A hír hazug! Remélem!

Szombaton akkorát morogtam, hogy még a második hófordulóról is elfeledkeztem. Pedig van mit ünnepelnem, két hónap alatt száz körüli lett az olvasottságom, és ennek szerintem csak alig a felét teszi ki az egykori tanítvány vagy régi barát. A Jóisten kényeztessen minden erre kóborlót, hadd fizessek egyszer én is „vatikáni valutával”! És, höhöhö, „mindenki hozzon magával még egy embert”!

Viccen kívül elgondolkodtató ma is ebben az információdömpingben az írástudók felelőssége. És itt nem elsősorban a Nemzet Golyóstollának helyesírására gondolok, bár ettől ritkult meg az elmúlt három hónapban fent-középen a hajam az erőteljes önkézzel végrehajtott szakításpróba okozataként. Hanem arra, amikor a szisztematikusan szétválasztott politikai táborokhoz törleszkedő különféle sajtóorgánumok hamisításokat és hazugságokat sem szégyellve izzítják tovább az amúgy is egyre harapódzó gyűlöletet. Most például kétségbeesetten próbálom magamtól elhessegetni a kételyt, ami felmerült bennem egy hír igazságtartalmával kapcsolatban. Mert jó, dörmögő üzemmódban ugyan, de mégis humorral próbáltam tálalni legutóbb a dölyfös hatalomdemonstráció szörnyszülöttjét: a „lisztferihegyi repteret”, de amit most olvasok…! Nem, az nem lehet!

Mert, ha igen, akkor nagyon nagy a baj!

Azt olvasom, hogy a földrajzi nevekről döntő bizottság több tagját kirúgták munkahelyéről, mert úgy vélték, a kormány által javasolt Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér név bonyolult, és nem menne át a köztudatba. Szakmai véleményükért egyeseknek nem is a bizottsági helyükkel kellett fizetniük, hanem a bizottsági tevékenységüktől független munkahelyükről rúgták ki őket. A kormányzat támadását nem politikai, hanem szakmai kérdés váltotta ki. A földrajzi nevek, helységnevek, földrajzi megjelölések ügyében illetékes bizottság 20:1 arányban szavazva úgy határozott: a Ferihegyi reptér új neve ne a kormány által javasolt Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér legyen. A bizottság a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest–Ferihegy elnevezést támogatta.

Azért kíváncsi lennék, „ki az az egy nem osztozó”? (Ady: Dalok a labdatérről) Aki a végső nyertesre egyedül voksolt. Szerintem egyébként a második is baromság, ráadásul a magyar helyesírási szabályzatnak sem felel meg, lassan ezt már kezdjük szokni. (A repülőtér, pályaudvar, fürdő, mozi stb. a többszavas intézménynévben is kisbetűvel írandó.) De ez most lényegtelen.

Kérlek Benneteket, nyugtassatok meg, hogy ez az egész szemenszedett hazugság!

Hogy csak a liberálbolsi vagy (nemrég alkotott szavammal) hungarobolsevik fajzatok uszító hazugsága a polgári kormány lejáratására! A veszett düh fröcskölése a kétharmad miatt. Akkor megnyugszom, újra elillan belőlem a „fortélyos félelem”, és tényleg csak az írástudók felelősségéről fogok értekezni a csúnya, rossz fiúknak. Mondjuk az egyik legszebben és legigazabbul beszélő magyar, Sütő András szavaival, melyekkel az Anyám könnyű álmot ígér című regényét elkezdi:

„Egy napon így szól anyám:

– Írhatnál rólunk is valami könyvet.

– Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?

– Igaz legyen – mondta.

Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem – a kézmozdulatáról is ítélve – a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő: szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát mégegyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vígasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.

– Ez nekem is gondom – adtam meg magam.

– Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!”

Ha mégis igaz a hír…

Akkor menekülök! Például Pilinszkyhez…

Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tiszta szívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.