Paraszolvencia


A posztintenzíven töltött második időszakomnak csak az elején voltak kritikus pillanatai, néha pulzusrohangálások színezték az életet, de ilyenkor már rutinosan nyúltam a fali oxigéncsaphoz, hogy a zöld csövecskét a fülemre akasztva és az orrom alá illesztve enyhítsek a kínzó levegőhiányon. Ezekben a pillanatokban nem éreztem magam a paradicsomban, a legborzasztóbb mégis az esetleg jelenlévő szeretteim szemében megvillanó aggódó rémület látványa volt. Fuldokolva groteszk lett volna nyugtatgatni őket. Az orvos azonban elégedett volt az állapotommal, ahogy már írtam, fokozatosan csökkentette a csövecskéim számát, szerda este az utolsó pumpát is kikapcsolták, és eltávolították a sokat próbált „fülbevalómat”, azaz a nyakamba preparált sokfelé ágaztatott centrális vénát. Micsoda öröm, most értettem csak meg, mi a szabadság: kimentem a folyosóra sétálni néhány lépést!

paraszolvenciaAznap asszonkám a nagylányommal telefonon bejelentkezett Szabó főorvoshoz, a szívsebészemhez, hogy érdeklődjenek az állapotomról, és hogy eleget tegyenek a mindenki által elvárt álságos követelménynek, borítékba rejtett bankjegyekkel róják le hálájukat a nevemben. Elbeszélésük szerint a kitűnő modorú operátor a szokott csendes módján előzékeny és kedves volt, ahogy velem is mindig, kioktatta őket, hogy mit nem szabad mostantól nekem, és a diszkréten átadott borítékot rezzenéstelen arccal tette zsebre.
Úgy megnézném, mikor egyedül maradt, mikor és milyen ábrázattal ürítette a lóvét! Pedagógusnapi vagy karácsonyi jutalomosztáskor – régen olyan is volt – mindig sírtam a röhögéstől, ahogy a kollégáim látszólag érdektelen orcával gyűrik zsebre az átvett borítékot, miközben sütött róluk, hogy majd meghalnak a kíváncsiságtól. Bennem meg nagy hajlam volt a polgárpukkasztásra, hangos papírzörgéssel bontottam a csomagomat, és ráncolt homlokkal számoltam kezdetben a kápét, vagy olvastam később az átutalásról szóló papírnyilatkozatot. Azok a hipokrita szemvillanások felém! Néha provokálva vissza is kacsintottam.
Én azonban eddig soha nem adtam hálapénzt a gyógyításért. Pedig lett volna alkalmam már gyermekként is, hiszen a betegeskedő édesanyám rokkantnyugdíját is én kezeltem tizenévesen, amikor kórházban volt. Bár nagyon szegények voltunk, erre mindig szánt pénzt, de ezt vagy ő adta át, vagy megkért valaki felnőttet, úgy, hogy én nem is tudtam róla. Talán szégyellte, nem beszélt erről.
Igen, a gyermek természetes önzésével garasoskodó voltam, sajnáltam a látszólag kútba dobott forintokat. Mennyi Matchboxot lehetne ebből venni! Nem értettem: az orvos azért kap fizetést, hogy tegye a dolgát. Miért kell nekünk is fizetni? Ráadásul sunyi módon!
Ma már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de ma sem gondolom másként. Vagy legyen az egészségügy valóban ingyenes, vagy legyen szabályozott ára! Ezt az árat azután bizonyos szociális helyzetben meg lehet támogatni. Az egészségügyi dolgozókat pedig meg kellene tisztességesen fizetni. De ezt most hagyom, mielőtt megint fröccsen a politikai hevület sara…

hálapénzStruccként fejem a homokban volt mindkét lányom születésekor, asszonkám ugyanis kente a választott nőgyógyászát, mondván, hogy a „likász” bármikori mobilizálhatósága nincs ingyen. Jaj, pedig 80-ban a templom egere fináncarisztokrata volt hozzánk képest. Az meg már nem osztott-szorzott, hogy mindkét csemete délelőtt született, munkaidőben. Ismerős körökben nem jött világra gyerek paraszolvencia nélkül.
Kicsit sajnálom orvos barátaimat: nem tehetik meg, hogy visszautasítják, ők is a piacról élnek, gondoskodni kell a gyerekeikről. De érzékelem a lelkifurdalást. Ahogy Titulász doktor teszi a Móra-kisregényben, megválogatják, hogy kitől fogadják el. Nem könnyű!
Höhöhö, bezzeg a tanárt nem kényeztetik ilyetén módon. Az egészség és a tudás más kategória. Bár jó huszonöt éve egy bukásra álló cigánygyerek apja azzal a kérdéssel keresett meg, hogy mennyibe kerülne neki, hogy a fia bizije elfogadható legyen. Mondtam, hogy sokba, egy kicsit több figyelmet szentelhetne a rajkójának, s némi szorgalomra kényszerítve megoldható lenne a probléma. Csodálkozott, de megértette, volt is eredménye. Szerencsére több hasonló nem történt. Akkoriban év végén csurrant egy-egy virágcsokor, csomag kávé vagy üveg pia, ha néhány hálás szó kísérte, jó szívvel elfogadtam. Ma már nincs ez sem. Nem is kell, a mi ajándékunk más!
Már megint elszárnyaltam a témától, a műtét előtt megérdeklődtem, mennyit illik adni a bypass műtétet végrehajtó szívsebésznek. Kicsit megnyúlt az arcom, hogy egy főorvos esetén ez a tarifa akár félmillió is lehet. (A bamba gyermekem meg bölcsésznek állt, beszélhet neki az ember! Mert nem bírja a vért. Marhaság! Minden megszokható. A csóróság legkevésbé. Bár nekem aztán nincs sok jogom prédikálni…)
Nem kertelek, a mi borítékunkban mindössze öt darab tízezres lapult, ezt a szakorvosjelölteknek szokás adni. Akkor ennyire telt. Míra az érettségi előtti utolsó évben nyelte a pénzt (szalagavató, bankett, kirándulás, egyéb őrületek), s a hosszú betegállomány is nyomasztóan hatott a jövőképünkre illetve a bankszámlánkra.
A gyönyörű aneszteziológusom is megjelent, mielőtt Füredre vonultam. Most már nem volt aggodalom az arcán, mint az intenzíven, csak azért jött, hátha keresem. Az ő borítékjába csak egy tízes jutott. Öt nővérnek pedig egy-egy kétezrest toltam a zsebébe. Jaj, mennyivel többet érdemelnének!
Tulajdonképpen nem ezt szégyellem, habár a sármos frakcióvezető nyilván tendenciózusan kiragadott, elrontott mondata alapján tehetném: „Akinek nincs semmije, annyit is ér.” Hanem azt, hogy ott a halálfélelem, a szétszabdalás okozta fájdalmak, a kiszolgáltatottság szorításában nem tudtam nekik elmondani, hogy mennyire tisztelem az erőfeszítéseiket, mennyire hálás vagyok az életem hátralévő szeleteiért.
Tudom, hogy nem olvasnak, de itt legalább megírom, hogy élek! Nagyon köszönöm!

Reklámok

10 thoughts on “Paraszolvencia

  1. Én midig fizettem lehetőségeim szerint és hiszem, ha egy fillér nélkül megkérnék egy orvost- Kérem segítsen!- mindent megtenne értem,ingyen.

    • Nehéz kérdés ez. Magam kellőképpen meghasonulok, attól függően, hogy kiről vagy miről van szó. De azt is lehet mondani talán, h több szempontból van alkalmam vizsgálni a szitut (de még így is szerencsére kevés a tapasztalatom e téren).
      Alaphelyzetben paraszolvencia ellenes vagyok: a fizetésükért dolgoznak, miért kellene nekem is fizetni a kezelésért, különösen, h igen ritkán szorulok rá az egészségügyre. Nemrég mintegy 45 órát kórházban töltöttem egy kis műtét miatt. Most elégedett voltam a dokival, de előzőleg nem. A műtétre ugyanis nem azért került sor, mert ő jelezte, hogy van még megoldási lehetőség a (z egyébként meglehetősen gyakori) problémámra, hanem azért, mert én addig kutakodtam, míg rábukkantam, hogy van még tovább. Ezt tőle vártam volna; ez az ő szakmája. Végül most adtam hálapénzt. Mert ha isten is úgy akarja, akkor vissza fogok még oda menni.

      A teremben volt olyan beteg, aki jelezte, hogy az ő dokija kerekperec megmondja, hogy mennyit kér; amint láttam, nem igazán mérlegeli a beteg teherviselési képességét. Az enyém szemérmesen fogadta el.

      A papám évekig gyakori “vendége” volt a Városmajori ér- és szívklinikának, meg a a helyi kórháznak. A kórházban nem kapott gyógyszert, a mamán vitte neki (akkoriban ez még egyáltalán nem volt pedig divat, mint most). A kötéscseréket a kórházban sorra elrontották: a seb nem gyógyult, hanem továbbfertőződött. Akkor kezdett el gyógyulni, amikor a mamám mindezt megelégelve jelezte, hogy a kötözéseket ő megcsinálja. 3 hónap műtét utáni eredménytelen “felépülés” után 1 hónap alatt begyógyult annyira a seb, hogy a karácsonyt velünk tölthette apa otthon. S mindez úgy, hogy rengeteg pénz elment hálapénzre, csakhogy figyeljenek rá.

      A mamám egyébként háziorvosi rendelőben dolgozott. Szépen elvált – igen hamar -, hogy ki az, akitől lelkiismeret furdalás nélkül el lehetett fogadni, amit adott, és ki az, akitől inkább nem. Egyszer elkísértem, amikor beteghez ment látogatni. Amikor visszaért a kocsihoz, egy kis porcelán nippet láttam a kezében. Tudtam, hogy a nénit nem veti fel a pénz, ezért megkérdeztem, hogy miért fogadta el. Azt felelte, hogy éppen ezek az idős beteg azok, akik szinte sértésként élik meg, ha visszautasítják az ajándékukat, különösen, ha a hasonszörű betegekhez képest többlet törődést igényelnek.

      A nyáron egy csapat orvossal vizitúráztam. Élvezet volt hallgatni, amilyen érzelemmel túlfűtötten beszéltek a szakmájukról; a nehézségekről és a gyakran lehetetlen helyzetekről is, nem csak a vidám és kellemes dolgokról. Mindeközben többségük sok-sok túlórával kórház mellett folyamatosan teljes műszakban mentőzik, hogy egy tisztességes életre való havi pénze legyen.Többüknek esélye sincs paraszolvenciára, mert pl. sürgősségi területen dolgoznak, s addig találkoznak a beteggel,. amíg stabilizálják az állapotát, mégis mindent megtesznek a betegért.

      Bocsánat, ha kicsit (nagyon) terjengős voltam, de valahogy most nem bírtam magamba tartani, pedig tudom, én még a jéghegy csúcsát sem látom.

    • @2 A papámra szóló rész a 2. mondattól a helyi kórházra vonatkozik. A Városmajorira akkoriban (15-25 éve) szinte mindig jót hallottam. Nem tudom most milyen.

    • [Taxina](#11920102): Mindannyiunk ügye ez, de jó, hogy Te is kiírtad magadból! Bonyolult a dolog, ahogy én is említettem. (A duplumot természetesen törlöm.) 🙂

    • 2002-ben orvosi műhiba miatt majdnem megfulladtam, egy évig néma voltam, életmentő műtétre volt szükség. Mindezt egy kis strúma műtét miatt…..És volt pofája akkor a dokinak húsz rugót zsebre vágni. A Rókusban odaadtam a paraszolvenciát, amit a prof. aki már sajnos nem él, egy erdélyi alapítványba tette. Felháborít az is, hogy nem becsüli meg őket az állam eléggé, kevés a fizetésük. De felháborít, hogy ezzel némelyek csúnyán visszaélnek. 😦 Mindegy, pénz volt is lesz is, a lényeg az egészség!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s