Ez a parancs, érik a barack

szénégető

Ahogy a túlhevült boksából ki-kicsapó lángot taposással és néhány szívlapátnyi földdel móresre tanító szemfüles szénégető, olyasféleképpen próbálom a pipától eldurranni szándékozó agyamat csitítani a fegyelmezettebb testrészemmel, a kezemmel. Azaz guvadó szemmel ülök a monitorra bambulva, jönne belőlem a kígyó-béka, de okos kis praclim feltételekhez köti a munkába állást:

– Hohohó, kisbarátom, csigavér a löttyössel! Érdemes ezzel rongálnod a kiadós lakatosmunkával helyrepofozott, de kíméletre szoruló karosszériádat? Na nem!

– Nem hát! (Ez utóbbi a legundokabb magyar szó /itt partikula/, ebben a mondatban nincs igazán jelzésértéke. Bár azt szeretem, ha vakargatják. Egyébként a ~am közepére kívánom. Most jut eszembe: a játékra okot adó azonos alakúság mégis érdekessé teszi. Csak a rossz diákszokás riaszt, a bizonytalanság azonnali jelzése a mondat elején.)

A napi politikához tehát önvédelemből próbálok úgy viszonyulni, mint a mesebeli halvérű király, aki kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt ő el ne higgye. Mondhatnak bármit, mindent elhiszek, a lány meg marad. Elhiszem a rezsicsökkentést, ha nem is érzem. Elhiszem, hogy az árvizet is a Bajnai-legények okozták. A trafikmutyit is, bármennyire hihetetlenül hangzik. A szabadságharcot Európa ellen. A gránitszilárdságú alkot alaptörvényt. Őszödöt, Sukorót ki ne felejtsem, mert kapok a pofámra! Elhiszem a zsidó világuralmat, a sumér-magyar rokonságot, a fényevő Pataki Attila varangyait, a rák újra és újra megtalált biztos gyógyszerét, a magyar futball feltámadását…

– Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném.

Mikor azonban a ravasz legény ledisznópásztorozza a felség öregapját, az feledve tervét tajtékozva hazugot kiált, úgy akad ki az én türelmem jól szabályozott pillangószelepe, ha a kultúra, az oktatás, a művészetek irányítói részéről a hejderutyutyu meg a bakfitty a legintelligensebb megnyilvánulás. És itt nem a jó miniszterelnöki megbízott cizellált melegezésére, a közoktatási államtitkár asszony meg főtankeres famulusa hipokrata bizonyítványmagyarázatára gondolok a felmelegített Klebelsberg-kultusz védelmében (szegény Kuno, semmiről sem tehet), nem az emberi erőforrások felkent és nagytiszteletű miniszterére. Alább adom.

Ki volt az a búbánatos, domboldalakon legelészgető hatökör apparátcsik, aki a mai megemlékezés napjára ezt a fércművet rendelte és elfogadta? Vagy kuratórium? Kodály és Bartók országában? Csodálatos költőink, íróink nyelvén! Élnek még sokan. Nem vállalják? Sebő, a Kaláka, a Kormorán, Szörényi-Bródy, Dusán… Simon L. László, mennyire hiányzol!

És ezt énekeltetni kell a gyerekekkel, akár nekünk régen a „mintamókust” meg társait. Írástudók, hol vagytok? Az én gyerekeim ezt nem énekelnék, akkor inkább a ByeAlex, akinek farkas a leendő anyósa!

Megnyugszik bennem a varacskos disznó, nem foglalkozom vele tovább, bár terveztem egy boncolást. Minek? Aki nem tud róla, ne is tudjon! Figyeljen továbbra is az értékekre! Akit érdekel a hétköznapi groteszk, a különféle színvonalú internetes írások közül olvasásra ajánlom a szlovákiai magyar író, költő, zenész, Ardamica Zorán ragyogó elemzését itt.

Bejegyzéseimet gyakran illusztrálom verssel. Na, ez nem az, csak egy másolt darab a fent tárgyalt fércműből:

„Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég. Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk! Érik már a barack, áldott föld gyümölcse”.

 

Kaptam még két  zenés mémet, az első kicsit ízléstelen, a másikon jól szórakoztam, pihentagyú a pasi, de mégse ágyazom be, annyit nem ér. A linkre kattintva stb. 🙂

(Végig azon szórakoztam, hogy elsüthetem-e azt a morbiditást, hogy csak egy lábbal tudok a talpatokra lépni. Hehehe, nem tettem. Zárójel nem játszik.)

Beállhatnék magam is a sorba, mikor az ízlést osztják. Most iszom egy jó deci barackot, én így táncolok. Aztán jövök hamar a viharsarki beszámolómmal.

Reklámok

Egy kirándulás képei

A szombat érdekesen indult, de ehhez el kell mesélnem egy korábbi történetet.
A nyolcvanas évek végén Eta barátnőmmel úttörők voltunk egy azóta közismertté vált pedagógiai innováció, az ún. erdei iskola hazai meghonosításában. Ennek lényege az, hogy egy hétre elutazik az osztály egy vidéki objektumba, és a padban tanult verbális ismereteket a természeti környezetben empirikusan megtapasztalják a csemeték. Közben kézműveskednek, a kirándulásokon önállóan tájékozódnak, a történelmi és képzőművészeti ismereteik bővülnek, az esti „mesékbe”, beszélgetésekbe nyűg nélkül csempészhető az irodalom és az indirekt közösségalakítás. Gyakorlatilag minden évben részese voltam egy ilyen eseménynek elsősorban vezetőként, de – mivel jónéhány kolléga átvette a pályadíjnyertes koncepciónkat – olykor „sameszként” (kísérőként) is. 2006-ban merészet gondoltunk Ildivel, egy másik kollegina-barátosnémmel: az azóta már érettségizett kedvenc osztályommal hetedikes korukban egyhetes csillagtúrát teszünk a Balaton-felvidéken. A bringák a gyerekekkel vonaton jöttek Zánkáig, onnan kerekeztek Szentbékkállára, a szállásra. Én gyerekkoromban nagyon szerettem bicajozni, de csak annyit, amennyi éppen jól esett. A hosszú kerékpártúrákról hamar leszoktam, valahogy jobban suhant a motorom, és a déli féltekémet sem törte föl az idióta, körte alakú kemény nyereg. Így aztán nem alakult az ősmagyarok nyereg alatt puhított lóhúsának inverze: a nyereg fölött keményített lászlóhús. (Na, ezt olvasva megint szörnyülködve marháznak le az én drágáim! Némi joggal.) Megvalósult viszont a kitűnő Sándor Gyuri szállóigévé vált, ma is aktuális társadalombírálata: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek, én kerékpárral megyek.” Azzal a különbséggel, hogy itt Ildi hajtott elöl, hátul egy régi barátja, aki nagy kirándulóként vállalta a konvojzáró kerekes hálátlan szerepét, én a Suzukimmal „kerekeztem” a mezőny mögött, ahogy azt a Tour de France-on szokták a nagyok. A csomagtartóban lapultak a hátizsákok, esőkabátok, üdítők, energiapótló édességek; a tetőcsomagtartóra pedig két drótszamár is felfért esetleges meghibásodás, sérülés, betegség esetén.
Egyik nap Nagyvázsony volt az úticél, ehhez a Káli-medencéből át kell kelni a hegygerincen az Eger-patak völgyébe (a kapolcsiak Sédnek nevezik, újabban Művészetek Völgye). Ezt közúton csak hatalmas kerülővel lehet megtenni, spórolva a kilométereket kerestünk hát a turistatérképen egy erdei utat.  Gyanútlanul döcögtem a pajtikák mögött, északnak elhagyva Balatonhenyét a rengeteg erdő sűrűjében találtam magam. Gyorsan lassultam, a csapás egyre szűkebb lett, a gödrök egyre nagyobbak. Mivel előző napokban nagy esők hulltak, a pocsolyák mélységét nem is láthattam. Elég az hozzá, hogy az erdő kellős közepén a szegény, szerencsétlen Laci bá’ annak rendje és módja szerint beragadt a sárba. Se té, se tova! A barátaim a dedekkel már kanabokán jártak. Talán ma is ott élnék bakonyi remeteként bogyón és gyökereken tengetve életemet, ha nincs a technika vívmánya, a mobiltelefon. Egenám, de ippeg nem volt térerőm. Gyalog indultam egy magaslat felé, ahol végre működött a mobil, sikerült szólnom a már Kapolcs közelében tartó társaimnak. A hímneműek hősiesen visszakrosszbicikliztek, és önfeláldozó munkával kitolták a dagonyából az egyéltű járgányomat. Aztán nagyot röhögtünk, mert a kipörgő kerekek által (is) felkapott sártól mindenkinek egyszínű lett a nadrágja kötésig, némelyek a szemüket is törölgették, én a hála vidám könnyeit. Aztán elváltunk, nagy kerülővel csatlakoztam hozzájuk a Kinizsi-várnál.
Az autóstérképek ma sem mutatnak átjárást a hegyen, de a tervezésnél a google-os útvonaltervező váltig utat jelzett Mindszentkálla és Hegyesd között. Korábbi kudarcomat feledve arra vezettem hát a hat autóból álló konvojt. A falut elhagyva oszladozni kezdett a magabiztosságom, többször háromfelé ágazott a földút, a térképeken ennek semmi nyoma. Zoli – akinek az Audijában GPS navigál – utólag mondta, hogy a kütyüje néhol nem is jelzett utat. Azért jött mindenki szép lassan, bár egyre nagyobb lett a sár. Béla Astrája egyszer beragadt, a mögötte jövők kitolták. Már nagyon féltem, hogy durva anyázásoknak válok céltáblájává, mikor végre aszfalthoz értünk. A hegyesdi kétlyukú míves kőhídnál álltunk meg, egy rossz szót sem kaptam, és a bűnbánatomban beígért kocsimosatás költségeit sem kérték el.

Kép 027

Alul eszmecsere a kőhídon Nepomuki Szent János szobránál, magyarázhat a tanár úr, van ennél érdekesebb is… 🙂

a hídnál

Taliándörögdön megnéztük a Szent András templomromot, aztán Ajka előtt nyugatnak fordulva szomorúan láttuk, hogy az út széle csupa vörös az ülepített vörösiszap szél által hordott porától. Kolontár előtt nyomasztó volt az iszaptározó több tízméteres gátfala mellett elgurulni. A falut és a szomszédos kisvárost, Devecsert viszonylag szépen helyrepofozták, csak néhány mementóként meghagyott házfal idézi föl a másfél évvel korábbi pusztítást. Egyébként itt minden a tragédiáról szól, az Esterházy-kastélyban üzemelő könyvtár munkatársa sem az épületről beszél, hanem arról, hogy mi van ma is a helyiek lelkében. A kocsmában is hasonló interjúkat készítettem, ahová a testi állagomat feljavítandó egy feles Unicumra betértem.

A ledózerolt házak helyén kialakított park tiszta tóval

Aztán indultunk a Marcal-medencébe, a Somló oldalában lévő Szent Margit-kápolnához, ahonnan a csapat felkutyagolt a hegy csúcsán lévő kereszthez és kilátóhoz.

somlyó

Somló vára a kereszttől

Én addig szunyáltam egy egészségügyit a hanyatt döntött anyósülésen. Jó óra múlva a legfrissebbek már hozták is az egyik pincében vásárolt juhfarkot egy pillepalackban. Iható volt, bár kissé savas, az előző nap kissé túlterhelt gyomrocskám inkább a seritalt kívánta.
Iszkázon álltunk meg ezután, ahová a csapatot régóta szándékoztam elvinni. Nagy László szülőházánál egy rendezvénybe futottunk bele, a Nagy László-emléktúra részvevői üldögéltek a kertben. Ennek ellenére szívesen fogadtak minket, az emlékház megtekintése után az én fáradtnak tűnő csapatom gyermeteg lelkesedéssel vetette rá magát a kert aljában kikészített ijakra, és a költő fiának, Nagy Andrásnak útmutatása alapján élesztgették eddig megbúvó szittya ösztöneiket. Alig tudtam indulásra bírni az önfeledt ötveneseket, hatvanasokat. Na meg az ifjakat…

 nagy andrás

Vendéglátónk Nagy András, a költő fia

Este a szálláson közkívánatra megtartottam a már szintén hagyományos irodalmi estemet. Gyakran a tájhoz kötődő szerzőtől szoktam előadni, de mivel tavaly Nagy Lászlót kipipáltuk, most úgy döntöttem, egy tősgyökeres pesti szerzőt húzok elő a kalapból, elvégre Pestre alig-alig kirándulunk. Karinthy Frigyes néhány humoreszkjét mondtam el – a Halandzsával most nyert fővárosi ötödik helyezést egy tanítványom – valamint az Így írtok ti kötetből néhány irodalmi paródiát. Az arcokból ítélve nagy sikerem volt, idősek és fiatalok is lelkendeztek, hogy mennyivel nagyobb élmény ezeket élőben hallgatni, mint olvasni.
Határozottan sikeres nap volt!

 

Ó, a Balaton… (4. Az affér)

A gimnáziumi vitorlástúrákra emlékezést egy olyan történettel zárom, melyre cseppet sem vagyok büszke, bár a későbbi tanári habitusom kikristályosodásában jelentős szerepe lehetett mind a pozitív, mind a negatív mozzanataival.
A jó Miska bácsi – egyik örök példaképem – hatvanegy évesen már nem vállalta az igen fárasztó túravezetést, fiatalabb rendtársaknak próbálta átadni a lelkesedését és ezzel együtt a feladatot. 1977-ben frissen érettségizve vettem részt az utolsó közös vitorlázáson. (Később is mehettem volna öregdiákként, de akkor már mindennél erősebben igényeltem a hölgytársaságot, egy bejegyzést az is megérne, hogy miért nem lettem magam is szerzetes. Sejthető… Höhöhö, most már mennék!) 🙂

A nemrég diplomázott F. tanár úr lett vezetőnek jelölve, mi Lupusnak neveztük, a gyakorló tanítását fizikából velünk abszolválta, a tárgyból nála semmit nem értettünk, de néhányunkkal hosszú és ragyogó esti beszélgetéseket folytatott a művészetekről, elsősorban az irodalomról. (Mellesleg két évvel később ő esketett minket asszonkámmal, s esztendő múltán elsőszülött lányomat ő keresztelte. A rendszerváltás után ő volt a keresztény iskolák fő koordinátora, majd igazgatója lett a magyaróvári giminek. Szörnyű hígulás, az újrainduló iskolákban csak egy-egy valódi piarista van, általában ők a direktorok!) A szelíd lelkületű Lupus hórihorgas, igazi alföldi parasztgyerek volt, vizet csak vödörben, teknőben és pohárban látott, fogalma sem volt a hajózásról, nem is tudom, hogy szerezhette meg a vízi jártasságit. Jellemző rá, hogy az első ebédünkkel, egy jóízűre sikerült lecsós tarhonyával a délutáni, kissé hullámosnak bizonyuló menetünk alatt szürkészöld arccal kihajolva a hajóból a halakat kényeztette. Pedig sosem horgászott.

 sudár

Bő szélben nem is egyszerű…

 kúp

…esetleg így, de ez macera!

Éppen ezért Kovács úr elküldte vele az akkor negyvenes évet taposó T. tanár urat, akit sziporkázó elmével és kiállhatatlan, rabiátus természettel áldott meg a sors. A magyar- és erőszakos Ervin érdekes figura volt, durva cinizmusát és szarkazmusát körömhegynyi önirónia sem enyhítette, a zsenge kamaszlelket teketória nélkül taposta a padlóba. Tíz évvel később el is tiltották a katedrától az ismétlődő balhék miatt. (Két éve temettük, Isten nyugosztalja, egészséges ember az Úrhoz hasonlóan megbocsát, ha nem is könnyen, én is sokszor idéztem Somlyó György elgondolkodtató sorait:

Mese arról, ami elmesélhetetlen

Meg kell már végre értened, hogy sem ősatya nem vagyok, hogy büntessek,
sem isten, hogy mindent meg tudjak bocsájtani.  )

versenykalózA Fiastyúkon egyedül az én későbbi egykomám, Janó tudott bánni a hajóval, kényeztették is rendesen. Én a Szél-hámos nevű versenykalózban szintén vén tengeri medvének képzeltem magam a két kezdő másodikos társaságában, egyikük később az Első emelet nevezetű együttes menő basszgitárosaként vált ismertté. Történt, hogy a badacsonyi kikötésnél a mizantropikus Ervin legott felkereste régi papcimboráját, a tomaji plébánost.

kannaPirospozsgásan, csacsogva tért vissza a flottához egy tízliteres műanyag marmonkannát cipelve. A kikötőben akkor még kevés hely volt, nyugalom meg egyáltalán nem, hisz a rablósoron mattos tekintetűvé ittasodott tántorgó kurafiak rendre odahánytak, olykor a sorakozó hajókat sem kímélve. Szedtük hát a horgonyt, s a kellemes kettes nyugati szellőben Tihanynak fordítottuk a hajó orrát egy hangulatos éjszakai vitorlázás reményében. Még derengett némi világosság, észrevettem, hogy a vezérhajó kokpitjének ülésén meg-megdől a fent említett kanna. Közelebb csobogtam, és megemlítettem az egyenlő elbánás elvét. Ervinnek az aranyló olaszrizling ekkora már a szívét is bearanyozta, átdobatta velem a majd háromliteres hajókulacsot. A biztonság kedvéért a legénységem kulacsait feltöltöttem vízzel, nehogy már szomjan haljanak, s a „tankerhajó” mögé osonkodva megkaptam az üzemanyagot. Mi tagadás, jóféle bort kortyolgattam. A fiúk nem kértek, mondtam is nekik, így legalább nem megy pocsékba. Leültem a farba a fenékdeszkára, lábam között lapult az „anyatejes” kanna, a sottokhoz (vitorlakötél) nem kellett nyúlni, hisz kényelmes raumban (háromnegyedszél – a menetirányhoz képest 120 fok) utaztunk, az irányt a hónom alatt lévő kormányrúd segítségével a felsőtestem mozgatásával szabtam meg. Erre mondhatjuk, hogy Ábrahám ölében… Néha eltávolodtam a többiektől, ilyenkor elpöfékeltem egy tiltott cigarettát, aztán utolértem őket. Odaát is terjedt a jókedv, népdalokat kezdtek énekelni. Nosza, ebbe mi is bekapcsolódtunk, s hogy ne legyen nagy a fáziseltolódás, egészen közel navigáltam. Igen ám, de az én hajóm sokkal gyorsabb volt, mint a többi, ezért szilaj kedvemben elkezdtem körbevitorlázni az anyahajót. Ezt mondjuk elég durva sértésnek, de legalábbis a tudás fitogtatásának tartják hajós körökben. A már kissé kapatos Ervin agyát is elborította a vörös köd, kiállt a hajóorrba, és az öklét rázva kezdett ordítozni felém, hogy ne tébláboljak előttük, mert így nem tudnak haladni. Nekem sem kellett több, a kötelező tiszteletet feledve blazírt pofával határozottan felszólítottam, hogy „aki hülye, ne jöjjön vitorlázni”, valamint elláttam jótanáccsal, miszerint agytolulás esetén hasznos lehet a fejre loccsantani egy hajóvödörnyi vizet. Képzelhetitek! A legenyhébb az volt, hogy kirúgat a gimnáziumból. Erre a szánalmas hörgésre már nem válaszoltam. Hajnali három körül kötöttünk ki Tihanyban, a beluga jó másfél órával később, mi már húztuk a lóbőrt. Hallottam, hogy a macskát kétszer is korán dobták ki, nem ért el a kötele a partig, vacakoltak a dokkolással egy jó órát még. Minek iszik, aki nem bírja?
Ervin dicséretére el kell mondani, nem hozta szóba többet ezt a mámoros éjszakát!
Nem volt igazam, ma már szégyellem! Arra vagyok büszke, hogy pályafutásom alatt soha nem történt velem még hasonló sem!

(Megint nincs pofám folytatni, de holnapután befejezem! Vagy nem… :-))

Rossz

a közérzetem. Nyilván fizikálisan gondolom elsősorban, hisz ezeken az oldalakon főleg a rajtam kézimunkázó egészségügyről meg a testi állapotaimról szoktam értekezni. Az ok most viszonylag könnyen magyarázható: pókerparti címmel „zúztunk” a péntek éjszakában a szokott baráti társaságommal. Közben az életet fenyegető kiszáradás ellen alaposan öblögettünk különféle hidroxilvégződéssel bíró és észterekkel bolondított folyadékokkal. Hajnali három felé – erősen nyerésben voltam – aztán a szervezetem jelzett: megállj, öreg hal már nem rakéta! Rosszul lettem, mint a kutya, sürgős ágyazást kértem. A társaság megszeppenve feloszlott, az egyetlen nőnemű, de ilyen alkalmakkor fiúsított barátosném, a nagyszívű és még nagyobb szájú Eta ijedten terített nekem ágyikót. Hamar kollabáltam, és kicsit megnyugodtam néhány óra alvás után, mert viszonylag jó kondícióban csoszogtam ki a mellékre, hogy az alkoholok lebontási fázisát némi anyagcserével megsegítsem.

Azóta egy kicsit többet lötyög a szívem, ez olyan, hogy érzed, hogy van, néha megszalad, aztán kushad kicsit, nem komfortérzés. Most, hogy Flóri meghalt, az itthoniak is kicsit jobban aggódnak az ilyen tünetek miatt, vasárnap éjjel arra ébredtem, hogy asszonkám matat a nyakamnál. Namia’ morgásomra szabadkozott, hogy olyan hidegnek érezte a karomat, amihez hozzáért az ágyban, hogy komolyan megijedt. Határozottan utasítottam, ha meghalok, se merjen ilyen hülyeségek miatt fölébreszteni. Egyébként tegnap Eta is bevallotta, hogy akkor éjjel lelopódzott hozzám, az emeletről, hogy ellenőrizze, lélegzem-e. A kutyafáját, régen de másért lopakodtak a csajok!

Hétvégi rekreációmat nem segítette a Császár nyilvános búcsúztatása sem. Az én ízlésemnek – és nagy valószínűséggel a főszereplőjének is – sok volt a csinnadratta. Rögtön végrendelkeztem is: ha már nem úszhatom meg, hogy unott pap temessen, legalább a hivatásos kántort ne engedjék a ravatalomhoz, mert menten felborítom a legnagyobb kandelábert. És az igazgató bácsim sem mondhat beszédet feledhetetlen drága halottunkról! (Kevesen tudják, de a keresztény temetéshez nem kell pap, mint például a szentségek kiszolgáltatásához.)

Na, eddig elvigyorogtam valahogy, de tegnap a lelkiállapotomat tépázta és tetőzte néhány újabb dolog. Nem, megint nem tudok kussolni, ha a téboly a torát üli! És keblemre valamint kérdőre vonom kormánypárti barátaimat. Mert én nem a kormány ellenzéke vagyok, hanem a dölyfös butaságé! Ti hogy látjátok? Elfogadom, hogy a vörös gróf szobra csípi néhányak szemét. De akkor settenkedve el kell orozni a mások által tiszteletből odatett koszorút? Meg eltakarítani a (jó) szobrot? És akkor persze a József Attiláét is. Miért? Mert kommunista volt? Meg öngyilkolt? Ezt nem gondolhatjuk komolyan. Meg azt sem, amit szombaton az Echo TV-ben a löttyös indulatú és nagybajuszú házelnök mondott: azért kell odébb rakni, mert jelenleg a látogatók csak az alkotás egy részét láthatják. Meg odanyilatkozta, magamra vettem, hogy hisztériát keltek, meg hecckampányt folytatok, meg nettó baromságokat beszélek nettó rosszindulattal. Igen, drága jó házelnök Urunk, eddig azért tisztelt Laci druszám! József Attiláért akár hisztériát is keltek! Sántán is ott a helyem! És hűen követem a magamra parancsolt jelszót: Nem hörögve! Csakis röhögve…

Például azon, hogy az Új Színház igazgatói kinevezését már az is súlyos baklövésnek tartja, aki elkövette. Most igen kényelmetlen lesz kihátrálni belőle.

Kényszeredetten röhögnöm kell azon, hogy a nagy nemzeti összevonósdi játéknak új áldozatai vannak. A Nemzeti Galéria vagy a Szépművészeti Múzeum marad jogfolytonos? Mi ez a kultúrpolitikai őrület? Kinek érdeke ez?

Az igazi, szívből jövő röhögés akkor kapott el, mikor megnéztem az Alaptörvény Asztalának intézményét már nagy sikerre vivő tébolyult kormánymegbízott galériáját. Ahogy a tanítványaim mondják: besírtam. Nem a húszmilliót sajnálom rá, az nem sok. Egyszerűen én szégyellem magam! A nagy zöld kaméleon az arkangyal oszlopán a Nagy Imre-temetésen, a halál ágaskodó lovasa police felirattal, amint torkon döfi az angyalt a 2006. októberi lovasrohamon… Demszky keze meg belógatja a plecsnit a sarokban… A fakazettás templommennyezetek stílusában! Nem sorolom, nem is teszem ki erre az oldalra, itt megnézhetitek a „műveket”. Mi lesz, ha a nagy rendező-koordinátornak valaki megsúgja, hogy a projektje gúnykacaj tárgya? Talán a festők szándéka is ez volt?

Ismét töredelmesen kérek bocsánatot, ha a közéleti irgum-burgum hevületében bárkinek a meggyőződését ok nélkül megbántottam. Az általam használt jelzőket azonban bíróság előtt, sőt, barátaim előtt is vállalom. (Asszonkám szólt: maj’jól elvisznek…)

És most fölpattintok egy komlódzsúzkonzervet, és folytatom a tavalyi sztorimat. De talán csak csütörtökön teszem ki. Hacsak…

A jelszót meg nem feledni ám! 🙂

 

Coronaria bypass

Na, végre összegereblyéztem a lelkiállapotomat annyira, hogy nem hozok szégyent a blogom főcímére. Tulajdonképpen csak az olykor csikorgó humorérzékem  zökkenőmentes működését kellett biztosítanom némi olajozással meg a nap mint nap kapott ajándékórák tudatosításával. A fosásnak az emlékét is elfújta a szél. Mekkora öröm! A lábseb újra zárt, a fájdalom alig jelentkezik. Az ödémás duzzanat és a kis hatótávolságú, megfontolt sántikálás mennyivel csodálatosabb a féllábas mankózásnál vagy a kerekesszékben való dodzsemolásnál! A hivatástól való elszakadás már félig megemésztve. (A pótolhatatlanság tévhite lassan elmúlóban.) Ez is öröm! Hol a söröm? Mert még mindig meleg van. 🙂

Akkor ígéretem szerint folytatom a májusban félbehagyott profán passiómat:

Idő: 2010. szeptember 5., vasárnap

Helyszín: Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet, Szívsebészeti Osztály, Ferencváros, Haller utca

Szereplő(k): az élet mulandóságától berezelt én (meg az értem aggódó családtagok, a mostoha sorsú egészségügy hétköznapi hősei és kerékkötői)

Hosszú volt a hétvége, amit a szívsebész főorvos, Szabó J. Zoltán tanácsára az osztályon töltöttem. A hétfő reggeli műtétet biztosra ígérték, mert a ritka véremből (AB rh-neg.) nem kaptak elég utánpótlást, így a beavatkozáshoz beállították az egyetlen visszaforgató berendezést, a fene se tudja a nevét.

Azért a megfelelő folyadékpótlásért mindent megtettem magam is. Mindkét délután elsétáltam a Nagyvárad téri Lépcsősnek nevezett műintézménybe, és intragigálisan betöltöttem a szervezetembe három deci jófajta kadarkát. („…Szűd teljék meg az öröm borával,…”)A jóleső beöntést követően minden világosabbnak tűnt, és fütyörészve és cigarettázva sétáltam vissza a kórházba. Vasárnap estefelé csúnya viharral érkezett egy hidegfront. (Döbbenet, hogy egy évre rá meg fuldoklunk a melegtől!) Miután a bejáratnál vacogva elnyomtam azóta is utolsó elszívott cigarettámat, a kórterembe érve azt tapasztaltam, hogy melegek a fűtőtestek. Kellett is, mert következett a műtéthez elengedhetetlenül megkövetelt ceremónia…

De mielőtt ezt elmesélem, kötelező egy kis ismeretterjesztés a beavatkozásról. Érzékenyebb idegrendszerűek most gördítsenek a végére a kommentdobozba való kattintáshoz!

Anatómiai atlaszokban már sokszor gyönyörködtem az „élet-motor”, az igazi perpetuum mobile szépségében. Ahogy a ki-bevezető csőrengeteg alatti csepp alakú szervet kívül körülfutja a leágazásokkal csipkézett három koszorúér! Innen a metaforikus neve. Tetszik! Érdek nélkül, höhöhö!

Ez a három verőér látja el az elképesztő munkabírású kétszeresen harántcsíkolt szívizmot oxigénnel és naftával. Ha ez elzáródik, a dugó alatti rész működése megáll, előbb-utóbb el is hal. Ez történt nálam is, 30%-kal működő kamrateljesítmény következménnyel. A dugulás szerencsés esetben katéterezésnél tágítható, esetleg nyitható fémhálóval (sztent) korrigálható. Súlyos esetben jöhet a bypass, aminek egy nagyon egyszerű ötlet az alapja. A szó áthidalást, kerülő utat jelent.

Már jó ideje rutinműtét, de ma is nagy, kockázatokat rejtő beavatkozás. A természet által létrehozott mellkasi csontkalitkát meg kell nyitni a szegycsont kettévágásával és a bordák kiterpesztésével, hogy kézbe kerüljön a ketyegő. Közben egy másik orvosi team hosszában felnyitja a lábat (ritkábban a kart), hogy a pótláshoz alkalmas vénát preparáljon ki. Nálam a három szűkület miatt szép nagyot fejtettek ki bokától combközépig metszéssel. A szívet fel sem nyitják. Az érdarabot az elzáródás alatti szakaszhoz hozzávarrják, majd a főverőérbe (aorta) szájaztatják. Így a haldokló szívizomszakasz is a kerülő úton friss vérhez jut. Briliáns így elmesélve! Tíz éve még csak megállított szíven tudták megcsinálni, miközben szív-tüdő motor tartotta fönn a keringést. Jó fél évtizede terjedt el a nálam is alkalmazott ún. off-pump technika, amikor a keringést fenntartó dobogó szív apró kis szakaszát lassítják meg a stoppolás idejére. Hátborzongató!

szívműtét

Aztán bezárják a csontkosarat, erős drótokkal fixálják a bordákat és a szétbarmolt szegycsontot (erről még később…), ragasztják és varrják a szétválasztott kötő- és hámszövetet. Két gyönyörű fémcső marad a mellkasüregben a keletkező belső váladék elvezetésére.

Most szerintem elég ennyi…🙂

Egy éve…

A címet még nem magyarázom, csak bejelentkezem ismét, mert az erőszakos olvasóifjúság türelmetlenül dörömböl a „vitorlámon”. Pedig, ha tudnák, hogy az öreg kormányos a hallgatása közben változatos küzdelmet folytat a dögnek újabb és újabb rovásai ellen. A hadonászó hedonista, hihi.

Itt volt ugye a szokatlan augusztusi és szeptember eleji hőrák, mely komoly áttéteket okozva hatalmasodott el a szervezetemben, ismét bizonyítva lényem porhüvelyétől való szörnyű determináltságát. Hol ilyenkor az éteri gondolatiság? (Mellesleg még mindig melegem van, a falak éjjel még nem hűltek le, a balkonon 32 fokot mutat a hőmérő, csukom a nyílászárókat. Hiába, ma már a hidegfront sem ér szart se’…!)

A futóműveim nem működnek, a buci bokámat fáslizva sem tudok rendesen menni. Ráadásul fáj is. A neuropátia miatt tíz éve nem éreztem benne fájdalmat. Most meg hasogat, ahogy a nagymamák szokták mondani. Még a hiányzó öregujj is… Valamelyik dögletesen forró éjszakán álmomban egy felturbózott bölénybika dübörgött felém porfelhőt húzva maga után. Én meg vigyorogva arra gondoltam, hogy menekülés helyett inkább lefejelem a drágát, úgy mégis több az esélyem. Elvégre a fejem jó. Persze a találkozás előtt menetrendszerűen fölébredtem, és jókedvűen módosítottam az ismert közmondást: Szégyen a futás, de hágja meg a kecske azt, aki kerget! Csak a pihenés kedvéért ideillesztek egy míves szövegű KFT-számot, nemrég leltem valahol.


Előző posztomban hencegtem a tervezett balatonfüredi hételejéről. A projekt megvalósult apró módosításokkal. A borozóig hosszú volt a séta, többször meg kellett állni bámészkodni. Sánta öregkorára az ember jobban észreveszi a táj szépségeit. Hétfőn egy nagy Balaton-felvidéki autózás után – mint az urak – bevettük magunkat a szállóval átellenben lévő étterem teraszára. Nagy hiba volt. Madárétkű asszonkám első kérdése az volt, hogy lehet-e fél adagot kérni. Az utóbbi években rendre ketten laktunk jól egy adagból, méghozzá bőségesen. És nem a spórolás miatt, ennyi a fogyasztásunk. Én persze Unicummal és sörrel körítem. Most azonban a párom áfonyás, mandulás csirkemellre vágyott, én meg az ilyen ízturmixokat nem csípem. Az áfonyából legyen pálinka, esetleg vadpecsenyére szósz, a mandulát meg reszeljék tortára! Bevállaltam hát egy egész adagot. Elvégre: ha férfi vagy, légy férfi! Nem mondom meg, mit ettem, most is felfordulok a gondolatától. Pedig a felét nem is ettem meg. Szégyengyalázat, de eltoltam magamtól. Nem folytatom, egész délután büfiztem, mint a bajor tehén.

Este aztán lesétáltam a vízhez, hogy az ígért csobbanást megejtsem. A fáslit lehámoztam, és már küldtem is asszonkámat a kötszerért, mert a két hónapja bezáródott sebem ismét szivárgott. Ismételt újratervezés…

Azóta történt velem pozitív dolog is, lement rólam pár kiló. Enni ugyanis alig tudok, és szaporán látogatom a fürdőszobai fajanszülőhelyet. Hatodik napja! Tegnap már a háziorvos diszpécseremhez is leslattyogtam, mivel a szokottnál is „lepkefingabbnak” éreztem magam, és már a söröcske sem ízlett.

lepkefing

(Az illusztrációt a lepkefingra – a félreértések elkerülése végett – találtam.)

Rövid gondolkodás után felvetésemre a fosást megfogó kapszula alkalmazását javasolta. Meg saját ötletre fölírt egy sókból és glukózból álló port a kiszáradást és ezzel a keringés-összeomlást megelőzendő. Elolvastam a használati utasítást, cukorbeteg nem is használhatja. Hál’istennek, qrva rossz íze van! De csöppkét jobban vagyok.

És most a címről: májusban olvashattátok múlt évi „szenvedéstörténetem” utolsó epizódját. Most folytatni fogom, ígérem, szűkszavúan.

Mert ma egy éve hatolt szívembe a kés…

laciba59 :: 2011. szept. 6. 14:40 :: 10 komment

Csak alibiből…

Nincs semmi kedvem firkálni, de mégsem lenne helyénvaló, ha ezt a változatos augusztust bejegyzés nélkül hagynám. Pláne, hogy az első félévben még a barátok szerint is minimum fostam a szót. Jelenleg éppen döglődöm az afrikai pokolízelítőtől. Mostantól végleg jó leszek, valahogy a mennyország enyhébbnek tűnik. Meg tényleg nagy volt a nyüzsgés, ha nem én mentem valahova, akkor hozzám jöttek.

Meg nyáron sosem voltam hajlandó szellemi munkát végezni. Ahogy a hétvégeken sem szeretek. Talán ennek is volt szerepe a hallgatásomban.

Aztán, mikor néha belenéztem a baráti blogok némelyikébe, alaposan el is szontyolodtam. Indulatok, szinte gyűlöletek izzottak föl egyes lapokon. Egyik első mentorom privátilag már korábban is figyelmeztetett hasonló jelenségek lehetséges meglétére, egyben megindokolta, hogy azért nem kommentálja az írásaimat, nehogy belekeverjen hasonlóba. Szittyazolinál az általa patronált ifjúba kötöttek bele durván az elfuserált szavazós blogversenyben való részvétel miatt, Motymotynál egy kommentje miatt indult össztűz ellene. Blogklán, klánvezér – borzalom!

Pár éve még provokáltam volna a névtelenül oly erős megmondó embereket, hogy ide, az elevenembe lőjenek. Rinocéroszbőröm jól bírta az ütéseket, és kulturáltan bár, de igen csípős nyomokat hagyva tudtam visszapancsolni hétköznapi kis ludasmatyiként, höhö.

De most, mikor életemben szaporodnak a korlátok, és ezzel éppen fordítva rohamosan fogy a hátralévő időm, erre nekem nincs időm! Bizony, ezt az értékes időt már nem pazarolhatom holmi csatározásokra, szapulásokra! Ki tudja, mennyi elég a szeretetből? Mennyi a minimum? Mert az optimum szerintem nehezen elérhető.

Egyszóval, barátaim, dadogva bár, de megpróbálom a fenti meggyőződésemnek megfelelően élni az életem. Otthon a legnehezebb, nem lehet szünetet tartani. Aztán ezért meg-megbotlik az ember. És itt, a virtuális kapcsolatokban is. Ahogy Ti is! A pikírt megjegyzéseimmel is. Az értetlenségemmel. Sose higgyétek, hogy bántó a szándékom! Ezt nagyon kérem! Csak beszélek néha ostobaságot, és esetleg észre sem veszem. Közben meg magam is koldulom…

A meleg teszi, indulnak a testnedvek. A szemem is izzad… A humor…

Asszonkámat vasárnap Füredre viszem három napra. (Nem mertem vállalni a tengerhez az utat, meggyávultam.) Szállodai szobát foglaltam, ilyen utoljára 32 éve fordult elő a nászutunkon. Már a júniusi autóskiránduláson fügét mutattam  tavalyi fogságom helyszíne,  a szívkórház felé. Most elsétálok előtte, kortyolok a forrásból, a Hatlépcsősben torkomba engedem a nagyfröccsöt, és a vízparti szálloda strandján beleeresztem magam a Balcsiba. Három éve nem fürödtem szabad vízben. Az elmúlt évben a felszeletelgetésem miatt kádban is alig. Ringat a víz…

Majd szeptemberben jövök, szokjátok a gondolatot! 🙂