Pártharc a kórteremben


Ahogy korábban olvastátok, augusztus 31-én dokkoltam a szívsebészeti osztályon, ahol már a bejelentkezésemkor közölték, hogy a talán legrutinosabb és legtekintélyesebb sebész, a főorvos-helyettes Dr. Szabó J. Zoltán fogja végezni az operációt. De ő ekkor még szabadságon volt, másnapra várták. Ráadásul a műtéti időpontok különféle okok miatt csúsztak. A szobatársaim a bennfentesek fölényes mosolygásával oktattak ki, hogy csak akkor higgyek a beavatkozás bekövetkeztében, ha az intenzíven arra ébredek, hogy a tubus miatt nem tudok beszélni. Egyiküket teljesen előkészítve tolták a műtőbe, aztán fél óra múlva vissza az osztályra, mert az egyik paramétere nem stimmelt.

Szeptember 1-jén egész nap vártam a főorvosra, késő délután aztán nyugtalan kóválygásba kezdtem, volt mit felderíteni a hatalmas épületlabirintusban. Naná, hogy akkor keresett! Aztán szerencsére később megtalált. Középmagas, jóvágású, szemüveges, őszülő úr üdvözölt határozott kézfogással. Valahogy a fehér köpeny is másként mutatott rajta, mint a többi orvoson. Messze néző kék szeme és halk, barátságos hangja rendkívüli nyugalmat sugárzott.  Közölte, hogy másnap, csütörtökön műtene, de a csúszások miatt nincs szabad műtő. Ő ráadásul pénteken egy volt kollégájának vidéki temetésére megy, ezért hétfő reggelre halasztódik az én procedúrám. Nyomatékosan megkért – hangsúlyozom: megkért (te rút Böbebaba, hallod) –, hogy inkább ne menjek addig haza, ne kockáztassuk az infarktust itt a küszöbön.

Puff neki! Az orvosok is halnak? De miért pont most? Hülye egészségügy! Marci barátom 88 éves nagymamájának szavai jutottak az eszembe, aki erős dohányos, festi a körmét, cicanadrágban jár és bikiniben napozik: „Vagy 10 éve megmondta az orvos, hogy okvetlenül meg kell műtsön, különben meghalok, csak aztán váratlanul ő halt meg, csóró, pedig fiatal ember volt, negyvenegynehány éves.”

Természetesen hipp-hopp megígértem. Pedig ő nyitva hagyta a hazamenetel lehetőségét is. Lehet, hogy a jó orvosnak is kell megfelelő pedagógiai érzék? Persze, hisz az elbizonytalanodott beteg a leggyermekebb gyermek.

Be kellett rendezkednem hát a hátralevő négy nap túlélésére. Először is belibbentem a kórterembe, és intenzív figyelmet kértem a társaktól. Hárman voltunk várakozók, ketten pedig már túlestek a műtéten. Egyikükkel, a mellettem fekvő 48 éves Attilával hamar megtaláltuk a közös hangot, később is mentorom lett Füreden. Szemben feküdt a 60 éves, nagyhangú és –természetű János, akit rajtam kívül mindenki a korábbi foglalkozására emlékeztető Hentes néven szólított. Róla nekem rögtön a Petőfi-vígeposz, A helység kalapácsának Szélestenyerű Fejenagyját játszó fiatalabb Bessenyei Ferenc jutott eszembe.

Na, ez a két ember folyton politizált. Attila megrögzött kormánypárti volt és hithű fradista, mocskos kommunistázott, zsidózott, cigányozott, tolvaj gyurcsánozott. Közben pedig egy önzetlen, békés, empatikus figurát ismertem meg benne. A Kispest-szurkoló, ballibsinek bélyegzett János ilyenkor elkezdett üvölteni, bár szerinte nem is emelte meg a hangját, és az általa Törpfütyinek nevezett kormányfőt és tehetségtelen seggnyalóit kívánta el a pokol legmélységesebb bugyraiba. Ezzel úgy fölhergelte magát, hogy sebzett párducként órákig kerengett a folyosón hóna alatt a Heparint a vénakanülbe folyamatosan adagoló pumpával. Attól féltem, hogy az egész hóbelevancot kiakolbólintja dühében a hetedikről az utcára. Mondanom sem kell, ő is tündércsírákat hordozott a műbillentyűs szívén.

Most beálltam a kör közepére, és kacskaringós népi tájszavakkal ékesített szózatot intéztem a delikvensekhez, miszerint a kiskunmocsoládi kakasviadalokon harcedzett kisf@szom sem hallgatja tovább ezt az ocsmány gyűlölködést. A gyűlölet és a harag tudniillik mérgezi a szívet, és mivel az én szívem éppen elég beteg, ne rontsák tovább az állapotát. Ők is, én is gyógyulni jöttünk ide, nem szívfarkast etetni. Így nem lehet gyógyulni… Drasztikus szónoklataim általában hatásosak, a megszólítottak aranyosak voltak, megvigyorogták a szavaimat, és jelenlétemben nem kezdték újra. (Csak jó három hét múlva a füredi sétány ivóbódéjában, hisz nyakunkon voltak az önkormányzati választások.)

Elégedetten páternosztereztem le a főkapu mellett elhelyezett bagógyűjtő konténerhez, hogy a jól megérdemelt x-edik cigarettámat elszippantsam. Kicsit elbambultam, a földszinten majdnem elfelejtettem kiszállni a kabinból, jó kétharmad méterrel túlment, mikor egy mellső kéztámasz segítségével kiszökkentem belőle. Volt ám adrenalinfröccs! Bár állítólag nincs gáz, csak benne kell maradni. Hát én ugrottam…

Az említett csikkeskübli megfigyelése egy szociológusnak minden tudományos ízlését kielégítené. Már a Bajcsyban észleltem, hogy ahogy telni kezd – sok beteg sokat szív –, automatikusan megjelenik az ürítőszemélyzet egy-egy hajléktalannak kinéző pára személyében.  Kéjes boldogsággal megtöltik csikkel az előkészített nejlonzacskókat, majd továbbállnak. És ez nyilván minőségi staub, a tüdőbeteg-gondozó előtti placc nem lehet ilyen keresett. Borzalom!

Most, hogy írom ezt, nyugtalanul babrálok a zsebemben, a cigisdobozt keresve. Nyolc hónap absztinencia ellenére. Az ostoba szenvedély iránti vágy csak lappang, el nem múlik tán soha.

Most még annyit, hogy a kapuban összefutottam Béla és Taki barátaimmal, akiket előre figyelmeztettem, hogy üres kézzel nem illik a beteget látogatni, de a vágott virágot nem annyira szeretem. Takikám csillogó szemmel nyújtotta is felém kezére hajtott bőrzakóját, hogy vegyem ki a zsebéből az ajándékot. Egy újságpapírba tekert, a végén keskenyedő hengert tapogattam ki. A hámozás után fennakadó szemmel hátrahőköltem. Nem, ezt most nem tudom elfogadni! Nagy csibész-huncfut-mihaszna létemre is ezt most hibernálnom kell későbbi pillanatokra!

portoricoKedvem lenne találós kérdésként feltenni, hogy mit kaptam. A képről talán kiderül. Igen, egy kétdekás Portorico márkájú rumicillin ez, sok baj kiváló medicinája. Még a legbőbeszédűbb, égetnivaló asszonyszemély szavának is megakasztója a maga 60 fokával. Hűséges barát! Taki is! Szépen hazavitte és megitta!

Holnap jövök, folytatom… 🙂
 
 
 
 
 
Reklámok

6 thoughts on “Pártharc a kórteremben

  1. Csak h nagyszerű lényegkiemelő képességemről ismét tanúbizonyságot tegyek, megemlítem h nemrég nosztalgiázás céljából kerestünk Portorico rumot, és nem találtunk 😦

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s