Hogy kerültem én ide? # 10


Asszonkámat a fogászati kezelését követően mindig megpróbáltam megmosolyogtatni, és remekül szórakoztam azon, hogy csak a fél orcáján jelent meg az imádott bájgödröcske (gribedli) a Lidocain elhúzódó hatásának következményeként. Nos, az elmúlt hetekben a saját fizimiskámat sokkal kevesebb pajkossággal nézegettem a tükörben, mert súlyos kétoldali mosolytalanság zsibbasztotta a mimikai finomizmokat a szájam körül. Az okokat most ne vizsgáljuk, semmilyen komolyan vehető személyes megrázkódtatás nem ért. De úgy látom, a véglegessé vált nyuggerlét egyik legfontosabb vezérelvének kell tekintenem, hogy az időmilliomos jeromoska ne verje bele mindenbe a heftijét, ne szívjon mellre holmi korábban lényegtelennek gondolt bornírtságokat. Höhöhö, nagy küzdelem lesz! Ja, és borítékolom a kudarcot. Hacsak nem találok magamnak egy igazi feladatot, mondjuk egy nagyobb terjedelmű írásmunkát, amibe teljesen belefeledkezem. Ehhez azonban megint csak van ellenfél, a lustaságomat kell legyőznöm.
Mindegy, „reményhal”, rosszkedvem telét tudjuk be ennek, és ne az eleddig szinte mindig bevált előrelátásnak!
Jaj, pedig jártam sokat a baráti blogokban, néhol csodásan telt a telhetetlen szívem szeretettel. De a kommenttel is úgy voltam, amíg az embernek csikorog a humorérzéke, addig hallgasson. Most itt köszönöm meg mindenkinek!

Holnapi jubileumi bejegyzésem előtt meg kell válaszolnom végre azt a kérdő mondatot, ami 364 nappal ezelőtt az első itteni írásom címe lett, aztán még kilencé: Hogy kerültem én ide?
A 2010-es évem egészségügyi megpróbáltatásait hosszas szünetek beiktatásával részletezgettem eddig, még van néhány érdekesnek ígérkező epizód, jelenleg a szeptembernél tartok, majd finoman adagolom.
Most annyit, hogy az év novemberében itthoni magányomban belevetettem magam a Facebook őrületébe, aminek nagyszerű ajándékait ma is hálásan emlegetem. Egy pedagógusnak nem lehet nagyobb öröme annál, mint hogy évekkel vagy évtizedekkel korábban istápolt egykori tanítványai örvendezve ráköszönnek, felnőttként is megsüvegelik, elküldik élettörténetüket és a gyermekeik képét. Én ugyan minden végzős diákommal összetegeződtem, de korábban csak alig tucatnyian tartották tovább a kapcsolatot velem. Most azonban az internetnek köszönhetően több száz jómadár! Így került újra a látóterembe V. is.
A munkám 31 éve alatt nagyon sok okos, ügyes, kreatív, tehetséges tanítványom volt, akik mindig pluszmotivációt nyújtottak nekem is. Talán említettem már, hogy életem legnagyobb elismerését Jelenits tanár úrtól kaptam, aki először lebaltázott a készületlenségem miatt, aztán adott egy jelest a dolgozatban felvetett érdekes gondolatért, mondván, hogy ezen két hete gondolkodik. Talán ezért tettem később én is hasonlóképp: egy önálló és egyéni megoldást mindig többre értékeltem a reprodukált tudásnál. A tehetséggondozás sajnos kicsit elsikkad a rengeteg, nehézségekkel küzdő gyermek fejlesztésével túlterhelt pedagógusok némelyikénél. Pláne, ha a kollégából is hiányzik a kreativitás. Az okos gyerek fejlődik magától is, nem kell vele elszámolni.
A sok közül három csemetémnél ámultam el különösen rendkívüli képzelete, képi látásmódja és kommunikatív tehetsége láttán. Mindhárman hölgyek. (Érdekes, a fiaim inkább a logika és a matematika körében villogtak.) Egyikük –  szintén V. – még egyetemi évei után is írta nekem csodálatos és hosszú leveleit. Ma ő a népszerű Coelho-könyvek fordítója. Bár e művek sem rosszak, innen üzenem neki, ezeknél ő tudna jobbakat is írni. Majd…
A másik V. már negyedikes korában képes volt fogalmazásaiban teremteni magának egy szürreális világot, amivel engem is elvarázsolt. Filmművész lett, a az ágazat mostohasága ellenére rövidfilmjeivel több nemzetközi fesztivál díjazottja. Mellette ír is (Szomjas Oázis). Meg saját blogot is. Én addig nem is láttam blogot, azt sem tudtam, mi az. Csak hallottam, hogy van ilyen Gyurcsánynak. Megnéztem, végigolvastam, nagyon élveztem. (Nem Fletóét, nem!) Kicsit klikkelgettem a freeblogon, láttam, hogy itt őrült jó dolgok, nagyszerű fazonok (is) vannak. No, uccu neki! Írni elvégre csak tudok. Regisztráltam, sok csetlés-botlás után így vagyok én itt.
V. blogja ma is itt van a linklistámon, bár fél éve nincs új bejegyzése. Talán szerencsére: művészeti munkája rengeteg elfoglaltsággal jár. Talán sajnos: olyan durva trolltámadás érte, egy primitíven gyűlölködő politikai üzenet, ami nyom nélkül nem felejthető. De ő is többre hivatott, mint ostoba köpködőkkel vitatkozni…
A harmadik? Ő még az út elején van. És lehet, vele túlzottan elfogult vagyok. A lányom…

Reklámok

7 thoughts on “Hogy kerültem én ide? # 10

  1. Visszajelzés: Utóélet | Van remény

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s