Intenzív érzések avagy Érzések az intenzíven


kardiológiaA hetvenes években a Szent István (az átkosban még csak István) Kórház mögött épült fel az Országos Kardiológiai Intézet akkoriban korszerűnek számító toronyépülete. A hetedik emeletig egy unalmasan szabványos hasáb, a nyolcadik emeletnél azonban a tervezőnek vagy az építőmesternek megbokrosodhatott a fantáziája, mert az északi fronton – ahogy a képen is látszik – jó szobányival kiszélesítették ezt a szintet. Ezen a kiugró fedett szirtperemen helyezték el öt fallal elválasztott fülkében a szívsebészet frissen műtött betegeinek a tíz intenzív ágyat. Itt lebegtem én öt napig szó szerint ég és föld között, ugyanakkor – ahogy később bevallották – élet és halál között, amint azt már egy korábbi, a kórházi kosztról szóló agymenésemben találóan megfogalmaztam: „… míg az intenzíven napokig viaskodott bennem a hamleti ambivalencia, szkeptikus és éhes betegtársaim felzabálták a hűtőben hagyott zacskóm tartalmát, nyilván erőt merítve a leendő szívműtét megpróbáltatásaihoz.”

Miután kiszomorkodtam magam a köhögés okozta fájdalom miatt, egy kicsit körülnéztem, hogy miféle földi pokol katlanjába kerültem. Átlósan szemben velem egy másik ágyon is feküdt valaki mozdulatlanul. Lélegeztető gépen volt, egy darabig érdeklődéssel figyeltem, hogy milyen természetellenes lassúsággal emelkedik és süllyed a takarója. (Most, utólag szorul el a szívem, mert ottlétem alatt a szegény hetvenkét éves néni egyszer sem nyerte vissza az eszméletét. És sokszor minden saját nyomorúságomat elfeledtem, mikor láttam, hogyan etetik mesterségesen egy szondával, és hogyan teszik tisztába. Megrázó volt!)

ágy az intenzívenÉrdekes volt az ágy. A népszerű kórházsorozatok epizódjaiban azóta mindig ismerősként kacsintok rá. A lábnál és oldalt is formatervezett támla vette körül, és mikor a főnéni megitatott, egy kívülről ráakasztott távirányítóval emelte meg a felsőtestemet. A távirányítót már másnap a kezembe követeltem, bár nehezen adták. Némi pajkossággal meggyőztem az éppen inspekciós kedves nővért, hogy nem játszadozni szeretnék vele, bár a velem egyidős ama játékszerem jelen állapotában most nem alkalmas játszadozásra. Meg közöltem, van annyi diplomám, ahány gomb van a kütyün, majd csak elboldogulok vele. Lássatok csodát, győzött a mosoly!

Illusztrációnak egy olyan képet választottam, amelyen nem látszik, hogy mekkora műszerarzenált halmoztak az ágy köré. Monitorok, gyógyszerpumpák egymásra halmozva hevertek körülöttem, és a legriasztóbb az volt, hogy valamennyivel egy vezeték vagy cső kötött össze. Harry Houdini legyen, aki kikászálódik közülük!

200px-HarryHoudini1899

A legtöbb a nyakamba ragtapasszal rögzített bekanülözött centrális vénába tartott, aminek elágazó kivezetései a fejmozdulataimnál úgy zörögtek, mint a manapság divatos összetett és vállig érő fülönfüggők. De jó volt egy héttel később megszabadulni tőle! Bár, ha az a sok intravénás gyógyszer, amit belém nyomtak, meg az a sok vérvétel mind egy-egy szúrással járt volna, bizony darts-céltáblának éreztem volna magam.

 

A csecsebecsémmel való barátkozás után bekukkantottam a takaróként rám terített lepedő alá. Semmilyen ruhanemű nem volt rajtam, a mellemet egy széles tapasz borította. A tapasz alján lógott ki a két fémes dréncső, mely egy műanyagcsőben folytatódott, ami szépen elkanyargott az ágy alá. Ezt nem részletezem, nehogy olvasókat veszítsek, csak érdekességként említem, hogy egy olyan készülékbe vezet, ami a szűrő funkcióját olyan hanggal végzi, mintha az ágy alatt egy kis szökőkút lenne. Folyamatosan az a képzet keltődik az emberben, hogy kinn szakad az eső.

Szerencsére bepisilésről szó sem lehet, mert a vőlegénynél ugye nélkülözhetetlen szerszám végén indul a másik cső szintén az ágy alá. Fura érzés, de ahogy már írtam, tényleg kényelmes. Azért inkább többször kibotorkálok akár félálomban is!

Ha már a szemrevételezéssel arra jártam, hangos örömmel konstatáltam, hogy a combtövemnél nincs semmilyen kötés, nem kellett megdugni a szívkatéterrel. Erre persze az én fehér köpenyes abajgatóm menten hülyének nézett:

-László, magának a szívét műtötték, nem a pöcsét!

Köszike! Most magyarázzam neki a félelmemet? Akkor inkább leszek McMurphy.

McMurphy

Elgondolkodtam, hogy miért a jobb lábamból vettek vénát, mikor azon van az évek óta nem gyógyuló sebem. Ők tudják. Kérdésemre, hogy miért fáslizták be, az előző beszólását enyhítendő elmagyarázta, hogy nem minden szívsebész teszi ezt, de az én dokim esküszik a vénás keringés ilyetén támogatására. Ezután lekapcsolta a legtöbb világítótestet, jó éjszakát kívánt, és csendben szöszmötölt tovább a félhomályban. Néma fohásszal vágtam neki életem leghosszabb éjszakájának…

Lecsukott szemhéjam vetítővásznán folyton az otthoniak bukkantak föl. Hogyan élik meg ezeket a napokat? Előtte pontosan érzékeltem a palástolni próbált súlyos aggodalmat. Amit én is átéltem tizenévesen édesanyám szívműtétje idején. De én erős voltam… Most is erős vagyok! És megígértem nekik, hogy nem adom fel! És én be szoktam tartani az ígéretemet! Vajon bíznak bennem? De jó, a szeretteimet sajnálom! Igen, mert én is beleőrülnék tán, ha velük történne ugyanez…

Ilyesféle gondolatok cikáztak bennem. Nehéz volt a tudat, hogy a műtét napján nem tudtam felvenni velük a kapcsolatot. Mobilt ide nem vihettem. Asszonkámmal csak annyit közöltek a telefonban, hogy jól vagyok, sikerült az operáció, másnap meglátogathat.  A lányoktól pedig azt kértem korábban, hogy ne is akarjanak látni egyelőre ebben a „kiterítenek úgyis” állapotban. Majd, ha üzenek. Elvégre mégiscsak fontos a férfiúi büszkeség meg az atyai tekintély! Hát nem? De… 🙂

Reklámok

One thought on “Intenzív érzések avagy Érzések az intenzíven

  1. # 1. vadliba (Válasz erre):
    2011. 10. 11. 18:24

    Most nem várom meg, hogy noszogass kedves László!:)
    Jó is az, ha valaki betartja, amit ígér.:)
    # 2. anyuss (Válasz erre):
    2011. 10. 12. 16:44

    Miután úgy látszik, a freeblog is visszatért az intenzívről, végre ideírhatom: nagyon bátor vagy. Azt hiszem, én nem mertem volna bekukucskálni a takaróm alá.
    # 3. laciba59 (Válasz erre):
    2011. 10. 12. 17:49

    @vadliba: 🙂
    @anyuss: Egy igazi férfi szembenéz az ellenséggel…! 🙂
    # 4. jazoli (Válasz erre):
    2011. 10. 13. 12:32

    Nekem csak a gerincbe adott érzéstelenítőt volt alkalmam kipróbálni. Szürreális élmény volt, amikor deréktől lefelé semmit nem éreztem.
    # 5. laciba59 (Válasz erre):
    2011. 10. 13. 18:39

    @jazoli: Érdekes felvetés lehet: a fájdalom sokkal valósabb. Nem akarok választani, mindkettő szörnyű… Csak menni tudjak! 🙂
    # 6. szittyazoli (Válasz erre):
    2011. 10. 14. 17:21

    oké, oké. profi a stílus. érdekes a képanyag és a téma kapcsolódása, a történet is kedvező irányban halad…de a vers, az nem lesz már itt soha többet?
    # 7. ani (Válasz erre):
    2011. 10. 14. 22:09

    Le a kalappal! Bizony az Asszonka előtt is, mily fájdalom lehetett neki így látni a szeretett párját…. 😦
    # 8. laciba59 (Válasz erre):
    2011. 10. 15. 10:42

    @szittyazoli: Sohase mondd…! 🙂
    @ani: Köszönöm! Igen, komoly férfikönnyekkel köszöntem meg önfeláldozó erejét… 🙂
    # 9. stali (Válasz erre):
    2011. 10. 17. 18:38

    A Párom és lemenőim izgalmas zöldben bejöhettek az intenzívre másnap reggel. Elborzadva néztek fehérségemre és az ágy alatti ötliteres uborkás üvegre, amibe kedélyesen lógott a két dréncső vége. Nekem az volt a látvány, amilyen zöldek voltak – ők. Rövidesen lezavartak a kórterembe, mondván, az intenzíven kell a hely a betegeknek.
    # 10. laciba59 (Válasz erre):
    2011. 10. 20. 9:59

    @stali: Látom, Neked is emlékezetes… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s