Keresztről keresztre

kereszttel1

Mindannyian agnosztikusok vagyunk, mert a kereszt titka és a feltámadás hétköznapi ésszel fel nem fogható, látszólag cáfolhatatlan érvvel nem bizonyítható, a fizika törvényeivel meg nem magyarázható; mindannyian arianusok vagy nesztoriánusok meg egyéb válogatott eretnekek, mindannyiunkban felmerülnek az örök emberi kételyek. Mégis újra és újra foglalkoztat bennünket, de még a magukat ateistának vallókat is. Ha másért nem is, azért, hogy az élet nyűgei okozta tehetetlenségükben leköpjék és belerúgjanak. A többség azonban a mai aszályos hitű világban is tiszteli. Legalább úgy, mint az emberiség egyik legnagyobb kultúrkincsét. Ahogy a lét kérdései iránt leginkább érzékeny íróink, költőink is teszik. Az irodalom szerelmesének ez különösen érdekes. Ady harca és alázata, József Attila istenhiánya és istentagadása, és sorolhatnám…

Már idős, irigylésre méltó hitű és lendületű pap barátom, Kerényi Lajos szokta mondani – aki évtizedek óta látogatja a haldoklókat a kórházakban –, hogy ő még haldoklótól nem hallott istentagadást, sőt…

Most a magát katolikusnak valló Pilinszky Jánost hívom segítségül, aki elmélyült prózájában új motívumokkal bővíti az előző írásaimban felvetett gondolatsort hétköznapjaink keresztjeiről:

Pilinszky János: Keresztről keresztre

Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll. Még ha ez geometriai ellentmondás is.

Tragikum és reménység egyszerre.

A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja,
ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyerekkor keresztje.

Félelemből és bizalomból ácsolták.

Méretre nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt:

testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se
nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen.

A „boldog gyerekkor” puszta önámítás. Gyermeknek
lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus
metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is:

derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg”: „Boldogok, akik sírnak”.
És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?


A második kereszt a kamaszkoré.

Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve.

Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolunk.

Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök

Shakespeare”. Komoly kereszt a kamaszok keresztje.

Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből.

Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának,

ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez?
Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve” is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van.

Az, hogy túl mindenen, már itt a Földön egyek vagyunk az
Atyában
.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje.

Minden kereszt közül talán a legmeredekebb.

Széthúzó találkozó két ága.
Most kell beilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla.

Ennek a keresztnek a metszőpontja ahová fejünk illeszkedik, fejünket illesztették – talán legjobban példázza az evangéliumi paradoxont:

„Aki meg akarja nyerni életét, veszítse azt el…”

Most kell a legvilágosabban tudnunk, hogy ház és kocsi nem lehet otthonunk.

Minden és mindenki erre szorít.

Most kell Jézusra gondolnunk, most Van Goghra, most Schubertre.

Most kell leginkább ellenállnunk a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének.

Ahogy azt Jézus vallotta: aki az igazságban egy
velem, az az én testvérem, az az én rokonom, az az én
anyám…
Kemény szavak a világ szemében. De a kereszten?
Ott e beszéd a szelídség Istenének legszerelmetesebb vigasza.

Az egyedül lehetséges haza jóhíre.

Az utolsó kereszt az öregkoré.

A legsúlyosabb és a legkönnyebb kereszt, mivel az utolsó.

Ezért egyszerre a legirreálisabb és legreálisabb.

Olajfák kertje, agónia a neve.

Három fajtáját ismerjük. Az egyik Jézusé. A második a jobb, a

harmadik a bal latoré. Nekünk, esendő embereknek, ha utolsó
„keresztünkről” beszélünk, gondolkodunk: épp elegendő a
jobb lator keresztjét „választanunk”.

Hogy mit jelent ez:
Először is: hogy szívünket és szemünket a középső keresztre
függesztjük, önbizalmunkat bizalomra, igazunkat igazságra,
féltékenységgel vegyes „szeretetünket”, szeretetre, ítéleteinket bűnbánatra és beismerésre cseréljük fel.

„A többi néma csend”… vallotta Hamlet.

És a jobb lator: „A többi kegyelem.

A többi tiszta csend…” A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és végül a béke – mindennel és mindenkivel.
És a bal lator keresztje?
Bízzunk benne, hogy az Atya, mindannyiunk irgalmas Istene, ezt a végső pillanatig fönntartott, kifeszített ellentmondást, békétlenséget és meghasonlást, azt a fanatikus megosztottságot is ellenállhatatlan kegyelmébe fogadta, mindennel és mindenkivel egyesítette az ő isteni békéjében, és nem engedte át a mindent és mindenkit kirekesztő semminek. Hinnünk kell, hogy isten egyenesen elvárja tőlünk, hogy egyetlen bal latorról se feledkezzünk el. Erre Jézus a példánk.
Igaz, barátságába fogadta a jobb latrot, de egyetlen ítélkező
szava se volt a bal latorhoz. Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt – valamennyiünkért.

Reklámok