Borotválástól az altatásig

Nagy kedvem lenne bizonyos ámokfutásokról, ostoba kivagyiságból generált meggondolatlan és kapkodó, a politikai indíttatástól bűzlő rapidtörvénykezésről elmondani a véleményemet. Na persze a mindenkori másik oldal eleve köpködése sem kutya, lassan két évtizede akkor élvezkednek leginkább, amikor az ország nyakig van a córeszben, de talán az emésztőgödörben lábbéklyóban fickándozás képileg még megfelelőbb. (A helyesírási programom alá is húzta az elavulóban lévő jiddis szót, remélem ennek csak az alkotók nyelvi tudatlansága az oka, és nem valami látens antiszemitizmus. Mindenesetre a jelen gazdasági helyzetre egyre inkább alkalmazható. Mármint a córesz.)

okt. miniszterPersze az én morgolódásom elsősorban a kultúra és az oktatás területeit érinti, hisz ehhez talán értek valamelyest. Döbbenten figyelem, hogy az eredetileg a szakmából jövő főkáder tantó néni is államtitkárként mindent elfelejt a főhatalom hátuljának nyaldosása közben, a főnök meg úgy vágja félre az esetleges próbálkozásait, mint orosz katona a taknyát. Hja, kétharmados többséggel én is leszoknék a zsebkendőről…! A díszletként funkcionáló, eredetileg anatómus szegény főminiszter bácsi, aki egyszerre „felelős” olyan stratégiai pillérekért (nemzeti erőforrás, nem ám akármi a mai névkórságban), mint oktatás, kultúra, egészségügy, ifjúságpolitika meg a fene tudja, mi a lófara; szóval a tata reszkető kezében lévő papírjából silabizálva magyarázkodik, mert azt sem tudja, hol lakik a Jóisten… Elég is most ennyi, ha már az egyik kedvenc baráti blogban a dühre hajlamosoknak éppen én hirdettem meg a „mosoly országát”, és a régi barátok csatlakoztak is a zászlómhoz.

Mindezekről nem akartam írni, hanem ígéretemhez híven – ha nem is tempósan –  fejemet leszegve folytatom kórházi sorozatomat.

 

Két komoly felütést helyeztem el legutóbb az olvasóim orcáján: előbb az orvosi részletekkel, aztán az altatónak mormolt vers döbbenetes soraival. Jó is, hogy bőven hagytam időt az emésztésre, nehezen oldódott meg a kommentelők nyelve, de aztán beindultatok, és az olvasottsági statisztikám is boldoggá tett, érdemes folytatni.

borotvaintim borotva

A képek csak illusztrációk, a szerző olykori lelkiállapotát és egykori felsőtestét modellálják. Természetesen borotválatlan felszínnel! 🙂

A „barbély” még sötétben ébresztette a kórtermet a neonok felkapcsolásával. Kihámoztam magam a zöld lebernyegből – a sterilitás miatt egy szál pöcsben durmoltam –, és a derék mester nekiesett férfiúi ékességem megcsonkításának. Rossz, aki rosszra gondol, a mell- és lábszőrzetemről beszélek, amit egy eldobható borotvával nemes egyszerűséggel letolt a célfelületekről. Eszembe jutott, hogy mit összekínlódnak ezzel otthon a csajok, és a masinájuk hangjától  olykor én is sikítófrászt kapok. Meg felötlött lelki szemeim előtt János komám felsőteste, aki elöl-hátul olyan dúsan bundázott, mint egy hegyi gorilla, ő egyébként csak szolgálati bekecsnek hívja, azzal vajon hogyan boldogulna ez a magabiztos figaró?  Meglepetésemre a jobb oldali lágyékhajlatomnál is fazonigazított a fanszőrzetemen, mondván, hogy a sebész kérte erre, ha a hátsófali szűkület miatt esetleg egy katétert kell feltolni a combi artérián. Hát, ettől nem lettem lelkes, erről nem volt szó! Ilyen apró szenyózások hogy el tudják venni az ember kedvét a szívműtéttől! Végül a megcsupaszított bőrt végig bekente az ismert sötét folyadékkal, és azzal távozott, hogy hamarosan jön értem, addig pihenjek jól. Kösz! De csodák csodája, elszunyókáltam.

Nyolc óra után néhány perccel tolta be a kórterembe a kocsit. Éppen azután, hogy visszaérkeztem a klotyóról, ahová már nem lett volna szabad kimennem. Én azért kiosontam, hogy egy (jó ideig) utolsót brunyáljak. Egyik legnagyobb félelmem ugyanis a beígért hólyagkatéter volt, ami – mint utóbb kiderült – a világ egyik legjobb találmánya. Egy hétig nem éreztem kínzó szükségét a kiszaladásnak, egy férfias sörözés fennforgásakor például rendkívül hasznos lenne, hogy az ember ne zökkenjen ki rendszeresen a társalgás menetéből, pláne az ilyen ötvenes – ahogy korábban fogalmaztam a horgászbejegyzésben – megfontoltan pisálók. Jó, persze, a zacskó cipelése meg ürítése egy kicsit macerás, de legalább tervezhető. Hozzá kell tenni, hogy a közérzetemen nagyot javított a tudat, hogy a megdugásom (felhelyezés) az altatást követően lesz, mert keserű tapasztalataim már voltak az urológusok altesti behatolását illetően.

Frissen kiürülve, borotválva és festve dobtam egy hátast a kerekeságyra ( mi a baja a helyesírásnak, ha kerekesszék van, …), és megállapítottam, hogy kényelmesebb, mint a Szent Mihály lova, van minimális rugózása. A lábaim közé dobták az előre elkészített csomagocskát, aminek a tartalmára az intenzív osztályon lehet szükség. Ebben törülköző, tusfürdő, dezodor, kanál, fogkefe, (fogsor – hehehe), szemüveg lehetett. Kés, olló meg villa szigorúan nem. Ezek szabadító szerszámok, meg öngyilokra alkalmasak. Röhej, ha meg akarok halni, minek szarakodom itt? Én persze beletettem a fülhallgatós zsebrádiómat meg egy könyvet is, ha jól emlékszem Fekete István már agyonolvasott Lutráját. De jól tettem, még egy olvasólámpa kellett volna! Utólag könnyű okosnak lenni.

Érdekes a perspektíva az ilyen járművön, ahogy szaladnak fölötted a különféle neonfények, eszedbe jut a Kháron ladikjáról, azaz a klinikai halálból visszatértek meséje. Harsonát szerencsére nem hallottam. A liftekben függőleges testhelyzetben is enyhe bezártsági fóbiám van , ezért is élveztem úgy a kórházi páternosztert, de így fekve ez különösen erős volt, szerencsére csak a nyolcadikra mentünk, ahol a műtők és a tíz intenzív ágy található. Egy viszonylag kis félhomályos teremben állapodtunk meg, én valahogy nagyobbnak gondoltam előtte, elvégre egy nagy műtétet mégse végezhetnek holmi sufniban. Nem nagyon néztem körül, a zöldruhások sürgését érzékeltem, és elégedetten hallgattam, hogy a rádió szól, benne a Bumeráng című reggeli műsor, amit a kocsiban szoktam vigyorogva, néha homlokráncolva hallgatni. Voga kolléga (ő az igazi fazon) mesélt valamit éppen, amin a többiek kötelességtudóan nagyokat röhögtek. Jól van, a következő két órában így legalább én sem fogok unatkozni.

Átlódítottak a lámparengeteg alatti asztalra. Egy rém rondának tűnő elmaszkírozott fej hajolt fölém (később, az intenzíven ismertem meg az altatóorvosomat, W. Dórát, aki csodaszép nő, többször meglátogatott, mert elégedetlen volt a szívecském rakoncátlankodásával), és elbűvölő hangon közölte, hogy egy kis szúrást fogok érezni a karomon. A családomról kérdezett, hány évesek a gyerekeim, és mivel foglalkoznak. Az injekciót észre sem vettem, jól esett a melegségtől teli emberi hang. Jó, hogy csak két csemetém van, Míra életkorát még azt hiszem, elmondtam, aztán teljes filmszakadás… De még egy álomfoszlány sem.

Előtte sokat fantáziáltam erről, hogy egy ilyen mélyalvás után hogyan érkezik vissza az ember. Hogyan és hová? Mert valahová meg kell érkeznem, ezt biztosan tudtam. És nekem most még itt, ebben a cudar világban van dolgom. Hát, ide jövök! A hogyanról majd legközelebb… 🙂

Reklámok