Kis húsvéti csokor, tojás helyett

Sziasztok, Drágáim! Rossz hír: nagyon csehül vagyok, ahogy az így tavasszal már lenni szokott, lassan “felindítom a tökéletes bánatot…”

A jó hír: asszonkám a fél évig tartó kezelés után ma először ment dolgozni. A fene gondolta, hogy így fog hiányozni! 🙂

Mivel most ideférek a géphez, összeraktam néhány sort, gondolatmorzsát Dsida Jenő korai húsvéti témájú verseiből/verseihez, mivel Miklós barátom már régen nyaggat, hogy írhatnék már végre valamit, hiszen közeleg a plébániai újságunk lapzártája. (A leginkább ismert Nagycsütörtökről már korábban írtam.) Magdi barátom és egykori tanítványom volt a másik múzsa, aki ma kitette a közösségi oldalára az Utolsó vacsora című fel-feljajduló zsengét. Akkor most rajta:

Hitélet és irodalom

A 21 éve létező Szent Kereszti Üzenetekben többször idéztük Dsida Jenő talán legnagyobb hatású húsvéti témájú versét, a Nagycsütörtököt. Írtam is róla rövid elmélkedést. Most a költő néhány hasonló témájú korai versével és pár gondolatmorzsával kiegészíteném, melyet Lisztóczki László Kocsárdtól az Olajfák hegyéig című tanulmányából idézek: (F. L.)

„Dsida Jenő Jézus tanításaihoz, az általa megszabott mércéhez igazította életét. Tragikus messianizmusát – melyet vele született, gyógyíthatatlan szívbetegsége és az erdélyi kisebbségi sors ösztönzött – sűrűn fejezte ki a Biblia-parafrázis eszközével. Idekapcsolható verseinek egyik nagy csoportja – közülük a Radnóti szerint is “igazi költő”-re valló Út a Kálváriára a legszebb – a megváltás-mítosz lélekemelő pillanatait: a Golgotára indulás, a kálváriajárás, a keresztre feszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus nagycsütörtöki viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel.

Dsida Jenő: Út a Kálváriára      

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja – úgy legyen!

Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.

A seb szép csöndesen begyógyult,
– ó, angyalok, bús, kék szeme –
a seb már nem sajog, begyógyult,
– ó, halkan búgó, mély zene! –
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.

Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.
Az Üdvözítő gyötrő magánya és szenvedése a költő 1923-ban – tizenhat éves korában – keletkezett Meghal, meghal az én fiam! című – a Pásztortűz 1928-as évfolyamában Utolsó vacsora címváltozattal közreadott – zsengéjében tűnik föl először. A vers az Emberfia elárultatását és annak látomásszerűen bemutatott következményeit mondja el. Drámai hangulatot teremt a versszakonként ismétlődő párbeszéd: a gyermekéért a távolban is aggódó és anyai ösztönével mindent előre megérző Mária újra és újra “ráfelel” a történésekre, átéli a tragédia utolsó stációit is:

Dsida Jenő: Utolsó vacsora

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak kervalya ül ki.
(Mária sóhajt csöndesen:
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)


Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak…
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

Imádság című – 1924. április 10-én írt – verse a Getszemáni kertben gyötrődő, kételyeivel viaskodó Jézus alakját idézi, refrénje az általa elmondott imát parafrazálja. Itt is háromszor ismétlődik meg a kérés, hogy az Úr űzze el a sötétséget a költő lelkéből, részesítse őt a tudás kegyelmében, vezesse el önmagának és életcéljának megtalálásához:

Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Mint a bolond csillag című, 1927. július 29-én keletkezett költeménye – osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és nagypénteki stációját – a saját sorsához méri Jézusét. Fölbukkan soraiban a szenvedő ember iránt közömbös világ, a másokért áldozatot hozók végzetes magára maradásának motívuma is, amely később egyre drámaibb formában fejeződik ki. Az ifjúságától búcsúzó, jövőjével még hetykén szembenéző “korhely legény… tanítványai” is “alszanak”:

…mint Krisztuséi Golgotán
(hisz ő is Krisztus volna tán,
sokan követték és szerették,
mégis keresztre feszítették).

Még egyetemesebb és tragikusabb jelentést kap a Megváltó magánya az ugyancsak 1927-ben keletkezett Messze látok című versben:

Kitárt karral üveges szemmel
messze látok a Golgotáról
A hold békésen úszik az égen:
semmi se történt
A fű lágyan szerelmesen suhog:
semmi se történt
Magdolna József és a többiek
meghitten társalognak valahol
egy laposfedelű ház tetején:
semmi se történt
És vértajtékos testemet
a keresztfán felejtik.

Az 1928-ban megjelent Leselkedő magány egyik verse, a Nocturno először emeli jelképpé és illeszti a hétköznapok közegébe Krisztus halálra készülődésének helyszínét:

Leülök egy kőre az Olajfák hegyén,
könnytelenül, nyugalmasan.
Csak mert nem érdemes úgy sietni
a temető felé.

1929-ből való a téma első átfogó teljességű földolgozása, a Nagycsütörtökön:

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.
Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Júdás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

Ujjgyakorlat ez a költemény a második kötet, az 1933-ban közzétett Nagycsütörtök címadó verséhez. Ebben is a szenvedő iránt érzéketlen, elalvó tanítványok szorongató víziójába ível a gondolatmenet, a lírai hős tragikuma itt is a magány zárlathelyzetében ér tetőpontjára. Egyes szám első személyűre változnak az igék: a lírai én ugyanazt a félelmet, szorongást éli át a kocsárdi váróteremben, amelyet Jézus a Getszemáni kertben…”

 

Kései családegyesítés

Jöjjön akkor most az ígért temetősztori! Tavalyi beszámolómban említettem, hogy a nagyapám szepezdi sírját az eltelt hatvan év eléggé megviselte, a környéken népszerű építőanyagból, a közelben fejtett vöröskőből készített sírperem az előlappal együtt megsüllyedt, a táblára vésett feliratról a festék lekopott, tulajdonképpen olvashatatlan. Azt is megírtam már jó két évvel ezelőtt, hogy ennek ellenére mindig találtunk friss virágot rajta, bizonyítékául annak, hogy az egykori tanítványok nem felejtik el mesterüket, amíg élnek.

a sírfelirat 2013

A sírfelirat tavaly

Meg mi sem, az egyik esősebb napon a lányaim felkerekedtek, hogy az Ancsa által otthon vásárolt sárga rózsákat nevelő bokrocskát elültessék dédapjuk fölé tiszteletük jeléül. Szerszámuk nem volt, tortakanalat meg kést vittek gödröcskét vájni. Sárosak lettek, mint a dagonyáról érkezett vadmalacok, de a küldetést sikerrel teljesítették.

Míra aztán októberben arra járt a barátaival, megálltak a temetőnél néhány percre. A nyáron ültetett virág érintetlen volt,…

FJ sírja 2014. okt

…a sír azonban nem. A Balatonszepezd a világ közepe című fb-oldalon kitettem a fényképét az alábbi soraimmal:FJ sírja3

„A családunk idén nyáron is egy hetet töltött Szepezden. A leányaim szokás szerint felkeresték dédapjuk sírját a világ legszebb panorámáját nyújtó temetőjében, ültettek egy bokor sárga rózsát megemlékezésül. Fűzik János igazgató-tanító és kántor 1918-tól élt és szolgált itt, ahogy az Németh Ferenc barátom könyvében olvasható. Sírját igencsak megviselte az eltelt hatvan év, megállapítottuk, hogy a felirat nem olvasható. Míra lányom az elmúlt hétvégén a környéken kószált, megálltak egy percre a temetőnél. Meglepődve látta, hogy valaki fekete festékkel kihúzta a táblára vésett betűket. Nem profi munka, mégis melegség töltötte el a szívemet, van még olyan ember, aki továbbra is emlékezni akar Fűzik tanító úrra. Köszönöm neki nagyon! – az egyetlen unokája-”

Szepezd krónikása – akit tavaly a könyve megjelenése alkalmából rendezett kiállításon ismertem meg személyesen – is kommentelt a posztom alá, emlékeztetett, hogy eltett nekem valamit tavaly, amit a temetőárokban talált.

Fűzik tanító unokája is meglátogatott.

„Fűzik tanító unokája is meglátogatott.”

Nagy örömömre akkor a fentivel együtt ezt a képet küldte el nekem:döncike sírja

Ezt a kis faragott követ korábban mindig meglátogattuk. Apám legkisebb testvérének, az 1920-as évek elején két évesen keserű mandula-mérgezésben meghalt Döncikének (Ödön vagy Dénes, nem tudom) a sírját jelezte. A bejárattól nem messze feküdt egy nagy bokor alatt a földön, magát a hantot eltüntette az idő. Pár éve kivágták a bokrot, a kő meg eltűnt. Talán a temető takarítói vélték úgy, hogy az apró tárgy csak lom, a kutya sem emlékszik rá, ezért beborították az árokba, ahol a helytörténetet kutató barátom meglelte. Ezer hála érte ismét, Ferenc!

De mit tegyünk vele? Vigyük Budapestre? Minek? Hisz itt őrizte az apró halott örök nyugalmát! És ekkor a homlokomra csaptam, megvan a megoldás! Esedékes volt tavasz óta, hogy a nagyapám családjában szintén Szepezden felnövő 86 éves Zsófi nénémet gépkocsival elvigyük egykori lakhelyére, hogy meglátogathassa az őt valódi gyermekeként szerető nagyapám sírját és a ma is itt élő keresztfiát, Bélát.

Mindenszentek ünnepe előtti hétvégén el is indultunk Ancsa lányomék Focusával, melybe öten jobban belefértünk, és a kerekesszéket is könnyű bepattintani a kombi csomagterébe. Újabb bokrok is kerültek mellé. Ferenc szeretettel fogadott, az én masszív Ancsikám könnyedén fölkapta a követ, behelyezte a kocsiba, és már gurultunk is a temető kapujához. A nyári tapasztalatból okulva áskálódó szerszámokat és gumicsizmát is vittünk, hiszen ismét kiadós esők áztatták a majdnem mindig kék egű „világ közepét”.

A leányaim által végrehajtott operatív beavatkozásról mesél az alábbi három kép. Remélem, ezzel nem követtünk el semmiféle szabálytalanságot. Ha igen, enyém a teljes felelősség.

döncike sírköve nagyapám sírján 2014. oktdöncike sírköve nagyapám sírján 3. 2014. okt

döncike sírköve nagyapám sírján 4. 2014. okt

Nyugodjatok békében, Drágáim, így együtt! Nem vagyok egy temetőket járó alkat. Itt, Szepezden azonban mégis mindig jólesően bizsergeti meg a szívemet a „genius loci”. És – ahogy nézem – a lányokét is. 🙂

Végezetül két kép az októberi napfényben fürdő szepezdi strandról:

séta a strandon1

Ifjak szelfije

séta a strandon2

De jó itt!

„Az Én Pedagógusom”

Kedveseim, megint sokan szerettétek a nyári beszámolómat, hálásan köszönöm! A közzététel napján kétszáznál több olvasót regisztrált a szolgáltatói statisztika. Érdemes felturbózni az írásokat jócsajos és kutyás képekkel, máris dől a siker. Megjegyzem, néhány elfogult barátom most is dicsérte a szerző ragyogó íráskészségét, amire én piruló félrenézéssel reagáltam, belül meg mintha hájjal kenegettek volna. Jöhetnek bátran az ünneplő szavak csőstől, jobban már úgysem bízom el magamat.

Meg is érkeztem a mai bejegyzésem témájához, előtte azonban csúnyán ráripakodok magamra, mert az előző bejegyzésem végén felelőtlenül szepezdi temetői sztorit ígértem. Fékomadta-teremtette, hogy kacsafeneket kreálok néha az etetőmből, na! De a váratlan dolgok egyszer csak „történülnek” velünk. Ahogy a 86 éves Zsófi néném szokta mondani a betegségekről: „Mindig jön, aminek nem kéne”. Így a várt írás most tolódik…

Történt pedig néhány hete, hogy váratlanul felhívott egykori kollégám és barátom, Kati, akinek tündéri csemetéjét, Gabikát volt szerencsém hat éven keresztül boldogítani az osztályomban. Mindig mosolyogva gondolok rá, hogy mennyire aggódtak a jó szülők, mikor megtudták, az általuk lassúcskának tartott szőke hercegkisasszony a sodróan lendületes és harsány Laci bácsi szárnyai alá kerül. Mi lesz vele, hogy bírja? Lett belőle máig tartó nagy-nagy barátság! Kérdezte hát a szintén energikus Kati a telefonban, hogy megadhatja-e az elérhetőségemet valami egyesületnek, ahol esetlegesen valami vállveregetésre számíthatok. Igent mondtam, időm tengernyi, mit meg nem tesz az ember a régi barátokért.

Aztán kaptam egy levelet az M-érték Kulturális Egyesület fejlécével, hogy az Én Pedagógusom Díj szavazásán jelölést kaptam, meghívnak az átadásra november hetedikén a Kőbányai Szabadidő Központ Kő-café nevezetű kultúrsarkában. Na, ezt szeretem, rendeztünk itt már versműsorokat, felléptem magam is képzőművészeti kiállítások megnyitóin, többször voltam Hobo-esten, de legfőképpen kellemesen kortyolgattunk itt barátaimmal különféle „ivadékokat”, elsősorban az Unikum-sör vegyespárosra gondolok. (A megrögzött egészségmániákusok miatt itt kötelező megjegyezni, hogy a hozzám hasonló cukrosoknak erről még hallani sem szabad! Ezért vettem én mindig gyorsan a számba.) Ancsa lányom felajánlotta, hogy hoz-visz kocsival, ott a helyem tehát, abból baj nem lehet.

Asszonkám is jött velünk. Kati már a kapunál fogadott, bent pedig egy rendkívül csinos hölgy, az említett Gabikám ugrott a nyakamba. A sokaságban felismertem néhány ismerős arcot, ráadásul hamarosan egy szívemnek kedves kis csapat érkezett, egykori sibrikes (a 2003-ban megszüntetett Sibrik Miklós Általános Iskola) kollégáim. Néhány fiatal egy kis összeállítással kedveskedett a jelenlévőknek, Gabi a Három fej kukorica című Fekete István-novellát mondta el, mellyel kerületi prózamondó versenyt nyertünk egykor, és a fővárosi döntőn is a legjobbak között szerepelt. Nagyon büszke voltam rá. Akkor is, most is.

Aztán az egyesület elnökétől, Nagy Ágnestől megtudtam, mit jelent ez a díj, Kinek az emlékére alapították, hogy csak egykori és mai tanítványok szavazhatnak. Aztán kiszólították a jelölteket egyenként, felolvastak egy-egy indoklást, mellyel a szavazatokat kellett kísérni. Mindenki kapott egy szál virágot és egy elismerő oklevelet. Utolsónak engem szólítottak. Nagy meglepetésemre én kaptam a fődíjat: egy díszdobozban egy üvegből csiszolt emléktárgyat, melyre a díjalapítókat ihlető néhai kolléga, Varga Zsuzsanna monogramját és a díj valamint az én nevemet gravírozták. Egy díszoklevélben pedig az írásos emlék, az idézetek és egy boríték lapult. (Kíváncsi vagy, mi? Megmondom: 25.200 jó magyar forinttal adólevonás után. 🙂 )

Jó volt, elérzékenyültem. Megemlítettem a rövid beszédemben egyik példaképemet, Fűzik János nagyapámat is, aki kántortanító (azaz mester) volt Balatonszepezden, és akinek a halála után hatvan évvel is mindig friss virágot borzol a sírján a domboldali temetőben a Balaton felé lefutó északnyugati szél. Pedig nem él már közeli rokona ott. Mégis emlékeznek rá.

Az önfényezést most befejezem. Aki kíváncsi még apró részletekre, olvassa el a kitűnő kőbányai főkrónikás, Oszvald György beszámolóját az ünnepségről az alábbi linken. A mellékelt képeket is ő készítette, ezeket Nagy Ágnes oldaláról vettem kölcsön. A dísztárgyat és az oklevelet Eddi fotózta.

http://10kerkult.hu/suli/6295-akikre-felnezhetuenk.html

DSCN2923

DSCN2926DSCN2935

(Kattintásra nagyít.)

az én pedagógusom1

Fekete István: Három fej kukorica – a szereplők és a szervezők

az én2

Mindenki kap, csak én nem?

az én4

Nagy Ágnes átadja a díjat.

az én5

Illik megköszönni…

az én7

Szeret… ❤

az én12

Mester és tanítványtündér

az én10

Egy kis ünneplés – mögöttem Kati, mellettem egykori főnökeim, ma barátaim: Móni és Csaba

az én11

Most kérem az Unicumot!

az én 13

Barátok gyűrűjében

Egykori Csemetéim, mai Barátaim! Mindent köszönök. De jó, hogy vagytok nekem! 😀

Balatonszepezd, 2014 nyara

A tavalyi felejthetetlen családi nyaralásunkról „Ott az ég mindig kékre van színezve” címmel megírt beszámolómat nagyon sokan olvasták szívesen. Tartozom nekik annyival – ha megkésve is –, hogy néhány sorral és képpel megemlékezzek az idei Balatonszepezden töltött hetünkről. Igen, a nagy sikerre való tekintettel repetát igényeltünk erre az évre is. (Ez olyan ocsmány közhely volt, hogy megérdemli a helyet itt, pallérozott nyelvérzékű barátaim meg legalább tesztelhetik felhördülő-apparátusuk éberségét és helyes működését. 🙂 )

A tavalyi vízparti házikó a kért időpontra már elkelt, Míra lányom hosszas keresgéléssel talált egy még jobbat egy zánkai ingatlanközvetítő hirdetésében. Ez is a vízparton fekszik a víriusztelepi Halász utcában, közvetlenül az egykori Zenthe-villa tőszomszédságában. Mikor megláttam, felujjongtam, a telek kerítésének alapját kamaszkoromban együtt építettük Béla bácsi nagybátyámmal, az én „Matula bácsimmal”. Akkor még nem volt rajta ház, csak egy horgászmóló, melyen minden reggel és este bevetettük a pontyozó bambuszbotokat. Ezt is írtam már korábban itt meg itt.

A kéglinek új, Németországban élő tulajdonosa van, bérlete nem kifejezetten olcsó (120 Euro/nap, mi 100-ért megkaptuk, mert az ingatlanos a februárban még bizonytalanul hasra ütve mondott árat nem akarta megemelni), valószínűleg a belefeccölt pénzt szeretné valamennyire visszatermelni az illető, ezért adja ki. Ennyiért bérelhettünk volna apartmant az Adriánál is, no de hol van az Szepezdtől, mely közismerten a világ közepe vagy miarosseb! Együtt lehetünk hatan, és a vén hadirokkant egyedül is kitéblábolhat vagy kigurulgathat a stégre. Ezért megéri! Ráadásul most már a kisebbik csemetém is besegít némi pénzmaggal. Ne csak a bankba rakosgassa a kiváló ösztöndíját, áldozzon némi zsét a családi nyaralásra is, höhöhö! Egész évben épp eleget feji elsőrangú technikával a szüleit.

Július második hete olyan volt, mint az egész nyár: néhány nap strandidő, aztán eső és vacogtató hűvösség. Ahogy azt én szeretem. Fürödjenek, pancsoljanak a dedek kívánságuk szerint, rólam viszont ne folyjon a lé! Mióta kocsiban tolnak, egyre szívesebben megyek kirándulni is, azt meg nem jó kánikulában.

Beszéljenek helyettem a képek:

DSC_4753 A házikóDSCN2592

SAM_0840

A nappaliban a helyi festőművész, Nagy Attila képe.

SAM_0684

A napfény miatt óvatos vej takarítja a vizet.

SAM_0683

A vejjelölt pedig szerelmet vall Hínárkisasszonynak.

DSC_4545

Viharos időben is kivételez Szepezddel a Jóisten.

DSC_4574

SAM_0748

SAM_0749

Kirándulás a Káli-medencében, a Kornyi-tónál (A két felső kép szinte giccses.)

DSC_4582

Biztonságos bámészkodás: elöl a bot, hátul Ancsa…

DSC_4244

Scrabble-csata a teraszon

(A nagyításhoz katt, a dobozban ismert könyv: Tóth Gábor Ákos: Szerelmem, Balaton)

DSC_4608

Kilátás a szepezdi Öreg-hegyről

SAM_0841

Halászkutya itt…

DSC_4571

…és ott…

SAM_0778

…mindenhol.

SAM_0831

A fiúk főztek vacsorát. (Mellesleg az ebédet mindig én. 🙂 )

DSC_4644 DSC_4640

Akkor zajlott a Kékszalag verseny. Kemény idejük volt!

SAM_0877

Öreg Fűzik a vén fűz alatt

DSC_4768

Ugyanez az ifjú tanárnővel

DSC_4713

A szokásos csoportkép

Csattanónak hagytam egy vérfagyasztó történetet. Egyedül ültem késő délután a tágas teraszon könyvvel a kezemben, hallgattam a nádirigó szűnni nem akaró – nekem mégis oly kedves – zsörtölődését. Néha felemeltem a fejemet, aprót kortyoltam a hűvös söröcskémből, miközben a szemem jólesően itta be a környezet minden rezdülését, a part menti öreg fűz ágainak mozdulatát, a nádas tetején alig észrevehetően végigvonuló hullámzást, a víz fölött élénkülő parti szél okozta fodrozódást. Időnként feltűnt egy-egy seregélyraj szüretelnivalót keresve. A család kint tartózkodott a stégen, csak Panka kutya bóklászott szorgalmasan le-föl a hosszú fahídon békákat lesve. Idilli békémet hirtelen egy hatalmas csattanás szakította meg. Valami nekicsapódott nagy erővel a teraszt a nyugati széltől védő vastag üveglapnak, és beesett a hintaágy alá. A műanyag székektől nem láttam, mi az. Azt gondoltam, valamelyik merész ifjonc a strandpapucsával akarta megijeszteni az öreg harcost. Na, jöjjön csak ide, majd jól fejbe nyomom vele! Felkapcsoltam a lábprotkómat, hogy megszerezzem a fegyvert. Meglepve láttam, egy megtermett seregély fekszik a sarokban kinyúlva, csukott szemmel. A legénység és leányság ekkor szállingózott föl a partról, kértem, hogy segítsenek eltakarítani. Leginkább mindannyian behúztak ijedten a nappaliba, persze, vigyáztak a kutyuskára, nehogy már észrevegye a kis aranyos, és a felébredő vizslaösztön tettre sarkallja. Először a jó Eddi óvakodott ki felajánlva a telefonját, hogy tudjak állatorvost hívni. Én azonnal bicskába görnyedtem, nehogy bevizeljek a röhögéstől. Állatorvost a kamikaze seregélynek! Hogyne!

Ancsa lányom valóban tettre készen jött, kértem tőle egy partvist és lapátot. Készségesen hozta, mire Eddi szemében gyilkos indulat kezdett felhőzni.

– Mit akarsz vele csinálni? – kérdezte. Már akcióban voltam, nem válaszoltam. Megpróbáltam a partvissal a dögnek látszó madarat a lapátra hokizni. A vejjelölt máskor oly tiszta tenorja most kissé fals módon rikkant:

– Ne bántsd!

És vészjóslóan elindult felém. Mindig tudtam, hogy Eddi elkötelezett állatvédő, de azt nem sejtettem, hogy apósjelöltjét is képes lenne egy döglött madár miatt megtámadni. Elvégre én vagyok a nagyobb állat! Ja, igaz, a kisebbek szorulnak védelemre.

–Nyugi – morogtam –, csak repülni tanítom. És csodák csodájára az egrecíroztatástól magához térő seregély körülnézett, és elrepült a lapátról. Talán még ma is repül. Eddi aztán bőszen szabadkozott. Én meg engedélyt kértem tőle, hogy a történetet megírhassam itt. Akkor már ő is nevetett.

(Legközelebb megírom, mi történt idén velünk a szepezdi temetőben.)

Háromévesen

A súlyos, lábon kihordott infarktus után fél évvel végrehajtott „sürgős” szívműtét során 2010 szeptemberében a csontfűrész a szegycsontommal együtt a hivatásomat is kettévágta. Másfél hónap reménykedő rettegés következett a kórházakban, azután az otthoni hosszú lábadozás idején kezdtem  már hinni a visszatérésben, de a decemberi lábujj-amputáció világossá tette, hogy immár vége a normális életemnek, a hiábavalóság szögére akasztanak, akár egy elnyűtt focicsukát. Le is százalékoltak egy év múlva annak rendje és módja szerint. Keresni kellett valami hasznosnak tűnő elfoglaltságot. Már a második műtét előtt belekóstoltam a népszerű közösségi oldal alkalmazásába. Korábban erre nem lett volna időm, most viszont akadt bőven. Hatalmas örömet jelentett egykori tanítványaim jelentkezése, oldalaik böngészése. Itt találkoztam először blogokkal is, korábban fogalmam sem volt, mit jelent ez, csak a pózolásra hajlamos korábbi miniszterelnökről hallottam, hogy valami ilyet ír naprakészen.

Egy borús januári napon aztán a neten kóborolva megtaláltam egykori kedves tanítványom, a rendkívül tehetséges Virág blogját, melyben „kamionsofőr” nicknéven posztolt rövid írásokat a hétköznapjairól. Nagy élvezettel olvastam végig. (Pár hónappal később egy nagyon durva trolltámadás miatt sajnos végleg abbahagyta az írást, a kimúlt freebloggal együtt el is veszett a blog. A lány egyébként egyre népszerűbb forgatókönyvíró és rendező, a korábbi években rövidfilmekkel aratott sikereket, tavaly forgatta le első nagyjátékfilmjét Utóélet címmel, alig várom a bemutatóját.)

Nosza, én is regisztráltam a freeblogra. Ha már nem taníthatok, majd írogatok kedvemre, legfeljebb nem olvassa el a kutya sem. De hogyan kezdjem? Kapóra jött a tündérlelkületű Bayer Zsolt („a béke barátja”), aki odanyilatkozott a méltán népszerű Echo tévében a bloggerekről, akik névtelen rohadékok, ők döntik meg a keresztény Európát, és különben is az internet maga a „Bábel tornya”. Na, így született a kicsikém 2011. január 19-én: egy indulatos posztban visszaköptem.

Találtam jó néhány nagyszerű blogot, megtanultam kommentelni is, így engem is egyre többen olvasgattak. Hálásan köszönöm itt is a blogcimborák érdeklődését és támogatását, sok erőt kaptam tőletek!

harmadik szülinap

Kétszer gondolkodtam a „harakirin”, egyszer egy félreértésen alapuló és elmérgesedő vitába keveredtem Anyussal, akit azóta is megkülönböztetett szeretettel olvasok, de nem provokálom az elkötelezettségét a véleményemmel. Másodszor a freeblog haldoklása kezdetén, amikor asszonkám beteg lett, és hosszú kezelése idején elvesztettem a bal hátsó futóművemet. A szó szoros értelmében nehéz volt lábra állni. A csemetéimnek is köszönhetően együtt sikerült, asszonkám jól van, dolgozik. A maci meg a virág az övé, mert

ház évfhazassagi_evfordulora

tulajdonképpen ezzel kellett volna kezdenem: ma 35 éve, 1979. január 20-án mondtuk ki a holtodiglan-holtomiglant. Húszévesen, erőtől duzzadó ifjúként mást jelentenek ezek a szavak, mint nyomorékként. Jó lenne még sokáig öregedni. A blogom csak most megy óvodába, elsimogatnám még a nagykorúságáig! 🙂

Év végén

Kedves Barátaim, először is megköszönöm a Mindenhatónak a gondjaival is csodálatos évem minden pillanatát, családtagjaimnak és barátaimnak az odaadó szeretetet, figyelmet. Meleg szívvel kívánok mindenkinek jó egészséget, sikeres és boldog új esztendőt az alábbi kis csokorral: a hölgyeknek kismacskákat, az uraknak virtuális nagymacskát küldök (a sokat segítő guglinak is puszit nyomva), magamnak egy öreg kacsát. Az irodalmi szemelvényeket pedig mindenkinek… 🙂

cicuscicas2cicás4cicás3googleújév

ÉV VÉGÉN

Éjfél van. A havas utak és az örök idők országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs ami útjába álljon s a dermedt jegenyék riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.
Éjfél van: a szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett havas szakállú agg, a másik ifjú ember.
– Elvégeztem Uram – szól az agg – bocsásd el szolgádat – és leteszi a tarisznyát meg a botot.
– Januártól decemberig jártam a földi utakat és arcod bélyegét mindenre ráütöttem. Mozgattam az órákat és napokat. Csírákat szöktettem életbe és érett magokat arattam; a rügyeket virágba borítottam és gyümölcsüket is leszedtem.
Öreg sírok hátát behorpasztottam, régi fejfákat eldöntöttem, temetőket gyarapítottam.
De ott voltam Uram a nászágyon is és egyformán mértem a szerelem bódulatát és a vajúdás gyötrelmeit.
A folyók új szigetet raktak, régieket hordta el a hegyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott, a völgyek torkában új források fakadtak, s régiekre köveket raktam rendelésed szerint.
Öledbe hullott Uram minden. A növekedés, az épülés is, meg a rombolás is; csak Te maradtál Uram változatlan és örök elejétől fogva.
Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát. Az elnyűtt husáng acélos, görcsös bottá erősödik abban a pillanatban s a foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravalótól.
– Elmegyek Uram – szól – akaratod szerint. Útravalómat elszórom majd a földi világban.
– Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat, dús kalászokat érlelek és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban; aztán meg telet borítok az álmodó ugarra.
– Csak egyet kérek tőled Uram – ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz és nyugodt telekamrás a tél, amiket ím, tarisznyámba adtál. Én leszek az idő egy évig Uram, a Te világodban. Engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem, s hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre.
Az Úr int: felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul, a csillagerdők úttalan útjain a Földre.

Fekete István

 

Radnóti Miklós: Szilveszter és újév között

(Este)

Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg
utána a lélek és fagyosan kéklik
s már színéről emlékezik
az évre, csak mint gyermek úgy

és újat nem köszönt, mert nem vár semmire,
a piros szabadság tán nem jön el soha,
számára csak mostoha
év lehet ez és tétova táj.

(Éjszaka)

Ó, felejt a lélek és örömtelen jön
veled fiatal év. Fáj csak és nem hős már,
mint régen: erős vár
volt és kincses város a dombon.

(Hajnal)

Város a dombon és búgó harangszó.
Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas,
mert éget, mint hideg vas
a sorsod és olyan konok is.

Igyekezz, lélek és
törj föl, fiatal év.

(Reggel)

Úgy állok partodon fiatal év,
mint egyszer hajón az Adrián,
szigorú hajnal volt és karmos ég,
eső tapintott a vízre jó
tenyérrel és eltakarta tükrét.
Míg lassan indult a nagy hajó
s orrán halkan repedt a szürkeség,
halászok álltak a parton ott,
magányos lelkek, órjás kezekkel.

Úgy állok én is, magányos lélek itt,
repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.

(1935)

Jövőre is várlak benneteket! Laci bá’

 

Halottak napján avagy “Felmegyek a magasságos egekbe”

halottak n.

Szomorúan figyelem a temetőkapuknál feltorlódott autók volánja mögött ülők gyűlölettől eltorzult arcát, ők sietnének letudni a kipipálandó feladatot, ehhez jelen kell lenniük. Nincs mese, félre az udvariassággal, türelemmel! De hová is sietünk? Csipkepitty mai bejegyzésében sokkal jobban megírta. (Katt rá!)

Elnéző mosollyal szemlélem ugyanakkor az ifjak Halloween-ökörködését. Tököt faragnak, szellemkednek, zombiskodnak. Jól nyelvet nyújtanak a kaszásnak. A nyugati kultúra eme terméke nagyon távol áll tőlem, a frász tör rám a véres maszkok láttán, de a jókedv az én kenyeres pajtásom. Csak tudjunk majd mindannyian meghalni is mosolyogva!

Cincinnati - Spring Grove Cemetery & Arboretum 2

Minapi Weöres-centenáriumi posztom anyagát gyűjtve jutottak eszembe ilyesféle gondolatok. Egy verset idézek elébb, amely Sanyi bácsi előadásában élmény.

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Aztán egy rövid anekdota a sok közül a tündéri Weöres Sándor-Károlyi Amy-házaspár életéből. Sanyi bácsi életének utolsó négy évében egészségi állapota egyre gyengült, bár alkotóképessége végig megmaradt. Károlyi Amy Enigma című írásában (Élet és Irodalom, 1989. ápr. 14.) így emlékszik vissza:

“Utolsó szavaink egymáshoz.
Mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között.
– Mi fáj, Sándor?
– Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.” 😦

weöres- károlyi

Géza malacra

weöres

A nyár folyamán sokszor bukkant föl különféle sajtótermékekben Weöres Sándor költészete. A centenáriumi év lassan lecseng, óvatos feltételezésem szerint azonban a hétköznapi olvasó emberek zömének a költőről alkotott képe alig változott a média zajongása ellenére. A legtöbben csak az óvodáskorban megtanult bravúros ritmusú versikék alkotóját látják benne, néhányan még a Majomország pajkosan csúfolódó illetve a Psyché pajzán szerzőjét. Színházkedvelők ismerhetik talán az eredendő líra drámába oltását Holdbeli csónakos címmel, tíz éve a Nemzeti Színház mutatta be. Az életmű további fejezeteit mintha tejüveg takarná. Ebben sajnos jelentős felelősséggel bírnak azok a magyartanárok, akik az irodalomtörténet oktatása során „sokatakaraszarkaként” örülnek, ha az érettségi előtt eljutnak Radnótiig, a 20. század második felére és a kortárs szerzőkre pedig nem jut idő. Hiba. Egyben megemelem a kalapomat az óvónők (óvodapedagógusok) és tanító(nő)k előtt, akik bőségesen vetik a weöresi zsenialitás magvait a tündérkéiknek.

Úgy gondolom, hogy meddő politikai zsörtölődések helyett nekem is érdemes inkább apró gondolatmorzsákat pötyögtetni, melyek oszlathatják a homályt. Vegyük szemügyre rögtön a legismertebb verset, az 1955-ben megjelent Bóbita című kötet címadó darabját!

A TÜNDÉR

Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen õszi levélen,
két csiga õrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Bölcsészpalánta Míra leányom, aki egykor bölcsődésként fújta a művet, érdeklődött a minap a mostani témámról, mikor látta a verseskötetet a kezemben. Elmeséltem neki a régi anekdotát, melyben egy kisfiú azzal nyaggatja az óvó nénit, hogy énekeljék el a Géza malacot. Az értetlen felnőtt csak a dallamról jön rá, hogy melyik versről van szó. A gyerek a maga módján érti, szereti az egész verset, de a második szakaszban megzavarja a váratlanul döccenő ütemhangsúly, a ritka igevonzattal nehezített szöveg, a felnőtt fejjel erotikusnak nevezhető kép. Egy kis fantáziával azonban megalkotja Bóbita játszótársait, Szárnyati és Röpteti tündéreket, az előbbit rögtön rá is ülteti prozódiai leleményére, Géza malacra. A másik huncut pedig csókot ígér és kiröhög. Szegény jó Géza malac!

bóbita3bobita2

Míra elkerekedett szemmel vallotta meg, hogy anno hasonló képzetek peregtek le benne a vers hallgatása közben. A gyermek mindent meg akar érteni, ha másképp nem, az eredeti szöveg kreatív átértelmezésével. Lásd Minta mókus, Zenga zének.

A népdalok ismertségével vetekedő, a közköltészet szintjén trónt foglaló költemények gyerekversek-e vagy sem? Ez is régi dilemma. Weöres már igen korán, 1946-ban kötetbe rendezte gyermekverseit Gyümölcskosár címmel, s ezt később újabb gyűjtemények követték, 1955-ben a Bóbita, 1958-ban a Tarka forgó, 1965-ben a Gyermekjátékok, 1969-ben a Zimzizim, 1973-ban a Ha a világ rigó lenne. A legnépszerűbb kötet éppen a Bóbita, a mai napig 13 kiadása jelent meg.

Az imént felsorolt kötetek ékesen bizonyítják, hogy maga a költő rendezte darabjait gyermekeknek szánt gyűjteményekbe. Ám az is köztudott, hogy a kötetek darabjai közül sok nem gyermekversnek íródott. A költő „felnőtt-verset” írt, majd úgy döntött, hogy a tökéletes ritmikájú, kedves, bájos tartalmú darab nyugodtan bekerülhet egy óvodásoknak szánt, képekkel illusztrált kötetbe is.

Weöres egész életműve a játék jegyében született. A költő különböző szerepeket öltve kereste lírai énjének új és új lehetőségét. (Nem véletlenül lett egyik legsikeresebb műve a Psyché.) Mindennel játszott: a mesével, a valósággal, a szavakkal, a zenével. Élete végéig gyermek maradt, számára értelmezhetetlen lehetett a gyermekvers-felnőttvers dilemma.

A vers ritmusa, zeneisége alapvetően fontos. Időmértékes lejtésű, minden sora azonos ritmikai képletre épül, két daktilust egy spondeus követ:

– ∪∪| – ∪∪| – –

A kettős rövid szótagok fülbemászó versdallamot eredményeznek, a szöveget könnyű megzenésíteni, s ilyenkor a zenei ritmus pontosan követi az időmértékes ritmust. Ez a ritmusképlet az, ami mindannyiunk fülében ott zsong, ha Weöres költeményét felidézzük. A zenei hatású időmértékes ritmus azonban sokarcú. Nem kell hozzá sok ravaszság, hogy észrevegyük, két ilyen sort egymáshoz illesztve hibátlan hexametert kapunk:

– ∪∪| – ∪∪| – – | – ∪∪| –∪∪| – –

Ha úgy tetszik, tekinthetjük A tündért hexameterekben írott versnek. Ez azonban nem pontos így, hiszen a hexameterhez az a szabadság is hozzátartozik, hogy az első négy versláb szabadon lehet két- vagy háromszótagos. Ez a szöveg szigorúbb rendhez igazodik, felvillantja a hexameter jellemzőit is, annál azonban kötöttebb. Nyolc szótagos sorai erős metszetet hoznának létre a hexameter közepén. Magyar fül inkább arra hajlik, hogy a daktilikus időmérték mellett hangsúlyos lüktetést is érzékeljen.

Minden strófa azonos módon kezdődik.

Ez következetesen egy háromütemű nyolcas (3|3|2) ritmusát teremti meg a versszakok elején. Az első strófa 3. és 4. sora mutatja a másik ritmizálási lehetőséget:

Béka-hadak |fuvoláznak,    (4|4)

Sáska-hadak |hegedülnek.   (4|4)

Ez a két ütemváltozat alakítja a költemény hangsúlyos ritmusát. Nem szigorú szabály szerint váltakoznak, tehát nem beszélhetünk szimultán versről, de az ütemek jelenléte mindenképpen modulálja az időmértékes ritmus szigorúságát.

Nézzük meg most azt, hogy miféle tartalom épül fel erre a formára! Minden strófa azonos módon kezdődik. Bóbita Bóbita. A megismételt név ritmikai szerepéről már ejtettünk szót, most azt kérdezzük, hogy ki ez a Bóbita? Egy óvodás azt válaszolná rá (és tartok tőle, hogy a felnőttek is így válaszolnának), hogy Bóbita pitypang-tündér. Ez a válasz azért ilyen egyértelmű, mert a Bóbita című kötet címlapján valóban pitypangtündérként van lerajzolva egy bájos mesefigura. A kötetet 1955-ös megjelenése óta Hincz Gyula illusztrációival együtt vesszük kézbe, s ezek a rajzok ugyanolyan szorosan hozzátartoznak a kötet verseihez, mint A. A. Milne Micimackójához E. Shepard rajzai.

bóbita

Egy másik elterjedt vélekedés szerint Bóbita gyermek, kicsi lány. Az ő játszadozása, mesékhez szokott fantáziája tölti ki a verset. Előbb angyali tisztaságú táncot lejt a réten, majd kacagva játszik. A törpék báljába képzeli magát, végül elfárad, s álmában olyan pici lesz, hogy egy őszi falevélen is elfér. A rokonszenves magyarázat elfogadható, sőt általában használható megoldás Weöres gyermekverseihez. A kisgyermek fantáziája, mesékhez szokott képzelete a csodás elemeket is hétköznapi természetességgel fogadja el.

Megkísérelhetjük még, hogy a vers képei mögött mélyebb összefüggést, megrajzolható hátteret keresünk, miután a szöveget nem csupán játékos ritmusgyakorlatnak, nem „csupán” gyermekversnek gondoljuk, komolyan kell vennünk, hogy a költő (tudatosan vagy tudat alatt) okkal fogalmaz úgy, ahogyan teszi. Vegyük sorra, mit tudunk! Bóbita a versszakokban táncol, játszik és épít. Általános cselekvések. A tánc a művészethez köthető, harmóniát, szépséget fejez ki. A játék, a kacagás a gyermekkorhoz kapcsolódik. Az építés már komolyabb, a felnövekvést, komolyabb célok elérését juttathatja eszünkbe. Végül Bóbita elálmosodik és elszunnyad. Habár nem rajzolódott ki cselekvéssor az igékből, nem tudunk felfűzni a versszakok rendjére történetet, a negyedik versszaknál mégis érezhető, hogy lezárul a mű, véget ér a gondolatsor. Az elalvás a versben a nap végét jelenti, Bóbita elfáradt a táncban, játékban, építésben. A vers szimbolikus tartalmát kutatva itt nyilván az élet végére, a nyugodt, csendes halálra is gondolhatunk. Hogy a halál-metafora milyen természetesen illeszthető a költemény végére, azt egy bájos nyomdahiba is jelzi, melyről Vadai István tanulmányában olvastam: „Weöres Sándor Egybegyűjtött írásainak ötödik, 1986-os kiadásába pontatlanul került bele A tündér szövege. A vers utolsó strófája ott így fest:

Bóbita Bóbita álmos,

elpihen őszi levélen,

két csiga őrzi az álmát,

szunnyad az ég sürüjében.

Szinte észrevehetetlen a hiba. A félreütés értelmes szót másik értelmes szóra változtatott. Az eredetiben az őszi levelek még a fán vannak, s a természet egy darabja, az ág szerepel a versben. A hibás másolatban ég áll, de ez is illik a szövegkörnyezetbe. A vers angyalok körében kezdődik, s a halál után, a mennyekben, az égben végződik. Ha Weöres megélte volna a kötet megjelenését, s tudomására jutott volna a hiba, talán nem is javítja ki.”

Folyt . köv.

Rendhagyó tanévnyitó (Nemzeti!)

Befellegzett végre az áldott meleg nyárnak, ideje visszaköltöznöm a szellemi tespedtség hűvös iglujából a rögös nemzeti valóság kusza ösvényeire. Kevésbé döccenős-cikornyásan, de ilyesféle gondolatokkal figyelmeztetett néhány barátom, hogy felhagyhatnék végre a kussolással. Kerekedett is írnivalóm tüstént – ahogy azt egy kommentemben jeleztem –, de azokban a napokban a cudar indulat csókolgatta a homlokomat múzsaként. Viszonylagos jólneveltségem aztán spongya alá rendelte a felböffentett sorokat, tisztelem én annyira a ritka és drága (ritka drága) olvasót, hogy holmi basszomázásokkal nem borzolom a türelmét. Fodrozódik az nélkülem is.

Mindezek után azért erősen hígítva szivárogtatok a monitorotokra egy keveset a bennem felgyűlt toxinokból. Igen, az utóbbi két év oktatáspolitikája okozta jelenlegi káosz sütötte ki bennem az olvadóbiztosítékot. És könyörgöm, most a tündéri kormánypárti barátaim és ismerőseim ne vádoljanak meg holmi ellenzéki fröcskölődéssel! Olyan mindegy nekem, hogy ki a gazda! Persze az országban.

De az iskolával más a helyzet. A nagy államosítási nekibuzdulásban azoknak a véleménye veszik el, akikről szólnia kell az oktatásnak. Kit érdekel a gyerek véleménye? Meg a szülőké? Tényleg, kié a gyerek? Pedig a gyerek a legfontosabb! Ady szavaival: “A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”(Petőfi nem alkuszik)

Kit érdekel a pedagógus véleménye? Legyenek janicsárok! A kívülállók meg vannak győződve, hogy boldogok a hatalmas fizetésemelés miatt. A bloglistámon két középiskolai tanár minapi bejegyzését érdemes elolvasni. (Gofri, Izabella Jones) Borzasztó, a legjobbak el fognak menekülni! A pénzre pedig térjünk vissza úgy két hónap múlva, nagyon fogtok csodálkozni. Asszonkám például az emelés dacára öt számjegyű összeggel kevesebbet kap majd, hiszen elvették a pótlékait, a cafetériát, nem számít a szakvizsga, a három diploma, egy kalapba esik vissza mindenki, aztán jelentkezhet minősítésre, készíthet portfóliót, 37 éves szakmai gyakorlattal vizsgázhat huszonéves dilettánsok előtt. A másodállását (félállásban egy másik kerületben gyermekek beszédszintjét vizsgálja, és a terápiára tesz javaslatot) pedig nem folytathatja a 32 órás kötelező készültségi jelenlét miatt. Az eddig minden közmunkából kimaradó, túlélniamainapot-pedagógus persze jól jár, egy szintre kerül a szekeret húzókkal. Kontraszelekció a javából, drakulálok!

Kit érdekel az eddig minden szempontból egy személyben felelős igazgató (pardon, intézményvezető) véleménye? Már nem munkáltató, diszpécserré degradálták. Ahogy Kósa úr fogalmazott a neki rendelt másik debreceni tanévnyitón: igenist kell mondania minden parancsra. Janicsáraga. A debreceni elöljáró azon tételét, miszerint a jó diák verés hatására teljesít jól, most hagyjuk!

Kit érdekel az eddigi fenntartó, a helyi önkormányzat véleménye? Az csak az épületet gondozza, fizesse a közműveket!

A helyiérdekű döntéseket is a legfőbb mindentudó hozza, a nagytiszteletű miniszter meg az öntudatos államtitkár asszony (egy kollégám szerint púdernagyi), aki képtelen hibázni, felajánlása szerint baki esetén meg is vesszőzhetnénk. A két főbáb kezéből pedig egy fantomhálózat ágazik szét szerte a tankerületekre bontott országban, mindegyik élén egy politikai döntéssel odaemelt, de az ott tanítók számára ismeretlen vezető. Fogalma nincs a helyi értékekről, eredményekről, gondokról, hagyományokról. Csinos, mi?

Kortárs kedvencem, Parti Nagy Lajos sokkal jobban megírta, nem állom meg, hogy ideemeljem:

„Azt mondja Debrecenben Hoffmann Rózsa az 1018. magyar nemzeti tanévnyitón – mert számszerint ennyi volt eddig, se több, se kevesebb -, hogy „az igazgatók kinevezésének miniszteri szintre emelése a tanártársadalom egészének korábbinál sokkal nagyobb megbecsülését szimbolizálja, akárcsak a felálló Nemzeti Pedagógus Kar”. Így becsül meg az Orbán-rezsim, kedves tanártársadalom, nem kell a saját közügyeiddel fáradnod, honnan is tudnád odalent, ki legyen a te igazgatód? Elég, ha mi tudjuk helyetted. Azzal is megbecsülünk, hogy a megkérdezésed nélkül beléptetünk a magyar Nemzeti Pedagógus Karba, magyar szoknyád, magyar pórázod hosszát egy kézből szabályozzuk, melyet a szeretet és a bizalom vezérel. Cserébe annyi a dolgod, hogy leadd, amit előírunk, s ne engedd beszivárogni az iskolákba az ellenállást. Se a magadét, se a diákét, se a tuggyukkikét. Annyira megbecsülünk, hogy megemeltük a fizetésed, ha szerencséd van, nem fogsz kevesebbet keresni több munkával. Annyira megbecsülünk, hogy készen kapod a magyar tananyagot, a magyar tankönyvet, a magyar iskolarendőrt, beosztjuk helyetted a magyar napodat, a magyar széked megfújnánk, ha volna szék elég. Mi ez, ha nem szimbólum, nem is egy, de egy föltétlenül: azt csinálunk veled, amit akarunk, veled is, a szülő-alattvalókkal is, akiknek jogaik immár nincsenek, csak felelősségük, hiszen, ahogy Balog miniszter fogalmaz, „a család nem megrendelőként van jelen ebben a folyamatban”. Naná, megrendelő egy van, az orbánállam, aki rádklikkel újra és újra. Hogy magadra csukod a tanterem ajtaját? Csukjad csak, abból látjuk, hogy titkolnivalód van. Úgyhogy szépen szigeteld el az elenyésző kisebbségedet, ne az esetleges apró hibákat nézd, hanem a jó oldalt, ha már ott állsz, azért, ha még nem, azért.”

 

Hej, Rózsa néni, Rózsa néni! Hogyan pattant ki az öntudatos fejecskédből, hogy megnyisd az 1018. tanévnyitót? De ha 1118.-at akartál mondani a honfoglalás egykor tanult évszámából kikalkulálva, akkor is eszeveszett baromság!

Hogy a bejegyzésemet mégis vidám reménnyel fejezem be, „a jó oldalt nézem”, nemcsak parancsra, azt is Rózsa nénihez kötöm, illetve egy párhuzamhoz kettőnk között. A főnéninek ugyanis tegnap kellett volna celebrálnia egy tanévnyitón az ország valamely kijelölt csücskében, a rosseb tudja, hol. A nagysasszony azonban tegnap nem ért rá egyéb teendői miatt, ezért az ünnepélyt mára halasztották, akárcsak én e bejegyzés megírását. Jól tettük! Ha tegnap írom, keserű a vége is.

Történt, hogy hétfőn kellett átvennem az új lábamat. Ne vágjak föl, végtagprotézisemet. A Szent László Gimnázium előtt, parkoltam, előttem üldögéltek a fal kőpárkányán a kirajzó gimnazisták, élvezték a kora szeptemberi napsütést, és persze vígan pöfékelték a cigarettáikat, jelezvén a világnak hogy már majdnem felnőttek. Értelem és jókedv sugárzott belőlük, a szívem egyszeriben átmelegedett.

Hamar végeztem, így felvettem asszonkámat a munkahelyén, hogy elvigyem a fogorvosához, ne kelljen végigbumliznia a fővároson. Hja, asszonkámnak nem jó egy mezei fogorvos, neki a Budagyöngyénél magánpraxist folytató doki kell, gazdagék tudnak élni. Szép is a mosolya! 🙂

A városon oda-vissza végigaraszolva lestem a járókelőket, mindenfelé diákok kolbászoltak, ragyogott a fehér ingük és az életvidám mosolyuk. Jól van! Nem lesz belőlük droid, akármi szellők fújnak. És ott vannak mellettük a jó tanárok, kedves kollégáim aggódó szeretettel, életpéldával, humorral, őszinteséggel. Olykor hibákkal. Sokan vannak! Most fújnak ugyan, sajnos félnek, de teszik a dolgukat. Van remény!

Les Misérables

A 17. századi spanyol szerző, Lope de Vega szerint a színházhoz nem kell más, mint „három deszka, két színész és egy közös szenvedély”. A mennyiségjelzőkön lehetne vitatkozni, a jelzett szavakon fölösleges. A deszka adott: a budapesti Ének-zenei és Testnevelési Általános Iskola Deszka színpada az iskolában tanító Gőghné Hoffmann Zsuzsanna vezetésével illetve az előadások helyét biztosító Angyalföldi József Attila Művelődési Központ; a színészek az iskola egykori és mai tanulói kiegészülve néhány lelkes egyetemistával, megszállott felnőtt segítővel. A közös szenvedély pedig a manapság oly népszerű zenés színház, a musical.

Mindez engem hidegen hagyna, esetleg egy beszélgetés folyamán távolságtartó kalapemelésre késztetne, mivel ez a műfaj – ellentétben az operával és a prózai színházzal – nem nagyon dobogtatja meg a szívemet, időt és pénzt bizony aligha szánnék rá.

Hanem a tehetségekkel, érzékenységgel és ennek negatív vonzataival is bőségesen megáldott kisebbik csemetém néhány éve a kitűnő hangú Eddi barátját követve bekapcsolódott a közösség munkájába, amitől megváltozott rögtön a leányzó fekvése az affinitásom.

Elsőszülöttem, Ancsa is tökéletes hallást és gyönyörű énekhangot örökölt, de emellett inkább az anyja szerény attitűdjét, a pódiumra állás szüksége nem piszkálgatta a lelkét. Míra azonban bőven részelt az apja exhibicionizmusából, már óvodásként feltűnt előadói tehetsége, az iskolában meg sorra nyerte a mese-, vers- és prózamondó versenyeket. Hosszú évekig tanult hegedülni, aztán a kamaszkori bezárkózás idején hirtelen váltott, énektanárhoz kezdett járni. Ezeket a döntéseket mindig maga hozta meg, a szülő önmegvalósítása gyermeke kézi vezérlésében egyikünknek sem kenyere. Otthon én nem is hallottam, énekhangja két éve a balinkai táborom utolsó estéjén csalt könnyeket a szemembe, mikor Eddivel lepókhálózták duettjükkel a kis bakonyi templomot és az én öreg szívemet. Tavaly aztán megnézhettem a deszkások Mamma Mia előadásában, ott még meglehetősen fojtogatta a megfelelni vágyás. Szeptemberben aztán nekirugaszkodtak az egyik legismertebb musical, a Nyomorultak színpadra állításának. A dalok adottak voltak, a forgatókönyvet maguk írták meg. A szereposztást hosszú hetekig tartó beszélgetések, próbák előzték meg.

Mivel Míra játszotta Cosette, Eddi pedig Jean Valjean szerepét, az élő zenével kísért előadást elfogulatlanul nem tudom elemezni. Néhány mondatot idézek az egyik estét megtekintő színházimádó (és ahhoz értő) ifjú barátom, Nezsike blogjából:

„Frissítő élmény volt látni, hogy vannak fiatalok, akik csak és kizárólag a “szakma” szeretete miatt csinálnak színházat. Egy éven át dolgoznak nagyon keményen azért, hogy aztán két-három előadás után örökre fiókba tegyék a szövegkönyvet. A csapatmunka sugárzott a színpadról, és egy-két rendezői, illetve színészi mozzanatot képzett szakemberek is megirigyeltek volna. A maga kategóriájában kimagasló előadás, ha tudsz bármiféle fesztiválról, ahova elvihetnék a darabot, ne habozz kommentelni!”

Igen, én is pazarlásnak tartom a befektetett energiát két-három előadás kedvéért. De milyen önfeledten dübörögtem én is a hetvenes-nyolcvanas években a KISZ Központi Művészegyüttes amatőr színpadának előadásain. Bár virágzott a mozgalom, volt rá igény, nekünk is kevés előadás jutott. Már az átkosban is akadozott a pénzcsap a kultúrára. Igaz, minket legalább kirendeltek a nyári építőtáborok lakóinak szórakoztatására.

Később tanárként tudatosan használtam a színpadi különleges nevelési helyzet személyiségformáló erejét. Ahogy – már a próbákon is – minden idegszálunkkal odafigyelünk a másikra, ahogy összekapaszkodunk a közös cél eléréséért, ahogy egymásra kacsintunk a jól végzett munka mámorában, és meghajolva hallgatjuk a tapsot. És akkor még nem említettem az irodalmi mű hatását a lélek mélyrétegeire.

nyomorultak 4

A csapat egy része

Jó volt beleszippantani a légkörbe, boldog-irigyen látni együtt ennyi tehetséges, jó hangú, tiszta arcú fiút és leányt! Köszönöm nekik! 🙂

nyomi

Cosette és Jean Valjean

nyomi2

A zárdában

nyomorultak 1

Marius és Cosette

nyomorultak 2

Epilógus