Elnöki országjárás

Tegnap este ismét felsivított bennem a szellemi közélet ostobaságát jelző belső riasztó. Pedig igyekeztem alaposan lebutítani az utóbbi időben, lábadozó embernek nyugalom szükségeltetik. Kezdődött azzal, hogy asszonkám egész este a számítógép előtt ült, valami statisztikai táblázatokat töltött ki, miközben ritmikus időközönként fel-felrikoltott felváltva szidva főnökeit, a főnök ellenőreit és az egész rendszert, mely arra kényszeríti, hogy pihenőnapján teljesen fölösleges adatokkal szenvedjen. Én szelíden közöltem vele, hogy ezek tulajdonképpen arra jók, hogy kimutatható legyen, miszerint az ő munkája felesleges. Erre szemei már szikrázni kezdtek, egy bölcs tanáccsal igyekeztem földelni a feszültséget: szarjon bele, hasaljon be fals számokat, aki azt átnyálazza, annak én is fényes nappal a Fő téren megteszem ugyanezt. Egész kulturáltan közölte, hogy aznap este a kommunikációt befejezettnek nyilvánítja velem.

M. lányom sem volt hajlandó mesélni. A háromnapos téli túrából cigányszagúan hazaesve csak annyit lökött oda, hogy csonttá fagytak, nem volt a szobákban fűtés, éjszaka meg a több szólamú fogvacogást egyik osztálytársa koloratúr szopránja színezte, aki sikítófrászt kapott valami álombeli fóbiától. Egyébként tök jó volt – és lefeküdt aludni.

Maradt a hűséges televízió, ő még szóba áll velem. Az első gyomorrángásig néztem a ”villát”. Szakmámból adódóan „pszichologice” szoktam bekukkantani a menetrendszerűen érkező hányingerig, mindig elcsodálkozva, hogy az ostoba, dölyfös agresszivitás mennyire képes ma is befolyásolni tömegeket. (Ejnye, rosszindulatú olvasó! Megint azt hiszed, hogy politizálok?) Mikor Béla ötödször hánytorgatta föl a kitűnő Olivérnek, hogy orvul megette a drága vajkrémjét (egyébként tényleg hasonlít a parlamenthez), inkább átkapcsoltam a királyi egyesre. Éppen kezdődött az izgalmas Szempont címet viselő közéleti magazin. Nosza, ez kell nekem. Kicsit megriadtam a szpíkert meglátva, a valószínűleg nagy tehetségű Gulyás István engem eddig harminc másodpercnél tovább nem tudott lekötni, az elegáns nyelvcsapásoknak soha nem voltam hálás közönsége. Hja, elengedhetetlen ma a „nyelvtudás”! Sebaj, majd a riportok! És hamarosan következett egy majd nyolc perces bejátszás, amit azóta sem tudok hová tenni. Az opus Schmitt Pál köztársasági elnök egy napjáról szólt. Szegény elnök urat újévi míves beszédje után (is) oly sokan támadták. Megyesi Gusztáv például a nyelvhelyesség iránti elkötelezettségét és az ennek ellentmondó beszédet hallva a Nemzet Golyóstolla címmel ruházta föl. Én – kicsit azért mosolyogva – próbáltam őt védeni más hasábokon. Nem ő a hibás, hanem a semmirekellő és tehetségtelen hivatalnokai. Na meg, aki megválasztotta. Innen is üzenem, vállalom az ingyenes korrektúrát. A jó pénzért fogadott főudvarmestert meg menesszék, tiszta haszon!

A filmet nézve először a hatvanas-hetvenes években éreztem magamat, mikor Moldoványi Ákos főkommentátor és a kamera elkísérte a népet megtekintő főmuftit az ország fejlődő zugaiba. Közben megcsodálták a sarjadó gabonaföldeket – kiderült, a nagy ember épp könnyített magán, miközben baljában a búzát morzsolgatta -, gyárakat látogattak megcsodálván a magyar ipar gigantikus fejlődését. Most Schmitt Pál is látni akarja alattvalóit, mert szavai szerint Budapest és Magyarország is más, mint azt a Sándor-palota teraszának impozáns perspektívája mutatja. Ja, meg Budapestről nem látszik az ország. Brr! Országjáró elnöki körútra indult tehát, ahova elkísérte a stáb is. A protokoll a megyeházán kezdődött ajándékokkal és kölcsönös, megbonthatatlan baromságoktól hemzsegő mondatokkal a rendkívüli közgyűlésen. Közben pikírt megjegyzés: Hogyan került a nép egyszerű gyermekeit reprezentáló népművészek közé a teknővájó? No nem azért, mert cigány, hanem veszélyes a szerszáma, és ugye a biztonság… Azért akad picikét cigányozó képviselő, mondván, a fákat orvul kivágják és eltüzelik. Aztán az elnök rendhagyó osztályfőnöki órát tart a gimnáziumban a magyar nyelv szépségéről. Ezt is gúnyos mondatok körítik. Kiderül, hogy naponta fél órát tárogatózik – mennyivel hangulatosabb lett volna újév hajnalán is ez! A gyárlátogatáson kipróbálja az új fejlesztésű elektromos biciklit. Hogy miért kell hajtania, az számomra rejtély.  A csúcs mégis a polgármesteri hivatal által meglátogatásra előre kijelölt kisipari műhely, ahol három autószerelő dolgozik. A hivatalnokok megint jól dolgoztak. Nincsenek ám a falon a megszokott nagy méretű fényképek, melyeken kívánatos hölgyek kínálják felturbózott melleiket valamint fazonra stuccolt kissé már olajfoltos lágyékhajlatukat. Van helyettük egy kis felírás:

Ne csalj!

Ne lopj!

Ne hazudj!

Mert a Kormány

nem tűri

a konkurenciát.

Így. Tetszik! Az elnök kap még ajándékba egy belső, bacilustisztító légszűrőbetétet – talán a tárogatójára? – majd a nap végén kérdésre válaszolva kifejti, hogy amikor az ember dolgozik, és amikor jó híreket lát (sic), amikor jó szándékú emberekkel van körülvéve, az sosem fárasztó.

Bezzeg azt kitalálni, hogyan született ez a filmtudósítás, az roppant fárasztó. Gúnyos álorcában akart nyalni, vagy rajongó álorcában kicsúfolni? Vagy csak ennyire tehetségtelenül aránytévesztők az alkotók?  Vagy én vagyok ilyen reménytelenül hülye? Más vari…?

Tudom, tudom, húsvéthétfőn bemegyek önként a kórházba… Erről már csak holnap. 🙂

Reklámok

Hogy kerültem ide? #6

Azért valahol sejtettem, hogy katasztrofális állapotom nem jön rendbe magától csak úgy. Még a jól bevált lacikúra sem segít, amit a kollegináknak és itthoni …ináknak is rendre ajánlottam, mikor a szokásos vissza-visszatérő torokgyíkjukat próbálták helyrehozni holmi színes fantázianevű placebo-főzetekkel (sorry, kedves ACC, Neocitran és így tovább). Módszerem lényege: megiszom fél deci rumot, közben fél liter bort felforralok, teliengedem a kádat jó forró vízzel. A vízben dagonyázva elszürcsölöm a forralt bort, és jó fél óráig izzadok, a végén úgy nézek ki, mint a klasszikus Unicum-reklám.

unicum

Az influenzavírus ész nélkül takarodik a nem kívánt közegből!

Most azért a biztonság kedvéért felhívtam gimnáziumi osztálytársamat és barátomat, Andrást, akivel ugyan kölcsönösen elfoglaltak lévén már nagyon régen beszéltünk, de most szükségét éreztem a hangját hallani, elvégre ő az Uzsoki Utcai Kórház egyik belgyógyászatának Phd főorvosa, nevezzük ezentúl Tanár úrnak! (Lenyűgöz, ahogy doktoréknál milyen áhítattal mondják ki ezt a két szót, míg pedagóguséknál kis túlzással felér egy nyálsercintéssel.) Igaz, ő gasztro… ügyekben világhírű, de hátha konyít valamit a pejslihez is. Mikor beolvastam neki elbocsátó szép üzenetem sorait, éreztem a „fejcsóválást” a hangjában. Felszólított, ha baj van, húzzak be az osztályára villámsebesen.

Nekiláthattam hát az ünnepi előkészületeknek. Nálunk ugyanis én vásárolok, és én (csak én) főzök. Szeretek is, és szerénytelenség nélkül mondhatom, tudok is jól főzni. Ezeket hallva társaságban a hölgyek általában leplezetlen irigységgel szoktak a feleségemre nézni, aki ekkor egyrészt kifejti, hogy a körülmények ilyetén alakulása nem az ő érdeme, én önként és kéjjel…, másrészt nem biztos, hogy megéri. Ilyenkor nyilván általa kevésbé díjazott tulajdonságaimra utal. Ínyesmesteri szakértelmemre referenciát közvetlen szeretteimen kívül jó kéttucatnyi fiatal adhat, akik nyaranta egy hetet töltenek kis bakonyi táboromban, ahol némi lelki táplálék mellett néhány segítőmmel együtt a testet is jóllakatjuk. A menüt azért már nem részletezem.

Előző bejegyzéseimre érkeztek aggódó és együtt érző hozzászólások. Tulajdonképpen hálásan fogadom ezeket, mégis fontosnak tekintek előre(hátra)bocsátani valamit. Mielőtt húsvéthétfőn kórházba vonultam volna, gyorsan tisztáztam magamban a jövőt: jelen állapotom miatt annyira sajnálom magamat, hogy nem engedhetem meg mások sajnálatát.

Csak jó kedvvel, a nyomorúságomat megmosolyogva élhetem túl méltósággal!

Ehhez végig tartottam magam. Novemberben, mikor belekóstoltam a Facebook-őrületbe, megtiltottam barátaimnak a „hogy vagy (pláne hogy tetszik lenni)” kérdést. Mi mást válaszolhatnék erre? Szarul!

Megüzentem az örömhírt: egyszerűen VAGYOK – (ERGO COGITO)!

Hogy kerültem ide? #5

sziv.jpg.ashxA halálos ítélet kihirdetése után a jeles szívgyógyász ragaszkodott ahhoz, hogy azonnal keressem föl a röntgenosztályt mellkasomat átalvilágítandó, tekintettel arra, hogy tüdőmet meghallgatva jelentős mennyiségű folyadékot vélt benne felfedezni. Szerintem a „kardiomókusok” (lesz még hozzájuk némi szerencsém) fonendoszkópja sokkal érzékenyebb holmi háziorvosokénál, nyilván nem kínai termék. Végiggondoltam a dolgot, nagypéntek lévén miért ne teljesíteném a derék tudor utolsó kívánságát. Jézus már úgyis meghalt a kereszten, ennyi szenvedést én is kibírok. Büszkén bólintottam, hiszen felötlött előttem az előző éjjel, amikor korábban soha nem tapasztalt sikerrel valósítottam meg a nagycsütörtöki virrasztást. A gecsemáni kertben azon a nyomasztó éjszakán példát vehetett volna rólam Péter, Jakab, János s mind, akik aludtak a Mester kérése ellenére. Igaz, nekik nem volt annyi víz a tüdejükben.

A röntgen várója kihalt volt, mint a nagykocsárdi állomásé (lásd Dsida: Nagycsütörtök), s ekkor először történt velem csoda az agyonszapult és elhanyagolt egészségügyben. A röntgenvizsgálatok ugye mindig úgy zajlanak, hogy egy tenyeres-talpas asszonyszemély beterel a vetkőzőbe, kiválasztott részedet a gép fókuszába állítva eltűnik az ólomfal mögé, s onnan dirigálja még a lélegzetedet is. Már ez is személytelen, hát még a lelet. Ki látta már azt a röntgenorvost, aki a leletet kiállította neki? Általában a fent említett smasszerina kaffantja ki a nevedet, s megfelelő reagálásodra a kezedbe nyomja kegyesen a pillanatnyi jövődet erősen meghatározó papírt. Én most, életemben először láttam, sőt…

Elég hosszú várakozás után nyílt az ajtó, s egy alacsony, bubifrizurás, jó harmincas hölgy lépett ki rajta. Mélybarna szemével körülpillantott, és a nevemet mondta. Odaléptem, hogy rutinszerűen átvegyem a nála lévő borítékot. De nem azt adta, hanem bal kezével melegen megfogta jobbomat, és így szólt:

-László, nagyon vigyázzon magára, maga nagyon beteg! A leleten részleteztem.

Döbbenten álltam. A tündérnek megcsillant valami a szemében, gyorsan kezembe gyűrte az elmondhatatlan színű (khaki?) papírtokot, és lehajtva fejét visszasietett az ajtó mögé.

Felocsúdva megnéztem a negatívot. Sokat nem értek hozzá, de a tüdőm alsó része gyakorlatilag nem látszott.

A kardiológiára visszatérve benéztem néhány kórterembe. Zsúfolva voltak ágyakkal, ahogy anno anyám idejében volt. Hosszú évek rengeteg délutánját töltöttem itt gyermekkoromban, amikor még meg volt szabva a látogatási idő. Most több népes romacsalád karattyolt jó hangosan a folyosón. Így aztán bármilyen erőszakosan igyekezett ecsetelni ismét az orvos állapotom súlyosságát, én csak a nyilatkozatot követeltem, melyben a meggyőző érvek ellenére kijelentem, hogy a kórházi kezelést nem veszem igénybe, saját felelősségre otthonomba távozom.

Ki gondolta még akkor, hogy a visszautasított első kórházat még öt követi?

Hogy kerültem ide? #4

Jól van, itthon vagyok! Itt sem működik minden tökéletesen. Este az olvasottságot számláló széljegyzeten minden cím mellett nulla állt, ma meg eltűntek korábbi bejegyzéseim tekintélyes (a százat alulról súroló) adatai. Felbosszantottam valami szervert?  Tojni rá, nem kiszavazó show ez. Az egy kicsit bosszant, hogy a szöveg mellé ügyetlenkedett képek elcsúsztak, felborult ezzel „tudatos szerkesztői koncepcióm”! Mi van, itt már életbe lépett az új médiatörvény? (Most válaszoltak a hibajelentő emailemre, hogy egy fejlesztés miatt egy-két funkciót visszavettek, hamarosan helyreállítanak mindent. Nyugtával dicsérjem a napot!)

Elindultam tehát a körorvoshoz. Szándékosan nem használtam a háziorvos kifejezést. Az én szókincsemben a házi jelző mindig az utánozhatatlan, különleges, nagyszerű szinonimájaként szerepelt. Házi kenyér, házi pálinka (hp – nem tévesztendő össze a hülye p..a értelmezéssel, netán a kibernetikai mamutcéggel), házi disznótoros (jaaj, hurka-kolbász-disznósajt-töpörtyűűű – még így fél lábon is elmegyek érte a világ végére is, csak üzenjetek), házi savanyúság, házi nyúl (őt más kontextusban szoktuk használni); mind-mind kívánatos részei az életnek. Na de az én doktor nénimre ez egyáltalán nem mondható el. Nem empirikusan persze, hiszen egyik focista haverom szerint ma is „finom falatnak számít, nyaminyami”. Tulajdonképpen eddig én is meg voltam elégedve vele: bármilyen kívánsággal fordultam hozzá, kezdeti tanácstalanság után mindig helyeselve teljesítette. (Bár a nejem őnagyságáról lehetne elmondani ugyanezt!)

Most például elég határozottan kijelentette – hiába, ő is öregszik – fulladási zavaraimat hallván, hogy nincs itt semmi tüdőgyulladás, csak egy agresszív vírus lehet a baj okozója, egy hétig ne menjek dolgozni. Kivételesen nem is esett nehezemre otthon maradni, mert egyre gyengébb lettem, úgy vettem a levegőt mint a Csillagok háborújában az a csúnya arctalan bácsi, akinek a nevét most nem kísérlem meg leírni, magyar hangja Verebes István. A legszörnyűbb az volt, hogy éjszaka nem tudtam aludni, mivel fekvő helyzetben végképp fuldokoltam, és gyötört a korábban sosem tapasztalt halálfélelem. Nagyböjt lévén hörögve imádkozgattam a sötétben a hajnali órákban, enyhe önelégültséggel gondolva arra, hogy kicsit a lányaim nyomába léphetek. Ők ugyanis nagy lelkek, például nagyböjti időszakban önként vállalt böjtjükben negyven napig lemondanak mindenféle édességről. A nagyobbik kezdte, később a kicsi – 18 éves – is csatlakozott hozzá, ő inkább esztétikai megfontolásból. Azért a szombati foci utáni kocsmázásra elvonszoltam magam, és büszkén üzentem 82 éves öreg barátomnak, a plébánosunknak, hogy működik a lelkület. A virágvasárnapi misén már nem voltam ott. A húsvéti ünnepekre még televásároltam a hűtőt, de mivel mellkasi fájdalmaim is voltak, utam ismét a rendelőbe vitt.

A doktornő most sem hallott semmit, mégis felvetette, hogy próbáljam meg a kardiológiát. Így aztán nagypénteken megjelentem a Szent István Kórház kardiológiai ambulanciáján, ahol már mindenki lázas hangulatban készült a közelgő ünnepnapokra. Magam is úgy gondolkodtam, hogy letudom gyorsan a vizsgálatot, s megnyugodva hazamegyek, ahol meghallgatom gyorsan valamelyik Bach-passiót. Az EKG-n túljutva beszólítottak, ahol a leletet néző kardiológusnak elnyúlt az arca.

-Uram, ön most azonnal befekszik az osztályra. Ön vagy átesett egy infarktuson vagy előtte van! Bármelyik pillanatban meghalhat!

Egyetlen dologtól ijedtem meg ekkor. Mi lesz a többiekkel otthon az ünnepek alatt nélkülem? Hogy saját felelősségre hazamentem-e, azt majd legközelebb…

Hogy kerültem ide? #3

Kicsit fáradnak az ismerős olvasóim, vagy szörnyen elfoglaltak holmi nosztalgikus poénfüzéreket folyton olvasni. „Nyugger” barátaimnak meg nincs netjük, mondták, írjam le nekik kézzel, netán olvassam föl, be is jöhetnek egy pohár borra. Ez jól is hangzik, csak a katapult gombja az ő kezükben van, én meg szörnyen undok tudok lenni, ha jobb dolgom is akad, kész a konfliktus. A bort azért kibontottam…

Örömömre akadt néhány az oldalamra akadó ismeretlen olvasóm is. ( Dadog ugyan, de működik az önreklám. 🙂 ) Ha másért nem, az ő kedvükért vissza kell térnem a címben felvetett kérdésre, ahogy korábban meg is ígértem. Ehhez a mesémben most egy évet kell visszafiatalodnom. Így is ötvenes – borzalom!

Az döbbentett meg először igazán, hogy a gyerekek között is érzem az ólmos fáradtságot. Évek óta tapasztaltam a fizikai romlást, de, ha beléptem az osztályba, elmúlt. Hatott a munkanarkó. Este meg némi „higító”. De a levegőm is kezdett fogyatkozni, alig vártam, hogy lerongyolhassak a másodikról a szabadba az elmaradhatatlan cigarettámért. (Az értelmiségi öngyógyítása: jogos a gúnykacaj!) Gyűrtem tovább az ipart, abban a tanévben a munka mellett 180 óra továbbképzésen szilánkosodtak az idegrostjaim egy oktatási pályázat megfontolatlanul kapkodó, ostoba végrehajtása miatt. Ahhoz voltam szokva, hogy a harminc éve meglevő és egészen jól viselt diabéteszem mellett egy következményként meglévő kis lábfekély kivételével engem a betegségek kerülnek, erős vagyok, mint a vas. És egy márciusi reggel alig tudtam felkelni. Kapkodtam a levegőt, mint a tömött lúd, a közeli bolt megközelítésekor harminc méterenként meg kellett állnom, hogy tovább tudjak menni. Felrémlett bennem, milyen értetlenül néztem jó negyven éve szegény édesanyámat, aki súlyos szívbaja miatt hasonló tempót diktált tizenéves fiának, és aki úgy csúfolta meg gyilkos betegségét, hogy csak azért is megvárta a halállal egy szem gyermeke nagykorúságát.

Elindultam hát a körorvoshoz, és ezzel elindult egyéves kalandozásom a magyar egészségügy korhadékszagú bugyraiban.

(A türelmetlenek kedvéért zanzásítva: Mesehősünk különféle bonyodalmak után igazi embert próbáló küzdelemben győz ugyan, de a királylányt és a fele birodalmat még nem birtokolhatja, ezért most jobb híján blogot ír nektek, na.)

Aki egy kicsit részletesebben kíváncsi a történtekre, az jöjjön holnap is, szeretettel várom. Sokan legyetek! 🙂

Kalapács

légkalapácsMa délelőtt József Attila Nem emel föl című versével és az azt elemző esszével szerettem volna dolgozni. A költőből utolsó alkotói korszakában kiszakadó bensőséges nyelvezetű és döbbenetes erejű kitárulkozás minden sora egy-egy segélykiáltás.

Most az enyém is az, mert fölöttünk a második emeleten a ritka rokonszenves fiatal házasok – barátaink – felújítják a lakásukat. Ahol lehet, ott a közfalakat is kibombázzák, nyilván az életteret növelendő. Üdvözlendő a szándék, a panellakás apró celláiban az ajtót is magára záró és a közösségi portálokon kétségbeesetten közösséget kereső mai városlakó kozmikus magányát kívánják elkerülni. Na, de a fejemen keresztül! Valami hipiszupi légkalapács órák óta alig másodperces szünetekkel bontja a falat és az idegrendszeremet. Képzeletem plazmatévéjén Karinthy Utazás a koponyám körül című műve rajzolódik ki, amint a fúró éppen lékeli a koponyát bele-belekapva picit a lágy szövetbe is. Na nem, ezt nem lehet! Ez már a huszonegyedik század! Hová bújjon itt egy EMBER?

Végre csönd.  Nem kell a stresszoldó narkó, a tabletta, az összekócolt neuronok hihetetlen gyorsan elrendeződnek, kisimulnak. Elég a csönd. A bántó hanghullámok fizikai fájdalma szempillantás alatt elillan.

Jaj, de a lelki „légkalapácsok”! Szeretteinktől egy megfontolatlanul kiejtett szó, egy rossz pillanatomban szeretetlenségnek érzékelt elutasító gesztus, tréfának szánt beszólás. Mennyi kicsinyes és ostoba vita, mely képes fekélyessé mérgezni kapcsolatokat. És ezek a lelki sebek milyen nehezen múlnak, ha egyáltalán múlnak! Okosabbat nem mondhatok, mint korunk lantosa, Pici bácsi: „Rozsdás szög van a szívemben, és a kalapács ott van a kezedben, a testem is fáj, a lelkem is fáj, jó lenne végre egy pici szünet már, kösz szépen, ez nem is olyan jó. …én téged akarlak, és semmi kalapács…”

Az utolsó két szóban, azt hiszem, megegyezhetünk…