Utóélet 2.

A késésem oka szerencsére most nem a rongyolódó egészségem, még az önkormányzati választások körüli őrült mocskolódások okozta rezignáltság sem vette el a kedvemet az írástól. Bár a felelős/tlen érdektelenséget meg az általam ideálisnak gondolt demokrácia újabb csúfos vereségét látva homlokom gyakran és ütemesen kívánta érinteni íróasztalom kemény fedlapját. Jó erősen, a klaviatúrára azért vigyázva! De kultúrlény ugye ilyet nem tesz, fáj úgyis a busa fejem odabent. Minek csapassam még a felszínt is?

Történt pedig, hogy asszonkámnak igencsak sürgőssé vált az általam csak az azóta levitézlett és ezáltal amnéziába pottyant Rózsi kollegina őrületének nevezett portfólió kiegészítésének szükséglete. Ez a szakma által elismert és a szülők és diákok szeretetét és tiszteletét bíró pedagógusoknak csak púp a hátukon, a kevésbé alkalmasoknak azonban az egyetlen lehetőség, hogy hosszú-hosszú oldalakon fényezzék önmagukat, hátha a több évtizedes mellőzöttség mocsarából ki tudnak törni. Majd ezt eldönti egy politikai farvizeken előnyt nyalakodó frissen fölkent hivatalnok. Asszonkám is sürög ezerrel, immár két teljes hétvégét eltöltött zömmel szintén nagymamakorban lévő buzgó pályatársaival egyetemben a teljesen értelmetlen továbbképzésen. Közben a munkanapjain éjszakába nyúlóan házi feladatokat „kontrolcé-kontrolvézik”, hadd lássák odafönt, hogy a kiválasztottak milyen kreatív faszagyerekek. De hiába lázítom, hogy minden oldal közepére szúrja be, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, annak fényes nappal a Fő téren kinyalom a se…, sejhaját. Nem ő, én Laci bá’, bő nyállal. Ki én! Úgyis divat most a nyalafintáskodás. Pfuj!

Most meg a kibővített portfólió, mert attól lesz majd mesterpedagógus! Mit megtesz az ember a nyugdíj előtt azért a pluszban beígért havi száz rugóért! Amiből – szerintem – úgysem lesz semmi. Miből lenne? EU-s pénzből? Ugyan!

Én meg nem férek oda a géphez. Tudniillik megfázott a gyöngyöm, kapóra jött neki a múlt héten egy kis betegállomány. Megbolydult hát a hétközi béke szigete itthon, csak apró időmorzsákat tölthettem az asztali gép mellett. A noteszgépet meg nem szeretem, egy csomó dolgomat át kellene telepíteni, végre megszoktam a W-7-et, nem megyek vissza az XP-re. Persze asszonkám hasonlóan konzervatív. De ő hozza a lóvét, nincs helye okoskodásnak.

Már megint meglódult a közölhetnékem, más tisztességes blogger három posztban ír le ennyit, én meg csak most térek rá arra, amiért tulajdonképpen leültem.

utóélet 4

Azzal fejeztem be előző bejegyzésemet, hogy Virág nagyszerű filmjéről néhány szedett-vedett gondolatot, esetleg saját emlékfoszlányt monitorra vetek. A mozihoz ugyan kevéssé értek, legfeljebb a műélvező szintjén, bár meg kell mondjam, hogy a betegségem kezdete óta rengeteg filmtablettát bevettem. (Elismerem, kicsit erőltetett a humor, de megkockáztattam, mert sokáig fogalmam sem volt, hogy mi köze a gyógyszernek a filmhez. Segített a Wikipédia.)

Ha a nyájas olvasó ismerős megfogalmazást talál, ne vádoljon feltétlenül azzal, hogy Schmitt Pál-i magaslatokra török, szinte minden kritikát többször olvastam, néhány mondat nagyon megragadt bennem.

utóélet5

Például ez a kedvcsiholónak szánt, de tudóskodó kérdés: „Ki hitte volna, hogy egy transzcendentális coming of age mozi éleszti újra a magyar filmekbe vetett hitünket?” Mert a magyarok tényleg nem szeretik a magyar filmeket. A magyar film a rendszerváltás óta felejthetővé vált, hiszen javarészt ugyanazt kapta tőlük az ember. Vagy a kevésbé jó ízlésű, klisés nyugati komédiák primitív dramaturgiáját másolták saját munkáikba, megfűszerezve egy kis bunkó otrombasággal, nehogy elfelejtsük, hogy magyar filmet nézünk, vagy az öncélú művészkedés jellemezte, ahol az alkotókat nem érdekelte, a néző érti vagy élvezi-e, amit órák óta bámul. Az egyéni hangú Üvegtigris és a Valahol Amerika lett az etalon a maguk olykor szórakoztatóan bárgyú humorával.

Visszatérve az idézett felvetés állító részéhez: az Utóélet valóban szokatlan felnőtté válási történetet, melyben a szorongásokkal küszködő, huszonéves Mózes képtelen megfelelni lelkész apja elvárásainak. A pszichiátriáról szabaduló fiút az apa hazafuvarozza az elzárt vidéki otthon hamis idilljébe. Bár a kezelőorvos meghagyta a férfinak, hogy próbáljon megértően viselkedni fia gondjaival szemben, az apa ugyanúgy képtelen megszabadulni autokrata valójától, mint Mózes a szorongásaitól. Kettejük kétségbeesett és egyre komikusabbá váló kapcsolatteremtését ráadásul váratlanul félbeszakítja a lelkész halála. Bár elsőre úgy tűnik, Mózes válláról eltűnik az apai szigor keltette nyomás – kettejük közös útja a síron túl is folytatódik, ugyanis a férfi félszeg kísértetként követni kezdi fiút. A legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg.

A fiú kétségbeesetten próbál megszabadulni a kísértettől, és ebben segítségére lesz egy spiritiszta autószerelő, valamint a lelkész narkós asszisztense. Próbálja megtalálni az okát, amiért a halott még nem távozott a túlvilágra, nekilát felkutatni és bevégezni apja elvégzetlenül hagyott feladatait, azonban idővel ráeszmél, az ok, amiért még nem távozott apja szelleme, az ő maga. A film tétje az, hogy Mózesnek lesz-e ereje elengedni a holtat; az atya szellemét éppúgy, mint az általa örökül hagyott szorongást, erőltetett elvárásrendszert. Lesz-e ereje ahhoz, hogy saját lábára álljon; vagy máshogy fogalmazva, elég erőssé válik-e saját gyengesége felvállalásához.

utoelet2

Végső soron ez egymás elfogadásának története is, hiszen amikor a film szereplői rá akarják erőltetni saját akaratukat a másikra, az csak még több konfliktust eredményez. Az apa lelkét jelképező fehér galamb csak akkor emelkedik a magasba, amikor Mózes minden szorongását legyőzve határozottan dönt, és képes ezt derűsen vállalni. A gyermek iránti bizalom ugyan későn és bonyolult körülmények között születik meg, de megszületik.

Több évezredes kettős dilemma fogalmazódik meg bennünk: el kell tudnunk engedni halottainkat, bármily kilátástalannak is tűnik szeretteink nélkül az élet folytatása. Nem könnyű, hisz ebben a küzdelemben jórészt magunkra vagyunk utalva, a távozó aligha segít látványosan, ahogy itt a filmben. A másik jóval profánabb: el kell engednünk időben (lehetőleg még életünkben, höhöhö) szárnypróbálgató gyermekeink kezét, hagyni őket, hogy megtalálják saját magukat. Akkor is, ha látjuk esetleges hibáikat, tévedéseiket, és mi igazán tudni véljük, mi lenne számukra az igazi jövő. Óvnánk minden nehézségtől, egyengetnénk az útját a magunk feje szerint. Nem lehet! Majd szól időben, ha tanácsot kér, ha segítségre van szüksége. Ez sem könnyű. Hány de hány barátomat győzködtem, hogy higgyen szétszórt, lázadozó, léhának tűnő, felelőtlenül cselekvő csemetéjében. Ne gyötörje elvárásaival, ne kényszerítse rá saját meg nem valósult vágyainak megvalósítását, ne követelőddzön, ne szidalmazzon, ne káráljon! Higgyen benne! A bizalom és a saját belátása meghozza a termést. Eddig mindig nekem lett igazam. Persze én könnyen beszélek, mindkét leányom mosolygós ötöst érdemel. Talán a töretlen bizalom miatt is…

DSC_4387

Az Utóélet egy sokrétegű, viszont cseppet sem szájbarágós film. Erőssége a hangulat, amely a tehetséges operatőr, Pohárnok Gergely képeinek egyedi látványvilágával áthatja a filmet, a nyers kelet-európai valóság sajátos atmoszféráját teremti meg, s amely olykor a vitriolos humorú cseh filmek vagy a román újhullám nyerseségére emlékeztet.

Az egész alkotást bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd, sőt feketébe hajló) humor jellemzi; furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek finoman stilizált vidéki világa szinte szürreális. Kiválóan meg vannak írva a groteszk szituációk, és a történések is logikusan következnek egymásból. Főleg a képi humorban jeleskedik, hiszen a leginkább vicces és drámai pillanatok is a látvány miatt fejtik ki olyan jól hatásukat a sok abszurd szituációból eredő helyzetkomikummal.

Számomra különösen érdekes még a motívumok játéka a filmben. A történetet végigkíséri a halál jelensége. Ez főleg a kísértő halott apa újabb és újabb megjelenésében érhető tetten vezérmotívumként, ahogy szellemként visszatérve segít fiának áthaladni a felnőtté válás rögös útján. Egy mellékszálon is megrázó: Mózes örökbefogadott kishúga, akit terrorizálnak az iskolában, aki ettől éjszakánként bepisil, és aki épp kezdi megkérdőjelezni, hogy valóban a családhoz tartozik-e biológiailag, miközben minderről senki nem vesz tudomást.  Nemcsak szembesül az elmúlással és annak elkerülhetetlenségével, hanem tevékeny részesévé is válik egy groteszk jelenetben, amikor a lelkész utódjának elgázolt pitbullja a mosogatóban agonizál, és félelmében egy puskával agyonlövi. Ez a naturalista mozzanat meglehetősen lehangoló része a történetnek, szívesen beszélgetnék róla értelmes középiskolásokkal. Kíváncsi vagyok, tudnának-e kezdeni vele valamit.

Végigvonul a filmen egy meglehetősen egyértelmű jelkép, a partra vetett hal motívuma is: a lelkész utolsó fogása, amelyről Mózesnek kéne eldöntenie, hogy megölje, vagy visszaeressze a tóba, de amíg nem dönt, az állat csak vergődik a két állapot között – mint ahogy Mózes az apai nevelésnek és a saját igényeinek való megfelelés közt. Ennek aztán szintén szép és pontosan kidolgozott, képekből megfogalmazott, jelképesen ábrázolt megoldását kínálja a film utolsó jelenete.

Említettem már a másik, valamivel elcsépeltebb metaforát is, az apa földön ragadt lelkét jelképező fehér galambot, amelyet temetési szertartást végző ügybuzgó lelkész megpróbál az „égbe” rugdosni. Nem megy, ahogy a lélek sem hajlandó a mennybe menni, miként az illendő lenne, nem száll el Mózesék házának udvaráról, ameddig az apa is ott liheg fia nyakában.

Alig találni olyan jelenetet, melynek ne lenne valamilyen másodlagos jelentése is. Ilyen motívum a fiú vegetáriánussága, amit senki nem hajlandó komolyan venni. Minden rokon rátukmálja a húst, hiába hányja ki azt Mózes mindig, hiába veti ki a szervezete – épp, ahogyan a macsós viselkedésformát is ráerőltetnék a fiúra, ahogyan ő ezt is képtelen megemészteni.

Nem véletlenül a parókia udvarán a munkások pont akkor ejtik le és törik össze a giccses, de monumentális Jézus-szobrot, amikor az apa kileheli a lelkét – praktikusan azért, mert elengedik a rusnya műtárgyat szállító taligát, jelképesen viszont alighanem azért, hogy Mózes apjához való viszonyára, apaképének milyenségére utaljanak vele.

Itt elgondolkodtató lehet, milyen a rendező viszonya a valláshoz. Egy interjúban meg is kérdezték tőle:

„A nézők joggal érezhetik azt, hogy a vallás szálka a szemedben?
Van egy jelenet a templomban, ahol egy kisfiú leköp egy imakönyvet. Ez egy érzékeny dolog, és mivel egy templomból már kitiltottak minket, a forgatáson sumákoltunk, nehogy a lelkész megtudja, mire készülünk, aztán megint kitiltsanak. Az egyik kellékes viszont elszólta magát, mert nem érezte milyen vékony jégen járunk, de kiderült, hogy a lelkész végig tudta, mire készülünk, és egyáltalán nem zavarta. Megértette, hogy ez egy film, és ez a jelenet nem arról szól, hogy leköpnek egy imakönyvet, hanem arról, hogy zaklatnak egy kislányt, és ezt egyáltalán nem veszi észre a környezete. A film egyik főszereplője egy lelkész, de az Utóélet nem általában a lelkészekről mesél, hanem erről a fiktív szereplőről.”

Igen. De mesél még a két lelkész alakja a könyörtelen etatizmusról, az álszent hipokritákról, a képmutatásról, az elfojtott kéjsóvárságról, a balogzoltánok seggnyalásáról. És ez nem az Istenről rántja le a leplet, sőt, a hitről sem.

Végezetül és a teljesség igénye nélkül ejtek néhány szót a színészekről is. Csákányi Eszter örök plátói szerelmem, akármilyen szeretetre vágyó ocsmányságot játszik. Ennél többet kár mondanom. Az örökbe fogadott kishúgot alakító gyermek, Hang Lili Rozina profi felnőtt színészektől sem gyakran tapasztalt kifejezőerővel, sűrítéssel és arcjátékkal tudja megjeleníteni összes fájdalmát. Mint jó néhány színjátszó kör egykori vezetője mondhatom: csiszolatlan gyémánt. A Mózest alakító amatőr színészre, Kristóf Mártonra ezt kevésbé mondhatom el, néhol lehetett volna hitelesebb, de ezt tudjuk be szerepbeli betegségének. Tetszett még a lelkész utódját játszó Gyabronka József (hej, a jó II. Móka Miki, akkor mennyivel ártatlanabb volt) és a spiritiszta autószerelő szerepében Anger Zsolt.

Fontos bekezdést érdemel tőlem a lelkész-apa (illetve a röghöz kötött szellem) szerepét játszó Gálffi László. Nemcsak druszám, lényegében kortársam is, egykori színészi szárnypróbálgatásaim idején nagyon figyeltem rá, ahogy Cserhalmi Tyutyura is. Kicsit vetélytársnak is tekintettem. Az 1975-ben forgatott népszerű Kenguru című filmben tűnt fel egy vézna, pelyhedző bajszú ifjú, Kánya (Varjú István), aki fiatal felnőttként a szabadságot keresve rohangált a csajok között, valamint Budapest és Paks között egy Zil teherautóval, hogy építőanyagot vigyen az épülő atomerőműhöz. Imponálóan alakította a meglehetősen tétova, olykor mégis határozottan cselekvő főhőst. Ideteszek egy képet, a stáblistát és egy linket, hátha valaki nem látta a hetvenes évekbeli száguldásainkat:

kenguru másolata

Rendező Zsombolyai János
Forgatókönyvíró Zsombolyai János, Bertha Bulcsu
Főszerepben Gálffi László
Vándor Éva
Koltai Róbert
Pásztor Erzsi
Tarján Györgyi
Zene Benkő László, Delhusa Gjon, Frenreisz Károly, Koncz Tibor, Latzin Norbert, Markó András, Szörényi Levente, Tardos Péter, Tolcsvay László, Somló Tamás
Operatőr Zsombolyai János

http://youtu.be/Ng0cnQ4vm6I

Egy másik emlékezetes élményem 1980-ból Peter Shaffer Equus című darabjának első magyarországi bemutatója a Pesti Színházban. Darvas Ivánnal lenyűgöző alakítást nyújtottak.

equus

Gálffi László (Alan Strang)és Darvas Iván (Martin Dysart)

Peter Shaffer: Equus
Rendezte: Kapás Dezső
Bemutató: Pesti Színház, 1980. január 24.
MTI fotó

Eszembe jutott most, hogy a hat lovat megvakító ideggyenge fiút oly nagy átéléssel alakító egykori Gálffi hogyan játszaná most Virág filmjében Mózest. Költői a kérdés… Aztán következett még rengeteg emlékezetes szerep a Vígszínházban, azután az Örkényben.

Egy másik párhuzam is érdekes: a színész legutolsó szerepe az Örkény István Színházban Hamlet apjának szelleme. Kijutott neki a szellemekből. Sajnos ezt még nem láttam. Lehet, hogy megnézem, bár a Hamlettel óvatos vagyok. Több rossz rendezést láttam, mint jót.

Az Utóéletben is nagyot alakít Gálffi, kedvenc marad, de a mai hódolatom – a korábbi jegyzetemben leírtakból érthetően – a sikeres elsőfilmes Zomborácz Virágé. Adja meg mindkettőnknek a Jóisten, hogy még sokszor dicsérhessem újabb és újabb remekjeit! 🙂

Reklámok

Utóélet

Tisztázzunk valamit az elején: ez a bejegyzés (és az esetleges folytatása) a szokottnál is szubjektívebb, és semmiképpen nem tekinthető elemzésnek. Kavargó emlékek és egy magyar mozifilm ihlette gondolatok elegye.

Ifjúságunk meghatározó élménye volt a mozi. A hatvanas években tévénk sem volt, az olvasás, a sport és a kirándulás mellett szinte egyedül ez jelentette a szórakozást. A párkapcsolatok alakulásában is jelentős szerepet játszott. Utódaink nem is sejtik, milyen fülledt erotika lengte be például a nadrágszíj szélességű nézőtérrel rendelkező Balaton vagy Zrínyi filmszínház utolsó sorának négy székét. Ez volt a legdrágább hely, tíz forintot is elkértek érte, míg az első két sorba egy bélásért (2 Ft) be lehetett ülni. De az izzadt leánytenyér markolászása, horribile dictu egymás összenyálazása megérte. Izgalmasabb volt, mint a vászonra vetített NDK-gyártmányú indiános film a kitűnő karosszériájú horvát Gojko Miticcsel a főszerepben. A boldog hetvenes évek második felében a mozi tovább tágította a világomat. Ekkor már a Filmmúzeumba és egyetemi filmklubokba jártunk, hatalmas vitákat tartottunk egy csésze tea mellett a Bajkál nevezetű műintézményben vagy a Pilseni korsóhoz címzett kultúrnapköziben, persze itt inkább habos-buborékos ivadékot kortyolásztunk komolykodó mondataink leöblítésére. Beleszerettem az olasz neorealistákba, meg Wajdába, Bergmanba, Bunuelbe, Truffaut-ba. És ott volt nekünk a termékeny Jancsó, akinek filmjeit kezdetben a telt idomú női testek látványáért látogattuk, mert olyat akkor még nemigen láthattunk, legfeljebb a vetkőzős golyóstollon.

Vetkozos-toll-014

Később aztán kapizsgálni kezdtük Miki bácsi sajátos filmnyelvét, jelképrendszerét.

A művészfilmek mellett szívesen megnéztem a történelmi tárgyú mozikat valamint a színvonalasan megalkotott kosztümös és/vagy kalandfilmeket.

Aztán jött a házasság, a gyerek(ek), a munka, nem maradt idő a mozizásra. Bár nem így indult, az esküvőm napján az összesereglett és mulatni vágyó rokonok és barátok megrökönyödve vették tudomásul a vacsorán a bejelentésemet, miszerint érezzék továbbra is jól magukat, mi fél tízkor lelépünk, mert a kettes csatornán aznap vetítik Fellini Nyolc és fél című alkotását. Erről pedig nem maradhatunk le. Ja, hogy végül nem néztük? Tévedni emberi dolog. Fáradtak voltunk. 🙂

A televízió átvette az uralkodást a vizuális kultúrában. Utoljára épp tíz éve voltam filmszínházban, Mel Gibson Passióját néztük meg egy multiplexben. Felejthető élmény volt. Nem is a film, azaz az irtóztató és székhez szögező, a szörnyű botrányt élethűen felidézni kívánó látvány és hangosítás riasztott. Döbbenten figyeltem, ahogy vödrökkel a kezükben és a hónuk alatt érkeznek a nézőtérre az érdeklődők. Aztán elkezdődött az össznemzeti rágcsálás és szürcsölés körülöttem, amely elnyomta Jézus getszemáni magányát enyhítő tücsökciripelést, de még a felgerjesztett tömeg „feszítsd meg” őrjöngését is. A vásznon bugyog a (mű)vér, a nézőtéren meg popcornszag felhőzik, csámcsogással díszített primitív beszólások innen is, onnan is, borzalom! Ide sem jövök többet!

De most el kellett mennem. Már két éve írtam itt egykori tehetséges tanítványomról, Virágról: „…már negyedikes korában képes volt a fogalmazásaiban teremteni magának egy szürreális világot, amivel engem is elvarázsolt. Filmművész lett, az ágazat mostohasága ellenére rövidfilmjeivel több nemzetközi fesztivál díjazottja. Mellette ír is (Szomjas Oázis). Meg saját blogot is. Én addig nem is láttam blogot, azt sem tudtam, mi az. Csak hallottam, hogy van ilyen Gyurcsánynak. Megnéztem, végigolvastam, nagyon élveztem. (Nem Fletóét, nem!) Kicsit klikkelgettem a freeblogon, láttam, hogy itt őrült jó dolgok, nagyszerű fazonok (is) vannak. No, uccu neki! Írni elvégre csak tudok. Regisztráltam, sok csetlés-botlás után így vagyok én itt.”

Idén januárban tudtam meg, hogy igazi mozit rendez, akkori posztomban így emlékeztem vissza rá illetve 2011-es útkeresésemre: „Egy borús januári napon aztán a neten kóborolva megtaláltam egykori kedves tanítványom, a rendkívül tehetséges Virág blogját, melyben „kamionsofőr” nicknéven posztolt rövid írásokat a hétköznapjairól. Nagy élvezettel olvastam végig. Pár hónappal később egy nagyon durva trolltámadás miatt sajnos végleg abbahagyta az írást, a kimúlt freebloggal együtt el is veszett a blog. A lány egyébként egyre népszerűbb forgatókönyvíró és rendező, a korábbi években rövidfilmekkel aratott sikereket, tavaly forgatta le első nagyjátékfilmjét Utóélet címmel, alig várom a bemutatóját.”

virág

Virág és a két főszereplő: Kristóf Márton és Gálffi László

Szeptemberben itthon is bemutatták végre az említett filmet, miután az idei Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon – ahol Pálfi György Szabadesése nem mellesleg három díjat is nyert – zajos sikerrel fogadták. Egészen meglepő módon a többnyire fanyalgó kritikusok is jókat írtak az Utóéletről, olyik ünnepelve tapsolt. Megkértem Míra lányomat – aki meglehetősen elfoglalt, hiszen az egyetem mesterszakát végzi, és mellette gimis felvételi előkészítő foglalkozásokat vezet két csoportnak egykori ofője, a mai direktor felkérésére –, hogy kedvesével szervezzenek számunkra egy mozilátogatást. Addig is rengeteg a témába vágó kritikát és interjút elolvastam, szerencsére Virág édesanyja, a kőbányai Zrínyi Gimnázium közkedvelt német- és magyartanára ismerősöm a fb-on, ahol tálcán kínálta a különféle médiacsemegéket a leányzóról és filmjéről. Például ilyeneket: „A rendező, akinek a nevéhez több sikeres és díjnyertes rövidfilm (A macska szerepe a francia irodalomban, Nyomtávváltás, Valami kék, Dipendenza) fűződik, arról is szólt, hogy a film műfaját nehéz meghatározni, hiszen nem zsáner, leginkább abszurdba hajló drámának nevezné az alkotást.”

Vagy: „Zomborácz Virág egy igazán üde színfoltot hagyott a magyar film palettáján: kedves, abszurd, fekete humorral telített és érző filmet tett le az asztalra, amit könnyebb szeretni, mint kritizálni.” (CineStar)

És: “Akik látták a filmet, azt mondják, hogy az Utóélet nagyon olyan, amilyen én vagyok – vélekedett.”

virág2Forgatás közben az operatőrrel, Pohárnok Gergellyel

Magamban felidéztem a rendezőnőt tízéves korában. Halk szavú, mosolygós teremtés volt, inkább visszahúzódó, semmiféle magamutogató harsányság nem jellemezte. A társaival sem voltak konfliktusai, szájtátva bámultam, ahogy a korosztályára jellemző piszkoskodásokat kezelte, szemei ilyenkor kissé összeszűkültek, és egy-egy halkan kimondott szikrázóan kemény szóval félbeszakította a gonoszkodót, akiben a hang fennakadt… Nem értette. A fogalmazásaiban azután elszabadult a pokol: ragyogó stílusban, elképesztő szókinccsel, finom humorral, öniróniával, hibátlan helyesírással alkotta meg szövegeit. Különösen hálás volt, ha fikciót kellett írni. Ilyenkor igencsak meglódult a fantáziája, igazi élmény volt olvasni. Hej, ha meglenne az a régi füzet! Sajnos, a lerokkanásom után elkallódott, valószínűleg az utódomnak kellett a hely egykori szekrényemben.

Vasárnap délután aztán a Toldi moziban lehuppantam a kényelmes bársonyülésre, és peregni kezdett a legújabb fikció. Előrebocsátom: valószínűleg találnék a filmben jó pár olyan mozzanatot, amit én másképp valósítanék meg, de egyrészt ehhez a szakmához csak a műélvező szintjén értek, másrészt a visszavonult öreg mester (hadd legyek ennyire szerénytelen, mégha a tanítvány százszorosan is túlnőtt) inkább az elérzékenyült nagyapa szemével nézi a még kiforratlan művész próbálkozásait. Úgyhogy idéznem kell, Virág, egy rajongódat, aki a következőt írta internetes oldaladra: „Nincs ezen mit szépíteni, kurvajó filmet rendeztél!” Egyetértek. 🙂

(Folytatom hamarosan a filmről.)

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán…”!

Most ázott komondorként megrázom magam, hogy a hallgatásomat okozó, a karácsonyt váró hangulatomat a csüggedt szomorúság sarába húzó közéleti hírkoloncok messzire fröccsenjenek tőlem. Mert hiába igyekszem, nem tudok leválni a média kínálta csapról, mely újra és újra ontja bőven az elkeserítő tényeket vagy hazugságokat, ki-ki választhat hite és elkötelezettsége szerint. Tökéletlen struccként a legtöbb politikai csörte elől sikerül a homokba dugnom a fejemet, a gazdasághoz és egyebekhez: földhöz, trafikhoz, államosításhoz, adócsaláshoz sokakkal ellentétben nem értek, a kisstílű szervilizmustól öklendezem.

De az oktatás az én ügyem, és bőven akad tapasztalatom! Megdöbbenve figyelem a szándékosan elszabadított hajóágyú, H. Rózsa államtitkár asszonyság meg-megújuló kartácstüzét, mellyel szisztematikusan szőnyegbombázza az egyéni bánásmódra építő nevelés és oktatás még létező értékeit. Most épp az évről-évre 16 milliárdot hozó tankönyvpiac „egyszerűsödik”. Választhatsz két könyv közül, majd mi azt megmondjuk. Aztán a hangos felháborodás hallatán – egy közíró szófordulatát kölcsönvéve: ökölbe szorított arccal – kiáll a nyilvánosság elé, sikertörténetről hablatyol, szemét forgatva csodálkozik, hát ez nem is két könyv. Nem bizony, van 12 évfolyam, 6-10 tantárgy, lehet jó esetben akár 240 kiadvány is. Köszike, már meg is nyugodtam. Az egyedül hozzáértő egykori kiváló tanárember, Pokorni Zoltán bizottsági elnök tiltakozását pedig lesöprik: nem köhög, kussol a bolha. Árulkodó a kép.

pokorni

Sajnos eszembe jut a 85 évesen ma is aktív amerikai nyelvész, filozófus Noah Chomsky, a generatív grammatika atyja, aki jó negyed százada tízparancsolatba foglalta a mindenkori politikai hatalom nyerő stratégiáit. Igen, olvasták ezt nálunk is sokan, s jó diákként meg is fogadják. A neten megtalálható, én csak kettőt teszek ide:

7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.

8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. 

 

Innen üzenem a rombolóknak, nem sikerülhet a tervük. A gyermek ugyanis nem törtszám, nem egyszerűsíthető. A jó pedagógus, az „őrző” végképp nem! Tankönyv nélkül is tanítható bármi, különösen ma, amikor a gyerekek otthonosan keresgélnek kütyüikkel a világhálón.

Én már béna obsitosként csak itthonról buzdítom fiatal barátaimat, kollégáimat Ady Endre soraival:

„Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el…”

…és Latinovits varázslatos hangjával:

Még ma írok valami vidámabbat! 🙂

Igazándiból, brrrrr!

A minap sebzett kanként hördültem fel, mikor egy hétköznapi beszélgetés során automatikusan kinyekergett a számon a címbeli szószörny. Homlokomon árokká mélyültek a párhuzamos ráncocskák, megbicsaklott rögtön az egyébként jól átgondolt gondolatfüzér. Hová süllyedtem, atyavilág!

Hasonlót érzek most is, hogy a billentyűzetbe pötyögtem ellenszenvem tárgyát. Pedig a szó él, sőt, egyre népszerűbb, a gondolatmentes kommunikáció szinte nélkülözhetetlen paneljévé vált, s bizony olykor értékesnek vélt felületeken is bogáncsként megragad, lásd a szerző mívesnek gondolt szókincse.

Így jár az, aki forró nyári délelőttökön értelmes elfoglaltság híján a királyi tévé beszélgetős-mórikálós műsorát bámulja a képernyő előtt! Na jó, nem bámulja, esetleg hallgatja a háttérben. Az élő közvetítést Révfülöpről sugározzák, a szomszéd Szepezd miatt is méltó a figyelmemre. Az ott nyilatkozók nem feltétlenül a beszédművelés apostolai, hemzsegnek az elmakogott mondatokban a töltelékszavak: a hát, a tényleg, a mindenképpen, a tulajdonképpen, az igazából… A nagyobb baj, hogy a műsorvezetők nyelvi szintje alig különbözik a vendégekétől. Hol vannak a riportkészítés nagybivalyai? Sehol, elhajtotta őket a mai médiapolitika. Naná, még véleményt mondanának! Aztán odaültetnek két ifjú meteorológust, akiknek lövésük nincs a riportkészítés szakmai fogásairól. Itt aztán kiderült, hogy a palóc tájszólásban bájosan időt jósló ifjú mennyire sötét. A fene sem gondolta! „Igazándibul!” A másik meg hiénát idézően nevet a saját sületlen tréfáin, ha jelen lennék, egy lábbal beneveznék azonnal a tóátúszásba. Az Haction című szappanopera macsója meg egyetlen értelmes mondatot sem tud kinyögni. Néha még a papírról sem! A hölgyeket hagyjuk, legalább szépek! Az egész nyári adásmenetben csak Jakupcsek Gabi és Szujó Zoli nyújtott elfogadható teljesítményt. Kár, hogy nem együtt.

A magas tudományt képviselő nyelvész persze nem minősít és értékel, érdeklődéssel tudomásul veszi a nyelvfejlődés jelenségeit, vizsgálja és körülírja azokat. De én természetesen e kitűnő de néha dölyfös és unalmas kollégák szemében ún. laikus vagy naiv nyelvművelő vagyok („nyelvelkedő”), jogot formálok az ítélkezésre. A tanárembernek kötelessége szóvá tenni az ízléstelenséget, stílszerűen nyelvet nyújtani neki, természetesen kellő indokokkal valamint megfelelő alternatívát kínálva helyette.

Jöjjön eszerint az ítélet: A tekintetes Laci bá’ bíró a fent nevezett „igazándiból” kifejezést szűkebb pereputtyával együtt (értsük ezalatt a nagybácsi „igazából” és a vidéki rokon „igazándibul” szavakat) kitiltja az irodalmi és/vagy köznyelvből, és életfogytiglani kukára ítéli. Az elítéltek szabadlábra feltételesen sem bocsáthatóak.  

Az ítélet indoklása:

A ma abszolút tőnek számító ’igaz’ (13. sz. közepe) is származékszó az Etimológiai szótár szerint, alapszava feltehetőleg a jog főnév egy régi nyelvi változata lehet. Végződése a –z névszóképző. Gazdag szócsalád alapja lett: igazság, igazít, igazul, igazgat, igazgató, igazodik, igaztalan, igazol, igazságtalan, igazi, IGAZÁNDI (1791), igazolvány.

Az elsőrendű vádlott relatív töve (igazándi) eszerint nem a régen (1372 u.) megszilárdult ragos alakulatból (igazán) képződött, amely tökéletesen alkalmazható helyette, hanem az abszolút tő játszi szóalkotással (szókarikírozással) keletkezett származéka, annak –ndi kicsinyítő képzős alakja. Vö. oktondi, pökhendi.

Érdekes adalék mentené a szót Arany János elbeszélő költeményének, a Buda halálának 9. énekében:

„»Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
Igazándi* harctól, locsogó fű véres,
Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

*Ami komolyan, serio megy, nem játékból, Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja, miért. A. J.”

A nyelvtudós költő gyakran alkalmaz lábjegyzetet, itt mintha hallani vélnék némi iróniát. Megvetette, hát nincs. A valódi jobban is hangzik.

A Nyelvművelő kéziszótár (Grétsy–Kemény szerk. Tinta, Budapest 2005) a következőt írja az ‘igazándiból’ alakról: „E korábban inkább csak a népies beszédben előforduló határozószószerű ragos melléknév újabban a művelt köznyelvben és a sajtóban is terjed. Mint stílust színező elemet nem helytelenítjük, de rendszeres használata modoros benyomást kelt, mert finomkodó és terjengős. Helyette általában jobb az ‘igazában’, ‘valójában’. Van ‘igazándibul’ változata is; ez tájnyelvi ízű, a köznyelvben nem fordul elő.”

A legújabb grammatikák szerint azonban az igazándiból jelentés- és funkcióváltáson ment keresztül, ugyanúgy partikulának minősül, ahogy a helyette javasolt szinonim alakok. A Magyar nemzeti szövegtár adatai alapján egyre terjed, sajtóban és szépirodalmi szövegekben egyaránt használják.

Ne tegyék! Nincs valódi jelentéstartalma. Puffasztó töltelék. Óvoda-idéző stíluselem, modoros, finomkodó és terjengős. Antonimája (ellentétes jelentésű szó) sincs. Játszásiból? Netán játékból? Ha én közölni akarok valamit, azt nem játékból teszem. Akkor meg minek? Hogy eltakarja a hiátust, az űrt?

Nyelvelkedésem végén kötelességem idetenni egy rövid adalékot, mert én az iskolában még nem tanultam semmit a módosítószók kategóriájába sorolt partikulákról, a beszélő szubjektivitását kifejező nyelvi elemekről. Radikális elhatárolásukra először csak 1995-ben került sor, Keszler Borbála által. Példáiban az akár, alkalmasint, aztán, ám, bezzeg, csak, csakhogy, de, de hiszen, egyáltalán, elvégre, inkább, is, hiszen, legalább, legfeljebb, már, tulajdonképpen, ugyan szavak fordulnak elő:

„A partikulák csekély jelentéstartalommal rendelkeznek, egyesek szerint csak a szituációból adódik a jelentésük, pragmatikai-kommunikatív indikátorok, általában egy szóra vonatkoznak, mondatrész szerepét nem töltheti be, elhagyhatók a mondatból anélkül, hogy a mondatban szerkezeti hiány keletkezne, semmiféle kérdésre nem válaszolnak, hordozhatnak azonban emocionális tartalmat […]. Árnyaló partikulák: Főként a beszélt nyelvben, és különösen a dialógusokban fordulnak elő. Speciális jelentésük nincsen. Általában egyéb szófaji kategóriákba is beletartoznak, partikulaként való használatuk csak másodlagos. Pragmatikai funkciójuk van. Többletinformációt nyújtanak a mondottakhoz viszonyítva. Árnyalják a mondanivalót, illetve pontosan kijelölik annak pragmatikai funkcióját” (Keszler 1995: 304).

Találtam egy édes képet, talán megerősíti az üzenetemet. A szépséges Seherezádé gyakran megszólalt, ez sokat rontott a megítélésén.  🙂

igazándiból

Ez pedig egy kemény rockos szinonimatár. Meg kell hallgatni! Végeredményképpen…:

Valóvilla-faló és a szocreál

alekoszÉn igenis kedvelem a televíziót, mindig találok valami olyant, amit nélküle nem ismerhettem volna meg, hiszen a neten való lavírozás még nem megy készségszinten. Persze vakaróztam a „valóvilág” szellemi-érzelmi torzóitól, morogtam a nagy esküvő miatt, kivigyorogtam a „nemzetközi” dalfesztivál meddő magyar brusztolását, szenvedek a csillagvadász show színvonalától, de a sodromból még soha nem hozott ki ennyire semmi. A magáról a szerelem legfelsőbb szintjét bemutatni hirdető szörnyűségről blogbejegyzésében Anyuss már kitűnően leszedte a keresztvizet, s mivel én itt az önuralmam elvesztésétől való félelmemben ezt meg sem kockáztattam, egy ottani kommentben tettem közzé epeömlésemet. Utólag is szégyellem, elnézést kérek érte.

Azóta sem láttam hálistennek a magát a média súgásának hatására a kommunikáció valamint a szerelem professzorának képzelő meglehetősen ostoba bájgúnárt, aki férfiasságának még a testtartásával is kérdőjelet állít, és a butaságtól messziről szagló háremét. Hallom viszont a műsorok közti ajánlókban a reklámmondatot, ahol megütötte a fülemet a következő szószerkezet: a hellén nőfaló. Ez jó, görög faló! Mert NŐT ebben a műsorban nem találsz. Valóvilla-faló! Höhöhö, Trójába telepítve is háborút nyert volna népének, mert ott is világgá ment volna tőle mindenki. És most a kultúrhistóriától és Homérosz falovától kérek az agymenésemért bocsánatot! Meg Tőletek…! 🙂

************************************************************

Más: Nekiduráltam magam, és elolvastam OVI „csak” nekem címzett, külön vonalkóddal ellátott levelét.

Szeretem ezt a más igekötővel nem is használt jövevényszót. Kicsit emlékeztet az orosz nyelvi tanulmányainkból ismert durák (hülye)szláv lexémára, de semmi köze ehhez. Az utótag latin eredetű, a durare (keményít, edz, kitart, megmakacsol) igéből honosodott meg, és csak a neki- igekötővel és a visszaható névmással alkotott szószerkezetben használjuk. Gyakori még az alapigéből képzett latin durus (kemény, merev) melléknév magyarrá lett változata: a durva.

Kicsit szkeptikusan morzsolgattam a címet, hogy „Hallgassuk meg egymást!”, meg a fejléc „SZOCIÁLIS KONZULTÁCIÓ” meghatározását, ami alatt mosollyal konstatáltam a következő lózungot: AZ EMBEREK MELLETT ÁLLUNK. Hehe, meg egy hangyapicit előttük is…

Aztán félretéve a méltán felmerülő gyanakvásomat végigolvastam a tíz kérdést, meg a válaszlehetőségeket. Különösebb problémám nem lehet, némi pszichológiai jártassággal jól bemérhető, hogy a „Vannak, akik…” fordulattal kezdődő felvetés tartalmazza a kormány jelenleg megvalósítandó szándékait, melyek jó része nem is elvetendő, legalábbis megfontolandó. A felvetés második része nyilvánvalóan ennek ellentéte jóval rövidebben kifejtve. Aztán jön a kérdés: „Ön mit gondol?”, három vagy négy lehetséges válasszal. Az utolsó mindig ez: „Nem tudom megítélni a kérdést.” Ezt vajon ki fogja beikszelni?

„Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? Te engemet, én tégedet, virágom, virágom.” Be szép…! Mindenesetre „iktattam”…

kifestő

Na, de emberek! Ez a kép! A végén, ahol az e-mail címedet is bezsebelnék a további nemzeti konzultációkhoz. Hát hogy néz ez ki? Mi ez? Félig kifestve! Az ideális család a nyugati stílű kúriával. A nagyanyó mögött a távolban düledező pajta, előtte a sárga földet nyaló holstein-fríz típusú szarvasmarha, fülének árnyéka rávetül a boldog nyugdíjas felkarjára. És ki a centrumfigura overallban a mankós szárú lapátra támaszkodva? Árkot ás vagy ganézáshoz készül? Megint csimborasszóját üli a nagymogulok körül sertepertélő mozgékony nyelvvel egzisztenciát teremtő tehetségtelenség, mint az elnöki helyesíróbajnokok esetében! Vagy ez tetszik a Főnöknek? A Rákosi-korszak szocreál művészete? A hatvanas évek oroszkönyveire hajazó illusztráció? Lehet? Nem! Ezt nem hiszem el.

Vagy humornak szánták? Akkor megint nem klappol valami a stábnál.

A magyar népnek persze mindig működött a hatalom baromságait kigúnyoló humora, még ha a vészkorszakokban csomagolva is. Már nyílt is a fb-on az oldal „OV kifestette a kifestőmet” címmel. Lehet, hogy illetlen, de én nagyokat kacagtam rajta. Egy stílusos képparódiát is bemutatok, ez talán a hatásvadász túlzásával sem sérti a szimpatizánsokat. Bár az aláírás majdnem durva (durus).

szoci

„A nemzeti érzelmű család boldogan ismerkedik a Szociális Kérdőívvel. A falon már kicserélték Sztálin képét az új Kedves Vezető képére.”🙂

Most egy időre megint sutba a közéleti fanyalgással, megyek, megnézem inkább a Míra felcseperedését megörökítő videót. A most magyarból és történelemből 100%-os, matematikából 98%-os érettségi dolgozatot író apróságom a képen 1995 táján végigtrappol a konyhában a földre leszóródott újságon, észreveszi a címlapon lévő fényképen az akkori pénzügyminisztert, majd a kamerába nézve kifejti a valószínűleg Zsófi nénémmel való beszélgetése nyomán megfogalmazódott véleményét: „Meg kell cibálni a bácinat a bajuszát! Mindig elveszi a pénzet!”

Ceremónia-mánia

Most pedig – kerül, amibe kerül – rászántok néhány percet hétvégi önismereti megvilágosodásom melléktermékeként keletkező füstölgéseim letüdőzésére, elvégre szabad még zárt helyen káros anyagot magatokba fogadni, hisz a buzgó kormányrendelet csak januártól lép életbe. Legutóbb ezeken a hasábokon határozott dünnyögéssel keltem ki a brit királyi hajcihő ellen. Kaptam is érte finom feddést itt és másutt is, kellett nekem befenyegetni a kimoderálással. Mert, hogy a szerelem pártján…, meg illetlenség megmorogni mások ünnepét. Ezekkel persze én is egyetértek, hogy kételkednék a tiszta szerelem világhatalmában, meg kellő illem és tolerancia is szorult tán belém. Mégis bánt valami… A királyfi is összevigyorgott öccsével a szájról olvasók szerint az “intim hangulatú ünnep” beszóláson. Hehe, én voltam a kiscsaj a képen…

királyi esküvő

Aztán írtam, hogy nem megyek a lányom ballagására, mert az nem az én ügyem. Nyilván a jóérzésű többség erre a parlagiasságra is felhorkan. Aztán jött vasárnap a katolikus egyház csinnadrattája, amiről a média ismét a kelleténél több bőrt akart lehúzni, és ami már nagyon is az én ügyem. Mégis zavart a felhajtás, a felszínesnek érzett rituálé. Ezért nem is írtam róla a komoly kísértésem ellenére sem.

pápa bácsiPedig II. János Pál léte erős hatást gyakorolt az életemre. Szellemi és világnézeti eszmélésemmel egy időben választották váratlanul Róma püspökévé, nagy meglepetést okozva ezzel az egész világon. Már elődje, Luciani (I. János Pál), a csak 33 napig regnáló mosolygó pápa is új szelet vetett az első vatikáni zsinat (és az azt összehívó reformpápa, XXIII. János) utáni egyház ismét leülepedő mocsaras állóvizébe. Rejtélyes halála után a konklávé szürkeségbe visszavágyó, féltékeny és pártoskodó bíborosai nem tudtak dönteni az utódról, valami különleges sugallatra vetődött fel a fiatal és rendkívül művelt krakkói érsek, Karol Wojtyla neve, aki maga lepődött meg a legjobban, mikor a végre felszálló fehér füst az ő pápaságát kiáltotta világgá. Akkor még nem ismerhettük, de már bemutatkozó megjelenése a vatikáni erkélyen lenyűgöző volt. A teatralitást nélkülöző szavaival közölte, hogy ő legjobb igyekezete ellenére „CSAK EMBER”, és figyelni fog embertársaira is. De – püspöki és később pápai jelmondatához híven (Totus Tuus – Egészen a Tiéd) – egyértelművé tette, hogy semmilyen emberi körülmény nem zavarhatja meg elkötelezettségét Jézus Krisztushoz.

Én nem kerültem kapcsolatba vele soha személyesen, hisz ugye kerülöm a tömeget, de visszaemlékezések ezrei bizonyítják megjelenésének, személyiségének rendkívüli varázsát, ami nekem már a hetvenes évek rozoga tévéinek fekete-fehér képernyőjén is átsugárzott. Alig találkoztam életemben a hitelesség ilyen szintű megjelenítőjével. És ezt bizonyította majd harminc évig mosolygós szemeivel, a világot bejáró szolgálatával és önkritikus alázatával. Valahogy átéreztem a római katonák lelkivilágát, akiket kiküldtek, hogy fogják el Jézust. Mikor dolgavégezetlen visszatértek, így indokolták mulasztásukat: „Soha még ember úgy nem beszélt…” Kitörölhetetlenül él bennem, mikor a halála előtti virágvasárnapon szólni próbált híveihez, de csak a szemei üzenték a tehetetlen szeretet kínját, megszólalni már nem tudott. Most is könny szökik a szemembe. Pedig akkor még azon is vitatkoztunk, hogy időben át kellett volna adnia a helyét. Számomra ő a vatikáni procedúráktól függetlenül halála óta a szentek közül integet felénk áldást osztó, pásztorbotjának hajlított végét idéző kissé göcsörtös kézfejével. Istennek hála érte! De a tömjénfüstös parádé nekem nem tetszik.

aranyműves boltja

Az aranyműves boltja

Különben „a pápa bácsi” ifjúként még írói és színházművészeti babérokra tört. Az írást később is folytatta. Egyik ismert színpadi művét, Az aranyműves boltját nemrég mutatta be a Kecskeméti Katona József Színház Cseke Péter rendezésében. A szerelemről szóló filozófiai, oratórikus elmélkedés magyarországi ősbemutatójának tevékeny részese voltam. A ferencvárosi Szent Kereszt-templom akkori apátplébánosa, Tóth János barátja volt a mű fordítója, Balássy Péter, aki korábban Lengyelországban tanult. A frissen magyarra fordított művet így a templomunkban adtuk elő először neves művészek vendégszereplésével 1980-ban: az idős házaspárt Kohut Magda és Raksányi Gellért, a középkorút Venczel Vera és Szokolay Ottó, az esküvőre készülő fiatalokat pedig Sárdy Judit és jómagam alakítottuk. Több helyen megfordultunk vele, a Magyar Nemzetben E. Fehér Pál még méltatta is, bár aztán nagy nyilvánosságot nyilván nem kaphatott. Kristóf szerepére valószínűleg még éretlen voltam, ahogy Eperjes Szamóca is mondta, ezt csak kiforrott világnézettel lehet hitelesen előadni.

Aztán az anyák napja. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá! Méltatlan lenne az egyháromszázhatvanötöd szál virág. Ahogy a nők napja is hamis. Nem kell a kötelező rítus. Már írtam, a temetőbe sem megyek. A feltámadást követően a feldíszített szent síron lévő táblán ezt lehet olvasni: Nincs itt! Pontosabban, ahogy Gárdonyi sírján olvasható: Csak a teste!

Szombaton Míra lányom esküvőre volt hivatalos. Másnap elmesélte nekünk élményeit, és mosolyogva hallgattam, hogy kikérdezte anyját a mi esküvőnkről. Akkor nyúlt meg az arca, mikor asszonkám szűkszavúan közölte, hogy a vacsora végén, kb. tíz órakor a vendégek legnagyobb megrökönyödésére közöltem, hogy nincs osztoszkodás azaz menyasszonytánc, érezzék továbbra is jól magukat, mi leléptünk, mert más dolgunk van. És elhúztunk, szegény apósom vitte a balhét. A kaján fantáziálók lehűtése végett elárulom, a televízió akkor sugározta először Fellini Nyolc és fél című filmjét, amihez akkor még nem volt szerencsém, és ezért siettünk. Nosza, mire nem jó a nászéjszaka!

maci málnás

Persze icipici szégyellőséggel tudatnom kell, hogy ama bizonyos maci akkor már jóideje birtokolta az őt megillető ama málnást, csak még a földhivatali bejegyzés nem volt meg az esküvő pillanatáig. Szóval nem a kiéhezett maci miatt hagytuk faképnél az elképedt kompániát. Ja, reggel meg korán indult a vonatunk Sopronba, ahol négy napig alig csináltam mást, mint a frissen megszerzett Rubik-kockát tekergettem a siker – akkor még – legkisebb reménye nélkül. Na jó, néha letettem…

Elég az intimpistáskodásból, összefoglalom: eléggé el nem ítélhető módon minden parádétól és ceremóniától irtózom, mint az ördög a tömjénfüsttől. Lehet, hogy rólam szól a mondás?

Mielőtt további olvasók elpártolnának tőlem, nem, nem vagyok kapcsolatban vele is! Néha próbálkozik. És mizantróp sem vagyok, szeretem az embereket. Csak ne legyenek egyszerre sokan! És ne lássam a „fecseg a felszín”-t! Bocsássátok ezt meg nekem…! 🙂

Make love, not war!

Tyű, tudtam, hogy jó helyen járok! Hagyjuk most még tavalyi porhüvelyemet az ispotálynak nevezett intézményben hibernálódni, ugorjunk neki a frissen tálalt szellemi rágcsának! Gondolkodó emberekkel vitába elegyedni, kívánhat-e magának különbet a magamfajta obsitos pupák?

Előző két bejegyzésemben indulatosan forrongó közéletünk olyan mozzanatairól tettem említést, melyek bennem, a nagypolitikát ijedten kerülő kisemberben okoztak konfliktust. Olyanokat említettem, amelyekhez nemcsak választóként, hanem tanáremberként is valóban közöm lehet: a szerintem álságos verstorzó az ünnepen; a fölösleges műtaps, mikor van igazi; az újabb hétfejű sárkány közhírré tétele; az indokolatlan és védhetetlenül ostobának tűnő köztéri illetve intézményi átnevezések. Jó, közben gonoszkodtam is, s valóban, a mosolygó iróniát gyakran übereltem sprődebb malíciával, szarkazmussal. De a köztársasági elnök úrnál sem érdekel, hogy a Paprika csárdában (így, kisbetűvel, ahogy a repülőtér) hibásan ír-e, de az újévi köszöntője ne legyen már olyan botrányos! Az sem érdekel, hogy az életrajzából kimaradt évet mivel töltötte…!

És olvassátok el újra, mielőtt pirosra váltva a súlyos félelmemről kezdtem beszélni, pontosan jellemeztem a nyitott emberekre zúduló médiagennyet: …a szisztematikusan szétválasztott politikai táborokhoz törleszkedő különféle sajtóorgánumok hamisításokat és hazugságokat sem szégyellve izzítják tovább az amúgy is egyre harapódzó gyűlöletet. Most például kétségbeesetten próbálom magamtól elhessegetni a kételyt, ami felmerült bennem egy hír igazságtartalmával kapcsolatban.

És a hír hallatán valóban kötelező egy magára valamit adó embernek farkast kiáltania, mert szűkebb és tágabb környezetemben (és nem a médiából!) egyre többször hallom, hogy aki az uralkodó hanggal szembemegy, azt habozás nélkül „kinyírják”. És erre nem lehet érv, hogy az elődök ugyanezt csinálták, mert éppen azt ígérték, hogy ez majd másképpen lesz.

És ezért vetettem fel az írástudók felelősségét és egyben az igaz szóra való igényemet a Sütő-idézettel. Valamint párhuzamosan mellétettem félelmemet: a szellem halálát jelképező Pilinszky-verset. És egyetlen szó sem esett hitről, hitelről, hitelességről, csak a kommenteknél, ahol Anyussal vitatkoztam egy jóízűt (párhuzamosan két poszt alatt is), aki hősiesen próbálta ledörgölni a szutykot a szerecsenről. Miután a vita végét elhumorizáltuk a „kerülőutak” miatt, azzal zártam le a témát, hogy ebben nem tudok együtt hinni vele. És feltételezem, hogy ez ihlette esti bejegyzését a hitelről (és nem a hüvelygombáról). És a bejegyzéséhez maximálisan gratulálok, pont azt fogalmazta meg, amit én is gondolok a témáról. Én a hit szót inkább az Istenhez való viszony jellemzésére használom. Nemrég említettem, hogy ez is inkább kereső, megküzdött hit, semmint diadalmas világnézet. Emberekkel szemben jobban szeretem a bizalom szót használni. És ez a bizalom nemcsak a negatív súgásokkal fülünkbe tett bogártól csökkenhet, hanem magától is megszűnhet az esetleges köpönyegváltások miatt. De az emlékezet is szubjektív (szelektív), tudjuk.

Jutalom: A hit majd nyolcszáz éves származékszó, alapja a hisz ige hi- tőváltozata, végződése a –t nomenképző, vö. eszik>ét, tesz>tét. Gazdag szócsalád alapja, rengeteg képző kapcsolódott hozzá (hites, hitetlen, hívő, hiteget…), csak azt említem, ami nekünk fontos: az alaptőhöz a –tel nomenképző, vö. eszik>étel, vesz>vétel. A nyelvújítók ruházták fel a kölcsön másodlagos jelentéssel.  XVI. századi a melléknévképzős hiteles, és az újabb főnévképzővel a hitelesség szó. Egy újabb –i melléknévképzővel már öt képzővel bővül az alaptő. Gyönyörű! Nem? De!

Anyusnak még annyit (remélem nem baj, hogy én nem használom az arisztokratikus „ss”-t),  bennem az öt százalékára bizton számíthat, de én is elvárom ám!

Egy másik baráti oldalon is született egy bejegyzés Hitelességről és korrektségről… címmel. Ezt többször elolvasva sem nagyon értettem, gondoltam magamban, ezt jól összecsapta a szerző, irgum-burgum, hová siet: huszár meg sarkantyúszopás meg lósegge meg seggbekartács meg politika szemellenző, köretként egy kis „dakota történet”, szervírozva Hobo-Viszockij-tálon. Kit akar (ugye, Motymoty?) ez a jóember ezzel a gezemicével valagba lőni?

Aztán lassan rémleni kezdett, lehet, hogy ez nekem szól? Hogy az én egyik mentorom figyelmetlenül olvasott vagy félreértett, és most sietve, óvva próbál megakadályozni, hogy a politikai hisztéria részesévé váljak. Ha így van, nagyon megköszönöm! De nem értek egyet.

Drága Szittyazoli, Barátom! A kürtszóra újra masírozó öreg huszárló metaforát magam is használom magamra, de számomra a csákó meg a kard nem perspektíva. A huszár nálam csak a sakktáblán játszhat. Hiába sugallják ma és bármikor a hatalmon lévők az ellenkezőjét, az élet és benne a politika NEM HÁBORÚ. Éppen az a lényeg, hogy a politika az okos kompromisszumok művészete, nem pedig harcocskák sorozata. És ezt tényleg magas lóról hirdetem, a magyar irodalom legnagyobbjainak fedezetében. Nekem ők a hitelesek! Az én huszárjaim például Ady katonái, bár nálam csak kölcsönben vannak.

      ADY ENDRE:  AZ ELBOCSÁJTOTT LÉGIÓ
 

Katonáimat elbocsájtom,
Fegyvereiket isten ójja.
Idegen zsoldban is azok legyenek,
Kik nálam egykor voltanak:
Álmoknak légiója.


Versek, álmoknak légiója,
Harcoljatok ezután másnál.
Elfáradt, szegény, bús, vén vezéretek
Most egy kicsit elbujdosik
S megáll az elmulásnál.


Hajrá, én vitéz katonáim,
Olyan mindegy az, ki a gazda.
Harcoljatok avval, ki harcot akar
S hagyjátok el a harctalant,
Föl, föl, föl a magasba.

 
 

Hogy aztán így én hiteles vagyok-e? Nem tudom. A korrektség hiányát még nem vágták a szemembe soha. De, Taki, mikor egyszer megittam a sörét. Meg Zoli atya, a káplánunk, mikor sokadik durva szabálytalankodása után karikára rúgtam a templomkerti fociban. Harc legyen, Szittyazoli? Íme a fegyver! 🙂

szeretkezz ne háborúzz

Vén kujonként is ifjúkorunk egykori bálványával, John Lennonnal értek egyet: Make love, not war! Szeretkezz, ne háborúzz!