József Attila pillanata

Beszéljenek itt a nálam avatottabbak! Nemes Nagy Ágnest egy kevéssé ismert József Attila-vers ihlette meg, terjedelmes de rendkívül tanulságos írás.

Hobo barátunkat sem kell külön méltatnom. És „a lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket…”!

József Attila pillanata

“Ha a költészet olyan az irodalmi műfajok között, mint zenében a kamarazene, akkor tudomásul kell vennünk, hogy még zenekedvelőben is ritka, aki reggeltől estig kamarazenét akar hallgatni. Ezt szépen belátva, nagyzási hóbort volna tőlünk, költőktől, ha azt kívánnánk, hogy az olvasók reggeltől estig verset olvassanak. De azért érnek minket néha kellemes meglepetések. Vannak pillanatok, amikor kiderül, hogy a vers mégis hat, váratlan, szinte érthetetlen módon, rejtélyesen kivájva a maga medrét a befogadóhoz.

Játszik például egy tizenkét éves forma kisfiú a szobában, ahol vendégként ülök. Repülőmodellezik a gyerek. Ami ez esetben azt jelenti, hogy frissen összeeszkábált, hajtogatott papírröpdösőit szanaszét hajigálja, főleg a fejünkre. Mi, felnőttek beszélgetünk; valamilyen alkalomból megemlítem, hogy Rilkét fordítok, most éppen A fiú címűt, azt a gyönyörű, kamasz-nosztalgiás verset:

Én is olyan szeretnék lenni, mint ők,

Kik vad lovon szállnak az éjszakába,

Kezükben nagy, hullámló-haju fáklya,

A száguldás szelében csapdosó.

A kisfiú abbahagyja a játékot. Áll. Figyel. És váratlanul kiböki: Jé, ez szép. Aztán tovább hajigálja a papírrepülőket. A fejünkre.

Vagy: összetalálkozom az egyik lakóval a lépcsőházban. Az idős hölgy bevallja, hogy itt, a nagyvárosban ő még a gyomnövényt is szereti. Milyen szép a bodzabokor, pedig nem törődik vele senki, meg a pitypang, amikor kisárgul tőle a grund. Hallott erről nemrégiben egy verset a rádióban, ki is kerestette, le is íratta magának. Másnap cédulát dob be ajtómon, rajta a vers, Szép Ernő bűbájos Pitypang-ja. Csinosan, letisztázva.

Nem is kívánok én többet a versnek. Csak itt-ott egy-egy pillanatot, amikor megállunk, kicsit pislogunk, vagy csodálkozva elmeredünk valahová, mert – érthetetlen módon – megtetszett nekünk egy verssor. Mert ha ezt nem kapja meg a vers, kaphat felolvasóesteket, országos ünneplést, utólagos aranykoszorút, nem kapott eleget. A vers tudniillik a szívünk csücskét akarja. És mert éppen József Attila pillanata van most az évben, éve az évek között, kiválasztok egy verset kötetéből (a szívem csücskéből, ahol ő állandóan lakozik), hogy megálljak mellette.

(TEHERVONATOK TOLATNAK…)

Tehervonatok tolatnak,
a méla csörömpölés
könnyü bilincseket rak
a néma tájra.

Oly könnyen száll a hold,
mint a fölszabadult.

A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.

Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?

Napszülte vágy!
Ha majd árnyat fogad az ágy,
abban az egész éjben
is ébren
maradnál?

A raktár
előtt poros lámpa ég.
Csak látszik, nem világit,
ilyen az ész, ha áhit.
Pislog élénken, holott
nagy halott
fény az ég.

A TEHERVONATOK TOLATNAK, ami itt olvasható, nem a híres, nagy, könyv nélkül tudott versek egyike. Miért választottam? Mert mégis olyan, mintha könyv nélkül tudnánk. Valóságos antológia ez a kicsi vers József Attila műveiből, valamint, nem utolsósorban, az utána következő magyar költészetből is. Színültig van motívumaival, szavatolt szavaival meg azzal, amit mi tanultunk tőle. Mindjárt a cím, a kezdet:

TEHERVONATOK. – Teljesen fölösleges elmesélnem, mit jelent a tehervonat-motívum József Attila költészetében, életében és halálában, tudja minden iskolás gyerek. Csak azt jegyzem meg, hogy a vers 1933-ból való, egy évvel korábbi keletű az Eszmélet csodálatos, befejező vonatképénél, amely talán a leghíresebb a sok közül. De ez előtt, ez után is robognak a vonatok a verssorokban, nemcsak egyszerűen azért, mert képük a költő létérzetének egyik summája, hanem mert olyasfajta versformáló ő, aki szereti kipróbálni készítményeit. Nemcsak egyes szókapcsolatokat, de versrészleteket, kész, kimunkált versszakokat is ide-oda rakosgat költői sakktábláján, ebbe vagy abba a verskockába illesztve őket, hogy lássa: melyik a legjobb helyük.

CSÖRÖMPÖLÉS. – A költő lepecsételt szavai közül való. Mi minden csörömpöl verseiben! Csörömpöl a gép, a gyár, az a külvárosi mitológia (realitás), amit ő épített bele a magyar lírába, csörömpölnek az elvont fogalmak, a költő ajkán a szó – de ne higgyük, hogy ez a csörömpölés egyértelmű. A jó és a rossz, a plusz- vagy a mínuszjel egyaránt benne foglaltathat. Mint annyi más szavában. A következő sor szemünkbe is ugrasztja az egyik lehetőséget.

BILINCS. – A csörömpölés itt a bilincs felé kanyarítja az asszociációt. Bilincs, rács, börtön: benne is vagyunk József Attila politikai közérzetének legközepében. De nemcsak a politikumban vagyunk benne (a képzettársítás oly átlátszó fátyola mögött), hanem a kozmoszban is mindjárt. Emlékezzünk csak: „Hát, amint fölállok, – a csillagok, a Göncölök, – úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…” Itt pedig rögtön a bilincs után: „Oly könnyen száll a hold, mint a fölszabadult.” Úgy látszik, a mi költőnk képzeletében rács és világűr, ég és bilincs ugyanegy lelki kábelre van kötve (plusz-mínusz változatokkal persze), mint mondjuk Victor Hugónál a tenger és az oroszlán. Egyik képzet hívja a másikat. Nahát, ezt megtanultuk tőle. Mármint a rácsot meg a kozmoszt meg a kettő összekapcsolását. József Attila utáni költészetünk tele van ezzel a mozdulattal, a földit és a galaktikát egymásba fűzővel, amit nem csak, de nagyrészt tőle tanultunk. Úgy is nevezhetném József Attilát: az első űrhajós költőnk.

NÉMA. – Ez a jelző óriási karriert futott be az utóbbi harminc évben. Pályája egyengetésében magam is részt vettem. Ezért csak a fejem egyik felével, a józanabbikkal vagyok képes elismerni, hogy bizony nagyon valószínű: divatja József Attilától származik. A fejem másik fele meggyőzhetetlenül, vadul ragaszkodik a jelzőhöz, mint kutya a konchoz, mint legbelső sajátjához: ez az enyém, ne merje senki elvitatni. Attól tartok, vagyunk így néhányan.

MEGTÖRT KÖVEK. – Nem tört kövek, útépítésre való sóderhalmok vagy eldobott törmelékek, megtört, törődött, fáradt, alvó, árnyukon fekvő, élő kövek. A kő, az árnyék, az élet világhírű kapcsolata az a bizonyos magányos szikla Eliotnál: „Csupán – E vörös szikla alatt van árnyék – E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék” – de a mi köveink ezen kívül a helyükön vannak, mint még soha. Álmukban, csak álmukban, csak háborítatlan, csillogó sötétjükben azonosak önmagukkal. Mikor, hogyan is lehetne másképp a külvárosi éjszakában? Ezt a külvárosi éjt számtalanszor rajzolta, másolta, főleg egy bizonyos versíró korszak, gyárudvarokkal, kődarabokkal, sőt „darabos szénnel”, amely rendszerint „csillében” volt található. Ma már nem így. Hiszen az az éj:

ÓRIÁS ÉJSZAKA. – Értelmezése legalább háromszoros: történelmi, kozmikus és haláléjszaka. Kiemelkedő versszak, amelynek lezuhanó vasszilánkja után váratlan kiáltás következik a versben.

VÁGY! – Méghozzá napszülte vágy. A nappali ember nézi ezt az éjszakát, az életvágyó, az életakaró. Egyszerre úszik be a versbe a halálérzet – ha már árnyat fogad az ágy – és vele a kérdés: abban az egész éjben is ébren maradnál? Van-e még erőd? Akarod-e még? Vagy nem?

KÉRDŐJEL, FELKIÁLTÓJEL. – A „napszülte vágy” után felkiáltójel van a versben. Az „ébren maradnál” után kérdőjel. Vagyis az utolsó jel a vers végén a kérdésé. Ami engem illet: én a felkiáltójelnek hiszek mégis. Ébren maradnál? A válasz: igen! igen! igen! Hogy miért merem ezt feltételezni? Nem éppen hurrá-optimizmusból. Hanem azért, mert a versírás, az írás, a művészet maga a vitalitás. Nincs az az Istentől-embertől elrugaszkodott keserűség, amely ne élni segítene, mihelyt művé, művészi objektummá rögződött. És itt – még – a verset záró kérdőjel enyhe görbületű. Még hallani fogjuk a költőtől, amit az emberiségnek mond: „Nem rettenek születni újra érted, – te kétmilliárd párosult magány!” De azért ne feledjük a kérdőjelet sem. Mert ott van. Ott van a felkiáltójellel együtt, mint élet és halál, öröm és fájdalom korrelációja az emberben, szétválaszthatatlanul. Ezt az utolsó versszakot, hit és kétely váltólázait, ezt az alapéletérzést akár így is jelölhetjük:

!! ?? !! ?? !! ? ! ? …

Csak hol fejezzük be? Nem is tudom. Talán nem is fontos. Elég, ha egy pillanatra – talán repülőmodellezés közben, talán a lépcsőházban – megálltunk a vers mellett.”


József Attila: Nagy városokról beszélt a messzi vándor

Nagy városokról beszélt a messzi vándor
Ott az emberek nem ismerik egymást
A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják
Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
és azok is örülnek neki
A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
Fényes nappal is szeretik egymást
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
a vizet meg a hajókat
Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
komolyan elmegy a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.

Reklámok

Rövid jelen(tés)

Azért a fura cím, mert már lassan magam is el-eltévedek a bejegyzéseim időutazós játékában. Hol az elmúlt évi kórházi kalandjaimat mesélem alapos részletességgel megható friss empátiát keltve, hol a jelenkori nyavalyáimat meg lelki protuberanciáimat öntöm elétek. (Ezt a nagyképű vakert! Még hogy napkitörés! De legalább veszitek, hogy a csillagászatban is otthon vagyok, höhöhö!) Nem csoda, hogy a későn bekapcsolódó olvasó sincs tisztában, hogy most meglájkolja-e a tűrőképességemet, vagy netán gyűjtést kezdeményezzen a koszorúra, de legalábbis a szorításáról biztosítson. A megküzdött mosolyra húzódó szájak széle enyhén sinushullámot vet. (Ez megint annyira szar mondat, hogy itt hagyom. Végre valaki elmondhatná, hogyan kell áthúzni az utólag nem vállalt sorokat úgy, hogy azért az olvasó lássa, hogy a mester agya milyen szörnyű bakugrásokra képes!)

Mielőtt a beszámolómra térnék, hálás szeretettel megköszönöm azt a dorbézolást, amit kommentelés címén műveltetek a legutóbbi bejegyzésem alatt. Örülök a téma iránti érzékenységeteknek, és a néha gonoszkodó beszólásoknak is, ezekben én is igyekszem az élen járni.

Először röviden a hivatalnak packázásairól: kitöltöttem vagy harminc oldal kérdőívet, beadtam húsz oldalnyi zárójelentést. Hülyének néztek, mert a mit akar kérdésre azt mondtam, hogy dolgozni szeretnék. Csak nem tudok. Közölték, hogy kell még üzemorvosi vélemény is, hogy tényleg nem tudom elvégezni a munkámat. Kinyomoztam a még nem is látott üzemorvosom elérhetőségét, aki jelentkezésemre telefonon közölte, hogy neki ilyet nem kell adnia. Nem hagytam magam, ahhoz, hogy orvosi bizottság elé idézzenek, az ő írása is kell. Ma délután becserkészem, és megszerzem a papírt, ki tudja, meddig leszek még mobilis. Pokolba vele!

A hosszú sorok éjszakája a várakozásnak megfelelően nagyon jó hangulatú volt, bár én a takarodó után (kb. 23 órakor) hazajöttem, így csak néhány reggeli fb-bejegyzésen érzékeltem a kómás állapotot. Nem volt tömeg, főleg az idősebbek voltak kevesen. Aggódtam is ezért, hogy a kisebbek hogyan fogadják Karinthyt, de kellemesen csalódtam. A műsor a nyitó verssel kezdődött, majd a megzenésített változat követte. Anikó férje (a szegény házastárs típusa, aki a megszállott pedagógus párjaként belefolyik az iskola életébe; igazi barátok ők) behozta és összerakta a dobszerelését, és külön ritmusszekcióval erősítette a hatást. Bemutatója végén a gyerekek csapatonként a dob által megszólaltatott ritmusvariációkat tapsolták vissza. Ezután minden osztálycsapat kapott egy korának megfelelő a költészettel kapcsolatos feladatsort, aminek megfejtéséhez a kollégák az egész épületben különféle segítségeket rejtettek el. Lázas bolyongás kezdődött, amit több mint félórás töprengés és tanácskozás követett. A megoldások leadása után jött a vacsora. A három dobogós csapat nyereményként pizzát kapott, a többieknek jutott a lilahagymás zsíros kenyér. Érdekes volt, hogy néhányan otthonról hoztak kaját, még ketchupba mártogatott hideg mcdonald’sos (Ne húzd alá, így a jó!) sült krumpli is került, fene a rafinált gusztusát az elkövetőnek! Bezzeg mi, felnőttek mecsoda nosztalgiával nyeltük a szegények vacsiját, a pizzát kedvesen kínálókat ezzel erősen meglepve!

A záróműsorban nem bírtam ki: akár személyes üzenetként is elmondtam a nyitó versre rezonáló másik József Attila-búcsúzót:

József Attila: (Drága barátaim…)

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

Aztán elmondtam Karinthy Előszó című versét és két eléggé ismert humoreszkjét: a Halandzsa és a Gőgicse címűt. Csodálatos volt a csillogó szemmel figyelő gyerekek csengő kacaját hallgatni! Az én profán szentháromságom: a GYEREKEK –  a VERS – és ÉN. Igen, profán istenként ilyenkor röpülni is tudok…! Aztán van, aki jön velem…! Csodajó!

És ez már bevezetése, szálláscsinálója költészetnapi ünnepi bejegyzésemnek. Ha már kitártam így a szívem, egy képet is mellékelek, ami nemrég készült rólam versmondás közben. Régi kedves kolléganőm, Krausz Margit festőművész gyakran kér fel közreműködőnek egy-egy kiállításának a megnyitóján. Egy ilyen alkalommal készült ez a kép, éppen Pilinszky Apokrifjét mondom. Egyben mellékelek egy linket, megnyitva válogatást láthattok a művész-barát képeiből.

megnyitó

http://www.krauszmargit.eoldal.hu/