Nagycsütörtök

Ahogy januárban megírtam, tavaly húsvét előtt kezdődött kálváriám az egészségügyben. A Szent István Kórház kardiológiai ambulanciáján levegőért kapkodva jutott eszembe az alábbi kedvenc versem. Tizenhárom éve már papírra vetettem róla egy rövid gondolatmenetet, most ezt megosztom veletek.

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak…
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Mi lehet az oka annak, hogy Dsida Jenő nem tudta elfoglalni méltó helyét az irodalmi köztudatban? Talán az, hogy erdélyi költő létére nem vett részt aktívan a múlt század első felének elsősorban a nyugatosok által vezérelt pezsgő szellemi közéletében. A negyvenes-ötvenes évek „nagy generációja” nem ismerhette meg vallásos költészete miatt. Keresztény körökben sem sűrűn idézték, hisz életműve nem „hitbuzgalmi” líra. Ő maga így vall erről: “Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban”.

Életéről csak annyit említenék, hogy fiatal kora óta súlyos szervi szívbaj gyötörte, s így a halál állandó és valóságos fenyegetettsége egyik alapmotívuma költészetének. A másik mozzanat: a vallásos hit és a társadalmi élmények szembesítése, a kettő összhangjának keresése. Mai hétköznapjainknak is meghatározó drámája ez. Keressük, tesszük a jót, s folyamatosan több irányból érzékeljük a rosszat. Bizonytalanná lesz a népmese olvasója, ha hőse gyámoltalan, önző és korlátolt, s önmegvalósításának egyetlen értéke, hogy az „igaz” ügyért harcol. Dsida Krisztusa nem a giccses festményeken látható kék szemű, derűs arcú Jézus, hanem:

Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

 

 getszemani

Érett költészetének egyik legjelentősebb vonulata a költői személyiség sorsérzése és a Krisztus kereszthalála közti párhuzamvonásra épül. Ennek tökéletes bizonyítéka a Nagycsütörtök című vers. Minden keresztény Krisztushoz szeretne hasonlóvá válni, mikor a szentáldozásban materiálisan is a „hajlékunkba jön”, és ahogy a hétköznapi kereszteket így-úgy (többnyire nem úgy) a vállunkra vesszük. A versben a parafrázis: az Olajfák hegyén történtek s a valóság összemosódása elképesztő. A székelykocsárdi állomáson várakozó költő teljesen átéli a halálfélelemmel viaskodó Krisztus lelkiállapotát. Lehet-e kietlenebb, nyomasztóbb, félelmetesebb helyzetet elképzelni egy vidéki váróterem fullatag sötétjénél? A szemléletes helyzetrajz, az érzékekre ható ingerek együttese idézi fel azt a tehetetlen haszontalanságot, amit a költő azonosít azzal a halálfélelemmel, mely Jézus nagyon is emberi szavaiból kiderül: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.” (Mt. 26, 39-40.) A küldetését vállaló ember eltökéltsége, félelme és magára hagyottsága a verszáró bibliai párhuzammal válik az emberlét nagycsütörtök éjszakájává. A szörnyű magány éjszakájává. Mert milyen magányosak vagyunk „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, de esetenként fölmentve magunkat a ránk szabott küldetés elől!

Milyen lehetett akkor az Isten-ember magánya! Az emberek nem virrasztottak mesterükért, a Mester virraszt az emberekért! A magányt enyhítené a közösség, „szót váltani jó, meghitt emberekkel”, de még a legközelebbiek, a tanítványok is alszanak.

Barátaim, mi nem alhatunk el!

Reklámok