Ó, a Balaton… (5. A havária)


Csodálatos fiatalságom a konszolidálódó Kádár-rendszer idejére esett. Mi már csak hallomásból ismertük a csengőfrászt és a lefüggönyözött Pobedát, ezért valahogy nem féltünk igazán. Aztán cseperedtünk, felmenőink félelmei is enyhültek, mesélni kezdtek, a Szabad Európa Rádiót rendszeresen figyelve érzékeltük, hogy azért messze vagyunk a valódi szabadságtól, de a zsarnokság már nem mart a húsunkba, éltünk, mint Marci Hevesen, persze máról holnapra… Irgalmatlan szegénység volt, emlékszem, milyen súlyos áldozatot jelentett az első televízió (használt egycsatornás Kékes) meg az ötvenliteres hűtő megvásárlása. Én olcsó gyerek voltam, enyhén angolkóros és nyeszlett, régi képeken a klottgatyámból kiálló két párhuzamos hurkapálca közepén a bog a térdem. Minden nyavalyát összeszedtem, alig ettem valamit. (Ez sokak szerint ma is így van, de legalább iszom rendesen. Borzasztó, fél éve álltam utoljára mérlegen, és átléptem a százat! Csak az vigasztal, hogy sok nő véleménye szerint a férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz.) A piarista túrákig nem ettem meg semmilyen húst, leszámítva a párizsit és a téliszalámit. Anyám húsz deka combból főzte a pörköltet, a vadast, az elég volt neki három napig, én meg a szafttól csucsogós köretet fogyasztottam boldogan. A túrákon aztán a szél, a nap, az erőteljes izommunka észre térítették az elkorcsosult szervezetemet, a csontom és a bőröm közé duzzadó kötegek fejlődtek, azóta bármit szívesen fogyasztok, az egy sárgaborsó-főzeléket kivéve, de ez pszichés, már írtam a bölcsődés történetről Kórkajapia című opusomban.

Nem voltak hát nagy álmaim, eszembe sem jutott, hogy nekem valaha vitorlásom lesz. Pedig ekkor már halálosan szerelmes voltam. Már a vitorlázásba! Is! Hogy lehetett ezt a szimultán vonzalmat ötvözni? Csodás lehetőség nyílt..

 kölcsönző

Működött akkoriban egy egész országot behálózó szocialista állami cég: az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat, mely a nevének mozaikszavát a kiejtése szerint X-szé vonta össze, ez lett a logója. (A helyesírási program így javítaná: „lógója”. Köszike!) Ahogy az 1973-as reklámképen látszik, elég nagy kínálattal dolgozott. Népszerű volt, sok család például készpénz híján úgy vásárolt háztartási gépet, televíziót, hogy fizette néhány évig a kölcsönzés árát, és egy idő múlva automatikusan az övé lett a vágyott tárgy. Persze úgy az eredeti ár kétszereséért. Én Ancsa lányom születésekor babamérleget és babakocsit béreltem, de lehet, hogy az utóbbit kiselejtezve meg is vásároltam, mintha most is a pincében porosodna. Aztán a lepusztulóban lévő parketta felújításakor parkettcsiszológépet kölcsönöztem. Magam oldottam meg, hol lett volna iparosra pénzem!
Az X bodegái megjelentek a strandokon is nyáron, fekvőgyékényt, gumimatracot, csónakot, kerékpárt, majd később viszkát (szörföt) kínálva.
És volt az X-nek egy csodálatos telephelye a balatonboglári kikötőben a ma is működő kemping bejárata előtt. Egy vitorlástelep, ahol hajót lehetett kölcsönözni. Tisztességes flottával rendelkezett: 1977-ig csak fahajókat kínált (napi bérlésre néhány kalóz/800 forint/hét, túravitorlázásra kabinnal rendelkező tucatnyi 15-ös yolle/1200 forint/hét, féltucatnyi 25-ös yolle/2000 forint/hét, három teknőszerű tengeri beluga/sok, nem emlékszem), ezután a füredi hajógyárban épített tőkesúlyos műanyag testű és alumíniumárbocú hajói lettek népszerűek (elég sok B-18-as, két B-24-es és 78-tól az apró B-16-os, a „vakegér”).
De helyben nem lehetett ám hajóhoz jutni, mind foglalt volt előre. Pesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Hobbi bolt melletti kirendeltségen kellett előjegyezni a kívánt vitorlást. 1976-ban március táján mentem, az összes kabinos hajó egész nyárra elkelt, kínomban foglaltam egy kalózt egy hétre. A következő évben már résen voltam, a február 15-i nyitás előtti késő este alaposan felöltözve, kétdekás üveggel a zsebben, hálózsákkal a hónom alatt odaálltam a bolt elé, aztán az egyre gyarapodó társaság szépen sorbafeküdt ott a város szívében. Fáztunk, mint a makk ász, de megérte, tízkor már gyűrötten-piszkosan az iskolában voltam egy 15-ös túrayolle kéthetes előjegyzésével a zsebemben. Ezután mindig így tettem.
Minimális előleget kellett fizetni, talán száz ruppót, a többit szerencsére csak Bogláron. Nem volt kevés pénz, anyám havi nyugdíja 1200 forintot jelentett, ehhez félállásban 800-at keresett, ő nem finanszírozhatta.  Meg kellett keresnem. Diákmunka akadt bőven, egyik nyáron egy hónapig az ÉPFU Fáy utcai telepén a motorműhelyben segédmunkáskodtam 6 forintos órabérért. Összejött napi 36, mert csak hat órában engedték. Söprögettem, reggelit hoztam, de egy hét után a hengerfejek lebontását is rám merték bízni, a tömítést azért a szaki pakolta be.

zil maz 2

A legnagyobb élményt az jelentette, hogy egy-egy platós Zillel (akkor még csak benzint zabáltak) vagy a dízeles Maz billenccsel a műhelybe beállás előtt körbegurulhattam egyesben a telephelyen, a mester addig elszívott mellettem egy cigarettát. A következő évben a lakótelepi kertészetben jelentkeztem minden reggel alkalmi munkára. Gereblyéztem, saraboltam, sövényt nyírtam egy gigaollóval, látták az elszánt felelősségtudatomat, hamarosan a fűnyírók közt találtam magam egy igazi benzinmotoros masina gazdájaként. Akit a fűnyíró füstje megcsapott…! Jól fizettek, a 100 forintot minden műszak végén odaadták. A yolle kétheti bérének rám eső része kilenc nap alatt összejött, a költőpénzért repetázni kellett egy kicsit.

Mielőtt újabb „ablakot nyitok” (mit tesz a cyberzsargon), vissza a bérelt kalózhoz! Nőt erre nem lehet vinni, két erős kar kell a megzabolázásához. A korábban megírt viszkaavató túra után nem sokkal Janó barátommal át is vettük Bogláron. Biztos, ami biztos, Miska bácsitól kértem egy kiselejtezett hajóponyvát, amit a felhúzott vitorlarúd feszít meg, miután a fedélzet oldalához rögzítették a szélét. Ezt rafináltan megoldottam néhány könnyen eltávolítható képszöggel meg egy kiskalapáccsal. Volt néhány lyuk rajta, de ezt lefedtük egy lepedőnyi vastag nejlonnal. Kellett is. A hét napból ötön esett az eső, szinte folyamatosan viharjelzés volt, ilyenkor a B kategóriás hajók el sem hagyhatják a kikötőt. Valahogy elvergődtünk Keszthelyre, ahol éjszaka lezúdult a Bakony felől egy durva vihar legalább nyolcas széllel, a macskánk megcsúszott az iszapos fenéken, arra riadtunk, hogy a hajó ütődik a betonhoz. Mindkettőnknek volt egy vízhatlan malaclopó esőkabátunk, kiültünk benne a partra, és a lábunkkal tartottuk távol a hullámok és a szél nyomta lélekvesztőt. Mit mondjak, nem volt egy mámor! Reggel kicsit csillapodott a szél, egy hosszú kötél segítségével belöktem a hajót, újradobtam a horgonyt, és elmentünk reggelizni.

sült keszegA fázós éjszaka után sült keszeget ettünk, Janó barátom torkán annak rendje és módja szerint meg is akadt egy szálka, amit a helyi rendelő gégészetén sikeresen eltávolítottak. Mikor visszaértünk a kikötőbe, csodálkozva láttuk, hogy az ütközőnek kikötött tornacipőket kettényírta az ismét ütődő jármű.
Estére egész jó idő lett, de a viharjelzést – a kikötőárboc tetejére húzott piros gömbkosár – fenn hagyták. Elindultunk abban a reményben, hogy a vízirendőrök már nem jönnek járőrözni. Már biztos távolságban voltunk, mikor az én komám közölte, vissza kell mennünk, mert az ő torkában még benne van a szálka. Az enyémben is éreztem valamit hirtelen, illetlen és durva szavak hagyták el a torkomat. Vissza az ügyeletre, persze nem találtak semmit, csak az apró sérülés nyomát érezte még a drága. Ha egy férfi fájdalmat érez! Rögtön haldoklik.
Aznap már nem indultunk, másnap reggel a kosarat félárbocra eresztették, elhagytuk végre Keszthelyt. Tapasztalt hajóstársak figyelmeztettek, hogy a part mellett menjünk, mert erősödhet a szél. A vitorlákat azonnal oldható rántócsomóval rögzítettük, bár látszólag erre nem volt szükség, alig lengedezett. A györöki földnyelv közelében azonban ijesztően nagy döghullámokon bukdácsolt át kalózunk, de a vitorlák csak laffogtak. Aztán a parti nád lefeküdt, s pár másodperc múlva ránk omlott az északi döngő. Hiába engedtem a vitorla kötelén, szinte lefeküdt az árboc, oldalt dőlt be a kokpitba a víz. Végre sikerült szélbe állnom, visszaállt a hajó, letéptük a rongyokat, és pádlival (evező) kiaraszoltunk a nádasba. Egy védett öbölben kimertük a vizet, de mire végeztünk, még akkor is szemmel láthatóan remegett a lábam. Átéltük az első haváriát (itt magyarázom meg az alcímet: katasztrófát, vészhelyzetet a vízen)! Kínomban elővettem a horgászbotomat, s a csalinak használt sebtiben gyúrt kenyérgombóccal egymás után emeltem ki a harmic-negyvendekás vörösszárnyú keszegeket. Kínáltam Janónak, valahogy nem kívánta a keszeget. Talán, mert nyers volt. Sportszerűen visszaengedtem őket, hadd meséljenek a halunokáknak a két remegő lábú, jólelkű szörnyről. Ma is ott élnek a györöki ősnádasban, ha meg nem haltak.
keszeg
Idegrendszerünket kímélendő szimpla fokvitorlával értük el Badacsonyt, másnap nyugodtabb szélben Révfülöpöt. Éjjel nem is szereltünk vitorlát, teljes szélcsendben áteveztünk Boglárra, mert reggel le kellett adni a bárkánkat. Csodás volt a csönd, gyönyörű a tó. És éltünk…

(Ahogy sejtettem, még maradt bennem… Nem szálka! 🙂 )

Reklámok

14 thoughts on “Ó, a Balaton… (5. A havária)

    • [jenever](#12307271): Köszönöm, örülök a véleményednek, de idősödő férfiember megriadhat az idő- és mértékhatározótól. Kétnaponta és hosszan?!!! :-)))

    • Biztos sokan írták már Neked (de én még nem:)] – visszahozod a fiatalságomat az írásaiddal. Élmény!:)

      Ha nem találok a blogodra, lehet úgy haltam volna meg, hogy nem tudom miért volt a kölcsönző “lógójában” az x 🙂 de már tudom:))már megérte:)

    • [Orsi](#12311141): Köszönöm, szavaid mélyen megtisztelnek…! 🙂
      [jenever](#12311502): és [jazoli](#12310963): Ki gondolt másra…? :-)))

    • Írásod szép időket hozott most bennem is elő. Szép emlékek a Balatonon egy zánkai nyaralással adtak vitorlás élményt. URANUS volt a neve emlékeim szerint 1976-ban. Osztályunk raja által vezetett napló volt az, ami ezt a lehetőséget adta. Sinka György osztályfőnökünk irányításával és Madarász Gyuláné koordinálásával osztályunk munkájáért egy pályázaton nyertük. Szél a vitorlákban, hullámzóan áttetsző vízben a könnyedén suhanó hajótest szinte repíti ma is a derűs gondolatokat.
      Később sógorom ajándékozta meg családomat egy balatoni vízi úttal a KELÉN fedélzetén. Akkor Pethő István volt a hajó kapitánya.

    • Egész nap tudnám olvasni az élményeidet! És persze közben majd bele pusztulok a honvágyba, meg abba, hogy az édesapám és a nagybátyám is nagy vitorlázók voltak, mindig volt “hajónk” :)és nagyon hiányoznak. Most jó kicsit belelátni ebbe az egészbe, mert engem sose vittek vitorlázni, szerintük az nem kislányoknak való. 😀 (mikor nagyobb voltam akkor se vittek! 😀 )

    • [Balogh Tibor](#12311802): Örülök, hogy Neked is kedved támadt megírni a múltat! Szívesen olvasom. 🙂
      [Thia](#12311806): Balatoni lány, jó együtt rezdülni Veled! Hanem “a kislányoknak nem való” véleménnyel vitatkoznék, bár kétségtelen, hogy durva időben jellemzően a csajok estek pánikba. De azért van az erős és magabiztos férfi! Egy-két sztorimban majd ez következik… Ja, mindkét lányom élvezi a hajózást, és rejtélyes módon a párjaik is eleve “fertőzöttek”. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s