Kütyük 3.


Magam is megdöbbentem az előző bejegyzésemben, hogy mennyi televíziót nyűttünk el az elmúlt negyvenegynéhány évben. De hálátlanság lenne megfeledkezni egy másik csodakütyüről, melynek rengeteg hangulatos estét köszönhetünk. Mert a mai gyermeknek elképzelhetetlen, hogy annak idején csak egy tévécsatornát lehetett fogni, a Tavaszon nem is volt csatornaváltó, ráadásul hétfőn szünnap volt, semmilyen adás nem jött be. Ilyenkor került elő a diavetítő. Gyermekként is lenyűgözött a kis fekete pléhdobozból előtörő fényözön, mely a falra feszített lenvászonra meseszöveggel ellátott színes képkockákat varázsolt. Egyedül nem használhattam, ilyenkor a dianéző kukkolójára rágyógyulva élveztem a mozit.

kütyü53kütyü55

A diafilmek kezdetben henger alakú, zöld mintás papírdobozban, később színes műanyagtégelyben várták a bevetést. Az ősi ketyere elég sok filmet elégetett, Ancsa lányom születésekor már egy biztonságosabbat szereztünk be, hamarosan aztán egy keretes diafilmekhez használatos még újabbat, ma is ezt használjuk, bár az áramforrással való kapcsolatát egy ősrégi vasalózsinórral lehet csak biztosítani.

 kütyü50kütyü52

 Egyébként éppen most olvastam, hogy hatvan éves a magyar Diafilmgyár, akit érdekel, kattintson ide.

A szokásos esti vetítések varázslatosan zárultak. Mikor kifutott a film a gépből, a fehér sugárnyaláb segítségével a kezemet formálva árnyképeket hoztam létre a vásznon. Ancsikám nagyokat kacagott, ám egyszer egy jól sikerült békafejjel önfeledt beszélgetésbe kezdett. Mesélt neki önmagáról, a bölcsődéről, a barátairól, a félelmeiről. Énbéka meghallgatta, kérdezett, tanácsot adott, együtt örült vagy szomorkodott a göndörke tündérrel. Ettől kezdve alig vártuk, hogy a béka bejelentkezzen az esti szeánsz végén. Mondanom sem kell, nekem talán nagyobb volt az élmény, mivel a többi ilyesféle kommunikációs teendők – meseolvasás, mondókák, altató dalok, csajos csicsergések fürdetés közben a saját kárán tanuló kiselefántról, esti ima – leginkább asszonkámra maradtak. A tizenkét évvel később született Mírával jó néhány dolog megismétlődött, de őt már a testvére is kényeztette.

A diafilmmel való barátságom már korábban sokat mélyült a Piarista Gimnáziumban. Itt láttam először automata diavetítőt 1973-ban, mely gombnyomásra cserélte a tárolójába halmozott képkereteket. A piaristák semmilyen állami támogatást nem kaptak, a szülők anyagi lehetősége szerinti minimális tandíjból gazdálkodva minden osztályba rendszeresítettek egy ilyet. Mivel én ültem alatta, a legtöbb tanár rám bízta a tárazást és a képtovábbítást. Mosolyt érdemel, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor tanítani kezdtem, az állami iskolában hírét sem hallották hasonló készüléknek, talán a kilencvenes években kaptunk egyet-egyet. A kollégáim zöme azonban félt tőle, tekergette inkább a régi lemeztojás műanyag bizergáját. Sokáig ez volt az egyetlen szemléltető eszköz a jó öreg írásvetítő mellett. Ez utóbbihoz hány de hány befőző celofánt meg alkoholos filcet használtam el, atyaég! A maiak nem tudhatják, hogy a szendvicsfóliába nem a tízórait csomagoltuk, hanem a tanultakat tettük szemléletesebbé vele. Ma meg a számítógép, internet, projektor, intelligens tábla a menő! Olykor kevésbé intelligens az őskövületté merevedett kolléga, a tanítványok előbb készítenek el egy prezentációt PowerPointban.

A piaristáknál láttam először epidiaszkópot is, mely a falra vetítette a beléhelyezett képet vagy könyvlapot. Én nem szerettem, inkább körbeadtam a dolgot, a kézről-kézre adásnak is van varázsa.

Ha már a diáról beszéltünk, essen néhány szó a fényképezéshez fűződő vonzalmamról is! Édesanyám rám merte bízni az ősrégi lenyitható optikás (harmonikás) Zeiss márkájú fényképezőgépet. Ebbe úgynevezett 6×9-es filmet kellett fűzni, és 12 darab 6×6-os felvételt lehetett exponálni vele. Bonyolult volt a kezelése, de az alapokat (exponálási idő, blende, mélységélesség viszonyai) megtanultam. Mivel később nem tudtam használni, egész jó pénzért adtam el a bizományiban valamelyik hó végi szűkölködésünk alkalmával. A nyolcvanas-kilencvenes években bizony akadt néhány szűk esztendőnk.

kütyü13

Az első fizetéseim egyikéből beruháztam egy tükörreflexes szovjet masinára, bizonyára nem ismeretlen számotokra a Zenit márkanév. A hasonló mutatókkal rendelkező, de finomabb megmunkálású keletnémet Praktica túl drága lett volna. Ezzel aztán diaképeket kezdtem gyártani, ehhez csak magát a filmet meg az olcsó üveg nélküli keretet kellett megvenni. Az előhívás benne volt a film árában.

Cserélhető optikával bírt, beépített fénymérő és hozzá tartozó beállító rendszer segítette a kezdő fotóriportert, mégis nehezen barátkoztunk össze. Hej, de sok filmet elszaggatott e lánctalpas jószág, mire megtanultuk egymást! A filmet visszacsévélő kar ugyanis betolt állapotban megszorult, és pár kocka elsütése után a továbbító fogaskerék bájos egyszerűséggel ledarálta a film szélén lévő perforációt. Előfordult, hogy legalább száz képet exponáltam egyetlen kockára. Kivételkor az is elégett, mert a kazettába sem lehetett visszatekerni. Mikor rájöttem a hiba megoldhatóságára – tudniillik, hogy ki kell pattintani az említett kart – csodálatos képeket készítettem, egy teljes szekrénypolcon sorakoznak a vitorlástúráimról és más eseményekről tudósító diasorozatok. Már gondolkodtam rajta, hogyan lehetne digitalizálni őket, de a tettig még nem jutottam el. Az alábbi felvétel önkioldóval készült, a fürge fotós akkor még nem gondolta, hogy egyszer megpotrohosodik.

DSC_1421kütyü14

A digitális fényképezőgépek megjelenése aztán végleg a fiók mélyére száműzte a negyed századot végigkattogó öreg harcost. Az ezredforduló táján vásároltam az első ilyet – egy Canon márkájút – elég komoly összegért. Na, ez aztán igazi habzsidőzsit jelentett, lehetett kattogtatni megszorítások nélkül. Legfeljebb sűrűn dilitelt (törölt) az ember. Mikor először eljutottunk az Adriára 2006-ban a Krka Nemzeti Parkban például ilyen felvételeket készített:

2006 nyár 188

Kattints rá!

Csoda, hogy a felvétel a számítógépguru Péter vejem utólagos gépészkedésének köszönhetően megmaradt, mert az akkor 14 éves Míra lányom sikeresen és végleg amortizálta az apparátust. Szállásunk fürdőszobájának tükrében ugyanis állandóan magát fotózta a drága kiskamasz, és amikor a kilazult tükör elindult szerencsét próbálni, ragyogó reflexszel elkapta a lány, egyben a masinát természetesen a földhöz vágta. Szállásadónknak így nem okoztunk kárt, de a ketyere innentől se té, se tova. Azóta mindig eszembe jut, mikor a fb-on tükör előtt majomkodó lánykák fotóját látom. Csak nehogy a gépnek baja legyen! Igaz, ma már telefonnal teszik, de az is halandó. 🙂

Hamar pótoltam a hiányt, Mírának gondosan választottam egy olcsó szappantartószerűt is, ezt azóta a saját bevételeiből már lecserélte. Ja, a tükör előtti pózolásról is leszokott. Előbb-utóbb mindannyian így teszünk.

Édesanyám nagy kudarcként élte meg, hogy élete végéig nem tudott telefont szerezni. Hiába igényelte újra és újra, indokolta megromlott egészségi állapotával, a környék állítólagos túlterheltsége miatt nem kaptunk vonalat. Többször mentőt kellett hívnom hozzá, ilyenkor kirontottam az utcai telefonfülkébe, és onnan intézkedtem. Akkor tulajdonképpen természetesnek látszott ez, ma már elképesztő. Soha nem tudhatom meg, hogy végzetes agyvérzése során lett volna-e esély a megmentésére, ha el tud érni valakit egy készülékkel.

Halála után hamar lett telefonunk. Megházasodtam, s asszonkám szülei a Magyar Posta fennhatósága alá tartozó Távbeszélő Igazgatóság dolgozói voltak, működött a „szocialista összeköttetés”, s csöröghetett a vágyott piros dumaláda.

piros telefon

Mondanom sem kell, nem én csicseregtem vele a legtöbbet, asszonkámnak nagyobb volt a rutinja. Aztán korszerűsödtünk, szintén apósoméknak köszönhettünk egy életmentő mellékállást: a nyolcvanas évek legvégén a Posta felvásárolta az akkori NSZK-ban kiselejtezett Siemens irodai készülékeket. Ezeket kellett szétszedni, megtisztítani, beépíteni egy mellékállást kapcsoló gombot. Százszámra hordtam haza az itthon még korszerűnek látszó, nyomógombos készülékeket, a nejem a kád fölött görnyedve tisztította a kávát és a zsinórokat, én meg a pákával buheráltam a nyomtatott áramkört, a csavarhúzóval meg szereltem össze. Néhány selejt is akadt, ezekből összeraktam magunknak és néhány barátunknak egy-egy használható darabot. Sokáig működött nagyszerűen. A mellékjövedelmünkből nem mellékesen vehettem egy egyéves Trabant gépkocsit nyolcvanezerért 1991-ben, de erről majd később.

zöld telo

Az első mobiltelefonom az ezredforduló után lett meg, Ancsa lányom levedlett féltéglányi Panasonicját adta nekem. Korábban az erdei iskolák és különféle táborok szervezéséhez használtam ugyan az iskola tulajdonában lévő mobilt, de ezt mindig le kellett adni. A megörökölt jószággal csak telefonálni és üzenetet küldeni lehetett, esetleg jól fejbe nyomni egy útonállót, de másra nem is volt szükségem. Ma sem kell okostelefon! Még kiderül, hogy okosabb a gazdájánál! 🙂

kütyü66

Gazdagéknak Oldsmobile, csóró tanárnak oldmobil 😀

(Súgom, a mostani Samsungomon van kamera. De nem nekem, tőlem akár be is gyógyulhat!)

A számítástechnika és a járművek kategória maradt még, hamarosan folyt. köv.

Reklámok

10 thoughts on “Kütyük 3.

  1. Kimondottan nagy élvezettel olvaslak!
    Ha nem is nekünk volt meg mindegyik, de valahonnan ismerős, amit megidézel.
    Na, majd a következőben már lehet, lesz ismeretlen is (nem hiszem).
    Még így is, hogy ifjabb vagy, a múltunk nagyon is hasonló.

  2. Igazán hálás vagyok Neked ezekért a visszaemlékezésekért, jó felidézni az én emlékeimet is, a Te történeteidet pedig mindig is nagyon szerettem (mióta olvaslak) 🙂
    Várom a folytatást ismét!

  3. Olyan jó ezeket olvasni! A mi diavetítőnk másféle volt, nincs itt a képek közt. Egy hosszúcsőrű, szürke masina. Ma is meg van valahol a padláson.Úgy látszik a használata minden szobába álomvilágot varázsolt, s persze nálunk sem maradhatott ki az árnyjáték. Nyári szünetben, hőségtől nehezedő délelőttökön leereszteni a redőnyt és elmerülni a mesevilágban, óóó, hát kell ennél szebb egy gyereknek? Főleg ha a nővére felolvassa a szöveget. 🙂
    A fényképezőnk most valami gyerekjátéknak tűnne, de akkor olyan jó volt, hogy van. Kis, négyzet alakú fotók kerültek ki belőle a családi SZOT nyaralásokról. 🙂 Orosz gyártmány persze.
    Telefonról nem annyira tudok nyilatkozni, már 18 voltam, de még mindig az elég messze lévő utcaihoz kellett elzarándokolni, ha hallani akartam a pécsi szerelmem hangját. Így jár, akit több száz km-re lakó fiú néz ki magának. :-DD Még szerencse, hogy nekik volt otthon készülék.

  4. A harmadik diavetítő ismerős, de ennek volt elődje nálunk, én is szürkére emlékszem, a fényképezőgépek ismerősek és a telefonok is. A telefonnak volt egy munkahelyi változata, valami forgóállvány félén volt és át lehet forgatni a szemben, vagy a melletted ülő kollégához.

  5. Haj, azok a régi szép idők! Nekem is sok diafilmet olvastak fel a szüleim, aztán persze már én olvastam magamnak meg a húgomnak. A gyerekeim is kaptak belőle kicsit, de ők már inkább tévés generáció….
    A fényképezést meg Szmenával kezdtem fekete-fehérben – meg is tanultam vele rendesen fotózni, akkor még oda kellett figyelni a beállításokra -, aztán lett Praktikám is, és nagyon sajnáltam, amikor javíthatatlanná lett… Most már “megdigitálisodtunk”, de valahogy nem ugyanaz…
    A telefon meg van, mert muszáj. 🙂

    Kíváncsian várom, milyen kütyü van még, amiről nem volt szó…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s