Egy kirándulás képei


A szombat érdekesen indult, de ehhez el kell mesélnem egy korábbi történetet.
A nyolcvanas évek végén Eta barátnőmmel úttörők voltunk egy azóta közismertté vált pedagógiai innováció, az ún. erdei iskola hazai meghonosításában. Ennek lényege az, hogy egy hétre elutazik az osztály egy vidéki objektumba, és a padban tanult verbális ismereteket a természeti környezetben empirikusan megtapasztalják a csemeték. Közben kézműveskednek, a kirándulásokon önállóan tájékozódnak, a történelmi és képzőművészeti ismereteik bővülnek, az esti „mesékbe”, beszélgetésekbe nyűg nélkül csempészhető az irodalom és az indirekt közösségalakítás. Gyakorlatilag minden évben részese voltam egy ilyen eseménynek elsősorban vezetőként, de – mivel jónéhány kolléga átvette a pályadíjnyertes koncepciónkat – olykor „sameszként” (kísérőként) is. 2006-ban merészet gondoltunk Ildivel, egy másik kollegina-barátosnémmel: az azóta már érettségizett kedvenc osztályommal hetedikes korukban egyhetes csillagtúrát teszünk a Balaton-felvidéken. A bringák a gyerekekkel vonaton jöttek Zánkáig, onnan kerekeztek Szentbékkállára, a szállásra. Én gyerekkoromban nagyon szerettem bicajozni, de csak annyit, amennyi éppen jól esett. A hosszú kerékpártúrákról hamar leszoktam, valahogy jobban suhant a motorom, és a déli féltekémet sem törte föl az idióta, körte alakú kemény nyereg. Így aztán nem alakult az ősmagyarok nyereg alatt puhított lóhúsának inverze: a nyereg fölött keményített lászlóhús. (Na, ezt olvasva megint szörnyülködve marháznak le az én drágáim! Némi joggal.) Megvalósult viszont a kitűnő Sándor Gyuri szállóigévé vált, ma is aktuális társadalombírálata: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek, én kerékpárral megyek.” Azzal a különbséggel, hogy itt Ildi hajtott elöl, hátul egy régi barátja, aki nagy kirándulóként vállalta a konvojzáró kerekes hálátlan szerepét, én a Suzukimmal „kerekeztem” a mezőny mögött, ahogy azt a Tour de France-on szokták a nagyok. A csomagtartóban lapultak a hátizsákok, esőkabátok, üdítők, energiapótló édességek; a tetőcsomagtartóra pedig két drótszamár is felfért esetleges meghibásodás, sérülés, betegség esetén.
Egyik nap Nagyvázsony volt az úticél, ehhez a Káli-medencéből át kell kelni a hegygerincen az Eger-patak völgyébe (a kapolcsiak Sédnek nevezik, újabban Művészetek Völgye). Ezt közúton csak hatalmas kerülővel lehet megtenni, spórolva a kilométereket kerestünk hát a turistatérképen egy erdei utat.  Gyanútlanul döcögtem a pajtikák mögött, északnak elhagyva Balatonhenyét a rengeteg erdő sűrűjében találtam magam. Gyorsan lassultam, a csapás egyre szűkebb lett, a gödrök egyre nagyobbak. Mivel előző napokban nagy esők hulltak, a pocsolyák mélységét nem is láthattam. Elég az hozzá, hogy az erdő kellős közepén a szegény, szerencsétlen Laci bá’ annak rendje és módja szerint beragadt a sárba. Se té, se tova! A barátaim a dedekkel már kanabokán jártak. Talán ma is ott élnék bakonyi remeteként bogyón és gyökereken tengetve életemet, ha nincs a technika vívmánya, a mobiltelefon. Egenám, de ippeg nem volt térerőm. Gyalog indultam egy magaslat felé, ahol végre működött a mobil, sikerült szólnom a már Kapolcs közelében tartó társaimnak. A hímneműek hősiesen visszakrosszbicikliztek, és önfeláldozó munkával kitolták a dagonyából az egyéltű járgányomat. Aztán nagyot röhögtünk, mert a kipörgő kerekek által (is) felkapott sártól mindenkinek egyszínű lett a nadrágja kötésig, némelyek a szemüket is törölgették, én a hála vidám könnyeit. Aztán elváltunk, nagy kerülővel csatlakoztam hozzájuk a Kinizsi-várnál.
Az autóstérképek ma sem mutatnak átjárást a hegyen, de a tervezésnél a google-os útvonaltervező váltig utat jelzett Mindszentkálla és Hegyesd között. Korábbi kudarcomat feledve arra vezettem hát a hat autóból álló konvojt. A falut elhagyva oszladozni kezdett a magabiztosságom, többször háromfelé ágazott a földút, a térképeken ennek semmi nyoma. Zoli – akinek az Audijában GPS navigál – utólag mondta, hogy a kütyüje néhol nem is jelzett utat. Azért jött mindenki szép lassan, bár egyre nagyobb lett a sár. Béla Astrája egyszer beragadt, a mögötte jövők kitolták. Már nagyon féltem, hogy durva anyázásoknak válok céltáblájává, mikor végre aszfalthoz értünk. A hegyesdi kétlyukú míves kőhídnál álltunk meg, egy rossz szót sem kaptam, és a bűnbánatomban beígért kocsimosatás költségeit sem kérték el.

Kép 027

Alul eszmecsere a kőhídon Nepomuki Szent János szobránál, magyarázhat a tanár úr, van ennél érdekesebb is… 🙂

a hídnál

Taliándörögdön megnéztük a Szent András templomromot, aztán Ajka előtt nyugatnak fordulva szomorúan láttuk, hogy az út széle csupa vörös az ülepített vörösiszap szél által hordott porától. Kolontár előtt nyomasztó volt az iszaptározó több tízméteres gátfala mellett elgurulni. A falut és a szomszédos kisvárost, Devecsert viszonylag szépen helyrepofozták, csak néhány mementóként meghagyott házfal idézi föl a másfél évvel korábbi pusztítást. Egyébként itt minden a tragédiáról szól, az Esterházy-kastélyban üzemelő könyvtár munkatársa sem az épületről beszél, hanem arról, hogy mi van ma is a helyiek lelkében. A kocsmában is hasonló interjúkat készítettem, ahová a testi állagomat feljavítandó egy feles Unicumra betértem.

A ledózerolt házak helyén kialakított park tiszta tóval

Aztán indultunk a Marcal-medencébe, a Somló oldalában lévő Szent Margit-kápolnához, ahonnan a csapat felkutyagolt a hegy csúcsán lévő kereszthez és kilátóhoz.

somlyó

Somló vára a kereszttől

Én addig szunyáltam egy egészségügyit a hanyatt döntött anyósülésen. Jó óra múlva a legfrissebbek már hozták is az egyik pincében vásárolt juhfarkot egy pillepalackban. Iható volt, bár kissé savas, az előző nap kissé túlterhelt gyomrocskám inkább a seritalt kívánta.
Iszkázon álltunk meg ezután, ahová a csapatot régóta szándékoztam elvinni. Nagy László szülőházánál egy rendezvénybe futottunk bele, a Nagy László-emléktúra részvevői üldögéltek a kertben. Ennek ellenére szívesen fogadtak minket, az emlékház megtekintése után az én fáradtnak tűnő csapatom gyermeteg lelkesedéssel vetette rá magát a kert aljában kikészített ijakra, és a költő fiának, Nagy Andrásnak útmutatása alapján élesztgették eddig megbúvó szittya ösztöneiket. Alig tudtam indulásra bírni az önfeledt ötveneseket, hatvanasokat. Na meg az ifjakat…

 nagy andrás

Vendéglátónk Nagy András, a költő fia

Este a szálláson közkívánatra megtartottam a már szintén hagyományos irodalmi estemet. Gyakran a tájhoz kötődő szerzőtől szoktam előadni, de mivel tavaly Nagy Lászlót kipipáltuk, most úgy döntöttem, egy tősgyökeres pesti szerzőt húzok elő a kalapból, elvégre Pestre alig-alig kirándulunk. Karinthy Frigyes néhány humoreszkjét mondtam el – a Halandzsával most nyert fővárosi ötödik helyezést egy tanítványom – valamint az Így írtok ti kötetből néhány irodalmi paródiát. Az arcokból ítélve nagy sikerem volt, idősek és fiatalok is lelkendeztek, hogy mennyivel nagyobb élmény ezeket élőben hallgatni, mint olvasni.
Határozottan sikeres nap volt!

 

Reklámok

11 thoughts on “Egy kirándulás képei

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s