Sziasztok, Drágáim! Rossz hír: nagyon csehül vagyok, ahogy az így tavasszal már lenni szokott, lassan “felindítom a tökéletes bánatot…”
A jó hír: asszonkám a fél évig tartó kezelés után ma először ment dolgozni. A fene gondolta, hogy így fog hiányozni! 🙂
Mivel most ideférek a géphez, összeraktam néhány sort, gondolatmorzsát Dsida Jenő korai húsvéti témájú verseiből/verseihez, mivel Miklós barátom már régen nyaggat, hogy írhatnék már végre valamit, hiszen közeleg a plébániai újságunk lapzártája. (A leginkább ismert Nagycsütörtökről már korábban írtam.) Magdi barátom és egykori tanítványom volt a másik múzsa, aki ma kitette a közösségi oldalára az Utolsó vacsora című fel-feljajduló zsengét. Akkor most rajta:
Hitélet és irodalom
A 21 éve létező Szent Kereszti Üzenetekben többször idéztük Dsida Jenő talán legnagyobb hatású húsvéti témájú versét, a Nagycsütörtököt. Írtam is róla rövid elmélkedést. Most a költő néhány hasonló témájú korai versével és pár gondolatmorzsával kiegészíteném, melyet Lisztóczki László Kocsárdtól az Olajfák hegyéig című tanulmányából idézek: (F. L.)
„Dsida Jenő Jézus tanításaihoz, az általa megszabott mércéhez igazította életét. Tragikus messianizmusát – melyet vele született, gyógyíthatatlan szívbetegsége és az erdélyi kisebbségi sors ösztönzött – sűrűn fejezte ki a Biblia-parafrázis eszközével. Idekapcsolható verseinek egyik nagy csoportja – közülük a Radnóti szerint is “igazi költő”-re valló Út a Kálváriára a legszebb – a megváltás-mítosz lélekemelő pillanatait: a Golgotára indulás, a kálváriajárás, a keresztre feszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus nagycsütörtöki viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel.
| Dsida Jenő: Út a Kálváriára |
Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja – úgy legyen!
Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.
A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.
Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.
Az Üdvözítő gyötrő magánya és szenvedése a költő 1923-ban – tizenhat éves korában – keletkezett Meghal, meghal az én fiam! című – a Pásztortűz 1928-as évfolyamában Utolsó vacsora címváltozattal közreadott – zsengéjében tűnik föl először. A vers az Emberfia elárultatását és annak látomásszerűen bemutatott következményeit mondja el. Drámai hangulatot teremt a versszakonként ismétlődő párbeszéd: a gyermekéért a távolban is aggódó és anyai ösztönével mindent előre megérző Mária újra és újra “ráfelel” a történésekre, átéli a tragédia utolsó stációit is:
Dsida Jenő: Utolsó vacsora
Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)
Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak kervalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen:
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)
– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)
Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)
Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)
Imádság című – 1924. április 10-én írt – verse a Getszemáni kertben gyötrődő, kételyeivel viaskodó Jézus alakját idézi, refrénje az általa elmondott imát parafrazálja. Itt is háromszor ismétlődik meg a kérés, hogy az Úr űzze el a sötétséget a költő lelkéből, részesítse őt a tudás kegyelmében, vezesse el önmagának és életcéljának megtalálásához:
| Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet! |
Mint a bolond csillag című, 1927. július 29-én keletkezett költeménye – osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és nagypénteki stációját – a saját sorsához méri Jézusét. Fölbukkan soraiban a szenvedő ember iránt közömbös világ, a másokért áldozatot hozók végzetes magára maradásának motívuma is, amely később egyre drámaibb formában fejeződik ki. Az ifjúságától búcsúzó, jövőjével még hetykén szembenéző “korhely legény… tanítványai” is “alszanak”:
| …mint Krisztuséi Golgotán (hisz ő is Krisztus volna tán, sokan követték és szerették, mégis keresztre feszítették). |
Még egyetemesebb és tragikusabb jelentést kap a Megváltó magánya az ugyancsak 1927-ben keletkezett Messze látok című versben:
| Kitárt karral üveges szemmel messze látok a Golgotáról A hold békésen úszik az égen: semmi se történt A fű lágyan szerelmesen suhog: semmi se történt Magdolna József és a többiek meghitten társalognak valahol egy laposfedelű ház tetején: semmi se történt És vértajtékos testemet a keresztfán felejtik. |
Az 1928-ban megjelent Leselkedő magány egyik verse, a Nocturno először emeli jelképpé és illeszti a hétköznapok közegébe Krisztus halálra készülődésének helyszínét:
| Leülök egy kőre az Olajfák hegyén, könnytelenül, nyugalmasan. Csak mert nem érdemes úgy sietni a temető felé. |
1929-ből való a téma első átfogó teljességű földolgozása, a Nagycsütörtökön:
| A szél suhogva borzong az olajfa-lombokon. A kanyargós úton, által az erdőn tömöttsorú fáklyások jönnek.Testemet ételül adtam, véremet italul adtam, könnyel mostam meg lábaitokat; Mégis egyedül maradtam.Hajnal-derengés borzong a sötét lombokon. Júdás után, által az erdőn sátánarcú fáklyások jönnek.Testvéreim, tanítványaim! Égignyúló kemény kereszten holnap megölnek engem! És ti alusztok, mélyen alusztok! |
Ujjgyakorlat ez a költemény a második kötet, az 1933-ban közzétett Nagycsütörtök címadó verséhez. Ebben is a szenvedő iránt érzéketlen, elalvó tanítványok szorongató víziójába ível a gondolatmenet, a lírai hős tragikuma itt is a magány zárlathelyzetében ér tetőpontjára. Egyes szám első személyűre változnak az igék: a lírai én ugyanazt a félelmet, szorongást éli át a kocsárdi váróteremben, amelyet Jézus a Getszemáni kertben…”
Van remény 