Kütyük 2.

Sejthető volt, hogy ifjú barátaimat nem tölti el végtelen csodálat az előző bejegyzésemben felsorakoztatott technikai zsenialitások láttán, nem is szóltak hozzá az íráshoz. Annál inkább a megfontolt korosztály gyermekei, akik saját zsenge koruk játékaira ismertek rá, amit lelkesen közöltek. Köszönöm a reagálásokat, nagy szükség van az érdeklődés ilyetén jelzésére is az olykor bizonytalankodó szerző megnyugtatása végett.

A híradástechnikai eszközökkel folytatom múltidézésemet. Említettem már az anyai nagyapámtól örökölt Orion márkájú néprádiót. A bonyolult műszert a konyhában tartottuk, életre lehelését és elhallgatását egy házilag buherált kapcsoló biztosította az oldalán, elöl pedig három gomb pöffeszkedett rajta. Az egyiken a hullámsávot váltottuk (rövid-, közép-, hosszúhullám), a másikkal a keresett állomást hangoltuk, a harmadikkal a hangerőt szabályoztuk. Kellett is, nehogy illetéktelenek véletlenül meghallják az alábbi bejelentkezést és a kísérő szignált: “Itt a Szabad Európa Rádió a 16, 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámhosszon…”

Édesanyám a híreket hallgatta bőszen, meg a Forgó színpadot, én később a Teeneger Partyt, Cseke Lászlóval. Középhullámon csak két adó jött be, a Kossuth és a Petőfi. Hosszúhullámon recsegés.

Kíváncsi fiúgyermekként imádtam beleskelődni a ketyere hátlapjának szellőzőnyílásain. Hogy a csudában kelnek életre a hangok néhány dróttal összekötött szolidan izzó lámpa (elektroncső) közreműködésével?

Aztán a szobába is vettünk rádiót, ez már egészen pofásan nézett ki. Szepesi Gyuri bácsi lenyűgöző meccsközvetítéseit hallgattam rajta, Komjáthy György könnyűzenei műsorait, no meg a Luxemburg rádión keresztül szívtam egy kis nyugati ájert. Ahogy Fenyő Miki bácsi mondja: „Igazi jampinak éreztük magunkat”.

Érdekes, hogy a Symphonia de Luxe valahogy nem fogta a Szabad Európát. Állítólag zavarták az adást.

Ki ne emlékezne a szovjet ipar zseniális miniatürizált termékére, a Sokol kisrádióra? Nekünk is hamar megvolt. Egy hibája akadt, az eléggé drága 9 voltos kis elemmel működött. De magyar ember mindent megbuherál egy kis rezsicsökkentésért: anyám édesbátyja, Józsi bácsi (később még fogom emlegetni) átszerelte hamar, két zseblámpába való 4,5 voltos laposelemet sorbakötött, ezt hozzágumizta a sípládához, így aztán szólt ítéletnapig. Még a Balatonba beejtést is kibírta, azért kellett kidobni, mert gyakorlatig elkopott a kikapcsoló potmétere.

Milyen büszke voltam az első igazi zsebrádiómra, melyet tizenhárom évesen az első diákmunkám keresményéből vettem. A vagánylegény így aztán a lakótelepen sétálgatva a csuklójáról láncon fityegő reccsládikából hallgatta a tánczeneműsort. Íme a tranzisztoros szovjet csoda, két tölthető gombelemmel működött, melyek aztán hamar csütörtököt mondtak, ezt is a „laposelemérrel” kellett feltunningolni, amitől hirtelen kétszeresére hízott.

 

Televíziónk nagyon sokáig nem volt. Ma már hihetetlennek tűnik, de nem is nagyon hiányzott. Szabadidőmet kitöltötte a foci és az olvasás. Néha átmentünk anyám szomszéd házban lakó barátnőjéhez, akinél a Táncdalfesztivál típusú össztársadalmat lefoglaló műsorokat megnézhettük. Aztán ők nagyobb készüléket vettek, és ezer forintért felajánlották nekünk a régi Tavasz márkájú készüléket. Így kezdtünk otthon mozizni 1970-ben.

Elég sokáig kiszolgált minket, bár a házunkban lakó tévészerelő kisiparost gyaníthatóan mi tartottuk el néhány márkatárssal együtt, állandóan kiment a sorkimenő csöve, ha jól emlékszem PCL-85-ös. Anyám megunta ezt, és vett egy nagyobbat, újat. Ezen már szerettem a meccset is nézni, sőt a hoki korongját is láttam.

Az első színes tévét csak a kilencvenes évek első harmadában tudtam megvenni, Precision 2000 márkanéven. Jó kis masina volt, a távirányítója krepált be először. Elbrummogott vagy tíz évet hibátlanul.

Míra lányom születésekor erősen bagózó önmagamat száműztem a konyhába, oda is kellett televízió. Egy használt Junoszty fekete-fehér, majd egy kínai színes szolgált hűségesen.

Atyavilág, egész bazár gyűlt itt össze!

Az általános iskola hetedik osztályát végeztem, amikor születésnapomra megkaptam az első hangkonzerváló készülékemet, egy orsós magnetofont. Beindult a zenék vadászata, alig győzte jó anyám a szalagokat megvásárolni. Eleinte keveredett a Beatles az operaslágerekkel meg a kabarétréfával, később szépen tematikusan külön szalagra kerültek. Aztán megjelentek hamar a hordozható kazettás magnók, melyekkel csajozni lehetett a téren, naná, hogy beindultam rá, szegény mamikám meg dehogy tudott ellenállni a tehetségesnek tűnő egyetlen kamaszfiának. Így aztán lett sétálómagnóm is, nem ám a gagyi magyar MK 21-es, hanem igazi japán, egy Universum márkájú. (Erről nem találtam képet. Az MK-21-ről igen.)

Azért nem dőltek tőle a csajok úgy, ahogy korábban képzeltem, a fene gondolta volna, hogy másra buknak. 🙂

Mai fesztiválomat az első lemezjátszóm megszerzésének kalandos történetével zárom. Felső tagozatos koromban aktív látogatója voltam a szomszédos művelődési ház bélyeggyűjtő körének, melyet a MABEOSZ (bélyeggyűjtő szövetség) egyik főpotentátja vezetett. Sokat tanultam tőle, ő meg hamar felfedezte bennem az érdeklődéshez társuló tehetséget. Benevezett filatelista versenyekre, ahol rendre elhoztuk a legjobb helyezéseket. Nyolcadikos voltam, amikor magyar küldöttként kiutazhattam a lengyelországi Rzeszówba (ejtsd: zsesov) egy nemzetközi ifjúsági filatelista találkozóra. Már a vonat hálókocsijában utazás is nagy élmény volt, hát még a vendéglátók túláradó szeretete. A lengyel fiatalok esténként egy hordozható lemezjátszóval szolgáltatták a talpalávalót, természetesen a saját stílusukat tükröző zeneszámok korongjairól. Tetszett a dolog, különösen az, hogy máléságomat legyőzve jókat lassúztam a tűzrőlpattant Jadwigával. A másnapi városnézés során – érdekes, ott a boltok kongtak az ürességtől a hetvenes évek elején – egy műszaki bolt meglehetősen szegényes kínálatú kirakatában megláttam egy hasonló, hordozható lemezjátszót. Az árára már nem emlékszem, de éppen annyi zlotyba került, amennyi volt nálam. Ha nem költök ettől kezdve semmire, akkor megvehetem. A csapatvezető Misi bá’ próbált lebeszélni az üzletről, mert hogyan viszem haza, meg elveszik a határon. De hasztalan tette, ha én szügyömbe vágom a fejem s nekiiramodom, nehezen állít meg földi halandó. Megvettem. Beletettem a bőröndömbe, körülbelül a kétharmadát kitöltötte. A kimaradó ruháim két nagy papírszatyorba kerültek. A határátlépésnél aztán nem történt semmi gond, kótyagosan átadtam a piros útlevelemet, a vámosnak fel sem tűnt a lábam alatt lévő bőrönd, nem a kamaszgyerektől féltették a szocializmust. Sem itt, sem ott. A ketyere ma is működne, ha egy idő után nem lettem volna egyre kényesebb a hangminőséget illetően. A bakelitlemezeimet azonban ma is leporolom néha, bár a korszerűnek vásárolt hifi tornyom is nyugdíjasnak számít immár. A sistergése visszahozza az ifjúkort, nagyon szeretem! 😀

Folyt. köv.