradékon megfonnyasztok két fej felaprított hagymát, a végén hozzáteszek hat szép gerezd zúzott fokhagymát. A húst vékony csíkokra vágom, az alapon megpirítom, sóval, borssal, kakukkfűvel ízesítem, majd vékonyan felöntöm fehér borral. Ezt sokan eltévesztik, mert hallották, hogy a marhához vörös dukál. Nem, az csak a pörkölthöz vagy a gulyáshoz. Sokat egyszerre nem szabad hozzáönteni, mert akkor főtt hús jellegűvé válik. Mivel a párolási ideje rendkívül hosszú (nálam három és fél óra volt, de ez függ a „donor” korától), többször pótolni kell a levét. Van, aki a további fölöntést vízzel végzi, a maradék borral gigát locsol. Mi bevettünk egy hétdecis üveget testvériesen megosztva. A két szomjas marha! (Figyelj, Részeg Szamár, most már nekem is lesz ilyen beszélő nevem!)

Mikor a hús félig megpuhult, hozzátesszük a sűrített paradicsomot. Sokáig gondolkodtam, hogy májkrémnyit vagy vagdalthúsnyit nyissak a rendelkezésre álló „kanszervekből”. Aztán – ahogy az egy igazi férfitől elvárható – nyilván a nagyobbat löttyintettem bele. Legközelebb kipróbálom a fele mennyiséggel, lehet, hogy úgy jobb. Mikor a tokány elkészül, a leve gyönyörűen besűrűsödik, ekkor beleteszem azt a kevés szalonnát, ami a hosszú várakozás végén megmaradt. Ilyenkor még rendkívül sok lehetőség van a felturbózására. Uborkával hentestokány, kolbásszal debreceni tokány, virslivel mészárostokány. Cifrázni lehet gombás-tejfölös, kapros-tejfölös-paprikás, citromos-mustáros és egyéb habarással. De ezt mind az próbálja ki, akinek döglenek a marhái! Meg a séfek. Én az alapot mutattam meg. És még tejfölt sem locsoltam rá, mert az erdélyi tokány ezt nem kívánja. Meg nem is volt otthon tejfel! 🙂

marhatokány

Jó étvágyat…!

Kórházi kín

A fene gondolta, hogy ez az exhibicionista körmölés mennyi hasznot hoz! A hétvégén betoppant K., régi barátom és egykori kollégám, és a kezembe nyomott egy zacskót, melyben a szokásos hatlövetűn kívül egy kilogramm marhalábszár is lapult. Szokása szerint rohant tovább, de még odavetette, hogy tud a múltkori vadasomról, melyet szégyenszemre sertéshúsból készítettem el, mivel piacra nem járok. Most azonban legyek már kénytelen marhahúst tálalni a családomnak!

Akkor most közhírré teszem, hogy egy jó házi disznótoros kóstolóért sem tudok nyomozgatni, a vodkásüvegem is megkönnyebbült Taki barátom jókedvű látogatása óta, Bélám csak sört iszik, mert a múlt héten agresszívan kezdett vitatkozni velem arról, hogy Schiff Andrást zsidózták-e vagy sem, mert ő magától Kocsis Zoltántól hallotta, hogy az nem úgy volt. A holocaustról már nem beszéltünk. Taki egyébként házi töpörtyűt, Béla meg székelykáposztát hozott, hadd fejlődjön a kis éhes napközis, aki bármilyen karitatív ajándéknak megkeresi a helyét.

A tréfát tegyük félre, K. most érettségiző tündéri leányának hat évig voltam a magyartanára illetve osztályfőnöke. Az előzetes otthoni félelmek ellenére csodajó kapcsolatba kerültünk, versenyeket nyert, színházat csináltunk, néha megkönnyezem, hogy most is Mesternek szólít. Az apja meg még mindig hozza a „paraszolvenciát”, ami ma már egyáltalán nem divat. Tartozom még a hatlövetű magyarázatával: a cipelést könnyítendő hatdarabos göngyölegben árulnak bizonyos magyar üveges söröket, amiket így csak olló bevetésével tudok a magamévá tenni. Türelmetlenkedni vele veszélyes, egyszer úgy vertem a kőpadlóhoz, hogy négy rögtön eldurrant belőle, majd a szívem szakadt meg. Mesélték, hogy kiváló kántortanító nagyapámnak az alkoholos nedűk ilyetén pazarlása során a következő fohász hagyta el az ajkát: „Inkább a zsinagóga dőlt volna össze!” Ó, jaj, bűnös tradíciók! De az öreg fanyar humora kedvemre való.

Az említett marhából tegnap aztán egy míves erdélyi tokányt rittyentettem tört kolompérral, szerintem ez is megérdemelné a főoldalt. És ezért is lazsáltam el a tegnapi bejegyzést, mert a főzés közben nekiálltam volna ugyan, de ráadásul a baráti társaságom is betoppant csapot-papot a misén hagyva. Őket meg kínálni kell, mise után jólesik a trombitás mise, ahogy ezt egy Vörös nevű magyarszombatfai fazekastól tanultuk az Őrségben. Magyarszombatfán mellesleg tíz emberből nyolc a Vörös névre hallgat. Remélem, őket ezért nem piszkálja meg lebontással fenyegetve semmilyen katolikus műszervezet, mint a gellérthegyi Szabadságszobrot. Én meg ismét szégyenkezhetem.

A YouTube-ot meg most kezdem fölfedezni, egy klip egy verssel körítve most elégítse csak ki a verbális kapkodásomhoz szokott hatalmas olvasótábort!

Egy többemeletes mélygarázs le- és feljáróját megszégyenítettem ezzel a rövid bevezetővel, kanyarodjunk most vissza a Bajcsy Kórház kardiológiájának egzotikus világába. Rajtam a kórház nevétől általános iskolás korom óta enyhe borzongás fut végig. Volt ugyanis egy technikatanárom, Zoli bácsi, aki nagyon türelmes és jó ember volt. Néha azonban a pajkos fiatalság valamelyik csínytevése megfeküdte a gyomrát. Bölcs ember lévén tudta, hogy nem üthet dühből, ezért csekély szemforgatás után a két öklét fölemelve a következő kérdést intézte a megbüntetésre szánt ifjúhoz: „Na, melyiket szeretnéd? Az egyik a Bajcsy kórház, a másik a Köztemető.” Mivel akkoriban a tanárverés még nem volt divatban, Zoli bá’ meg volt cselgáncsbajnokként úgy ötvenes karokkal rendelkezett, a megszeppent botrányhős pitiállásba helyezkedve kérte inkább a gyógyintézményt. Mire a tanár úr: „Ott szar lenni, fiam, minek az neked?”

Hogy Zoli bácsinak igaza volt, hamar megtapasztaltam. Gyors EKG-t követően hármunkat betereltek egy hatágyas kórterembe, a mellettünk lévőbe pedig a szintén aznapra előjegyzett három hölgyet. A két termet egy apró fülke kötötte össze, melynek ablakából rálátás nyílt az ágyakra, nyilván a folyamatos megfigyelés végett. Két társam próbált beszélgetést kezdeményezni, de látták, hogy a halálomon vagyok, nem volt levegőm, és a kezemet alig bírtam felemelni. Egy nagyon fiatal, alacsony, tarra nyírt doki vizsgált meg és kérdezett ki minket. Bár nem voltam igazán a humoromnál, ismét vigyorognom kellett a széklet rendszerességét, állagát és pontos színezetét firtató kérdéseken. Megitatott velünk három zacskó ACC port vízben feloldva, talán az esetleges köhögési inger megelőzése miatt. Mikor elhúzott, pattanásig feszült idegekkel vártuk a beígért akciót. De ember ránk nem nyitott.

Henrik barátom, kit a teremtő komoly beszédkényszerrel vert meg, elmesélte, hogy ő cukros, és orvosa tanácsára kiadósan bereggelizett. Elhaló hangon mondtam, hogy ezt nekem nem engedték, mire másfél órás kiselőadásba kezdett, hogy ő éhesen nem ér semmit, még egy szívkatéterezést sem tudna végigasszisztálni. Ha viszont bereggelizik, akkor csodákra is képes. Ezután elővette korábbi zárójelentéseit, nem hazudok, egy nagyarasznyi paksamétát, és elkezdte sorolni a már legyőzött betegségeit. Az állatorvosi ló kutya valaga hozzá képest! Mindegyikhez hozzátett körítésként valami elborzasztó történetet, hogy véletlenül se legyünk nyugodtak. Mikor a légszomjjal vegyes fojtott röhögéstől vonaglani kezdtem, megkérdezte, hogy hívjon-e orvost. Mondtam, nem szükséges, csak kibírom a beavatkozásig, utána meg fütyürészve majd én mesélek.

Tizenegy óra tájt besétált egy ismeretlen orvos, mint később megtudtam, a coronarographiai vizsgálatok főorvosa, és a papírok alapján vizsgálni kezdte kinek-kinek az állapotát valamint a küldő intézményt. Szerintem egy kicsit a hálapénzhez való viszonyulásunkat is. Mivel mással magyaráznám, hogy én voltam aznap az utolsó alany? Két nevet kiválasztott, a két vállalkozóét, akiket majd ő „fog megcsinálni”. Így mondta. A többieket a segédhentesre bízta. Ez most csúnyának tűnt, de akkor így éreztem. Mire az ebédhordó nővér megjött, két társamat már el is küldték a műtőbe. Nekik le is tette a tálcát az ágyuk mellé a hölgyike, velem viszont közölte, nem adhat kaját, mert akkor a műtét előtt megeszem. Hálásan megköszöntem bizalmát és gondoskodó jóságát, aztán megmértem a cukromat. Tizennyolc fölött volt. (6-7-ig jó) Kínomban bagózni jártam ki az épület elé, és felderítettem a mellékhelyiségeket is. Ilyet én eddig el sem tudtam képzelni. Annak a szárnynak a földszintjén összesen három ürítőporcelánt találtam, piszoár semmi. Az objektumokat egy alul-fölül nyitott, pattogzó festékű deszkakerítés választotta el egymástól. Zár az ajtón? Ugyan. Be sem lehetett húzni. Egy vidéki vasútállomás restijének budija tisztaságban több testhosszal verte volna az ittenit. Igaz, oda nem is jár annyi remegő kezű, szerencsétlen, szelephibás öregember. A tusolóban meg kettő darab zuhanyrózsa… Rózsa! Kóró! A csempe fugái vándorútra indultak, nem sorolom.

Fölfedeztem azonban, hogy a folyosó végi csapóajtón az új épületszárnyba lehet átjutni. És egyben egy másik világba. Az ott talált toalett minden igényt kielégített, a fotocellás öblítés különösen tetszett. El is határoztam, hogy itt fejezem be, és másnap itt kezdem a napot. De addig még hátravolt a kaland, amire megint várnotok kell. Mert a tokánymaradék most nem várhat!