Mosoly és fohász

Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának reggelén – ahogy azt minden tisztességtudó és hagyományőrző vérmaci teszi – kislattyogtam a balkonra, hogy szemrevételezzem az időjárást. Mondjuk enyhén fáztam, ahogy mondani szokták, akár a makk ász, de nem tudtam eldönteni a Weöres-versben is föltett kérdést: „…kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!” Mert verőfény van, igencsak látom az árnyékomat, jó hosszú, de fogvacogtató a zimankó, ilyenkor a jegesmedve is csak szívatóval indul be. Erről jut eszembe: az elmúlt napokban rohangáltam erre-arra, ugye a hivatalnak packázásai meg a különféle gyógyászati meghívók, hja, népszerű az ember; szóval kedden reggel már másodszor mondott csütörtököt géperejű járművem áramforrása, nyilván nem nézte a naptárat. Szerencsére az első eset után beszereztem a bikázó kábelt (remélem a hölgyolvasóim szeme némileg felcsillant), és a második arra járó autós hajlandó volt elektromos köldökzsinórra venni, így aztán időben eljutottam a Szent Imre Kórházba. A reggeli dohogásomat nem feledve hazafelé aztán megcéloztam egy autósboltot, és a jogsimban rejtőző zsebpénzemet előkapirgálva (nyugi, asszonkám nagyon is tud róla) újra cseréltettem az impotenciára hajlamos akkumulátort. Hehe, csak három éves volt, én pedig… 🙂
Egyébként a rozzant ketyerével ellentétben nekem rendkívül jót tesz ez a tartósan hideg száraz idő, teljesen megszűnt a reggeli fuldákolásom, egy hőlégballont meg tudnék tölteni, annyi a vitálkapacitásom. Legfőbb ideje tehát, hogy írjak már ide valamit! Ja, hogy már fertályórája azt teszem?

Atyavilág, ippeg kerek két hónapja írtam le a kórházi kálváriám utolsó bejegyzését, leleményes megfosatásom történetét. Most megpróbálom a “szokottnál” is tömörebben folytatni, hogy aztán a napi aktualitásoknak is helyet adhassak. (Ezt a nagyképű vakert! Miután két hete nem írt semmit!)

Másnap Jákics doki a reggeli viziten odaszólt a nővérnek, hogy alkalomadtán húzza már ki belőlem a gumicsövet, mielőtt végleg elfelejtek pisilni. Féltem az aktustól, de minden teketória nélkül simán kitépte az unott arcú védangyal. Féltem a sikertelenségtől is, a nyolc nap alatt tényleg leszoktam az inger érzékelésétől is. Ahogy korábban írtam is, egy kiadós, férfias sörözés során kifejezetten előnyös lehet a hólyagkatéter, rengeteg üresjáratú idő megspórolható vele. Azért nem kívánom senkinek sem!

kacsaAggódva kértem a kacsa nevezetű műtárgyat. (Ideteszem a képét, mert ifjú tanítványaimnak halovány fogalmuk sincs az eszköz mibenlétéről. A vizualitáson kívül ne is legyen!) A nővérke hozta is, de jó időbe telt, hogy meg tudjam könnyeztetni az óriáskígyót, ahogy azt a hasonlóan nagyarcú férfiemberek mondani szokták. Kíváncsi emberként próbáltam fekve is, mit meg nem tesz az ember a tudásért meg a kényelemért, de ezirányú igyekezetem csődöt mondott, valami rejtélyes pillangószelep ebben a helyzetben teljesen lezárta a csapot. Fekvőbetegséget tehát a hátralévő időmben nem vállalok!
Szerda reggel aztán nővéri felügyelettel kibotorkálhattam a mellékre a hónom alatt cipelve a heparint a vénába adagoló utolsó pumpakoloncomat. Tudjátok, mekkora élmény végre magányosan valódi fajanszba pakolni? Ülve a deszkán és fütyörészve! Így még a szapora fosás is hiphiphurrá! A nedves kendős alvázmosást követően kissé szédibabázva találtam vissza az ágyikóra egy kiadós kirándulás fáradtságával a tagjaimban.

Talán legmegrázóbb lelki élményem aznap ért. Azért nevezhetem így, mert pusztán a szemlélője voltam. Nem részletezem túlzottan, mert a felidézésével ma is elszorul a torkom. Már alváshoz készülődtünk, mikor az ablak melletti ágyhoz toltak az intenzívről egy előző nap műtött beteget. Derék, nagydarab ember volt, őszülő halántéka miatt korombelinek saccoltam. Míg a nővér meg az ügyeletes doki sertepertélt körülötte, elrendezgették a műszereit, csöveit, folyamatosan karattyolt, kérdezett. Először mérgesen ráncoltam a homlokomat, olyan baromságokat mondott. Kérdezte, hogy mikor mehet ki pisilni. Elmagyarázták, hogy nem kell kimennie, sőt nem is szabad, szépen összegyűlik az a zacskóban. De mi lesz, ha neki majd pisilni kell?
Nem értettem, de ekkor már sejtettem, hogy a srácnál nem kerek valami. Éjszaka aztán háromszor nyomtam a csengőt miatta, mindannyiszor leesett az ágyról amortizálva egyben a csövei egy részét is. Emlékszem, először csokit keresett a szekrénykéje fiókjában, aztán sétálni indult kétszer, mire az ápoló jól bealtatózta, így nyugi volt másnap délig. Ébredésére váró édesanyja a vizit alatt mesélte el asszonkámnak a történetét: a 48 éves Imrének első házasságából van egy gyönyörű felnőtt lánya, válása után három éve nősült újra, az ebből a frigyből született kisfiú másfél éves. A pici születése után néhány hónappal Imrét agyvérzés érte, ami mentálisan egy hatéves gyerek szintjére vetette vissza. Ezután jött az infarktus, ami miatt a koszorúérműtétet el kellett végezni. Pont. Nem tudom folytatni…
Nem vagyok napszámban imádkozós, megőrülök a rózsafüzértől meg a hasonló imamalmoktól, de most megyek… Egy néma fohászt sóhajtok Imréért és szeretteiért, akiknek az arcát nem feledem… Ez magam miatt egyben hála
ima!

Reklámok