Javíthatatlan kiadás, avagy ülünk mi még egy padban, Péter!

esterhazy-peter1

A kaszás az utóbbi időben hatalmas étvággyal mazsoláz a Nagy Generáció legjobbjai között. De fogalmazzak finomabban: a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk. Még a pápát is le akarják váltani, mert mást mond, mint a szétnyalt seggű, kedves vezető. Borzalom!

Jaj, Péter, de sokat köszönhetünk Neked! Olyan eleganciával senki nem tudott lófaszozni, nyasgemezni, mint Te. Mindezt az álszent, döglődő korábbi rendszer, és most, a fent említett urizáló tolvajok idején, akik még inkább elölnék a műveltséget. Minek az? Megenni, megvenni, bankba tenni nem lehet! Elegáns szalonok falát sem díszíti. A dolgozó közhangya meg ne lopja az időt holmi olvasgatással!

Nem morgok tovább, Neked meg nyilván már valódi a „harmonia caelestis” (mennyei harmónia). És nincs javított kiadás. Nincs!

Néhány személyes megjegyzést még pöttyintek. Mindketten a piaristákhoz jártunk, én némi késéssel. A nyolcvanas években – hogy a cím is érthetőbb legyen – rendre összefutottunk közös mesterünk, Jelenits István bibliamagyarázó előadásain. A Bakáts téri templomban este nyolc órakor kezdődött. Az esti mise ünnepi fényeit már lekapcsolták, a tanár úr egy combos gyertyát hozott, hóna alatt volt az új fordítású Nagybiblia, és egy-egy fejezetről beszélt jó egy órát. Nálam csak a régi kis Újszövetség volt, mégsem járhat az ember egy élet kioltását is lehetővé tevő kötettel. Ma is benne vannak akkori ceruzával firkantott jegyzeteim. Te rendre lehuppantál mellém vagy a közelemben, és az előadó fanyar humorát dicsérendő gyakran összecikkant a szemünk, a gyertyaláng fényét így duplán láttam: a szemedből és az apró szemüvegedből. És a felejthetetlen mosoly…

jelko A mesterünk

esterházy jelenits

A tanár úr és Péter

Írtam én erről már az Albert Flóriánt búcsúztató bejegyzésemben itt. Hogy ne kelljen odalapozni, ideteszem a részletet: „Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!”

Most végigolvastam a Hasnyálmirigynaplót. Sokszor összefolytak a betűk, újabban könnyen könnyezem. De sokat göcögtem is a morbid humorodon, én is megpróbálok vidáman szenvedni. A legnehezebb – azért is nem írok rendszeresen – asszonkám hasonló küzdelmét látni.

Ma temetnek el a családi sírboltba. Lélekben ott… Hajnal óta a Thomas Mann üdvözlése jár a fejemben. És nem csak miattad:

„…Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…

Reklámok

Kései családegyesítés

Jöjjön akkor most az ígért temetősztori! Tavalyi beszámolómban említettem, hogy a nagyapám szepezdi sírját az eltelt hatvan év eléggé megviselte, a környéken népszerű építőanyagból, a közelben fejtett vöröskőből készített sírperem az előlappal együtt megsüllyedt, a táblára vésett feliratról a festék lekopott, tulajdonképpen olvashatatlan. Azt is megírtam már jó két évvel ezelőtt, hogy ennek ellenére mindig találtunk friss virágot rajta, bizonyítékául annak, hogy az egykori tanítványok nem felejtik el mesterüket, amíg élnek.

a sírfelirat 2013

A sírfelirat tavaly

Meg mi sem, az egyik esősebb napon a lányaim felkerekedtek, hogy az Ancsa által otthon vásárolt sárga rózsákat nevelő bokrocskát elültessék dédapjuk fölé tiszteletük jeléül. Szerszámuk nem volt, tortakanalat meg kést vittek gödröcskét vájni. Sárosak lettek, mint a dagonyáról érkezett vadmalacok, de a küldetést sikerrel teljesítették.

Míra aztán októberben arra járt a barátaival, megálltak a temetőnél néhány percre. A nyáron ültetett virág érintetlen volt,…

FJ sírja 2014. okt

…a sír azonban nem. A Balatonszepezd a világ közepe című fb-oldalon kitettem a fényképét az alábbi soraimmal:FJ sírja3

„A családunk idén nyáron is egy hetet töltött Szepezden. A leányaim szokás szerint felkeresték dédapjuk sírját a világ legszebb panorámáját nyújtó temetőjében, ültettek egy bokor sárga rózsát megemlékezésül. Fűzik János igazgató-tanító és kántor 1918-tól élt és szolgált itt, ahogy az Németh Ferenc barátom könyvében olvasható. Sírját igencsak megviselte az eltelt hatvan év, megállapítottuk, hogy a felirat nem olvasható. Míra lányom az elmúlt hétvégén a környéken kószált, megálltak egy percre a temetőnél. Meglepődve látta, hogy valaki fekete festékkel kihúzta a táblára vésett betűket. Nem profi munka, mégis melegség töltötte el a szívemet, van még olyan ember, aki továbbra is emlékezni akar Fűzik tanító úrra. Köszönöm neki nagyon! – az egyetlen unokája-”

Szepezd krónikása – akit tavaly a könyve megjelenése alkalmából rendezett kiállításon ismertem meg személyesen – is kommentelt a posztom alá, emlékeztetett, hogy eltett nekem valamit tavaly, amit a temetőárokban talált.

Fűzik tanító unokája is meglátogatott.

„Fűzik tanító unokája is meglátogatott.”

Nagy örömömre akkor a fentivel együtt ezt a képet küldte el nekem:döncike sírja

Ezt a kis faragott követ korábban mindig meglátogattuk. Apám legkisebb testvérének, az 1920-as évek elején két évesen keserű mandula-mérgezésben meghalt Döncikének (Ödön vagy Dénes, nem tudom) a sírját jelezte. A bejárattól nem messze feküdt egy nagy bokor alatt a földön, magát a hantot eltüntette az idő. Pár éve kivágták a bokrot, a kő meg eltűnt. Talán a temető takarítói vélték úgy, hogy az apró tárgy csak lom, a kutya sem emlékszik rá, ezért beborították az árokba, ahol a helytörténetet kutató barátom meglelte. Ezer hála érte ismét, Ferenc!

De mit tegyünk vele? Vigyük Budapestre? Minek? Hisz itt őrizte az apró halott örök nyugalmát! És ekkor a homlokomra csaptam, megvan a megoldás! Esedékes volt tavasz óta, hogy a nagyapám családjában szintén Szepezden felnövő 86 éves Zsófi nénémet gépkocsival elvigyük egykori lakhelyére, hogy meglátogathassa az őt valódi gyermekeként szerető nagyapám sírját és a ma is itt élő keresztfiát, Bélát.

Mindenszentek ünnepe előtti hétvégén el is indultunk Ancsa lányomék Focusával, melybe öten jobban belefértünk, és a kerekesszéket is könnyű bepattintani a kombi csomagterébe. Újabb bokrok is kerültek mellé. Ferenc szeretettel fogadott, az én masszív Ancsikám könnyedén fölkapta a követ, behelyezte a kocsiba, és már gurultunk is a temető kapujához. A nyári tapasztalatból okulva áskálódó szerszámokat és gumicsizmát is vittünk, hiszen ismét kiadós esők áztatták a majdnem mindig kék egű „világ közepét”.

A leányaim által végrehajtott operatív beavatkozásról mesél az alábbi három kép. Remélem, ezzel nem követtünk el semmiféle szabálytalanságot. Ha igen, enyém a teljes felelősség.

döncike sírköve nagyapám sírján 2014. oktdöncike sírköve nagyapám sírján 3. 2014. okt

döncike sírköve nagyapám sírján 4. 2014. okt

Nyugodjatok békében, Drágáim, így együtt! Nem vagyok egy temetőket járó alkat. Itt, Szepezden azonban mégis mindig jólesően bizsergeti meg a szívemet a „genius loci”. És – ahogy nézem – a lányokét is. 🙂

Végezetül két kép az októberi napfényben fürdő szepezdi strandról:

séta a strandon1

Ifjak szelfije

séta a strandon2

De jó itt!

„Az Én Pedagógusom”

Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Év végén

Kedves Barátaim, először is megköszönöm a Mindenhatónak a gondjaival is csodálatos évem minden pillanatát, családtagjaimnak és barátaimnak az odaadó szeretetet, figyelmet. Meleg szívvel kívánok mindenkinek jó egészséget, sikeres és boldog új esztendőt az alábbi kis csokorral: a hölgyeknek kismacskákat, az uraknak virtuális nagymacskát küldök (a sokat segítő guglinak is puszit nyomva), magamnak egy öreg kacsát. Az irodalmi szemelvényeket pedig mindenkinek… 🙂

cicuscicas2cicás4cicás3googleújév

ÉV VÉGÉN

Éjfél van. A havas utak és az örök idők országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs ami útjába álljon s a dermedt jegenyék riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.
Éjfél van: a szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett havas szakállú agg, a másik ifjú ember.
– Elvégeztem Uram – szól az agg – bocsásd el szolgádat – és leteszi a tarisznyát meg a botot.
– Januártól decemberig jártam a földi utakat és arcod bélyegét mindenre ráütöttem. Mozgattam az órákat és napokat. Csírákat szöktettem életbe és érett magokat arattam; a rügyeket virágba borítottam és gyümölcsüket is leszedtem.
Öreg sírok hátát behorpasztottam, régi fejfákat eldöntöttem, temetőket gyarapítottam.
De ott voltam Uram a nászágyon is és egyformán mértem a szerelem bódulatát és a vajúdás gyötrelmeit.
A folyók új szigetet raktak, régieket hordta el a hegyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott, a völgyek torkában új források fakadtak, s régiekre köveket raktam rendelésed szerint.
Öledbe hullott Uram minden. A növekedés, az épülés is, meg a rombolás is; csak Te maradtál Uram változatlan és örök elejétől fogva.
Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát. Az elnyűtt husáng acélos, görcsös bottá erősödik abban a pillanatban s a foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravalótól.
– Elmegyek Uram – szól – akaratod szerint. Útravalómat elszórom majd a földi világban.
– Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat, dús kalászokat érlelek és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban; aztán meg telet borítok az álmodó ugarra.
– Csak egyet kérek tőled Uram – ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz és nyugodt telekamrás a tél, amiket ím, tarisznyámba adtál. Én leszek az idő egy évig Uram, a Te világodban. Engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem, s hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre.
Az Úr int: felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul, a csillagerdők úttalan útjain a Földre.

Fekete István

 

Radnóti Miklós: Szilveszter és újév között

(Este)

Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg
utána a lélek és fagyosan kéklik
s már színéről emlékezik
az évre, csak mint gyermek úgy

és újat nem köszönt, mert nem vár semmire,
a piros szabadság tán nem jön el soha,
számára csak mostoha
év lehet ez és tétova táj.

(Éjszaka)

Ó, felejt a lélek és örömtelen jön
veled fiatal év. Fáj csak és nem hős már,
mint régen: erős vár
volt és kincses város a dombon.

(Hajnal)

Város a dombon és búgó harangszó.
Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas,
mert éget, mint hideg vas
a sorsod és olyan konok is.

Igyekezz, lélek és
törj föl, fiatal év.

(Reggel)

Úgy állok partodon fiatal év,
mint egyszer hajón az Adrián,
szigorú hajnal volt és karmos ég,
eső tapintott a vízre jó
tenyérrel és eltakarta tükrét.
Míg lassan indult a nagy hajó
s orrán halkan repedt a szürkeség,
halászok álltak a parton ott,
magányos lelkek, órjás kezekkel.

Úgy állok én is, magányos lélek itt,
repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.

(1935)

Jövőre is várlak benneteket! Laci bá’

 

Tréfás műtöri

A József Attila-lakótelep sarkánál álldogáló Szent Kereszt plébániatemplom húsz éve kezdődött felújítása lassan befejeződik. A templom érdekessége három nagyméretű szekkó, két 5×5 méteres az oldalsó mellékoltárok fölött és egy 10×5 méteres a nyugati oldalon. Mindhárom az 56-os forradalom után készült, mert a korábbi képek a világháború és a forradalom során megsemmisültek. A hetvenes években kezdődő metróépítés következtében repedések keletkeztek a falon, a vakolat sok helyen potyogni kezdett. A templom festésével ez megoldódott, de a szekkókhoz érthetően nem nyúltak. Két képért nem kár, hozzáértők szerint is felejthető művek, az ikonok világát hamisan idéző aranyozott égbolttól már gyerekként is elfordultam, a Golgotát még csak-csak, a kenyérszaporítást ábrázoló kép tartalmát gyakorlatilag senki sem ismerte fel. Korábbi képviselő-testületi vitákon a falvédőkön edződött műítészeket a nyugaton élő Vitéz György Missa agnostica című polgárpukkasztó versfolyamának néhány sorával győzködtem az átfestés szükségességéről: „Csuhás úr, kérem szépen, biztos ön abban, hogy az úr nem műértő? Hogy mindegy neki, ganz egal? Szent György paripája trágyahordó patás, a sárkány nyamvadt gyík, vegetáriánus. A Birbauer Szepi bácsi festette a perbáli búcsúból jövet…”

Ne legyek igazságtalan, a Mária-oltár feletti Kánai mennyegző értékes kép, A bélyegtervező Légrády Sándor festette 1959-ben, ezt a festőművészként is ismert Dr. Szabó Zoltán káplán nagyon szépen restaurálta 2005-ben:

kán menny

Két hete tudtam meg, hogy az (általam gyakran kritizált és borzasztóan groteszk nevű) Emberi Erőforrások Minisztériuma anyagi támogatásával megújul a másik két szekkó is. A Kaposváron élő Mester Béla festőművész kapott megbízást, aki úgy döntött, hogy a fal rossz állapota miatt pannó-technikával készít újat, azaz fakeretre feszített vászonra fest, amit a régi szekkó fölé applikál. A Kaposvár melletti Juta község templomában készült el az utolsó vacsorát ábrázoló mű, kiteszem a munkálatról szóló, videóval illusztrált cikk linkjét és két képet mellékelek.

http://kapos.hu/hirek/kultura/2013-11-28/gigafestmeny_keszul_az_utolso_vacsorarol.html

utolsó vacsora

ut vacs2

A héten fel is szerelték templomunkban a festményt, az első képen a bal oldali apostol jóságos arcában rögtön felismerhetőek a 86 éves plébánosunk, Kerényi Lajos vonásai. Focista barátaimmal ki is elemeztük a szombati meccs utáni harmadik félidőben a kocsmában, ahova örökös tagságom okán nekem is helyet szorítanak. Röpködtek a „műértő” megállapítások a sörös krigliket is veszélyeztető gesztikulálással kísérve. Elvégre a focihoz is mindenki ért… Egy dologban egyezett a véleményünk, mindenkinek tetszik.

Nemrég a fb-on megosztottam a nagyszerű, a művészeti nevelésben (is) járatos L. Ritók Nóra kolléganőm írását (katt), melyben a szerző elemzi, miért ragadt le a vizuális nevelés napi pedagógiai gyakorlata a látványközpontúságnál, a kettévágott alma-paprika-citrom rajzolásában, no meg a virágcsendélet, konyharuha vágódeszkával, tavaszi virágzó faág vagy őszi levelek témájában, melynek üzenete a látványhű ábrázolást mint végcélt hangsúlyozza csupán. Ezzel a legtöbb gyermek kedvét végleg elveszi az alkotástól, hiszen az ügyetlenke kezek nem tudnak olyan tökéletes hámozott banánt a papírra rögzíteni, mint a rajztanár. És nem alkalmazzuk az élményközpontúságot. A látványhűség könnyen értékelhető. És nem lehet vele elcsúszni. Mit szólna a szülő, ha „művészkedne” a gyerekkel. Az alma az alma. Azon legalább látszik. A modern képeket meg ő sem érti. Nem is tudja, mit jelent a vizuális kommunikáció. Sosem hallott a komplementer színekről. Nem ez a dolga, elég neki olvasni megtanítani a gyerekeket. Meg ez amúgy sem fontos. Ettől nem függ semmi. Pedig az élményből kiinduló  alkotás azon kevés lehetőségek egyike, ahol a gyerek szabadon fogalmazhatja meg, mit gondol a világról, hogyan értelmezi a külvilág vizuális jeleit, és megtanulhatja, hogy a vizuális kommunikáció is része az életnek. És ez a tudástartam mindenben ott van. Aztán fogalmuk lehetne az önálló véleményről, az esztétikai minőségekről, az önkifejezésről, a fantáziáról, megélhetnék itt azt, hogy nyolc-vagy kilencévesek, hogy mások, mint a többi. Egyéniségek. Nem kis felnőttek, akiknek virágcsendéleten, vagy kettévágott citrom egyforma rajzain kellene megtapasztalni az alkotást.

Az alkotást, ami felemelő, fejlesztő, önbizalmat adó, szabadságra nevelő folyamat. Amin átível az egész emberiség kultúrája.

Nóra egy tréfás kedvű olvasójától a következő kis összeállítást kapta, elküldte nekem is, megosztom veletek, szeretettel küldöm a barátaimnak. 🙂

Légy „művelt” 1 perc alatt – Instant művészettörténet

Köszöntünk nyers és lényegre törő képzőművészeti magánóránkon! Ha velünk tartasz, 1 perc alatt tisztában leszel fontos festők stílusával a késő középkortól a szürrealizmusig.

Ismerd fel a stílus alapján, hogy ki festette az adott képet és vágj fel vele a barátaid előtt! Miután ezt végigfutottad, garantáltan okosabb leszel, mint egy perccel korábban.

Tiziano

tiziano1tiziano2

Ha sötét háttér előtt borzasztóan szenvedő arcú, felfelé tekintő férfiak és nők tűnnek fel, akkor az elkövető a velencei Tiziano Vecellio (1485?-1576).

Rubens

rubens

Ha mindenkinek eszméletlen nagy segge van, akkor az elkövető a flamand Peter Paul Rubens (1577-1640).

Caravaggio

caravaggio

Ha minden fiatal pasi úgy néz ki, mint egy tehénszemű csaj göndör hajjal, akkor az elkövető az itáliai barokk festő, Michelangelo Merisi, művésznevén Caravaggio (1571-1610).

Bruegel

bruegel

Ha sokszáz törpe alak mindenféle fölösleges dolgot csinál, de amúgy tök normálisnak látszik az egész, akkor az elkövető a flamand Id. Pieter Bruegel (1525?-1569).

Bosch

bosch

Ha sok száz törpe alak mindenféle disznóságot csinál, és egyáltalán semmi nem látszik normálisnak, akkor az elkövető a németalföldi Hieronymus Bosch (1450?-1516).

Rembrandt

Rembrandt

Ha minden pasi úgy néz ki, mint egy behugyozott csöves a sötét kapualjban, és alig van fény, akkor az elkövető a németalföldi barokk festő, Rembrandt van Rijn (1606-1669).

Michelangelo

Michelangelo

Ha minden pasi egy jóképű pucér bodybuilder, akiért színes göncökbe öltöztetett széplányok sóhajtoznak, akkor az elkövető az itáliai reneszánsz szobrász-festő Michelangelo Buonarroti (1475-1564).

Degas

degas

Ha van rajta balerina, akkor az elkövető a francia impresszionista Edgar Degas (1834-1917).

El Greco

El Greco

Ha mindenkinek sovány, nyúzott pofája van nagy szakállal, és kékes ruhájával élesen elválik a háttértől, akkor az elkövető a krétai származású spanyol manierista festő, El Greco (1541-1614).

Picasso

Picasso

Ha akkor is látszik egy nőnek mindkét szeme, ha háttal áll nekünk, és mindenki ronda, akkor az elkövető a kubizmus spanyol úttörője, Pablo Picasso (1881-1973).

Magritte

Magritte

Ha rajta van Poirot és/vagy egy nagy zöld alma, akkor az elkövető a belga szürrealista René Magritte (1898-1967).

Dalí

Dalí

Ha nagy kék ég alatt mindenféle beteg baromságok történnek a sivatagban, pálcikákon álló nyakatekert és szétfolyó alakokkal, akkor az elkövető a spanyol szürrealista Salvador Dalí (1904-1989).

Van Eyck

Van Eyck

Ha mindenki – ideértve a nőket is – úgy néz ki, mint Vlagyimir Putyin, akkor az elkövető a flamand Jan van Eyck (1390?-1441). 😀

November

Mint a vészhelyzet-üzemmódba tekeredett sün, magamba gubódzva várom, sodródjon el mellettem mielőbb a november. Szorongásomat most nem elsősorban a felerősödő közéleti hisztériák okozzák: háborúba szólító békemenetek, összefogást sürgető idióta perpatvarok, barbár szoborállítások és –döntések, könyvégetés, nőnevelés ököllel és sárba tipró szavakkal, választási csalás és köré sorjázó rágalmazásözön etcetera. Azok is. Elkeseredésemben megtanulok némán, könnybe lábadt szemmel legyinteni. Mit tehetne mást egy rokkant!

Na jó, lázít és lelkesít egy picit, ha értelmes arcot lát, mert azért akad ilyen is bőven. És örül, hogy lyuk van a seggén, ha már lába nincs. Ajándék minden nap. Van remény a holnapra is. Minden tekintetben.

Valójában azért nyomasztó az idei novemberem, mert a tavalyi eltűnt valami fájdalmas, rettegést hozó ködben. Október végén kerültem kórházba a hirtelen keletkező ijesztő lábsebemmel, amit aztán éppen ma egy éve el is távolított az ügyeletes kirurgus a bal hátsó futóművel együtt térd alatt. Nagyon féltem. Nem a haláltól, hanem az életben maradástól. A valódi megrokkanástól. Pedig már volt rutinom, a kálváriám három éve kezdődött. A blogban már nagyrészt megírtam, itt csak felsorolom: szívkoszorúér bypass, aztán jobb láb öregujj amputáció, leszázalékolás, orvostól orvosig járkálás.

De most nem tudtam fölkelni és kimenni. Kilátástalannak tűnt. Be-bevillantak hétköznapi hősök, Mosolyka és Nick Vujicsics meg az Örkény-egyperces, a Gondolatok a pincében. Meg a kevésbé ismert Somlyó György-vers:

Somlyó György: Mese

Nincs lába.

Minden reggel nyolckor kirakja műhelyét az utcára és este nyolcig megállás nélkül dolgozik.  Egészségesen él.

Nincs lába.

Egészségesen él. Mások lábára valót foltoz, tisztít, talpal a kezével.

Nincs lába.

Egész nap kint ül az utcán, sarkal, fest, fényesít, egészségesen él, tél-tavasz-nyár-ősz-tél minden levegője az övé.

Nincs lába.

De mért kell, hogy az embernek feltétlenül lába legyen?

Nincs lába.

Miért-miért? Hogy ki tudjon menni. Nincs gyűlöletesebb tárgy számomra az ágytálnál és a kórházi kacsánál. A szörnyűség pedig nőtt, mert a rengeteg beszedett antibiotikum tarvágást hajtott végre a bélflórámban, és a kórházi higiénének is köszönhetően megfertőztek egy alig gyógyítható divatos nyavalyával, melyet clostridium difficile előkelő néven emlegetnek, valójában egy nem múló szapora fosás. Ezzel aztán az államalapító átpasszolt a lovagkirálynak. (Ez olyan orbitális baromság, hogy így hagyom. Tudálékos és nyelvi rejtvényekre fürkész barátotok azt akarta mondani, hogy a Szent István Kórház sebészetéről frissen csonkolva átvitték a fertőző betegekre éhes Szent Lászlóba.) Itt legalább három lépésre volt a reterát, és a járókerettel meg tudtam támadni szükség esetén. Valamivel emberebbül éreztem magam, mintha olykor a nap is besütött volna. Azért itt is meghalt mellettem a baloldali ágyszomszédom, miként az Istvánban. Ezúton üzenem, ha kórházba kerülve jobb felől megláttok magatok mellett, saját felelősségre irány haza! Az a biztos.

December 7-én gurítottak haza, már megvolt a kerekesszékem és a saját járókeretem. Nem részletezem a segédeszközökkel való közlekedés szépségeit. Mindenesetre megfontoltam minden helyváltoztatást. Az nagyon bosszantott, hogy főzés közben a tragacsban ülve nem láttam bele a lábosba, vakon kevertem a rántást. Februárban végre megszűnt a többször visszatérő fosás, és elkészült az ideiglenes protézisem. Nehéz volt újra megtanulni járni, de sikerült. Persze ma is félek egy eséstől, kétségbeesetten kapálóznék segítségért, mint a felborított büdösbogár. A tavaszi kirándulásunkon már vezettem az autómat kézi kuplunggal, és jórészt állva mondtam a verseket a Petőfi-estemen.

 viharsarok2

A nyár végén elkészült a végleges protézis, ennek felöltése nehézkes, otthon a régiben szambázom, mert könnyen beleugrom, mint egy kalocsniba.

Szép ez a november, felkelek és járok. Bevásárolok, ha hívnak, kocsmába megyek. Vajon meddig? Féltem a jobb lábamat. Az volt a rosszabb.

Taki barátommal előszeretettel ugratjuk egymást jóindulatú gonoszkodásokkal. A fent említett kiránduláson például váratlanul így szóltam hozzá:

Takikám, neked csőlátásod van.

Mi van? – kérdezte. Erre felhúztam a nadrágszáramat, mely alól kivillant a műláb tokját és lábfejét összekötő nikkelezett cső. A fejét fogta. 🙂

 protézis

A napokban visszavágott. Köztudomású, hogy jó három évtizedet fociztunk heti rendszerességgel együtt. Szerettem vele, mert látott a pályán, és oda tudta rúgni a bőrt, ahova kellett. Erre azt mondja a pici szájával:

 – Mindig tudtam, hogy kétballábas vagy!

 – Mert?

 – Te mondtad, hogy váltogatod a protéziseidet. 🙂

 vihars3

Told, ki tudja, meddig tolhatod…

Takit az elmúlt héten köszöntöttük 66. szülinapján. Előző posztjaimra készülgetve találtam egy tündéri Weöres-kéziratot, a fotóját küldtem el neki szeretettel. Nagyon érvényes magamra nézve is! Itt is kiteszem, köszöntve vele minden 47-es barátomat.

w-vers

Katt rá!

A trafikmutyi visszanyal

Előző két bejegyzésem zsörtölődései után ideje hangot váltanom egy csöppet, mielőtt egy véletlenül erre tévedő új olvasó a blogtulajt gyomorbajos mizantrópnak találva a hátát mutatja, s eliszkol innen. Nem, kérem, a saját nemzeti mosolybolt továbbra is nyitva van, csak bizonyos környülállások okán takaréklángon üzemel, néha diszkréten homályos tejüveg mögé húzódik. De most vigyorogva kitüremkedik onnan, miként Juhász Feri bácsi az elvesztett Latinovitsot átkozódva sirató burjánzó képsorában a „csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből hagymásan kitolul”.

trafik

Eleddig fásult szkepszissel figyeltem a média rajzását a trafikügy körül, enyhén émelyegtem az újabb nyilvánvaló nemzeti átveréstől, ahogy az ellenőrizhetetlen pályáztatás során balkáni „egyszerűséggel” csokorszámra utat találtak a meghirdetett koncessziók, hogy is mondjam, érdekes kötődésű új tulajdonosaikhoz. Tessék-lássék sajnálkoztam a megélhetésük elvesztését nehezményező régi trafikosok sorsán, és megkeseredett a szám az osztás után azonnal törvényileg megemelt árrés hallatán. De kit érdekel ez a hisztéria?

trafikok

Ahogy korábban megírtam Füstbement… és Cigi és Facebook című posztjaimban, én 37 év kemény bagózás után három éve letettem a bűzrudacskát végleg. Jó, kellett hozzá némi nyitott szívműtét meg az azt körítő mizériák.

Azonban most megvilágosodtam. Nem a felelősséget elkendőző porhintés volt az illetékes elvtársak bizonyítványukat mentő magyarázkodása. Pedig azt hittem, én balga lélek! De nem! Ők ezt előre tudták! Meglepődve értesülök róla, hogy egyre több értelmiségi barátomat kínozzák az elvonási tünetek. Letették a cigit! Nemcsak józan előrelátásból, takarékoskodásból, hanem dühből. A harag néha jó tanácsadó! Szívből szurkolok nekik, én még ma is majd megvadulok egy szippantásért. De nem gyújtok rá, talán csak az utolsó kenetet követően, ha eszembe jut, és a lelki atyánál lesz cigaretta. Esélytelen. 🙂

Az országban az elmúlt két hónapban a dohánykereskedelem 38 %-kal esett vissza. Ez igen! Minden harmadik ember. Tudom persze, hogy sokan kínjukban csempészett ukrán cigit szívnak, de előbb-utóbb meg fogják unni a törvénytelen és szárított tevetrágya minőségű árut, és leteszik végre. Előre üdvözlöm őket a klubban!

A nagy dérrel-durral uniformisba öltöztetett árudák meg zárnak be sorban. A szív megszakad!

cigi

Úgy harminc éve két nagyszerű barátommal, Etával és Péterrel arról beszélgettünk egy pohárka ital mellett nagyban pöfékelve, hogy ki mikor kezdte a bagózást, meg milyen szörnyűségeket szívott azóta. Eta büszkén mesélte, hogy a csongrádi trafikban darabszámra árulták a füstszűrő nélküli Symphoniát, az volt a legolcsóbb, azzal kezdte. Felemlegettük, hogy milyen hegyeseket és leveseket tudtunk köpni tőle, ha a dohánymorzsa a szánkba került. Mezítlábas szimfinek hívtuk, metaforával jelezve a filter hiányát. A mindig visszafogott, de a nyelvi humorra és az abszurdra szintén vevő Péter ártatlan arccal megkérdezte harsányan csevegő barátnőnket:

–         Eta, szívtál-e már mezítlábas tuareget?

–         Azt ugyan nem, milyen az? – érdeklődött elkerekedett szemekkel az áldozat. Egy darabig egymás szavába vágva áradoztunk az orális élvezetről, amit az említett szakrális tárgy szájba vétele és leslukkolása okoz, Eta gyanútlan irigységgel hallgatta, majd kitört belőlünk a röhögés.

tuareg

A kedves tanító néniről tudni kell, hogy a testi fenyítés esküdt ellensége, tanítványait még szavakkal sem bántaná. Ellentétben a legjobb barátaival, jó pár hátast kaptunk, míg kiszedte belőlünk a tuareg szó jelentését. Azóta tudja, de minket emiatt megsorozott újra. A közismert székely közmondásban ki is cseréltem a medvét: A sör nem alkohol, az asszony nem ember, Eta nem játék. 😀