Mint pőre szirt (Néhány újabb Weöres-morzsa)


Minden versszerető embert megérint a költő zsenialitása, de jó néhányan nem tudnak mit kezdeni Weöres Sándor lírájával, részben azért, mert elutasította az alanyi költészet szemléletmódját, amely a költői én belső világát, vágyait és gondolatait állítja a megnyilatkozások középpontjába. E középpontba ugyanis olyan szerepeket és nézőpontokat helyezett, amelyek az ősköltészet, a vallások, a mítoszok, a történelmi elbeszélések, a magyar és a világirodalom  motívumaiból és szimbólumaiból építkeznek, és e sokszínű témakincset sajátos távlatban rendezte el. Költői hitvallásának ezt az aspektusát egy beszélgetés során a következőképpen fogalmazta meg: „A legtöbb költőnél azt tapasztalom, hogy a tulajdonképpeni törekvése önmagának a kibontása, megmutatása, az érvényesülés, a karrier. Önmagát átadja az embereknek, hogy ezért sikert, dicsőséget, anyagi javakat kapjon. Magam részéről ezt a törekvést kevésnek, sőt szánalmasnak érzem. Az én törekvésem más. A modern, XX. századi lelket túlságosan görcsösnek, túlságosan a saját énjébe merevedettnek, individuálisnak érzem. Az a célom, hogy amennyire tőlem telik, nyitott lelkületet formáljak, aki a saját individuumától, a saját énjétől el tud távolodni, fel tud oldódni. Egyetemes, kozmikus áramokat bocsátani a bezárult, elkülönült, szétszigetelődött modern életre, modern lélekre, az én törekvésem ez.”

Ez a szemléletmód merőben eltért az Európa művészetére fókuszáló magyar költészet fősodrától. Weöres élete végéig tudatában volt annak, hogy mennyire mást képviselt. Egy tévéinterjúban mondta például, hogy “Adyt, Babitsot, Kosztolányit föltétlenül költőnek érzem, magamat inkább kísérletezőnek. Valami átmenet a költő és a kutató között. Nem érzem egészen költészetnek azt, amit én csinálok. Sokkal inkább: kutatás, kísérlet.”

Kísérletező kedvét, pajkos játékosságát jól jellemzi a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent legolvasottabb alkotása, a Psyché című versgyűjteménye. Virtuóz stílusa, szerepjátszó képessége, korrajza elhitette olvasóival, hogy egy Lónyai Erzsébet nevű, százötven évvel korábban élt költőnő verseit és élettörténetét olvassák. Sokan lexikonokban kutakodtak utána. Az akkori olvasóközönség főként egy bizarr szerelmi történetet látott a sorokban. Egyesek szerint Dukai Takách Judit költőnő lelki útját ábrázolta a lélek mélyét megjárva. Maguk a kortársköltők sem tudtak határozottan állást foglalni, mint azt a következő idézetben olvashatjuk: „A Psyché egyszerre tekinthető úgy, mint egy tizennyolcadik századi arisztokrata család klasszicista – preromantikus affektációja, de úgy is, mint az antik mitológia szerinti szerelem női (sőt szűzi) principiumának képe, ezen túl azonban a legáltalánosabban elfogadott emberi lényeg, a lélek jele is.” – mutatta be Somlyó György, a költőtárs a mű titokzatosságának és megfejthetőségének variációit. A műből 1980-ban emlékezetes filmet készített a fiatalon elhunyt Bódy Gábor rendező Nárcisz és Psyché címmel.

Kutatás, kísérlet – én kiegészíteném a keresés főnévvel. Weöresre is kimondható – miként az elmúlt század három legfénylőbb zsenijére, Adyra, József Attilára és Pilinszkyre – a dosztojevszkiji állandó jelző: az istenkereső pokoljáró. Ars poetica című versében nagyon szerény, alázatos:

Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat

s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

A fent említett kortárs, Pilinszky János érdekesen vall erről: „Általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. Weöres Sándort én egészen másképp látom. Egészen másért értékelem. Nagyon is szegénynek és kicsinek látom őt. Híres remekléseit hosszas és keserves zarándokútnak vélem, s formáinak káprázata mögött csak még inkább értékelem a poros és törődött zarándok szomjúságát, menekvését. Virtuozitása gyötrelmes sivatag a szememben, s egyedüli zarándokútjának hiteles térképét forgatom. Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata, és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.”

E megtalált hang illusztrálására egy alig ismert versciklusból, a száz rövid, nagyrészt négysoros versből álló Orbis pictus címűből választottam egy csokrot. Címe és mottója a cseh Jan Komensky (humanista nevén Johannes Amos Comenius) azonos című könyvére utal, amelyet a szerző latinul írt. Ez volt az első képes gyermekkönyv, egy gyermekenciklopédia, amely képillusztrációk és szöveg kombinációjaként jött létre, nyomtatásban 1658-ban jelent meg először. Comenius Magyarországon írta meg a kéziratot, amikor Lorántffy Zsuzsanna meghívására a sárospataki református kollégium tanára volt 1650 és 1654 között.

orbis pictus

Az eredeti cím Orbis sensualium Pictus volt (’a látható világ képekben’), amely a 150 képes leckéből álló tartalomra vonatkozik, s ezzel a felépítéssel és szerkezettel Comenius a világ teljességét igyekezett láttatni, a teljesség struktúráját. A képek vizuálisan leltárba veszik a létezőket, és belesűrítik a szöveg tartalmát egy szimbólumrendszerbe. A tankönyv egyik alapvetően új pedagógiai célja a szemléletesség, a gondolkodásra nevelés és a sokoldalú műveltségigény kialakítása volt; a tanítás, az érzelmi és a spirituális fejlődés összekapcsolása, a bölcsesség és a természetesség megjelenítése, ez pedig megegyezik Weöres Sándor ars poeticájával is.

Mivel Weöres az Orbis Pictus ciklusba eredetileg 150–160 verset készített, lehetséges, hogy eredetileg követni szerette volna Comenius könyvének szerkezetét a 150 rész mintájára, de talán a számok szimbolikus jelentése miatt döntött a száz rész mellett.

A földi életünket szimbolizáló mottóban a költő a korszakalkotó pedagógust idézi:

„A föld fölött vadnak magas hegyek, mély

 völgyek, fölemelkedett halmok, üres (hézag)

barlangok (üregek), egyenes (lapály) mezők,

sötétes (árnyékos) erdők.”

Isten kezében

Az égig érő bércek között járok,

Egymásba olvad hegy-völgy és határ,

Ugyanaz fenn és lenn; csak annyit látok,

 mint csarnok ívén mászkáló bogár.

A költő

Éltemben nyúlként bújdosom a pusztán,

vadállat-éhség, puskatűz terel.

Művemben élek, szárnyas rőt oroszlán,

megvívok érted, sose hagylak el.

 

Prae-existentia

Isten gondol öröktől fogva téged,

elméjében léted mint szikla áll.

Mi ehhez mérve habfodornyi élted?

és mit változtat rajtad a halál?

 

Existentia

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.

Elalszom: holnap megint más leszek.

De élve, holtan, utcán, kriptaboltban

én emlékezem és én feledek.

 

Post-existentia

Nem nyughatsz addig, se halva, se élve,

míg át nem szőtted árnyad és szined

a szerelem végtelen szőttesébe,

a béke aztán lesz csak a tied.

 

Búcsúzó

1

Mit adhatok? Majdnem semmit: tanácsot.

Ezernyi sors közül nem léphetek

sorsodba, míg rád örvény torka tátog,

hogy magad ellen is megvédjelek.

2

Mit vágyad kér: lopd és rabold magadnak;

mit lényed kér: bőven terítve van.

Csupán a káprázatok szomjuhoznak,

a valóság nem eped szomjasan.

3

Bármennyi gonoszságod, balgaságod

nem is súrolja tiszta mélyedet.

Ha szövevényed és kérged lehámlott,

kiáll, mint pőre szirt, a szeretet.

E kis csokorból egyértelműen kitűnik a költő önnönmagához, a világhoz és a Teremtőhöz való viszonyulása. A „mikrokozmosz” tisztában van evilági létének korlátaival, gyávaságával. A költészet szféráiba emelkedve azonban már oroszlánként küzd, tovább emelkedve Isten teremtő tervében egyenesen kőszikla a habfodornyi létünk. S Búcsúzójában a beszélő én – A teljesség felé című prózakötethez hasonlóan – tanító hangon szólítja meg a te személyét, és megismétli a vágyak és a vágytalanság, az árnyak (káprázat) és az ideák (valóság) ellentétét, majd a szeretet fogalmában éri el a kötet a tetőpontját, amelyet a prózakötetből Az alapréteg című részlet világít meg pontosabban: „Aki leszáll saját alaprétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé »én« és »nem-én«, hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényen túli ragyogás, tett nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben minden változó is benne rejlik, akár az ébrenlétben az alvás lehetősége.”

A tiszta mélyben minden eróziónak ellenáll a pőre szirt…!

weöres szobor

Ő pedig ül ércbe öntve szülővárosában, Szombathelyen, a Perint-parti parkban, mellette a padon szeretett cicája, ahogy azt Veres Gábor szobrász 2007 tavaszán megálmodta. Itt is szeretik nagyon, hol virág borítja a padját, hol hozzá hasonlóan pajkos ifjak ülnek mellé illő tisztelettel. Az  utóbbi képet Aninak küldöm szeretettel. 🙂

Weores_Sandor_Szombathely_Flat_Eric_Adi

(A kép forrása: http://atom.blog.hu/2008/04/24/flat_eric_weores_sandornal_jart)

6 thoughts on “Mint pőre szirt (Néhány újabb Weöres-morzsa)

  1. Köszönöm nagyon kedves vagy! 🙂 (még majd jövök olvasni, most csak átfutottam, és futok tovább) Tetszik, alig várom, hogy hazaérjek olvasni! 🙂

  2. Én is örültem volna anno egy ilyen magyartanárnak. 🙂 Nagyon tetszett, gyönyörűen írtál róla, és a csokor…. nem is értem, az emberek idézgetnek mindenféle kortárs, divatos külföldi írótól…. biztos rögtön tudod kire gondolok, pedig nekünk itt van a “sajátunk”…. Fantasztikus! Ezeket a verseket nem ismertem, lopkodni fogom! Köszönöm! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s