Elő a rügyekkel…

József Attila
Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

89 éve az éggel együtt rikkantott ilyeténképpen a már tizenkilenc keserves tavaszt megélt költő úgy születésnapja tájt. A friss fuvallat, a mezei szagokkal karikázó tavaszi szél új remény forrását buggyantotta elő a szeretetre vágyó lélekből.
Hogyne pattanna ki új rügyekkel az élete delén már jócskán átevickélő csodálójának a szíve is, hiszen a végre megérkező tavasz jó hírekkel is melegíti. Asszonkámnak a CT- és laborleletét tanulmányozva jókedvűen gratulált az onkológusa a sikeres gyógyuláshoz, majd némi szabódás után elégedetten tette zsebre a rátukmált borítékot. Nagyon megérdemli! A sebész vág, varr, kötöz, elhajt a búsba; a kemoterápiás onkológus meg hónapokon keresztül próbálja újra- és újraépíteni a szántszándékkal lepusztított szervezetet. Nem cserélnék vele! De a beteggel sem. Amikor kezdi jobban érezni magát, szépen visszalökik a szakadékba. Szédítő bungee jumping! Szakad-e a kötél, megáll-e a zuhanás? Hála Istennek, mindig megállt.
A már hetek óta dolgozó asszonkám a dokitól hazaérve rögtön értekezletet hívott össze, és kinyilatkoztatta, hogy mostantól különös kíméletet érdemel, nehogy kiújuljon a nyavalyája. A rafinált! Juszt sem fogom az eddigieknél jobban kényeztetni! Hiszen hányszor szóvá tette az elmúlt hónapokban, hogy szerelmünk hajnalán sem simogattam ennyit. Na persze nem mindig tekintette szeretetgesztusnak, mikor „cicafej” vagy „sünyünyű” csatakiáltást hallatva és a kerekesszékemen nagyot lendítve rárontottam, mint “baloldal a nemzetére”, hogy megapolgassam a plüssállatom formás fejecskéjét. Kérdezte is, hogy mi lesz, ha újra megnő a haja. Mi lesz, mi lesz? Simogatok majd mást. 🙂
Bezzeg az én „csonkapicim” nem nő újra! Hol itt az egyenjogúság? De én is jól vagyok: immár két hónapja csak emlék a hasmars, a vendéglábbal már 10-20 méterre bővült a hatótávolságom, és a lépcsőket is biztosan hágom, ha korlát is van mellette. Akár a spájzig is elbotorkálok, hogy az előlem oda rejtett vodkásüveg tartalmát ellenőrizhessem. A kocsival ugyanis nem fértem el eddig a szűk folyosón, a járókeret meg lefoglalta mindkét kezemet, így csak a vizuális élmény maradt. Meg a jó vodka, amely így alig fogyott. Mondta is az én drágám, hogy jó ez, kisebb az esélyem a felborulásra. Ilyenkor fordul egyet bennem az agresszív kismalac, és illetlen szavakat használok. Mert eddig valóban nem pereceltem egyet sem. Mondjuk néhányszor önfeledt zuhanyozás közben kiugrott a fenekem alól a kifejezetten mozgássérülteknek készített és a fürdőkádra illesztett német minőségű ülőpad, én meg nagy robajjal belecuppantam a kádba, de nem lett semmi bajom. Méltatlankodva megkértem az ijedten beszaladó Míra lányomat, hogy legalább tisztálkodás közben hagyjon békén. Édes arcot vágott…
Egyszer meg sütés-főzés közben estem ki a kerekesszékből. Egész jól elboldogulok ülve a konyhában, az előkészítést a hokedlin végzem, a forgolódás kicsit macerás, no meg nem látok bele a tűzhelyen lévő fazékba, csak ha befékezem a járgányt, és kapaszkodva felállok. Akkor meg kevés a kezem… Történt, hogy a szépen megsült túrós pitét tartalmazó tepsit a konyharuhával megfogva kiemeltem a sütőből, gondolkodtam, hogy hová tegyem, mert a tűzhelyen lábosok sorakoztak. Közben a vékony vásznon át kegyetlenül égetett a forró fém, nagy lendülettel lehajoltam, hogy lehelyezzem a padlóra, hadd hűljön a férgese. (Bocs!) A bal lábammal akartam kitámasztani, tudjátok, amelyik nincs is. Hajdanában cselgáncsoztam, később kapuskodtam, megtanultam esni. No, ennek most hasznát vettem! Arra figyeltem, hogy a forró céltárgyat ne szorítsam mellre, mint anno az elcsípett lasztit. Most asszonkám rohant lélekszakadva, de büszkén és viszonylag épen kepesztettem vissza a verdámba.
Már „házibuliban” és színházban is voltam. De erről majd később, mert látom, hogy elfáradt az olvasókátok. (Újra van kedvem írni! A rügyek… Inkább, mint a közéleti borongások.) Pihentetőül hallgassátok meg a fenti tavaszköszöntőt egy míves felvételen!

Sebek

A vén szamárnak, akarom mondani, öreg marhának – hogy az erőtől duzzadó RSz méltán kiérdemelt hírnevét mégse sértsem – nehezen gyógyulnak a sebei. Persze, elsősorban a test sérüléseire gondolok, tavalyi szívműtétem beszámolóját pihentetem is jócskán, nem borzolom az ünnepvárás pillanatait ilyesfélékkel. Bár sokat gondolok a tavalyi karácsony előtti napjaimra, mikor a Szent Imre Kórház sebészetén a jobb hátsó futóművemet páros ujjúvá szabta a kiváló operátor. Szenteste azonban otthon voltam, a bucira kötött végtagon a konyhába kisántikálva már én paníroztam és sütöttem a rántott pontyot, kutyultam a majonézt a krumplisalátához. Előtte a fotelban ülve hahotáztam végig, ahogy a fadíszítést soha nem próbáló nőneműek ügyeskednek a fényfüzér, a szaloncukrok és üveggömbök helyének tudományos igényű megtalálásával.  A seb azonban csak június végén kezdett bezáródni, s egy év elmúltával sem mondhatom tökéletesnek a gyógyulást. Érthető, a diabétesztől és nikotintól szűkült erek nehezen bírják a regenerálódás többletterheit.

De mitől gyógyul nyolc napon túl a lelkem egy belévert rozsdás szög nyomán? Miért nem vagyok képes úgy a földre sercinteni, mint régen, ha nem éreztem a jóindulatot? A nyugdíjasfrász teszi? Az, hogy az ember elveszti a komoly hittel és elkötelezettséggel végzett munkáját, és haszontalannak érzi magát?

Más magyarázatot nem tudok, ez is az öregség jele: az ember továbbra is értelmes életet élne, talál magának valamit, amit gyomlálgathat. Boldog, akinek van kertje, és elbírja a gereblyét meg az ásót, kertészkedhet. Nemcsak hasznosat, szépet is teremt.

Én most már egy-egy lektorálást elvégzek, heti egy órát tartok majdnem szívességből, de ez kevés, gyermekes lelkesedéssel valamint nem kevés exhibicionista riszával vetettem bele magamat a blogvilágba. És kitártam minden kártyát, a nicknevem is valódi tulajdonképpen. (Igen, szinte hallom a közbevetést: aki kurvának megy, azt meg…)

Sajnos igaza van a népszerű fiatal bloggerinának, aki a homokozóról szóló posztjában méltatlankodik: „… ami nekem homokozás, az másoknak vérkomoly önmegvalósítás, és mint ilyen élet-halál kérdése.”

Igen, a vén f@szkalap is ül a homokozójában, és locsolgatja a természet által porrá őrölt szilíciumkristályt, hogy tömbbé tudja formálni. Mondják is neki, tudja is, hogy mindez pillanatnyi csoda lesz, talán nem is csak neki, annyi aranyos nadrágtartós kispajtás és annyi copfos, kipirult pofikájú leányka biztatja tapsolva. Aztán persze egy röpke front fuvallata semmivé foszlatja a művét (még freeblog-cunami sem kell). És az öreg bizony közben gyermekké vált, ahogy azt illik is, bár pelenkázni szerencsére nem kell. S miközben tudja, hogy alkotása haszontalan, a holnapot sem éri meg, mégis sírásra görbül a szája, ha egy játszópajtás keresztülgyalogol a homokvárán. Nem érti, miért történt. Talán nem is akarták bántani, csak figyelmetlenség volt! Aztán egy kedves kibic próbálja felhomályosítani, hogy azért, mert csúnyát mondott az óvó nénire. Tőle is kap hideget-meleget. De hát ő szereti az óvó nénit, csak látja, hogy az mást mond, mint korábban. És olyanokat bánt, akiket ő szeret, akik őt megsimogatták. És ő nem akar bántani senkit. Az óvó nénit sem. Meg a várát megtaposót sem.

Hetekig fáj neki az affér, ha a játszótér felé megy, inkább elfordítja a fejét, pedig sokan integetve hívják. Aztán visszaóvatoskodik, mert a formázás csodálatos dolog, és annyi jó történik ott. De össze-összerezzen, mert békétlenséget lát a másik homokozóban is. Ettől megelevenedik minden sérelem…

„Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!”
/József Attila: Eszmélet - részlet/

Mielőtt végképp belefelejtkezem az önsajnálatba, a tizenegy hónapos tobzódásom során egyetlen esetben érzékeltem kifejezett rosszindulatot. És lehet, hogy ezt is félreértettem. Ha igen, sajnálom. Ha nem, akkor sincs semmi baj, szerintem kulturáltan búcsúztam el egy(két?) olvasómtól.

Egy márciusi (azóta is népszerű) jókedvűen vitatkozós bejegyzésemben idéztem Adyt, most csak két sort illesztek ide:

„Harcoljatok avval, ki harcot akar
S hagyjátok el a harctalant…”

Nem

,…ez még nem a folytatás, csak nem bírom tartani, kibuggyan belőlem. Jó lenne a dühnek is egy katéter, gyűjtőzacskóval a végén!

Szép ez a világ, hogy örül neki a magamfajta nyomoronc. Szerdán reggel például a legnagyobb forgalomban ököllel szájba verte egy szakadt csöves tetű Míra lányomat az egyetemre menet az Astoria aluljárójában, csak mert nem adott neki baksist.  A lököttkém persze csacsogott a mobilján, így esélye sem volt védekezni. Meg nem is számíthatott rá, eléggé kipárnáztuk az eddigi életét, nincs szokva a maflásokhoz. Hibáztam, ki kellett volna jobban oktatni. Szerintem a tökön rúgás technikáját is meg kell majd tanítanom. (És zárójelben mondom, ha a moslékot elkapom, nehezen veszik ki a kezeim közül. Egy dolog képes veszett vadkant csinálni belőlem, sejthetitek… Hehe, csak el ne fusson, mert akkor csak a verbális öklöseimet tudom utána küldeni!)

Tegnap este meg kit látok a királyi főadó politikai műsorában? A minap emlegetett, az oktatásért felelős államtitkár-nagyasszony büszkén odanyilatkozza, hogy az ő műve nem is volt pudvás kapcaként a sarokba vágva, meg kész az új koncepció, és mindjárt elfogadja a parlament. És azt rebegi a piciny szájával – még a főnyaló főlojális Gulyás Pistának is leesett az álla –, hogy az új törvényjavaslatnak örülnek a pedagógusok!

És ne vágjam bele a fapapucsomat a tévébe! Kicsoda örül? Nem is ismertették meg! Ami meg nyilvánosságra került, az nagyon vonzó. Államosítás a fejkvóta megvonásával, de az épületet tartsa fenn az önkormányzat! A világítás, fűtés az ő gondja. A fizetést majd adja az állam, persze 32 órára emelve a konkrét munkaidőt, amiben nincs benne a felkészülés. Mert milyen jól hangzik az egésznapos iskola! (Ami nem lenne hülyeség megfelelő anyagi háttérrel, de nem így.) Ez az életpálya-modell? A túlmunkáért túlóradíj az ablakban. Ki az a f@szkalap, aki ennek örül? Kérem, itt jelentkezzen! Az is szóljon, aki ismer olyan tanarat, aki most a seggét a földhöz veri féktelen boldogságában! Mert az én köreimben nincs ilyen. Az Orbán-függők sem! Meg hosszú ám a nyári szünet, unatkozik a gyerek! A sok okostojást meghívom óralátogatásra júniusban a fémvázas, csupaüveg iskolám második emeletére. Tudjátok, mit lehet elérni a gyerekekkel 35 fokban? A világon semmit, tudom, próbáltam, mert én rendelkezem kellő önfegyelemmel. Örülnek a pedagógusok…! Hogy nem sül le a vakolat az orcájáról!

Na, oldásként kimásoltam egy dialógust a facebookról, mert lehullok a székről a röhögéstől az ilyenek láttán. Remélem, ti is értékelitek!

N. N.: Oojaj://

A. K.: Miaz??

N. N.: semmi 😮

A. K.: Ahhaa >_<

Laci bá’ : Igazi fészbukos dialóg! Lopom! :-)))

N. N.: :DD

Ja, és ma piacra mentem, hogy holnap marhapörköltbe fojtsam minden bánatomat. Nyilván vettem két szép darab tokaszalonnát is, csendben bugyorog az abalében rengeteg fokhagyma közt a tűzhelyen, halál a diétára…

Nektek is napfényes hétvégét…! 🙂

Állatnap a Zselicben # 2

Simonfa takaros kis falu a Zselicségi Tájvédelmi Körzet keleti határán egy széles völgyben. Anyai nagyanyám innen származott, gyerekként nyaraltam is itt egy-két hetet, és Míra lányom is töltött néhány szép téli napot Bogi barátnőjénél, az ő családjának háza van a településen.

Persze a kecskefarmot nem találtuk, semmilyen tábla nem hirdeti. Egy kedves idős hölgy kérdezősködésemre beküldött minket egy földúton a sűrűnek látszó erdőbe. Hitem hamar fogyott, mivel esély sem látszott, hogy lakott részhez érjünk, megfordulni nem lehetett, kiadtam a parancsot a hátramenetbe kapcsolásra. Na, itt az egyetlen hölgysofőr…! Döbbenet, hogy az irányt visszafelé némely nőneműek képtelenek tartani. Nyilván tisztelet a gyakori kivételnek… 🙂

A faluba visszahátrálva hívtam a megadott számot, és rövid egyeztetés után megtudtam, hogy jófelé járunk, csak egy leágazást kellett volna követni egy villanypásztor mentén. Ekkor már tudtam, hiba volt farolni, az eredeti úton is célhoz értünk volna. Egy péceli kislány – Ancsa lányomék örömmel fedezték föl benne a földit, a végén ők ott is maradtak vele locsogni – fogadott minket, és a legelésző és falevelekért ágaskodó jószágok közt tartott kiselőadást. Közben a szamár, amely őrként kíséri a kecskéket, faképnél hagyva a rábízottakat a csoportunk közé baktatva jelentkezett némi baksisért (volt nálunk kevés száraz kenyér a szarvasfarmra gondolva) és simogatásért.

Aztán a hodályban megtudtuk, hogy történik a fejés, majd egy újszülött kisgidát kényeztethettek az arra igényt tartók. A bélpoklosok meg már reklamálták a sajtkóstolást.

Egy éretlen kecske az érett kezében 🙂

Ilyen és hasonló közösségi összejöveteleken mindig elborzaszt, de egyben csodálattal is tölt el, hogy látszólag alig különböző embertársaim milyen mérhetetlen mennyiségű táplálékot képesek belegyűrni a fejükbe, és micsoda állhatatos szívóssággal. Főleg férfiemberekről beszélek, bár megfigyelhető nőknél is, ami még szörnyűbb számomra. A Trófea-szerű vendéglátó objektumokba nem is vagyok hajlandó elmenni, ahol mondjuk kétezer fabatkáért azt és annyit eszel, amit akarsz és amennyit tudsz. Egyszer két kollégám mellett ültem, de hamarosan ki kellett mennem. Nem csak a gyomrom tiltakozott, szabályos dühroham tört rám, mint Móricz Tragédiájának Kis Jánosára, mikor rájön, hogy a potyakajából nem bír többet legyűrni. Azok meg nyomják-nyomják! Pedig másutt nem szoktam szánandóan kishitűnek lenni. Ezt a hanyagolhatónak tűnő bekezdést csak azért illesztettem ide, mert minden technikai jellegű megállásunkkor egy-két csapattagunk elemózsiás „tornazsákjából” azonnal előkerült néhány „szenya”, beindult a nyálelválasztás pavlovi reflexe közvetlenül a biztonsági öv oldását követően. Ilyenkor aztán a kérődzésre folyamatosan nem kényszerülő többiek vártak. Természetesen általában a nagyevők kérdezték meg, hogy nem falatozhatnánk-e valahol valami rendeset.

Gyerekeknél figyelhető meg utazásnál, hogy már a járműre szállva azonnal esznek-isznak, nem törődve a következményekkel, hogy délben már nincs semmijük, és a gyalogtúrán sarat köpnek a szomjúságtól. Laci bá’nál ez mindig tervezve volt, egy darabig utáltak is érte a dedek. De mikor látták, hogy így célszerű, már ők szólták meg a korán dőzsölőket. Az erdei iskolák túráin például kiosztottuk az egész napos ellátmányt, hadd cipeljék ők. A mosolygó almát például javasoltam eltenni a délutáni fáradt szomjúság esetére. Mennyire szenvedett, aki nem fogadta meg a tanácsot, míg a többiek a majszolás közben duzzadtak az öntudatos elégedettségtől.

Jól elkanyarodtam! A végén Endre, a farm és egyben a fél falu gazdája (bocsi a pikírtkedésért) megmutatta a sajtkészítést, és némi okoskodással fűszerezve megkínált a sajtjaiból. Ehettünk, amennyit nem szégyelltünk, de szerintem a 21 fős csoportért elkért 31.500 friccsért nem nekünk kell szégyenkeznünk. Sebaj, ez egyszer megérte. Volt, aki vásárolt is (5-6000/kg), de siettettem a bandát, mert Bőszénfán, a szarvasfarmon egy órakor várt minket a traktor…

De most hazajött az én érett leányom, Örkény-tételt húzott a mázlista, szégyen-gyalázat mindenből ötös, a felvételi pontszáma az elérhető legtöbb (480). Büszke vagyok ám: szép is, okos is, lehet, hogy más nem stimmel? Az, hogy bölcsész lesz, semmiképpen sem. De most nagy nyarat csinál, majd nézhetem a fényképeken…

„Sok kant…”

Köszönöm, jól vagyok. Az orvosi döntéstől kicsit búvalb@szott bejegyzésem után minden megnyilvánulásotok újabb és újabb kozmikus fokozatot mozgósított bennem a sárba ragadás ellen. Tanulságosak voltak: a „tinik” lecsesztek, hogy 8-ig alszom, különben is, majd meggyógyulhat őszre a bibi. Ezt irigylem a legjobban, az élet végtelenségének biztos tudat(lanság)át. Honnan tudnák az érzést, amit az idősödő költő fogalmazott meg Csacsi rímek című versikeciklusában:

Kosztolányi Dezső: Egy agg póttartalékos sóhaja

Mit ér, mit ér két félteke,
ha lóg az ember féltöke.

A „bölcsülők” és a „bölcsek” együttérzésükről biztosítottak, és különféle jövőképet vázoltak az „elveszett paradicsom” után. Jaj, mindent nagyon köszönök! Annak is, aki nem szokott írni, de most megtette; az aktív kommentelőimnek, de annak is, aki csak elolvasta, de nem akart ismétlésbe bonyolódni, és egy – a neten nem átmenő – sóhajjal gondolt velem. Erről is zeng a költő:

Megöli a siker Lacit
(Azontúl is hyperacid.)

Ma reggel – mint buzgó nyögdíjas – piacra mentem. Olyan rövid az eperszezon, és a telepi zöldségesnél 1200 forintot kóstál. A Lidlben pedig olyan, hogy azt ki lehetne állítani Madame Tussauds viaszmúzeumában. Az íze is olyan.

Kaptam is ötszázért finomat, vettem rögtön két kilót. Ezzel az a baj, hogy nem könnyen tárolható, és a csumázás, válogatás és mosás is rám marad, de ebben a melegben jól is esik a folyó hideg víz alatti matatás.

Én általában – férfi, vagy miaszösz – a piac végigsétálása után olyan kofánál állok meg, ahol szinte minden van elfogadható áron és minőségben. A sorbaállás tudniillik nem az erősségem. Szégyen, de inkább megveszem a drágát vagy faképnél hagyom. Megfigyelésem szerint nővásárlók szórakoznak el inkább a vásárlás több felvonásra történő széttagolásával.

Szóval itt is vettem mást, a legjobban a kovászolni való uborkának örültem, hisz ez Laci bá’nál legendásan finom szokott lenni, és idén még nem volt. Most a hétvégéig süt a nap, a sült csirkéhez és a petrezselymes újkrumplihoz (effelé tendálok a régen érzett íze miatt) biztos finom lesz. Bár a fejes sali is játszik még…

Na, ma csak két-három sort akartam írni elfoglaltabb olvasóimnak is kedvezve. Bár lehet, a kussolással aratnám a legnagyobb tetszést.:-)

Még két briliáns szilánkot a fent említett miniatűrökből, az utóbbi régi kedvencem, Kosztolányi tanításánál a legjobb motiváció, imádják, hogy annyi verset tudok fejből. Ha lesz zászlóm, kéretik ezt ráhímezni:

Éld át azonmód, mit a sors hoz:
ne fűszerezd, ne nyúlj a borshoz.

*

Olykor könnyezve zokkant,
de sok kant
megszégyenít e rokkant. 😀

Erdélyi marhatokány

Tegnapi ígéretemet megtartom, leírom a hétvégi potyamarhahúsból készített tokányom kért receptjét. Előrebocsátom, nincs százszorosan kipróbálva, mert a ritkán vásárolt marhából inkább vadast vagy pörköltet illetve gulyást készítek, ritkán hagymás rostélyost sütök. A tatár bifsztek kutyulása pedig szerintem nem főzés. A tehetséges ínyesmester azonban bármihez nyúl, abból  zabálás következik

A tokány körülbelül úgy viszonyul a marhapörkölthöz, mint sertésből készült rokona, a brassói aprópecsenye a sertéspörihöz. Hiányzik belőle a paprika, és inkább a feketebors és a fokhagyma adja meg az étel jellegét. Köretként Erdélyben elsősorban puliszkát adnak hozzá. Engem a kukoricával világgá lehet kergetni, mióta úgy hatévesen a horvátországi Muraközben megkóstoltatták a kukoricakenyeret. Azóta is nagy tisztelettel gondolok a baromfiudvar minden szerencsétlen kukoricán nevelkedő lakójára. Meg a hallgatag pontyocskára, aminek ezen ínyencséget ánizzsal meg egyéb kutyaszarral ízesítve szoktuk felkínálni természetesen egy horogra tűzve. Nem csoda, ha ritkán harap!

Én inkább tört kolompérral (jelen esetben is) vagy párolt rizzsel tálalom. A rizzsel meg Míra lányom van úgy, mint én a kukoricával. Figyelmeztettem is, hogy az egyetemre való jelentkezéskor nehogy valami divatos távol-keleti szakot jelöljön meg, mert én nem küldök utána esetleges kinti tanulmányai idején burgonyát. Meg milyen is lenne azzal készítve a szusi (suhsi?)?

Több helyen láttam házi tarhonyával tálalva, az illusztráció céljából letöltött képen is ez van. Én tésztát csak végszükség esetén adnék hozzá.

Akkor ugorjunk neki! A tokányhoz (akár a pörkölthöz is) a legjobb a lábszár, esetleg a pacsni, ez a vesepecsenye vége. Profi vendéglátók a bélszín és hátszín nyesedékeit is így használják föl, de én bélszínt még csak nem is láttam, nemhogy földolgoztam volna. A húst jól le szoktam hártyázni, ilyenkor mindig megfogadom, hogy marhához csak akkor nyúlok legközelebb, ha ébredéskor a fülembe bőg. Utálok minden hártyát! Még a szemipermeábilist (félig áteresztő) is, már csak a neve miatt. Hogy lehet valamit félig átereszteni?

Füstölt szalonnából csíkokat vágok, megpirítom, majd kiveszem a zsírból. Szerintem a manapság divatos húsos szalonna (kolozsvári vagy bacon) kevésbé alkalmas, az igazi vastag kenyérszalonna a jó. Higgyétek el, Norbi is azt szereti! A zsiradékon megfonnyasztok két fej felaprított hagymát, a végén hozzáteszek hat szép gerezd zúzott fokhagymát. A húst vékony csíkokra vágom, az alapon megpirítom, sóval, borssal, kakukkfűvel ízesítem, majd vékonyan felöntöm fehér borral. Ezt sokan eltévesztik, mert hallották, hogy a marhához vörös dukál. Nem, az csak a pörkölthöz vagy a gulyáshoz. Sokat egyszerre nem szabad hozzáönteni, mert akkor főtt hús jellegűvé válik. Mivel a párolási ideje rendkívül hosszú (nálam három és fél óra volt, de ez függ a „donor” korától), többször pótolni kell a levét. Van, aki a további fölöntést vízzel végzi, a maradék borral gigát locsol. Mi bevettünk egy hétdecis üveget testvériesen megosztva. A két szomjas marha! (Figyelj, Részeg Szamár, most már nekem is lesz ilyen beszélő nevem!)

Mikor a hús félig megpuhult, hozzátesszük a sűrített paradicsomot. Sokáig gondolkodtam, hogy májkrémnyit vagy vagdalthúsnyit nyissak a rendelkezésre álló „kanszervekből”. Aztán – ahogy az egy igazi férfitől elvárható – nyilván a nagyobbat löttyintettem bele. Legközelebb kipróbálom a fele mennyiséggel, lehet, hogy úgy jobb. Mikor a tokány elkészül, a leve gyönyörűen besűrűsödik, ekkor beleteszem azt a kevés szalonnát, ami a hosszú várakozás végén megmaradt. Ilyenkor még rendkívül sok lehetőség van a felturbózására. Uborkával hentestokány, kolbásszal debreceni tokány, virslivel mészárostokány. Cifrázni lehet gombás-tejfölös, kapros-tejfölös-paprikás, citromos-mustáros és egyéb habarással. De ezt mind az próbálja ki, akinek döglenek a marhái! Meg a séfek. Én az alapot mutattam meg. És még tejfölt sem locsoltam rá, mert az erdélyi tokány ezt nem kívánja. Meg nem is volt otthon tejfel! 🙂

Jó étvágyat…!

Kórházi kín

A fene gondolta, hogy ez az exhibicionista körmölés mennyi hasznot hoz! A hétvégén betoppant K., régi barátom és egykori kollégám, és a kezembe nyomott egy zacskót, melyben a szokásos hatlövetűn kívül egy kilogramm marhalábszár is lapult. Szokása szerint rohant tovább, de még odavetette, hogy tud a múltkori vadasomról, melyet szégyenszemre sertéshúsból készítettem el, mivel piacra nem járok. Most azonban legyek már kénytelen marhahúst tálalni a családomnak!

Akkor most közhírré teszem, hogy egy jó házi disznótoros kóstolóért sem tudok nyomozgatni, a vodkásüvegem is megkönnyebbült Taki barátom jókedvű látogatása óta, Bélám csak sört iszik, mert a múlt héten agresszívan kezdett vitatkozni velem arról, hogy Schiff Andrást zsidózták-e vagy sem, mert ő magától Kocsis Zoltántól hallotta, hogy az nem úgy volt. A holocaustról már nem beszéltünk. Taki egyébként házi töpörtyűt, Béla meg székelykáposztát hozott, hadd fejlődjön a kis éhes napközis, aki bármilyen karitatív ajándéknak megkeresi a helyét.

A tréfát tegyük félre, K. most érettségiző tündéri leányának hat évig voltam a magyartanára illetve osztályfőnöke. Az előzetes otthoni félelmek ellenére csodajó kapcsolatba kerültünk, versenyeket nyert, színházat csináltunk, néha megkönnyezem, hogy most is Mesternek szólít. Az apja meg még mindig hozza a „paraszolvenciát”, ami ma már egyáltalán nem divat. Tartozom még a hatlövetű magyarázatával: a cipelést könnyítendő hatdarabos göngyölegben árulnak bizonyos magyar üveges söröket, amiket így csak olló bevetésével tudok a magamévá tenni. Türelmetlenkedni vele veszélyes, egyszer úgy vertem a kőpadlóhoz, hogy négy rögtön eldurrant belőle, majd a szívem szakadt meg. Mesélték, hogy kiváló kántortanító nagyapámnak az alkoholos nedűk ilyetén pazarlása során a következő fohász hagyta el az ajkát: „Inkább a zsinagóga dőlt volna össze!” Ó, jaj, bűnös tradíciók! De az öreg fanyar humora kedvemre való.

Az említett marhából tegnap aztán egy míves erdélyi tokányt rittyentettem tört kolompérral, szerintem ez is megérdemelné a főoldalt. És ezért is lazsáltam el a tegnapi bejegyzést, mert a főzés közben nekiálltam volna ugyan, de ráadásul a baráti társaságom is betoppant csapot-papot a misén hagyva. Őket meg kínálni kell, mise után jólesik a trombitás mise, ahogy ezt egy Vörös nevű magyarszombatfai fazekastól tanultuk az Őrségben. Magyarszombatfán mellesleg tíz emberből nyolc a Vörös névre hallgat. Remélem, őket ezért nem piszkálja meg lebontással fenyegetve semmilyen katolikus műszervezet, mint a gellérthegyi Szabadságszobrot. Én meg ismét szégyenkezhetem.

A YouTube-ot meg most kezdem fölfedezni, egy klip egy verssel körítve most elégítse csak ki a verbális kapkodásomhoz szokott hatalmas olvasótábort!

Egy többemeletes mélygarázs le- és feljáróját megszégyenítettem ezzel a rövid bevezetővel, kanyarodjunk most vissza a Bajcsy Kórház kardiológiájának egzotikus világába. Rajtam a kórház nevétől általános iskolás korom óta enyhe borzongás fut végig. Volt ugyanis egy technikatanárom, Zoli bácsi, aki nagyon türelmes és jó ember volt. Néha azonban a pajkos fiatalság valamelyik csínytevése megfeküdte a gyomrát. Bölcs ember lévén tudta, hogy nem üthet dühből, ezért csekély szemforgatás után a két öklét fölemelve a következő kérdést intézte a megbüntetésre szánt ifjúhoz: „Na, melyiket szeretnéd? Az egyik a Bajcsy kórház, a másik a Köztemető.” Mivel akkoriban a tanárverés még nem volt divatban, Zoli bá’ meg volt cselgáncsbajnokként úgy ötvenes karokkal rendelkezett, a megszeppent botrányhős pitiállásba helyezkedve kérte inkább a gyógyintézményt. Mire a tanár úr: „Ott szar lenni, fiam, minek az neked?”

Hogy Zoli bácsinak igaza volt, hamar megtapasztaltam. Gyors EKG-t követően hármunkat betereltek egy hatágyas kórterembe, a mellettünk lévőbe pedig a szintén aznapra előjegyzett három hölgyet. A két termet egy apró fülke kötötte össze, melynek ablakából rálátás nyílt az ágyakra, nyilván a folyamatos megfigyelés végett. Két társam próbált beszélgetést kezdeményezni, de látták, hogy a halálomon vagyok, nem volt levegőm, és a kezemet alig bírtam felemelni. Egy nagyon fiatal, alacsony, tarra nyírt doki vizsgált meg és kérdezett ki minket. Bár nem voltam igazán a humoromnál, ismét vigyorognom kellett a széklet rendszerességét, állagát és pontos színezetét firtató kérdéseken. Megitatott velünk három zacskó ACC port vízben feloldva, talán az esetleges köhögési inger megelőzése miatt. Mikor elhúzott, pattanásig feszült idegekkel vártuk a beígért akciót. De ember ránk nem nyitott.

Henrik barátom, kit a teremtő komoly beszédkényszerrel vert meg, elmesélte, hogy ő cukros, és orvosa tanácsára kiadósan bereggelizett. Elhaló hangon mondtam, hogy ezt nekem nem engedték, mire másfél órás kiselőadásba kezdett, hogy ő éhesen nem ér semmit, még egy szívkatéterezést sem tudna végigasszisztálni. Ha viszont bereggelizik, akkor csodákra is képes. Ezután elővette korábbi zárójelentéseit, nem hazudok, egy nagyarasznyi paksamétát, és elkezdte sorolni a már legyőzött betegségeit. Az állatorvosi ló kutya valaga hozzá képest! Mindegyikhez hozzátett körítésként valami elborzasztó történetet, hogy véletlenül se legyünk nyugodtak. Mikor a légszomjjal vegyes fojtott röhögéstől vonaglani kezdtem, megkérdezte, hogy hívjon-e orvost. Mondtam, nem szükséges, csak kibírom a beavatkozásig, utána meg fütyürészve majd én mesélek.

Tizenegy óra tájt besétált egy ismeretlen orvos, mint később megtudtam, a coronarographiai vizsgálatok főorvosa, és a papírok alapján vizsgálni kezdte kinek-kinek az állapotát valamint a küldő intézményt. Szerintem egy kicsit a hálapénzhez való viszonyulásunkat is. Mivel mással magyaráznám, hogy én voltam aznap az utolsó alany? Két nevet kiválasztott, a két vállalkozóét, akiket majd ő „fog megcsinálni”. Így mondta. A többieket a segédhentesre bízta. Ez most csúnyának tűnt, de akkor így éreztem. Mire az ebédhordó nővér megjött, két társamat már el is küldték a műtőbe. Nekik le is tette a tálcát az ágyuk mellé a hölgyike, velem viszont közölte, nem adhat kaját, mert akkor a műtét előtt megeszem. Hálásan megköszöntem bizalmát és gondoskodó jóságát, aztán megmértem a cukromat. Tizennyolc fölött volt. (6-7-ig jó) Kínomban bagózni jártam ki az épület elé, és felderítettem a mellékhelyiségeket is. Ilyet én eddig el sem tudtam képzelni. Annak a szárnynak a földszintjén összesen három ürítőporcelánt találtam, piszoár semmi. Az objektumokat egy alul-fölül nyitott, pattogzó festékű deszkakerítés választotta el egymástól. Zár az ajtón? Ugyan. Be sem lehetett húzni. Egy vidéki vasútállomás restijének budija tisztaságban több testhosszal verte volna az ittenit. Igaz, oda nem is jár annyi remegő kezű, szerencsétlen, szelephibás öregember. A tusolóban meg kettő darab zuhanyrózsa… Rózsa! Kóró! A csempe fugái vándorútra indultak, nem sorolom.

Fölfedeztem azonban, hogy a folyosó végi csapóajtón az új épületszárnyba lehet átjutni. És egyben egy másik világba. Az ott talált toalett minden igényt kielégített, a fotocellás öblítés különösen tetszett. El is határoztam, hogy itt fejezem be, és másnap itt kezdem a napot. De addig még hátravolt a kaland, amire megint várnotok kell. Mert a tokánymaradék most nem várhat!

Vadas

Mivel piszkosul elsóztam a vadast, most büntetésül leírom a receptjét. Ezt a vákuumsót meg kivágom a francba, nem először csúfolja meg a nagyképű mesterszakácsot. Most megint hallgathatom a szerelmes szakácsnőről szóló sztereotípiát.

A tegnapi piknikre benéző aranyos vendégeket innen is szeretettel üdvözlöm. Azért virtuálisan is nagy nyűg a vendégjárás! Anyus először spéci köretet, zsemlegombócot „rendelt”, majd az aszú háromputtonyosságát fikázta finoman. Meg kell itt jegyezzem, hogy a kiváló vadashús komoly ízlésháborúra készteti a gasztroemberfiát, észak és dél háborújára. Az északi konyha a különféle gombócokat vagy a knédlit pakolja köretként a tányérra, a dél-európai ínynek pedig a tészták a kedvesek: úgymint makaróni, spagetti és az általam is egyre többet használt praktikus pennetészta.

Aztán jött az igazi férfi, a ragadozó, ki bevállalta a húsmennyiség teljes halmazát, önzetlenül fölajánlva az összes többit a vegáknak. Ilyenkor nemi identitásomban apró, csak szeizmográffal kimutatható rengések szoktak keletkezni, mert én – a Jóisten ne vegye bűnömül – inkább választom a hideg tökfőzeléket feltét nélkül, mint például egy mediumra sütött bifszteket, vagy azt a mérhetetlen koleszterin-atombombát, amelyet kerti sütögetés címen az arcába tud ereszteni a legtöbb férfitársam.

Drága absztinens vendégem jogosan tette szóvá, hogy az italválasztékból kimaradtak az alkoholmentesek. Ezt korábban is mindig elszúrtam, soha nem értettem, hogy a nem ivóknak miért probléma, hogy mit igyanak. Amúgy mindig szerettem velük, otthon, mert nem fogyott a pia, idegenben pedig ők vittek haza kocsival. Egyébként, aki pusztán a jókedv érdekében vedel, csak magát okolja, mert az absztinens barátokkal éppen olyan jól lehet mulatni, és őket még talicskázni sem kell túlzott önfeledtség esetén.

Aztán este megjött patás barátom, aki legutóbbi bejegyzésében pilinszkys tömörséggel velőset szólt. Szórakozottan végigevett egy komplett menüsort, végül beleegyezett, hogy bármit megiszik, ami árt. Miután emlékeztettem az ábrándozásra meg a kancsalul a festett egek felé bambulásra, valamint felszólítottam inkább az írásra, jámborul írt nekem egy négysoros köszöntőt. Köszönöm neki szépen!

No, a recept! Először is a sovány vadhús az igazi. Ezt legalább három napig kell pácolni, hogy a szívósságát elveszítse. Páclé ezerféle van, lényege az, hogy sót ne tartalmazzon, a húst se sózzuk pácolás előtt. Ha nincs vad, akkor a vadhúsra vizuálisan emlékeztető marhahús preferálható. Olykor a marhát is szoktam pácolni, de ez elhanyagolható. Mindig a piacon választom (ezért volt most sertéshúsból, mivel piacon még nem lődörgök), felsál, fehér- vagy feketepecsenye jöhet szóba, esetleg még marhacomb.

Az első lépésben serpenyőben megpirítok negyed kiló füstölt szalonnát. (Most klikkelnek el a fitnessguruk!) A szalonnát a család direkte nem eszi, így a főzés közben a szakács elropogtatja. A legkiválóbb chips! A zsíron kérget pirítok a félkilósra vágott, sózott, mustárral vékonyan kent húsdarabokra, aztán átrakom egy nagyobb edénybe. Egy fej hagymát is pirítok, amit a húsra öntök. Két kanálnyi cukrot karamellizálok, feloldva azt is hozzáadom. Ízesítem borssal, kakukkfűvel, Vegetával, még mustárral, néhány babérlevéllel, rákarikázok majd egy kiló sárgarépát, három gyökeret, egy karalábét és zellert, majd felöntöm vízzel. (Itt szúrtam el, mert a zöldséget külön sóztam.) A hús puhulásáig főzöm, azt félreteszem, a zöldségeket a serpenyőben fonnyadtra sütöm, meghintem liszttel, és összekeverés után felöntöm a főzővízzel. Hozzákavircolok négy deci tejfelt, majd az egészet összeturmixolom, és beállítom az ízeket (ha nem sóztam el).  A ma divatos botmixer kiválóan alkalmas, kevesebb a mosogatnivaló.  A húst éles késsel vékony szeletekre vágom, és a fent említett köretekkel tálalom.

Jó étvágyat!

Hóforduló

Sárguló emlékeimből rémlik, vagy tán csak a szájhagyományból tudom, hogy a múlt század kevésbé kapkodó hetvenes éveiben egy-egy szerelem sok-sok álmodozással kezdődött, apró finom gesztusok, tétova kísérletek során jutott el az érintésig, a titokzatos csókig, a beteljesedést nyújtó ölelésig. Ebben a folyton gyomorhullámzó állapotban jelentősége volt minden apró időintervallum végének, mert a befejezéssel mindig öntudatlanul a még többet ígérő jövő inspirálta tovább a szerelmest. Az első csókokat egy darabig sorszámoztuk, az első évfordulónkig megtartottuk a hófordulókat.

Ilyesfélét tartok én most kényszer szülte ifjú szerelmemmel, az írással. Kerek egy hónapja jelent meg ezen az oldalon az első bejegyzésem, és a rövid idő alatt szépen idomulgatunk egymáshoz. Mivel nőnemű, elég sok törődést kíván, de türelmes, nem hisztizik, tudomásul veszi, hogy kedvesének még millió fontos kötődése van rajta kívül. Lehet persze, hogy mindez a „vénülő kezeknek és szemeknek” szól, de a férfiember sokat próbált szíve mégis megbizsereg.

Most tehát ünnepelünk. Bontakozó frigyünk tanúját, a kedves olvasót szeretettel meghívjuk egy virtuális piknikre, mindenki válasszon kedve szerint, és fogyasszon mértékletessége szerint! A szomszédokat is áthívhatjátok, van bőséggel. (Én most elszaladok összepancsolni különleges specialitásomat, a vadast a valódi vendégeimnek. Ha marad, holnap abból is kaphattok.)

 

Sörrel emelem a poharamat az egészségetekre! (Ezért azt nem is tettem az asztalotokra.)  🙂

„Kórkajapia”

Lassan végére érek meg nem tervezett szociológiai vizsgálatomnak az első kórházi helyszínen. Ilyen nagyképűen szoktam nyilatkozni akkor is, amikor arról kérdeznek, miért szeretek vidéki kiskocsmák füstös rejtekében eltölteni több egységnyi időt. Lófarát az alkohol miatt! A „folklór” érdekel, arra vagyok kíváncsi, mi vezeti az egyébként kiváló arcokat ebbe a nem feltétlenül szellemi oázisba. Mert nem csak a szomjúság. Keresem az Embert! Kicsit utánozom az én jó öreg Hrabalomat. Ő is ötvenévesen kezdett írni. (Csak ő jól!)

Ígértem néhány szót az élelmezésről. Meg fogsz lepődni, kedves olvasóm, nem az általad feltételezett panaszhőbörgést hallatom. A mennyiséggel például nekem soha nem volt bajom. Egész nap az ágyban dögölve nem is szabadna többet fogyasztani. Igaz, én mindig kisétkű voltam, tekintélyesnek mondható sörpocikám valószínűleg más rejtélyes okokból tekeredett a derekam köré. Férfitársaságban vacsorázva el-elkaptam lenéző pillantásokat, amit aztán az étkezés utáni sörözéssel elegy kvaterkázás folyamán bőségesen viszonoztam. Mindig utáltam a svédasztalt vagy a Trófea éttermek átalánydíjas zabálását. Nem is az bosszant ilyen helyen, hogy XY kollégám és/vagy barátom az alkalomra módszeres előéhezéssel készülve ugyanannyi pénzért mérhetetlenül teleeszi magát, majd rövid szieszta után töm még magába jócskán, hogy már mégse menjen haza üres gyomorral. Az dühít, hogy én miért vagyok ilyen pitipöcs, miért nem tudom én is utánozni ezt a jó magyaros virtust. Valószínűleg él bennem a bölcsődei élmény a belém erőltetett sárgaborsó-főzelékről, amit öntudatosan sugárirányba visszautasítottam. Vagy Móricz Tragédia című novellájából a Kis János-fóbia.

A reggeli és a vacsora valóban lehetne komplexebb. A zsemlét (és újabban egyre több helyen a divat és a korszerűen gondolkodó dietetikus által diktált fekete kenyeret) egész napra megkapod reggel. Ehhez jár egy szelet vörösfelvágott egy minimargarinnal és kockasajttal, esetleg kefirrel, néha felturbózva egy centi széles paprikaszelettel. Nagy dőzsölésnek számít egy májkrémkonzerv, szegényebb helyeken ezt a kenyérre kenve kapod.  Nekem mindig volt a hűtőben agy felcímkézett nejlonzacskóban egy doboz kockasajt, kápia paprika, hogy színe is legyen, valamint tíz deka téliszalámi. (És esküszöm, hogy most nem az eltévelyedett Bakácsot szívatom!) Így az én reggelim és vacsorám mindig királyi volt, ha el tudtam menni a hűtőig. Egyszer meg, míg az intenzíven napokig viaskodott bennem a hamleti ambivalencia, szkeptikus és éhes betegtársaim felzabálták a zacskóm tartalmát, nyilván erőt merítve a leendő szívműtét megpróbáltatásaihoz.

Az ebéd mindig a levessel kezdődik. Én nem tudom, hogyan csinálják, de ahol én megfordultam, legalább heti hat alkalommal mindig ugyanazt a levest szolgálták föl. Normális étlapon ilyen nem szerepel, de ha lenne, a zöldségleves tésztával nevet viselné. Ebben apró kockára vágott zöldségdarabok úszkálnak reszelt vagy galuskatésztával, ételízesítő színű apró zsiradékkarikákkal a felszínén. Mindig bekanalaztam az eltömődés veszélye nélkül, csak mondjuk két hét ilyen lefetyelés után ellenállhatatlan vágyat kezdtem érezni egy sűrű halászlé vagy egy jó csülkös babgulyás irányában. A könnyű előétel után a hús körettel vagy főzelékkel kifejezetten dicséretet érdemel, a kórházban töltött nyolc hét alatt még egy nyamvadt gyomorfájásom sem volt. Otthon nem vagyok desszertfüggő, de itt – az esetlegesen túladagolt inzulin által lezuhant vércukorszint normalizálására nálam lévő – vaníliás karikából bepusziltam még egyet-kettőt.

Végül ne felejtsük el betegünk folyadékháztartását sem! Normális ital ugye itt nem fogyasztható, jó néhány betegtársam, akiben már csak a pia tartja a lelket, ezért is halálozik el hamar a gyógyintézményekben. Vizet természetesen kizárólag fogmosásra vesz szájába a férfiember. A szokványos „tevenyálakat” (ivólé, szörrpike, kóla stb,) a bennük lévő cukor miatt nem iszom. (És nem „iszok”, ahogy egyre sűrűbben hallom! Megőrülök a hibás ikes ragozástól, pedig ez a jövő!) A reggeli keserű tea mellé kikísérleteztem a nekem való nedűt: két rész ásványvíz + egy rész Deit grépfrútlé. Ma is ezt iszom. (Míg ki nem nyitom a söröcskémet.)

Pedig mennyivel szívesebben kevernék ma is ferencvárosi koktélt! Ahogy azt Moldova megírta: két rész rum + egy rész rum, jól összerázva…