Jön a múlt…

De nehéz visszatalálni az ünnep mégiscsak felemelő hangulatából az ilyenkor lehangolónak tűnő hétköznapi algoritmusokba! Teljesen egyetértek Nezsikével, aki tegnap esti bejegyzésének utószavában orális közösülésre szólítja fel a suhanva sorjázó hónapokat. Ő rejtélyes okokból kivételt tesz a nyakunkon lévő májussal, de én bizony itt a kollektív büntetés elvét alkalmazom: nincs kivétel, minden eltelt hónap durván négy héttel rövidíti meg az amúgy is nyúlfarknyi életünket.

hrabal sörrel

Az én  drága Hrabalom meg egy másik kedvenc

Felhorkanó optimista barátaim, nyugi, én is közétek tartozom, de ennyi lekonyulás nekem is jár! Ismerem a vizespohár lófarát, söröskorsó előtt feltett kérdés kétféle árnyalatát, mely alig különbözik, s mégis szakadéknyi távolságban van egymástól. Hogy tudniillik ez most félig üres avagy félig tele van? Vagy, ahogy Krúdy Privát ura mondja az Isten veletek, ti boldog Vendelinek című novellájában: gazdag ember lehet a kocsmáros, ha ilyen bőven méri a habot! (A jelenet a Szindbád című Huszárik-film csodás kocsmajeleneteként maradt még emlékezetes a felejthetetlen Latinovitscsal. Ifjaim, ha még nincs meg, pótoljátok! Egy kis Krúdy-hangulat akár trendi lehet a mai facebookos kapkodásotokban, höhöhö.)

Szindbad_1

Ilyenkor, ha beindul az „agyfolyondár” nálam, kedvem lenne az egészet kijelölni és dilitelni, mert eltévedek a magam építette labirintusban, s hovatovább azt sem tudom, hogy hova tovább.

Megvan: majd egy hónap hanyagolás után ismét a múltba, konkrétan a tavalyi évem cunamis tengerébe akartam egy mutatós seggessel visszaugrani gusztusos körgyűrűket keltve magam körül. (Most már tényleg kipróbálom azt az áthúzós technikát, aminek a titkát Anyuss nemrég megosztotta velem! Mert az előző mondat elég röhejes lett, majdnem tetszik.)

Jaj, mielőtt nekirugaszkodom, egy kicsit még a jelenről. Ne rezzenj össze, kedves olvasó, nem az ünnep illúziójába belerókázó politika és/vagy közélet gyöngyöspatai és egyéb szörnyűségeivel akarlak terhelni! Például a pedagógusok ellehetetlenítését jelentő remélem rémhírrel, az óraszámemelés őrült és meggondolatlan koncepciójával, nem. Nem is az én kis mostani „se veled, se nélküled” romantikus kapcsolatommal a jóbarát által virtuálisan-orálisan meglehelt lábujjacskámmal. Bár tegnap az orvosorvosovicsom azt mondta, hogy mintha behegedt volna, de én már nehezen hiszek neki, csak szűzlánykodik, hiteget, s mire nekibuzdulnék, juszt se lesz az enyém. A nagylukam már lassan tényleg begyógyult, mint a lehiggadt… A fantáziám…!

Szóval tegnap égnek állt a hajam, mert kétszer csengettek, és ez nálunk a 83 éves Zsófi nénémet jelenti, nem a postást. A már egyszer emlegetett, „nejlonzacskó-hajtogató” eposzi jelzőre rászolgáló nagynénikém ugyanis kizárólag szombaton kora délután jelenik meg nálunk, mert ő kiszámolta, hogy akkor a legvalószínűbb, hogy otthon talál valakit. Az sem zavarja, hogy nyolc hónapja gyakorlatilag mindig otthon vagyok, meg hogy a szombati ebéd után belehalok, ha nem dőlhetek hanyatt egy másfél órára. Más időpontban csak akkor jön, ha baj van. A baj hálistennek csak az lehet, ha a mobilján üzenetet kap. Mivel nem tudja elolvasni, biztos megfenyegették, hogy nem fizetett rendesen, és most jaj, mi lesz! Nyakába kapja a lábát, és rohan hozzánk segítségért. A mobilt néhány éve egy megfontolatlan pillanatomban én adtam neki az életkorára való tekintettel, mondván, tudjon értesíteni baj esetén, vagy tudjunk érdeklődni hogyléte felől. Egy százhúsz órás tanfolyamnyi időintervallum sem volt elég, hogy a kütyü kezelésének tudományát elsajátítsa a drága. Pedig nem a manapság menő okostelefonról van szó, hanem a legegyszerűbbről. Hívni nem lehet, mert be se kapcsolja. Minek? Sokat fogyaszt. Hiába ugatom ezredszer, hogy ha én hívom, az neki nem kerül semmibe. Ő meg nem telefonál, mert takarékoskodik. Esténként bizonytalan időben bekapcsolja pár percre, ha akarok valamit, keressem akkor. Ha meg ilyenkor becsúszik egy sms a szolgáltatótól, ijedten kikapcsolja, és száguld a megmentőihez. Egyem a szívét, most is így volt, egy akciós kínálat borzolta az idegrendszerét, no meg az enyémet.

Felhomályosítottam, megnyugodott, de mielőtt elment, még aggódó arccal a következő kérdést intézte bölcsnek feltételezett kedvenckéjéhez, hozzám:

És most az új alkotmánnyal jobb lesz nekünk?

Először felborultam a röhögéstől, majd ijedt arcát látva sietve megnyugtattam: ennél nem lesz rosszabb, sőt, csak jobb lehet…

Ennek a reményében búcsúzom mára Tőletek is. Ne feledjétek, következik a múlt!

Reklámok