Ravensbrücki passió


Tavaly a nagycsütörtöki bejegyzésemben Dsida Jenőt idéztem. A halálra készülő Megváltó kozmikus magányát aztán egyszer kicsit nagyképűen felelevenítettem Rónay György Olajfák éjszakája című oratorikus költeményével, mikor a műtétem előtti lelkiállapotomat próbáltam érzékeltetni. Jaj, hol voltam én az önként vállalt áldozattól! A kereszttől! Bár kétségtelen, a saját keresztünkkel elfogultak vagyunk.
A Rónay-vers egyenes folytatása hamarosan olvasható lesz itt, most újabb gyöngyszemeket kínálok olvasóimnak, hátha valaki nem ismeri felkiáltással. Például az alábbi intelmet, amely megemeli a földhöz szegett fejünket, nézőpontváltásra kényszerítve „a mindennapi utcakép beinjekciózott mozdulat-sora” szürkeségéből. Hogy figyelni tudjunk „feljebb, az ég-darabokra, …a jelre és a jelölőre”.

Nemes Nagy Ágnes: Futóeső

Rónay Györgynek


Semmi dráma. Csak hőemelkedés.
Az ablakon kinézni, háztetők.
Ami fenyegető, balkonrácsok közé
kalitkázva, lent a mindennapi utcakép
beinjekciózott mozdulat-sora.


Semmi, semmi. Hisz nincs rá semmi ok.
Fordítsd másra figyelmedet.
Például a futóesőre.
Figyelj, ahogy tanultad tőle,
például a futóesőre,
amint ázik odaát a háztető,
fényes-szürke, mosdott féldrágakő,
melyből élénk rózsaszínben virít ki
néhány új pótcserép – ónixban
fel-feltűnő, pirosló pontok.


A fénylő pontokra figyelj,
ott feljebb, az ég-darabokra,
a kibukkanó szakadozottra,
fényfoltokkal esteledőre,
nézz, nézz, ahogy tanultad tőle.


Észrevétlen arcmozdulattal,
oda se nézve, szemhéjaid
vízszintes zárójelében,
ahogy tanultad tőle régen,
a részleges fényesedőre,
a jelre és a jelölőre,
a háztetőre, égtetőre


nézz fel, ahogy tanultad tőle
.


Ahogy én a saját történetemmel tettem profán módon, Pilinszky János is ötvözi a krisztusi szenvedéstörténetet egy másik történelmi botránnyal: a haláltábor egy névtelen áldozatának kivégzését, „keresztre feszítését” a kereszténység szimbolikus jelentésvilágába emeli. A címen kívül erre egyébként nincs semmiféle utalás a szövegben. A kiszolgáltatott és elítélt rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magába sűrítője és jelképe. A jelen idejű leírás kimerevített képe rendkívül szuggesztív, elsősorban az áldozat roppant magányát, végzetes kiszolgáltatottságát s a rémült csendet emeli ki. Nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt foglalkoztatja, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai megsemmisülés hirtelen bekövetkezténél.

Ravensbrücki passió

Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.

Reklámok

3 thoughts on “Ravensbrücki passió

    • 5-félét akartam írni, s valahogy egy sem megy. A fájdalom tanít. Mintha csak az tanítana s késztetne lépni? Legyen ez akár fizikai vagy lelki?

      S ha még látva, hova rohanunk, képesek vagyunk remélni, hinni, bízni … s talán … mosolyogni, vajon jó úton vagyunk?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s