Szabadulás

2010. szeptember 16-án, tíz nappal a beavatkozás után immár csövektől mentesen visszagurítottak az osztályra. Az azóta behívott friss betegek – sokan több hónapot várnak erre – általában mindig irigységgel vegyes tisztelettel tekintenek a „frontot megjárt túlélőkre”, én is így voltam vele pár napja, az ismeretlentől való félelem miatt nem mertem faggatózni sem a rám váró szörnyűségekről.
Továbbra is nagy fájdalmakat okozott a visszafojthatatlanul elő-előtörő köhögésem, ilyenkor a szoros szuszpenzor ellenére is recsegett-ropogott a mellkakasom. Az étvágyam azonban visszatért, asszonkám pótolta a téliszalámit és kockasajtot, amelyet bélpoklos betegtársaim kizabáltak a közös hűtőből. A nevemmel jelölt nejlonzacsit persze tisztességesen visszatették egy fél pritamin paprikával. Váljék jó egészségükre! Igen megkívántam a cigaretta füstjét is. Többször lepáternosztereztem a földszintre, kisétáltam az épület előtti bagózó placcra, és büszkeség töltött el, mert tudtam, hogy végleg sikerült letenni az addig olyannyira meghatározó bűzrudat. Persze elismerem, a szenvedélytelenítő terápia eléggé drasztikus volt.
A jó Jákics doki aztán sok időt nem adott a gondtalan sétálgatásokra, a látogatókkal való örömködésre, egy utolsó szívultrahang-vizsgálatot követően közölte, hogy sürgősen rendeljek meg otthonról mindent, amire három hétig szükségem lehet, mert másnap reggel indulok Balatonfüredre.
A nyitott szívműtétek (bypass, billentyűkorrekció illetve -pótlás) protokolljához tartozik, hogy a kórházi tartózkodást követően három hét utókezelés szükséges egy erre szakosodott intézményben. A legnépszerűbb ilyen hely Sopron, ahol kitűnő körülmények várják a beteget, valamint Füred, amely csodás klímájával és szépségével segíti a gyógyulást. Magam kicsit gondolkodtam, hogy a kőbányai Bajcsy Kórházat választom, ahol nap mint nap meglátogathatnak a lányok, de egy percig nem volt kétséges, hogy ős balatonimádóként hová kérem magam. Halványan maradtak ugyan bennem kesernyés emlékek, mikor a szívszanatóriumi fogságában édesanyámat gyermekként többször is látogattam. Vitorlázóként Füred nyári zsúfoltsága ellenére a szívem csücske, sokszor kötöttem itt ki, tavaly (2009) pedig itt béreltem hajókat, hogy Taki barátommal és Míra lányom bevállalós gimnáziumi osztálytársaival egy ötnapos vitorlástúrát bonyolítsunk le. Mennyire más indulás volt ez tizenöt hónapja…!

vitorlástúra


A családi teherelosztásban mindig asszonkám szerepe volt az aggódás, most azonban ficergett bennem is csöppnyi. Az előző héten két utókezeltet is rohammentő szállított vissza Pestre, egyikük Sopronban szétköhögte a szegycsontját tartó fémkapcsokat, újra kellett nyitni. A másik a már korábban említett politizáló hajlamú János betegtársam volt, akit rajtam kívül mindenki csak hentesként emlegetett, és aki azóta különös tisztelettel kényeztetett a figyelmével, mióta kioktattam, hogy a haraggal teli szív nehezen gyógyul. Őt Füredről repítették vissza szirénázva, mert a szívburokban kórosan sok volt a víz. (Később majdnem így jártam én is.) Szerencsére a szteroidos kezelés használt, így péntek reggel együtt kászálódtunk be a Merci mikrobuszba. Vegyes érzelmekkel néztem vissza a „pokoli tornyomra”. Kijutottam! Saját lábon…!
Csúnya, esős őszi délelőtt volt, magamban elmormoltam az Elégia kezdősorait:

„Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.”

(Folyt. köv.)

Reklámok