Pálmák napján túl

Ady Endre: A szamaras ember

Be szép, ha nem is igaz, hogy ment:
Virágosan, szamárháton és sírva.
A Biblia írja,
Hogy Nagypéntekre nem is gondolt,
Csak ment, ment és a szive szomj volt.

Ilyen szomjas szivekkel járják
Azóta is és pálmák nélkül
Gyorsult kálváriáját
Az Életnek s mit tőle kapni,
Szamárháton annyi, de annyi
Vitéze a Jónak.

Be szép: pálmák napja holnap
S e vén legenda megderül:
Tán kerül
Ezután is szamaras ember
Másokért küzdő szerelemmel.
Hiszen úgy kell, kell a szamárság.

Jézus, Tavasz és Jeruzsálem:
Be régi-régi történet ez,
Ámen, ámen.

Túl vagyunk a pálmák napján, Jézus Jeruzsálembe szamárháton való bevonulásának napján. A nagyhét kezdetén derűs komolysággal fogok neki az évről-évre újra az időn túlmutató misztérium megkopott hitet megfürösztő és megújító lelki élményének. Annak a drámának az ismételt átéléséről van szó, amit sokan a történelem legnagyobb botrányának neveznek: a szenvedéstörténetet lezáró nagypéntek tragikumának, a kereszt botrányának.

Jézus keresztje hozzásegít világunk és az emberek mélyebb és átfogóbb megértéséhez. Miért? Mert az Ő keresztje emlékeztet arra, hogy minden tettnek következményei vannak, meg arra, hogy az emberek alig változtak évezredek óta. Ennek tudatában kell döntéseket hoznunk és cselekednünk. Mit tett Jézus, amiért fára szegezték? Az istenkáromlás és lázítás ellene koholt vádjain túl és innen kendőzgetés nélkül megmondta az igazságot népéről – népének, sőt az isteni igazságot a vallásos főpapoknak és a bálványokba szédült világnak, hogy nem hisznek. A “szemet- szemért, fogat-fogért” törvényével szemben megélte közöttük az egyetlen jövőesélyes magatartásformát: embertársunk, sőt az ellenség szeretetét. Ő nem csak a valósággal, az igazsággal, hanem a végsőkig önátadó szeretettel is szembesítette őket. A “Bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek” keserűsége közben sem adta fel ezt az önátadó, mentő, sőt mentegető szeretetet! Ez kockázatos, nagypénteki kínokat magára vonó vállalkozás volt és maradt. Ezért kereszt járt.

Az elmúlt napokban többször torokszorító együttérzéssel gondoltam a holokauszt emléknapján történelmünk másik szégyenteljes botrányára, a majd hatmillió ártatlan európai zsidó kiirtására. Játék- és dokumentumfilmek idézték fel, de most talán a legfájdalmasabban egy baráti blogban olvasottak kavartak fel. Az, hogy a hatvanhét éve elvesztett, igazán a gyermekkori emlékekben is hiába keresett apának az elementáris hiánya hatvannyolc évesen sem feledhető és feldolgozható. Mennyire más, gyógyíthatatlan lelki seb ez, mint az enyém!

Én sem ismertem az édesapámat. 1914-ben született a népszerű niklai kántortanító fiaként a dzsentricsaládba második fiúként. Bátyját, Lászlót a fiatalkori cukorbaj alig húszévesen elvitte, akkor még nem volt inzulin. A Ludovika Akadémiát végezte el, de a nagyreményű ifjú hamar a szovjet fronton találta magát. Hadifogságba került, 48-ban súlyos betegséggel keveredett haza. Volt horthysta tisztként gumijavító segédmunkásként dolgozott, mikor találkozott a négy évvel fiatalabb, de az eladósorból lassan kikeveredő védőnővel, leendő édesanyámmal.

szüleim

A forradalomból miatta maradt ki, beteg feleségét nem hagyhatta egyedül vidéken. 1959 februárjában teljesült élete legnagyobb vágya, megszületett egyetlen fiúgyermeke, én.

apámmalapámmal 2 

Boldog büszkesége az emlékezők szerint határtalan volt. De én soha nem ismerhettem meg úgy, hogy emlékezzek is rá. 1961 húsvét szombatján a feltámadási körmenetről hazatérve fáradtan ledőlt egy kicsit, de soha nem kelt föl többet. A szívinfarktus pillanatok alatt végzett vele. A fent leírt mérhetetlen ürességet azonban én soha nem éreztem. A tragédiába napok alatt beleőszült anyám ettől a pillanattól teljes mértékben pótolni tudta őt, mai (szakértő) szememmel sem tudom, hogy hogyan, milyen szellemi és testi munícióval. Hisz már ekkor súlyos szívbeteg volt, de – ahogy már megírtam – halálával megvárta a nagykorúságomat. Be régi történet ez is…

Végül az anonim keresztényeknek is egy kis „hamubansült” elemózsiaként a költő töprengése a szeretetről:

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.

Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.

Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.

Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.

De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.

Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.

Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.

Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.

Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.

Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.

Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.

Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.

Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.

Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Reklámok