Utóélet 2.

A késésem oka szerencsére most nem a rongyolódó egészségem, még az önkormányzati választások körüli őrült mocskolódások okozta rezignáltság sem vette el a kedvemet az írástól. Bár a felelős/tlen érdektelenséget meg az általam ideálisnak gondolt demokrácia újabb csúfos vereségét látva homlokom gyakran és ütemesen kívánta érinteni íróasztalom kemény fedlapját. Jó erősen, a klaviatúrára azért vigyázva! De kultúrlény ugye ilyet nem tesz, fáj úgyis a busa fejem odabent. Minek csapassam még a felszínt is?

Történt pedig, hogy asszonkámnak igencsak sürgőssé vált az általam csak az azóta levitézlett és ezáltal amnéziába pottyant Rózsi kollegina őrületének nevezett portfólió kiegészítésének szükséglete. Ez a szakma által elismert és a szülők és diákok szeretetét és tiszteletét bíró pedagógusoknak csak púp a hátukon, a kevésbé alkalmasoknak azonban az egyetlen lehetőség, hogy hosszú-hosszú oldalakon fényezzék önmagukat, hátha a több évtizedes mellőzöttség mocsarából ki tudnak törni. Majd ezt eldönti egy politikai farvizeken előnyt nyalakodó frissen fölkent hivatalnok. Asszonkám is sürög ezerrel, immár két teljes hétvégét eltöltött zömmel szintén nagymamakorban lévő buzgó pályatársaival egyetemben a teljesen értelmetlen továbbképzésen. Közben a munkanapjain éjszakába nyúlóan házi feladatokat „kontrolcé-kontrolvézik”, hadd lássák odafönt, hogy a kiválasztottak milyen kreatív faszagyerekek. De hiába lázítom, hogy minden oldal közepére szúrja be, hogy aki idáig eljutott az olvasásban, annak fényes nappal a Fő téren kinyalom a se…, sejhaját. Nem ő, én Laci bá’, bő nyállal. Ki én! Úgyis divat most a nyalafintáskodás. Pfuj!

Most meg a kibővített portfólió, mert attól lesz majd mesterpedagógus! Mit megtesz az ember a nyugdíj előtt azért a pluszban beígért havi száz rugóért! Amiből – szerintem – úgysem lesz semmi. Miből lenne? EU-s pénzből? Ugyan!

Én meg nem férek oda a géphez. Tudniillik megfázott a gyöngyöm, kapóra jött neki a múlt héten egy kis betegállomány. Megbolydult hát a hétközi béke szigete itthon, csak apró időmorzsákat tölthettem az asztali gép mellett. A noteszgépet meg nem szeretem, egy csomó dolgomat át kellene telepíteni, végre megszoktam a W-7-et, nem megyek vissza az XP-re. Persze asszonkám hasonlóan konzervatív. De ő hozza a lóvét, nincs helye okoskodásnak.

Már megint meglódult a közölhetnékem, más tisztességes blogger három posztban ír le ennyit, én meg csak most térek rá arra, amiért tulajdonképpen leültem.

Azzal fejeztem be előző bejegyzésemet, hogy Virág nagyszerű filmjéről néhány szedett-vedett gondolatot, esetleg saját emlékfoszlányt monitorra vetek. A mozihoz ugyan kevéssé értek, legfeljebb a műélvező szintjén, bár meg kell mondjam, hogy a betegségem kezdete óta rengeteg filmtablettát bevettem. (Elismerem, kicsit erőltetett a humor, de megkockáztattam, mert sokáig fogalmam sem volt, hogy mi köze a gyógyszernek a filmhez. Segített a Wikipédia.)

Ha a nyájas olvasó ismerős megfogalmazást talál, ne vádoljon feltétlenül azzal, hogy Schmitt Pál-i magaslatokra török, szinte minden kritikát többször olvastam, néhány mondat nagyon megragadt bennem.

Például ez a kedvcsiholónak szánt, de tudóskodó kérdés: „Ki hitte volna, hogy egy transzcendentális coming of age mozi éleszti újra a magyar filmekbe vetett hitünket?” Mert a magyarok tényleg nem szeretik a magyar filmeket. A magyar film a rendszerváltás óta felejthetővé vált, hiszen javarészt ugyanazt kapta tőlük az ember. Vagy a kevésbé jó ízlésű, klisés nyugati komédiák primitív dramaturgiáját másolták saját munkáikba, megfűszerezve egy kis bunkó otrombasággal, nehogy elfelejtsük, hogy magyar filmet nézünk, vagy az öncélú művészkedés jellemezte, ahol az alkotókat nem érdekelte, a néző érti vagy élvezi-e, amit órák óta bámul. Az egyéni hangú Üvegtigris és a Valahol Amerika lett az etalon a maguk olykor szórakoztatóan bárgyú humorával.

Visszatérve az idézett felvetés állító részéhez: az Utóélet valóban szokatlan felnőtté válási történetet, melyben a szorongásokkal küszködő, huszonéves Mózes képtelen megfelelni lelkész apja elvárásainak. A pszichiátriáról szabaduló fiút az apa hazafuvarozza az elzárt vidéki otthon hamis idilljébe. Bár a kezelőorvos meghagyta a férfinak, hogy próbáljon megértően viselkedni fia gondjaival szemben, az apa ugyanúgy képtelen megszabadulni autokrata valójától, mint Mózes a szorongásaitól. Kettejük kétségbeesett és egyre komikusabbá váló kapcsolatteremtését ráadásul váratlanul félbeszakítja a lelkész halála. Bár elsőre úgy tűnik, Mózes válláról eltűnik az apai szigor keltette nyomás – kettejük közös útja a síron túl is folytatódik, ugyanis a férfi félszeg kísértetként követni kezdi fiút. A legalkalmatlanabb pillanatokban jelenik meg.

A fiú kétségbeesetten próbál megszabadulni a kísértettől, és ebben segítségére lesz egy spiritiszta autószerelő, valamint a lelkész narkós asszisztense. Próbálja megtalálni az okát, amiért a halott még nem távozott a túlvilágra, nekilát felkutatni és bevégezni apja elvégzetlenül hagyott feladatait, azonban idővel ráeszmél, az ok, amiért még nem távozott apja szelleme, az ő maga. A film tétje az, hogy Mózesnek lesz-e ereje elengedni a holtat; az atya szellemét éppúgy, mint az általa örökül hagyott szorongást, erőltetett elvárásrendszert. Lesz-e ereje ahhoz, hogy saját lábára álljon; vagy máshogy fogalmazva, elég erőssé válik-e saját gyengesége felvállalásához.

Végső soron ez egymás elfogadásának története is, hiszen amikor a film szereplői rá akarják erőltetni saját akaratukat a másikra, az csak még több konfliktust eredményez. Az apa lelkét jelképező fehér galamb csak akkor emelkedik a magasba, amikor Mózes minden szorongását legyőzve határozottan dönt, és képes ezt derűsen vállalni. A gyermek iránti bizalom ugyan későn és bonyolult körülmények között születik meg, de megszületik.

Több évezredes kettős dilemma fogalmazódik meg bennünk: el kell tudnunk engedni halottainkat, bármily kilátástalannak is tűnik szeretteink nélkül az élet folytatása. Nem könnyű, hisz ebben a küzdelemben jórészt magunkra vagyunk utalva, a távozó aligha segít látványosan, ahogy itt a filmben. A másik jóval profánabb: el kell engednünk időben (lehetőleg még életünkben, höhöhö) szárnypróbálgató gyermekeink kezét, hagyni őket, hogy megtalálják saját magukat. Akkor is, ha látjuk esetleges hibáikat, tévedéseiket, és mi igazán tudni véljük, mi lenne számukra az igazi jövő. Óvnánk minden nehézségtől, egyengetnénk az útját a magunk feje szerint. Nem lehet! Majd szól időben, ha tanácsot kér, ha segítségre van szüksége. Ez sem könnyű. Hány de hány barátomat győzködtem, hogy higgyen szétszórt, lázadozó, léhának tűnő, felelőtlenül cselekvő csemetéjében. Ne gyötörje elvárásaival, ne kényszerítse rá saját meg nem valósult vágyainak megvalósítását, ne követelőddzön, ne szidalmazzon, ne káráljon! Higgyen benne! A bizalom és a saját belátása meghozza a termést. Eddig mindig nekem lett igazam. Persze én könnyen beszélek, mindkét leányom mosolygós ötöst érdemel. Talán a töretlen bizalom miatt is…

Az Utóélet egy sokrétegű, viszont cseppet sem szájbarágós film. Erőssége a hangulat, amely a tehetséges operatőr, Pohárnok Gergely képeinek egyedi látványvilágával áthatja a filmet, a nyers kelet-európai valóság sajátos atmoszféráját teremti meg, s amely olykor a vitriolos humorú cseh filmek vagy a román újhullám nyerseségére emlékeztet.

Az egész alkotást bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd, sőt feketébe hajló) humor jellemzi; furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek finoman stilizált vidéki világa szinte szürreális. Kiválóan meg vannak írva a groteszk szituációk, és a történések is logikusan következnek egymásból. Főleg a képi humorban jeleskedik, hiszen a leginkább vicces és drámai pillanatok is a látvány miatt fejtik ki olyan jól hatásukat a sok abszurd szituációból eredő helyzetkomikummal.

Számomra különösen érdekes még a motívumok játéka a filmben. A történetet végigkíséri a halál jelensége. Ez főleg a kísértő halott apa újabb és újabb megjelenésében érhető tetten vezérmotívumként, ahogy szellemként visszatérve segít fiának áthaladni a felnőtté válás rögös útján. Egy mellékszálon is megrázó: Mózes örökbefogadott kishúga, akit terrorizálnak az iskolában, aki ettől éjszakánként bepisil, és aki épp kezdi megkérdőjelezni, hogy valóban a családhoz tartozik-e biológiailag, miközben minderről senki nem vesz tudomást.  Nemcsak szembesül az elmúlással és annak elkerülhetetlenségével, hanem tevékeny részesévé is válik egy groteszk jelenetben, amikor a lelkész utódjának elgázolt pitbullja a mosogatóban agonizál, és félelmében egy puskával agyonlövi. Ez a naturalista mozzanat meglehetősen lehangoló része a történetnek, szívesen beszélgetnék róla értelmes középiskolásokkal. Kíváncsi vagyok, tudnának-e kezdeni vele valamit.

Végigvonul a filmen egy meglehetősen egyértelmű jelkép, a partra vetett hal motívuma is: a lelkész utolsó fogása, amelyről Mózesnek kéne eldöntenie, hogy megölje, vagy visszaeressze a tóba, de amíg nem dönt, az állat csak vergődik a két állapot között – mint ahogy Mózes az apai nevelésnek és a saját igényeinek való megfelelés közt. Ennek aztán szintén szép és pontosan kidolgozott, képekből megfogalmazott, jelképesen ábrázolt megoldását kínálja a film utolsó jelenete.

Említettem már a másik, valamivel elcsépeltebb metaforát is, az apa földön ragadt lelkét jelképező fehér galambot, amelyet temetési szertartást végző ügybuzgó lelkész megpróbál az „égbe” rugdosni. Nem megy, ahogy a lélek sem hajlandó a mennybe menni, miként az illendő lenne, nem száll el Mózesék házának udvaráról, ameddig az apa is ott liheg fia nyakában.

Alig találni olyan jelenetet, melynek ne lenne valamilyen másodlagos jelentése is. Ilyen motívum a fiú vegetáriánussága, amit senki nem hajlandó komolyan venni. Minden rokon rátukmálja a húst, hiába hányja ki azt Mózes mindig, hiába veti ki a szervezete – épp, ahogyan a macsós viselkedésformát is ráerőltetnék a fiúra, ahogyan ő ezt is képtelen megemészteni.

Nem véletlenül a parókia udvarán a munkások pont akkor ejtik le és törik össze a giccses, de monumentális Jézus-szobrot, amikor az apa kileheli a lelkét – praktikusan azért, mert elengedik a rusnya műtárgyat szállító taligát, jelképesen viszont alighanem azért, hogy Mózes apjához való viszonyára, apaképének milyenségére utaljanak vele.

Itt elgondolkodtató lehet, milyen a rendező viszonya a valláshoz. Egy interjúban meg is kérdezték tőle:

„A nézők joggal érezhetik azt, hogy a vallás szálka a szemedben?
Van egy jelenet a templomban, ahol egy kisfiú leköp egy imakönyvet. Ez egy érzékeny dolog, és mivel egy templomból már kitiltottak minket, a forgatáson sumákoltunk, nehogy a lelkész megtudja, mire készülünk, aztán megint kitiltsanak. Az egyik kellékes viszont elszólta magát, mert nem érezte milyen vékony jégen járunk, de kiderült, hogy a lelkész végig tudta, mire készülünk, és egyáltalán nem zavarta. Megértette, hogy ez egy film, és ez a jelenet nem arról szól, hogy leköpnek egy imakönyvet, hanem arról, hogy zaklatnak egy kislányt, és ezt egyáltalán nem veszi észre a környezete. A film egyik főszereplője egy lelkész, de az Utóélet nem általában a lelkészekről mesél, hanem erről a fiktív szereplőről.”

Igen. De mesél még a két lelkész alakja a könyörtelen etatizmusról, az álszent hipokritákról, a képmutatásról, az elfojtott kéjsóvárságról, a balogzoltánok seggnyalásáról. És ez nem az Istenről rántja le a leplet, sőt, a hitről sem.

Végezetül és a teljesség igénye nélkül ejtek néhány szót a színészekről is. Csákányi Eszter örök plátói szerelmem, akármilyen szeretetre vágyó ocsmányságot játszik. Ennél többet kár mondanom. Az örökbe fogadott kishúgot alakító gyermek, Hang Lili Rozina profi felnőtt színészektől sem gyakran tapasztalt kifejezőerővel, sűrítéssel és arcjátékkal tudja megjeleníteni összes fájdalmát. Mint jó néhány színjátszó kör egykori vezetője mondhatom: csiszolatlan gyémánt. A Mózest alakító amatőr színészre, Kristóf Mártonra ezt kevésbé mondhatom el, néhol lehetett volna hitelesebb, de ezt tudjuk be szerepbeli betegségének. Tetszett még a lelkész utódját játszó Gyabronka József (hej, a jó II. Móka Miki, akkor mennyivel ártatlanabb volt) és a spiritiszta autószerelő szerepében Anger Zsolt.

Fontos bekezdést érdemel tőlem a lelkész-apa (illetve a röghöz kötött szellem) szerepét játszó Gálffi László. Nemcsak druszám, lényegében kortársam is, egykori színészi szárnypróbálgatásaim idején nagyon figyeltem rá, ahogy Cserhalmi Tyutyura is. Kicsit vetélytársnak is tekintettem. Az 1975-ben forgatott népszerű Kenguru című filmben tűnt fel egy vézna, pelyhedző bajszú ifjú, Kánya (Varjú István), aki fiatal felnőttként a szabadságot keresve rohangált a csajok között, valamint Budapest és Paks között egy Zil teherautóval, hogy építőanyagot vigyen az épülő atomerőműhöz. Imponálóan alakította a meglehetősen tétova, olykor mégis határozottan cselekvő főhőst. Ideteszek egy képet, a stáblistát és egy linket, hátha valaki nem látta a hetvenes évekbeli száguldásainkat:

Rendező	Zsombolyai János
Forgatókönyvíró	Zsombolyai János, Bertha Bulcsu
Főszerepben	Gálffi László Vándor Éva Koltai Róbert Pásztor Erzsi Tarján Györgyi
Zene	Benkő László, Delhusa Gjon, Frenreisz Károly, Koncz Tibor, Latzin Norbert, Markó András, Szörényi Levente, Tardos Péter, Tolcsvay László, Somló Tamás
Operatőr	Zsombolyai János

http://youtu.be/Ng0cnQ4vm6I

Egy másik emlékezetes élményem 1980-ból Peter Shaffer Equus című darabjának első magyarországi bemutatója a Pesti Színházban. Darvas Ivánnal lenyűgöző alakítást nyújtottak.

Gálffi László (Alan Strang)és Darvas Iván (Martin Dysart)

Peter Shaffer: Equus
Rendezte: Kapás Dezső
Bemutató: Pesti Színház, 1980. január 24.
MTI fotó

Eszembe jutott most, hogy a hat lovat megvakító ideggyenge fiút oly nagy átéléssel alakító egykori Gálffi hogyan játszaná most Virág filmjében Mózest. Költői a kérdés… Aztán következett még rengeteg emlékezetes szerep a Vígszínházban, azután az Örkényben.

Egy másik párhuzam is érdekes: a színész legutolsó szerepe az Örkény István Színházban Hamlet apjának szelleme. Kijutott neki a szellemekből. Sajnos ezt még nem láttam. Lehet, hogy megnézem, bár a Hamlettel óvatos vagyok. Több rossz rendezést láttam, mint jót.

Az Utóéletben is nagyot alakít Gálffi, kedvenc marad, de a mai hódolatom – a korábbi jegyzetemben leírtakból érthetően – a sikeres elsőfilmes Zomborácz Virágé. Adja meg mindkettőnknek a Jóisten, hogy még sokszor dicsérhessem újabb és újabb remekjeit! 🙂