Javíthatatlan kiadás, avagy ülünk mi még egy padban, Péter!

esterhazy-peter1

A kaszás az utóbbi időben hatalmas étvággyal mazsoláz a Nagy Generáció legjobbjai között. De fogalmazzak finomabban: a Jóisten igyekszik kimenteni az értékeseket ebből a mai szarkupacból, melyet tehetségtelenségüktől pszichopata, ostobaságukat harsánysággal és handabandázással leplező „Tökmag  Jankók” /Ady/ alakítanak körénk. Még a pápát is le akarják váltani, mert mást mond, mint a szétnyalt seggű, kedves vezető. Borzalom!

Jaj, Péter, de sokat köszönhetünk Neked! Olyan eleganciával senki nem tudott lófaszozni, nyasgemezni, mint Te. Mindezt az álszent, döglődő korábbi rendszer, és most, a fent említett urizáló tolvajok idején, akik még inkább elölnék a műveltséget. Minek az? Megenni, megvenni, bankba tenni nem lehet! Elegáns szalonok falát sem díszíti. A dolgozó közhangya meg ne lopja az időt holmi olvasgatással!

Nem morgok tovább, Neked meg nyilván már valódi a „harmonia caelestis” (mennyei harmónia). És nincs javított kiadás. Nincs!

Néhány személyes megjegyzést még pöttyintek. Mindketten a piaristákhoz jártunk, én némi késéssel. A nyolcvanas években – hogy a cím is érthetőbb legyen – rendre összefutottunk közös mesterünk, Jelenits István bibliamagyarázó előadásain. A Bakáts téri templomban este nyolc órakor kezdődött. Az esti mise ünnepi fényeit már lekapcsolták, a tanár úr egy combos gyertyát hozott, hóna alatt volt az új fordítású Nagybiblia, és egy-egy fejezetről beszélt jó egy órát. Nálam csak a régi kis Újszövetség volt, mégsem járhat az ember egy élet kioltását is lehetővé tevő kötettel. Ma is benne vannak akkori ceruzával firkantott jegyzeteim. Te rendre lehuppantál mellém vagy a közelemben, és az előadó fanyar humorát dicsérendő gyakran összecikkant a szemünk, a gyertyaláng fényét így duplán láttam: a szemedből és az apró szemüvegedből. És a felejthetetlen mosoly…

jelko A mesterünk

esterházy jelenits

A tanár úr és Péter

Írtam én erről már az Albert Flóriánt búcsúztató bejegyzésemben itt. Hogy ne kelljen odalapozni, ideteszem a részletet: „Aztán a borozódban futottunk össze többször, amit a hetvenes években gebinbe kaptál a Ferenc körúton. Én heti egyszer a Bakáts téri templomba mentem, ahol a nagyszerű Jelenits István tartott bibliamagyarázatot. A hideg, kényelmetlenre faragott padokban érdekes társaság gyülekezett, főleg piarista öregdiákok, többek között Sándor Gyuri, Esterházy Péter és még sorolhatnám. A hittanos élményt leöblítettem két pohár rizlinggel, és a kocsmahivatal bagószagú akolmelegében is jó figurák fordultak meg, elég említenem a két híres Vasas-játékost, szegény Farkast a bor már régen a sírba tette. De jó volt!”

Most végigolvastam a Hasnyálmirigynaplót. Sokszor összefolytak a betűk, újabban könnyen könnyezem. De sokat göcögtem is a morbid humorodon, én is megpróbálok vidáman szenvedni. A legnehezebb – azért is nem írok rendszeresen – asszonkám hasonló küzdelmét látni.

Ma temetnek el a családi sírboltba. Lélekben ott… Hajnal óta a Thomas Mann üdvözlése jár a fejemben. És nem csak miattad:

„…Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

Ha újra egy padba ülünk, már nem gyötör téged a görcs, az émely. Az én lábam is újra kinő, nem lesz hajnali fuldoklás, nem lihegek percekig néhány lépcsőtől! És megszűnik a hasmenés! Szénkapszula nélkül! Csak a szeretet marad…

Reklámok

„Az Én Pedagógusom”

Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Kifelé a gödörből

(Elnézést kérek, a szokottnál is hosszabb lett, de ezt nem lehetett szétdarabolni!)

Bizony, jó időre bedugult a dumaláda ezen az oldalon. Jóbarátok és ismerősök aggódva érdeklődtek az okokról, igyekeztem szűkszavúan és nyögvenyelve válaszolgatni privát levélben, gondolom ezzel is ráncolva kedves homlokokat. Mert elég csúnya gödörbe kerültem, melyből alig láttam esélyt a kijutásra. Eltűnt az állandó belső mosolyom, zárlatot kapott a humor, az önirónia, talán életemben először tapasztaltam magamon valami szörnyű depresszió jeleit.

Már az év első két hónapjában gyanút foghattam volna, elnehezültem egy kissé, a megmaradt bokám olykor kézilabdává puffadt, egyre többször éreztem a szükségét némi snapsz kupicából való hörpintésének s annak söröcskével való leöblítésének a közérzetet javítandó. Mikor a hanyag autós motorgenerál helyett adalékanyagokkal akarja elérni, hogy a lerobbant ketyere tartsa az iramot. Előbb-utóbb aztán az elhanyagolt erőforrás furcsán kerregni kezd, aztán végleg elfüstöl.

A havária akkor következett be, mikor asszonkám április első napjaiban hazajött a kontroll CT-leletével, melyben az orvos leírta, hogy gyanús foltokat talált a hasfalon, ismét fel kell keresnie az onkológusát. A számítógép előtt ültem, potyogtak a könnyeim, hosszú percekig rázott a zokogás csendben befelé, amúgy férfiasan. Aztán szépen jött a jól ismert légszomj, hetekig nem tudtam enni, csak vaníliás karikát próbáltam majszolgatni a vércukorszint miatt, valamint ittam becsülettel, akár a katonatiszt.

Asszonkámról gyorsan elmondom, hogy a régi, jól bevált onkológusa megnyugtatta, hogy nem eszik olyan forrón a kását, majd júniusban megismétlik a vizsgálatokat, és akkor majd eldöntik a továbbiakat. Hála Istennek, jól van, dolgozik ezerrel, néha enyhe ízületi fájdalmai vannak a kor és a kevésbé sportos életmód következményeinek megfelelően.

Én azonban fokozatosan konyultam le, mint a kiszáradt kóró, pedig igyekeztem locsolgatni magam bőven belsőleg. Egyre fogyott az erőm, már a fejemet tartani is megerőltetőnek bizonyult, alig vártam, hogy este ágyba keveredjek. Szerencsére aludni egész jól tudtam, de nappal is többször lefeküdtem. Május elején a négynapos hétvégére terveztük a szokásos tavaszi autós kirándulásunkat, de én jóval előtte tudtam, hogy ez nekem kimarad idén, a fürdőszobába kitámolyogni is maratonfutásnak tűnt, minek legyek kolonc a szeretteim nyakán. Az utolsó áprilisi hétvégén eldöntöttem, hogy orvoshoz fordulok, akármi is lesz ennek a következménye. Naná, hogy azonnal kórházba utalt! Kérésemre nem az Istvánba, hanem a Gottsegen Kardiológiai Intézetbe írta meg a beutalót, ahol egyszer már csodát tettek velem. Ancsa lányom már vitt is, a nagy tömeg ellenére néhány óra alatt mellkasröntgent, szívultrahang-vizsgálatot, laboreredményt produkáltak, frissen beapplikált branülön keresztül három ampulla vízhajtót toltak belém. Aztán egy fiatal orvos közölte, hogy kórházi ellátásra van szükség, de az épületet éppen felújítják, fele ágyszámmal működnek, és egyetlen helyük sincs. De ő beszélt a szomszédos Szent István Kórház kardiológiai osztályának főorvosával, akik tárt karokkal várnak. Nos, én az Istvánból mindig betegebben illetve megcsonkítva távoztam, mint ahogy bementem, legszívesebben hazaindultam volna. De rápillantva szeretteim aggódó arcára megadtam magam. Egyenesen az intenzív coronaria őrzőbe vittek, ahol minden látszólag fölösleges holmimat hazavitették. A mellemre tappancsokat ragasztottak, hogy monitor mutassa az életfunkciókat, belém nyomtak újabb öt ampulla Furosemidet valamint élénk tiltakozásom ellenére egy hólyagkatétert, mondván, hogy ekkora lóadagtól az ajtóig sem jutok el, már az ágy szélén bevizelek. A megdugásomkor valamit elbarmolhatott a magabiztos nővér, nemcsak azért, mert a szemem jött ki a fájdalomtól, akár a csigának, de a baloldalamon fekve olyan vizelési ingert éreztem, mintha most rögtön kidurrannék. Egész éjjel forgolódtam, semmit nem aludtam. A klímaberendezés folyamatosan ment, néha meleget fújt, akkor leizzadtam, rögtön utána hideget, akkor meg vacogtam, mint a makk ász. Reggel olyan gyenge voltam, hogy a bögrémet nem tudtam a számhoz emelni. Tölteni sem, mert a kezem elképesztően remegett. És rám jött, amitől a legjobban féltem, egyszerre kakilni kellett. Asszonkám szerencsére korán bejött, elindultam kissé nagyképűen, hogy felkeresem a folyosón lévő egyetlen klotyót. Tíz ágyra egy, valamint egy mosdó! Már az ágy végén felborultam volna, ha asszonkám nem tart meg, egyszerűen összezavarodott bennem a horizont. Kapaszkodni sem tudtam, Petőfi laza átiratával egyik kezemben hugyos zacskó, másik kezemben bot. Társam hozta a szappant, szivacsot, törülközőt, s tartotta a dülöngélő kedvest. Félúton alám toltak egy négykerekű székecskét, amiről később derült ki, hogy egy vödörrel kiegészítve szobaklotyóként funkcionál. A további élvezeteket nem részletezném, méltán pályázna az életem legszörnyűbb pillanatainak egyike címre. Még két napig szenvedtem az intenzíven, közben különféle hallucinációk kínoztak, talán az alkoholelvonás tünetei. Szerdára alaposan megcsapoltak, valamivel jobban lettem, még enni is tudtam. Jött a négynapos ünnep, kellett másnak is az intenzív ágy, így átkerülhettem az osztályra, Szerencsére kinézett magának egy gyógyszerkísérletet vezető kedves főorvosnő, szelíden kapacitált, hogy legyek egyik alanya ennek, cserébe egy háromszemélyes fizetős kórterembe kerülök ingyen, nem egy tízfős hodályba. Abban az állapotban talán az ördögnek is igent mondtam volna némi nyugalomért. Áttoltak, itt a három ágyhoz tartozott egy toalett és egy komplett fürdőszoba. Ráadásul a két szobatársamat a négynapos hétvégére hazaengedték, így magamra maradtam. Ez jó volt, rühellem a nyavalyáikat soroló, egymásra licitáló betegek felszínes csevegéseit, inkább rádiót hallgatok és olvasok. Így nem untam magam, csak az életemet megmérgező és belőlem kilógó csövet, a végén a staniclit, melynek tartalma már ekkor piroskás volt a vértől. Fájt is. Hiába könyörögtem a vizitelő ügyeletes orvosnak, hogy távolítsák el. Az ügyeletes doki soha nem dönt, tán még az újraélesztést is megfontolná.

Vasárnap ráadásul eldugult a cső. A beadott vízhajtó ellenére csak levegő volt benne. Ijedten hívtam a nővért. Az ügyeletes doki nem szarozott sokat, utasította az ápolónőt, hogy mossa át a rendszert, hogy ne kelljen újat feldugni. Így aztán a tökömbe kaptam egy gyors infúziót, majd ezt megismételve beindult a csurgás újra. Közben, hogy ne unatkozzak, két napja ugatva köhögtem, valószínűleg a fent említett klíma utólagos hatásaként. Pont egy tüdőgyulladás hiányzott! Szerencsére csak a torkom adta be a kulcsot.

Szombaton meglátogatott a 86 éves plébános barátom, aki felszentelése óta járja a kórházakat. Először tanácsot kért, hogy a nagymarosi lelkigyakorlatának témájához, a szegénységhez milyen ötletekkel tudnék segíteni, és milyen irodalmi szemelvényekkel tudná színesíteni előadását. Jó volt kicsit újra hasznosnak érezni magamat, akadt sok használható ötletem, szorgalmasan jegyzetelt. Aztán megáldoztatott, és megkaptam a betegek szentségét. Eddig mindig elutasítottam tréfásan, hogy nem kérek még papot. Most az „utolsó kenetet” – remélem nem utoljára – kiszolgáltatta. Nem tiltakoztam. A gödör mélyén ezekben a napokban bizony olykor a göröngyök hullását kívántam. De jó, hogy ma már mosolygok ezen!

Hétfő reggel újra nőni kezdett a fű, benépesült a kihalt kórház. Először a nagyfőnök főorvos látogatott meg, kissé értetlenkedett, hogy miért van még mindig bennem a cső. A pipától elborult az arcom, ezt kérdeztem mindenkitől napok óta. Most kivették hamar, szegény, megviselt lomposlajosom nagy megkönnyebbülésére. Nagyot tisztálkodtam ízibe! És akkor még simán tudtam pisilni. A főorvosnő is jött, határozott nemet mondtam a kísérleti nyúl felkínált szerepére, és még határozottabban közöltem, hogy én most hazamennék. Nagyon kedvesen fogadta a nemet, és megígérte, hogy kedd reggel elenged, de emelni kell néhány gyógyszerem adagján.

Nehezen telt az utolsó nap odabent, de aztán Taki barátom és asszonkám hazavittek. Itt lett volna egy kínálkozó boldog befejezés, de szerdán szédelegni kezdtem, rám jött a szapora. Naja, az Istvánból mindig hozok haza valami maradandót, a kibaltázott életbe! Ráadásul bedugult a pisilőművem. Egy kis csurgás, aztán semmi, az inger marad. És minden próbálkozásnál fosás. Így még urológushoz sem mehetek. Az étvágyam ismét nulla. Egyre gyengébb vagyok. Mély letargia vett erőt rajtam. Elkezdtem szedni vadul a Kliont, amely korábban kirántott a bajból. Nem szűnt. Aztán jó egy héttel később működni kezdett a szerszám, megfontoltan bár, de meg tudtam könnyebbülni. S tizenkét nap elteltével megszűnt a hasmarsom is. Újra tudok enni, vasárnap már voltam misén, tegnap már bevásároltam. Mondjuk kurvanyáztam erősen, mivel a kórházi lét időtartamára kivettem a bankkártyámat a brifkómból, ezért nem tudtam fizetni. Haza kellett jönnöm érte, hogy el tudjam hozni a cuccot. Szegény asszonkámat jól leszidtam telefonon, pedig nem is ő volt a hibás. Mondjuk, figyelmeztethetett volna, az itthoni dolgokban ő az ész embere. Itt kérek tőle bocsánatot! 🙂

Bocsánatot kérek azoktól a barátaimtól is, akiknek aggódó érdeklődését megborult elmével sopánkodásnak véltem, s sprőden és türelmetlenül elküldtem őket a pék farkincájára. Esetleg válaszra sem méltattam valakit. Kint vagyok a gödörből, írni is van kedvem hosszú hetek óta. Itt a nyár, vár Balatonszepezd. Van remény! Mindig!

🙂

Halottak napján avagy “Felmegyek a magasságos egekbe”

halottak n.

Szomorúan figyelem a temetőkapuknál feltorlódott autók volánja mögött ülők gyűlölettől eltorzult arcát, ők sietnének letudni a kipipálandó feladatot, ehhez jelen kell lenniük. Nincs mese, félre az udvariassággal, türelemmel! De hová is sietünk? Csipkepitty mai bejegyzésében sokkal jobban megírta. (Katt rá!)

Elnéző mosollyal szemlélem ugyanakkor az ifjak Halloween-ökörködését. Tököt faragnak, szellemkednek, zombiskodnak. Jól nyelvet nyújtanak a kaszásnak. A nyugati kultúra eme terméke nagyon távol áll tőlem, a frász tör rám a véres maszkok láttán, de a jókedv az én kenyeres pajtásom. Csak tudjunk majd mindannyian meghalni is mosolyogva!

Cincinnati - Spring Grove Cemetery & Arboretum 2

Minapi Weöres-centenáriumi posztom anyagát gyűjtve jutottak eszembe ilyesféle gondolatok. Egy verset idézek elébb, amely Sanyi bácsi előadásában élmény.

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Aztán egy rövid anekdota a sok közül a tündéri Weöres Sándor-Károlyi Amy-házaspár életéből. Sanyi bácsi életének utolsó négy évében egészségi állapota egyre gyengült, bár alkotóképessége végig megmaradt. Károlyi Amy Enigma című írásában (Élet és Irodalom, 1989. ápr. 14.) így emlékszik vissza:

“Utolsó szavaink egymáshoz.
Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
– Mi fáj, Sándor?
– Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.” 😦

weöres- károlyi

Bukott szamár

A kutyaugatás nem hallatszik az égig frázisával kezdem a következő szösszenetemet mentegetőzésképpen, mert a kiindulópont ismét közéleti felszisszenéseim közül való. Lehet, hogy az emberélet útjának második felén egyre több a nyilallás a kebelben is, nemcsak az egyre rozogább testtájakon? Így lehet valahogy, még ha ifjú titánként nem is hittem el öreg barátom figyelmeztetését: meglásd, Lacikám, ha elmúltál negyven éves, és reggel felkelve nem sajog valamid, akkor nagy valószínűséggel meghaltál. Hát most sajog jócskán, jelezve ezzel, hogy nincs okom siránkozni, elvégre vidáman élek.

A kiindulópontomra visszakanyarodva „köhög a bolha” a következő soraimban is, de jelentéktelenségem tudatában is csökönyösen hajtogatom a magamét, legalább az a néhány hűséges tanítvány és barát fontolhassa meg az öreg rozmár véleményét, akik erre járnak.

Itt az idő visszafognom a meglóduló szövegládámat, a fenti kusza nekirugaszkodásomban négy állat neve rejtőzött el. Nem az állatkertről értekezek itt kérem! Azaz…

Kedvenc állatomra, a szamárra a kultúratörténet során többféle téves sztereotípia ragadt. Aiszóposz több mint két és fél évszázada írt állatmeséiben még hol ravasz, hol buta jószág.

A szamár és a farkas

A szamár a réten legelt, és meglátta, hogy egy farkas rá akar támadni. Erre sántítást színlelt. A farkas odajött hozzá, és kérdezte, miért sántít. A szamár azt felelte, hogy “mikor a sövényen átugrottam, tüskébe léptem”, és kérte őt, húzza ki a tövist – nehogy evés közben megszúrja -, és utána akár fel is falhatja. A farkas rá is állt, felemelte a szamár lábát, s teljes figyelmét a patájára fordította. Ekkor azonban a szamár szájba rúgta, és kiverte a fogait. A pórul járt farkas így szólt: “Megérdemelten szenvedtem el ezt; ha apám mészárosnak tanított, miért kellett nekem az orvosi mesterséggel próbálkoznom?”

Ugyanígy méltán járnak rosszul azok az emberek, akik a nem nekik való dolgokkal kísérleteznek.

A szamarak Zeusznál

A szamarak egyszer az állandó teherhordás és robot miatt méltatlankodva követeket küldtek Zeuszhoz, hogy szabadítsa meg őket szenvedéseiktől, ő pedig be akarta bizonyítani nekik, hogy ez lehetetlen, és azt felelte, hogy akkor szabadulnak meg a rossz sorstól, ha vizeletükből folyót tudnak fakasztani. Azok azt hitték, komolyan beszél, és azóta máig is, ahol egymás vizeletét látják, ott a többiek is köréje állva vizelnek.

A mese bizonyítja, hogy kinek-kinek a kijelölt sorsán nem lehet változtatni.

Jellemzően az ostobaság, csökönyösség szimbólumaként maradt meg. A természeti népek persze tudják, hogy ez teljesen téves nézet, sokak szerint a kutyánál és a lónál is intelligensebb. Az iskolában mégis szamárpadba ültetik a bukott szamarat, aki buta, mint a csacsi.

Ez jutott eszembe a minap, mikor sokadszorra hallottam a „bukott baloldal” rémes jelzős szószerkezetet. A közbeszédben parlagfűként elharapódzott, akár az „igazándiból, úgymond, tényleg” időhúzó szóparaziták. Hogy születik az ilyen, valamely aktuálisan harcba küldött szóvivő saját kreativitását bizonyítani kívánandó kulturált szitokszóként felböffenti, a lelkes kórus meg visszhangozza? Azt mégse mondhatják, hogy g.ci baloldal, meg kib@szott sz@roldal. És nehogy azt gondold nyájas olvasó (a nyájast itt lehet negatív jelzőnek érteni, bár én a kedvesre gondoltam), hogy a nyafka libsi-bolsi lelkem rendül meg az ilyen nyelvi lelemény hallatán, nem. Mert mit hallok a hétvégi bírósági döntés után, amely megsemmisíti a bajai választás eredményét a nyilvánvalóan megvalósult törvénysértés (Nem csalás!!! Nem én voltam, blee!) miatt. Azt, hogy ez a bukott baloldal ármánykodása, blablabla. És akkor mit hallok az ellenoldal macskajancsijától, he? A bukott kormány így akar nyerni a jövő évi választásokon! Bukott kormány! Okos fiúka, gyorsan tanul!

szamefánt

Na akkor, édes pajtikáim, most leülünk itt a fogadószobában, és addig nem állunk föl, míg az elejétől a végéig megbeszéljük hármasban a fűzfánfütyülés módszertanát! Előrebocsátom, alábbi véleményemmel nagyon sok kollégám finoman szólva vitatkozna. Az iskolában én soha nem buktam meg, és soha nem buktattam. Pedagógiai céllal, ösztönző szándékkal írtam néhányszor elégtelent félévi értesítőkbe, egy kezemen megszámolható, hogy az egész évet értékelő bizonyítványba is. A javítóvizsgán soha, mindig vittem tovább a nebulót, hisz rám volt bízva. Korán meggyűlöltem a világvége-hangulatot hordozó szót is. A közoktatásban a bukás elsősorban a tanár kudarca, meg kell találni a módját, hogy a diákot elfogadható teljesítményre sarkalljuk. Nem kitűzött csúcsokat, százalékokat kell hajszolni, hanem a képességeket fejleszteni. Következetes munkával, szeretettel nevelve mindenkiből kisajtolható bizonyos fejlődés, a tanulási problémákkal küzdőkből is. Igen, nagyon nehéz ez, lemondani a gyerekről, átpasszolni a problémát sokkal könnyebb. Nincs tehát bukott diák. És főleg nincs csúfolódás, mert az a gyűlölet előszobája. Értitek! (A felsőoktatás kicsit más, ott inkább elfogadható az elutasítás nyilvánvaló alkalmatlanság esetén.)

Ki bukik el/meg? Miért, ki nem? Bukik a csecsemő, mikor a még fejletlen emésztőrendszeréből a lenyelt levegővel együtt felböffent némi anyatejet is. Aztán hányszor bukik, míg biztosan megáll a lábán. Esik, hullik a kerékpárral. Fejre áll a focipályán becsúszó szerelésnél. Földbe döngölik rossz pedagógusok a bölcsődétől sajnos az egyetemig. Kudarcok érik a tiniszerelemben, később a párválasztásnál. Nem nyer a csapata, nem nyer választást a pártja. Kihasználja a főnöke, kirúgják az állásából, elhagyja a párja, csalódik a barátjában, meghal a hozzátartozója. Így aztán mindenki bukott. Jézus csak háromszor esik el a Golgotán, én számtalanszor. Bukott vagyok, de amíg élek, felállok újra. Így csúfolódjatok, Drágáim!

Most, hogy így meghallgattatok, jutalmul mondok két rövid meserészletet a szamárról. A két szöveg nem függ össze, ha majd ilyen idősek lesztek, mint én, ti is jókat fogtok mosolyogni évezredes ismétlődéseken. Az első egy mai sikeres színházi előadás kritikájának részlete, a másik egy régi keleti népmeséből való. Ítéljétek meg, melyik csúfolódáson lehet jóízűen mosolyogni!

„…Péter ragaszkodik a szamarához, és ennek kapcsán elviselhetetlenül dagályos szónoklatokat szaval el az erős hit és a szamár kapcsolatáról, meg arról, hogy a magyar az ilyen, nem adja meg magát legyőzve sem, nem lesz gyarmat, hanem keres egy szamarat és rábízza magát.”

szamár

Történt pedig egyszer, ó igazhitűek és gyaurok… Naszreddin Hodzsa útra kelt, hogy meneküljön a szegénység meg a hitelezők elől, de addig sarkantyúzta a szamarát, amíg az megbokrosodott. Vakon rohant az úton, a többi vándor utánakiabált: „Hova vágtatsz, Naszreddin?” „Ne engem kérdezzetek, hanem a szamarat”…

szam

A trafikmutyi visszanyal

Előző két bejegyzésem zsörtölődései után ideje hangot váltanom egy csöppet, mielőtt egy véletlenül erre tévedő új olvasó a blogtulajt gyomorbajos mizantrópnak találva a hátát mutatja, s eliszkol innen. Nem, kérem, a saját nemzeti mosolybolt továbbra is nyitva van, csak bizonyos környülállások okán takaréklángon üzemel, néha diszkréten homályos tejüveg mögé húzódik. De most vigyorogva kitüremkedik onnan, miként Juhász Feri bácsi az elvesztett Latinovitsot átkozódva sirató burjánzó képsorában a „csigaszarv a csigatest-bársonykocsonyalepényből hagymásan kitolul”.

trafik

Eleddig fásult szkepszissel figyeltem a média rajzását a trafikügy körül, enyhén émelyegtem az újabb nyilvánvaló nemzeti átveréstől, ahogy az ellenőrizhetetlen pályáztatás során balkáni „egyszerűséggel” csokorszámra utat találtak a meghirdetett koncessziók, hogy is mondjam, érdekes kötődésű új tulajdonosaikhoz. Tessék-lássék sajnálkoztam a megélhetésük elvesztését nehezményező régi trafikosok sorsán, és megkeseredett a szám az osztás után azonnal törvényileg megemelt árrés hallatán. De kit érdekel ez a hisztéria?

trafikok

Ahogy korábban megírtam Füstbement… és Cigi és Facebook című posztjaimban, én 37 év kemény bagózás után három éve letettem a bűzrudacskát végleg. Jó, kellett hozzá némi nyitott szívműtét meg az azt körítő mizériák.

Azonban most megvilágosodtam. Nem a felelősséget elkendőző porhintés volt az illetékes elvtársak bizonyítványukat mentő magyarázkodása. Pedig azt hittem, én balga lélek! De nem! Ők ezt előre tudták! Meglepődve értesülök róla, hogy egyre több értelmiségi barátomat kínozzák az elvonási tünetek. Letették a cigit! Nemcsak józan előrelátásból, takarékoskodásból, hanem dühből. A harag néha jó tanácsadó! Szívből szurkolok nekik, én még ma is majd megvadulok egy szippantásért. De nem gyújtok rá, talán csak az utolsó kenetet követően, ha eszembe jut, és a lelki atyánál lesz cigaretta. Esélytelen. 🙂

Az országban az elmúlt két hónapban a dohánykereskedelem 38 %-kal esett vissza. Ez igen! Minden harmadik ember. Tudom persze, hogy sokan kínjukban csempészett ukrán cigit szívnak, de előbb-utóbb meg fogják unni a törvénytelen és szárított tevetrágya minőségű árut, és leteszik végre. Előre üdvözlöm őket a klubban!

A nagy dérrel-durral uniformisba öltöztetett árudák meg zárnak be sorban. A szív megszakad!

cigi

Úgy harminc éve két nagyszerű barátommal, Etával és Péterrel arról beszélgettünk egy pohárka ital mellett nagyban pöfékelve, hogy ki mikor kezdte a bagózást, meg milyen szörnyűségeket szívott azóta. Eta büszkén mesélte, hogy a csongrádi trafikban darabszámra árulták a füstszűrő nélküli Symphoniát, az volt a legolcsóbb, azzal kezdte. Felemlegettük, hogy milyen hegyeseket és leveseket tudtunk köpni tőle, ha a dohánymorzsa a szánkba került. Mezítlábas szimfinek hívtuk, metaforával jelezve a filter hiányát. A mindig visszafogott, de a nyelvi humorra és az abszurdra szintén vevő Péter ártatlan arccal megkérdezte harsányan csevegő barátnőnket:

–         Eta, szívtál-e már mezítlábas tuareget?

–         Azt ugyan nem, milyen az? – érdeklődött elkerekedett szemekkel az áldozat. Egy darabig egymás szavába vágva áradoztunk az orális élvezetről, amit az említett szakrális tárgy szájba vétele és leslukkolása okoz, Eta gyanútlan irigységgel hallgatta, majd kitört belőlünk a röhögés.

tuareg

A kedves tanító néniről tudni kell, hogy a testi fenyítés esküdt ellensége, tanítványait még szavakkal sem bántaná. Ellentétben a legjobb barátaival, jó pár hátast kaptunk, míg kiszedte belőlünk a tuareg szó jelentését. Azóta tudja, de minket emiatt megsorozott újra. A közismert székely közmondásban ki is cseréltem a medvét: A sör nem alkohol, az asszony nem ember, Eta nem játék. 😀

„Ott az ég mindig kékre van színezve…”?

Sistereg a nyár. (A verssort Pipulkától „schmitteltem”, nagyon tetszik.) Legfőbb ideje, hogy még ebben a hónapban megörökítsem itt is néhány képpel és szóval a ragyogóan sikerült, de sajnos hamar elröppenő, családkohéziót erősítő balatonszepezdi nyaralásunkat. Ahogy említettem, Ancsa lányom fejéből pattant ki az ötlet, hogy frissen megrokkant, és újra járni tanuló „apácijának” akadálymentes vízparti dőzsölést biztosítson. Az anyagi áldozat ténye sem riasztotta vissza, nem is tudom, hogy a csajok kitől örökölték a nyakasságukat. Mindenesetre hálás gyermekek hálás apjának lenni jó! Írásbeli dicsérettel köszönöm, kérem az indexeket! Mind a négynek, mert a lányok hozták a választottjaikat is. Meg asszonkámnak nagyon-nagyon…! Ő sem volt magabiztos a jövőt illetően egy éve a baljósan bizonytalan műtétje előtt. Csak én álltam két lábbal a földön. Akkor még, höhöhö! 🙂 Ja, akkor én is nagyon féltem.

De mindig lásd fenn, a blogcím…

ház a stégről

A ház a stégről

A vízparti házikó Balatonszepezd Viriusztelep nevezetű északkeleti végén, az általam csak művészsornak nevezett Halász utcában áll. Az emeleti ablakból elénk táruló látványból a fenti borítóképem nyújt ízelítőt.  Innen Zánkáig egy ősnádas húzódik. Madárfütty, békaszó, no meg olykor a Tapolca–Budapest, Déli pu. között ingázó vasparipa dízelmozdonya töri meg a csendet. Valamiért ez a morgás, kattogás nem tájidegen, hajdanán az ismert vicinális hangja jelezte hajnali horgászat közben, hogy most épp a félhetes kapások következnek, leszegett simléderrel érdemes figyelni a fodros ezüsthídon billegő úszót.

Szepezd vízparti jellegzetessége a nádas és a nyílt víz között húzódó kákamező, mely remek élőhelye a keszegféléknek. A helyiek csuhinak nevezik, a lexikon szerint csuhu. Sokszor körbejártam a tavat, de hasonlót csak a györöki kiszögelésnél találtam, lapátnyi vörösszárnyú keszegekkel készítettem ott interjút. A káka (katt) csöves levelű sásféle, garantáltan nincs rajta csomó, kedveseim, legfeljebb a víz alatt. 🙂

káka

Jegenye, szomorúfűz, nád, káka – gyönyörűek, és mind nekem susogott!

szep csoport

A kiváló csapat tagja Panka, a halászkutya-vérvizsla.

horgászkutya vérvizsla

stégenstégen2

Horgászbotot nem vittem, néha kidodzsemeztem a stégre, és elrévedeztem…

„…Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.” (JA: Nagy városokról beszélt a messzi vándor)

sorstársSorstárs

Ragyogó időnk volt, esténként nagyokat sétáltunk. Szepezd domboldalra épült, Eddi bizony megdolgozott a vacsoráért. 🙂

séta1

Vérre menő Scrabble-, Activity- és Inquizitor-csatákon mértük össze a tudást és leleményt. Otthon erre nincs idő.

scrabble csendélet

A kincseim (majdnem) mindig győznek. 🙂

kincsek

Négy fényképezőgép dolgozott, nem könnyű válogatni a termésből. Hazatérve a fb-on közzétettem egy válogatást Színek a Balatonon címmel. Egykori diákjaimnak szántam elsősorban, akik az „erdei iskolában” oly nagy lelkesedéssel próbálták a lellei strand lépcsőjén ülve vízfestékkel papírra rögzíteni a színek és fények játékát.

Mennyire más a túlpartról ez! Katici minapi képeinél (katt) meg is jegyeztem. Most ide is kiteszem, hátha nem láttátok. A második képen seregélyraj szürkíti a Tihanyi-félszigetre lejtő szivárványt. (Katt és nagyít.)

színek 2 színek1színek 6 színek 3 színek 4 színek 5zsínek 7színek 11 színek 8 színek 9 színek 10DSC_2376