Nem végrendelet

Pontosan érzékeltem, hogy az ominózus második kórházba vonulásom előtti néhány hónap milyen lelki gyötrelmeket okozott családtagjaimnak. Mindannyian tudták, hogy tehetetlenségre vannak kárhoztatva, beleszólást nem engedek. Vagy magamtól megtalálom a szerintük is helyes utat, vagy fütyürészve fejest ugrom a pusztulásba. Végignézték, ahogy a mindig erős ember, a bajban is igazi támaszt nyújtó tekintély ágynak zuhan, majd óriási erőfeszítéssel talpra áll, teszi a dolgát. De tudták, hogy ez nem gyógyulás, ráadásul nem is nagyon mutattam elkötelezettséget ez irányban. Asszonkámnak amúgy is nagy szenvedélye volt az aggodalmaskodás, most valóban ijedt alázattal próbált mindent megtenni, amire szükségem lehet. Nagyobbik leányom, a majdnem harmincéves felnőtt Ancsa finoman próbált befolyásolni, hogy ne próbáljam meg lefitymálni a bajt, minél előbb keressek segítséget. Talán a tizenhét éves Míra lányom lehetett a legtanácstalanabb lelkiállapotban. Eleve labilis ez a korszak, a személyiség végső kialakulásának kora. Ő hozzám hasonlóan magába rejti fájdalmait, szinte elutasítja a segítségnyújtó szándékot is. Nem tör ki vulkánként, nem hisztizik, nem jajgat. Magányos küzdő. Azonban aki ismeri, tudja, hogy milyen pokoli küzdelem ez. De hogyan érthetne meg egy ilyen kis tündérlány egy látszólag felelőtlen bagószagú apát, akivel a kiskamaszkori zajos leválás után éppen most kezdi újra megtalálni a hangot, akiről most kezdi felfedezni, hogy milyen rengeteg ember tiszteli és szereti. Sejti, hogy az öregében a saját korlátaira és egyben ritka tehetségeire ismer rá, a „verset írunk, ők fogják ceruzámat” élményre. A biológiai fogantatás után majd húsz évvel megtörténik a szellemi egységünk fogantatása. Ancsával is így volt. Valószínűleg az anya-lány kapcsolatban ez még kibővül az ápoló gondoskodás élményével és a nőszerep elsajátításával.

És most lehet, hogy meg fog halni? Alig feldolgozható.

Leültem velük, az anyjuk is ott tett-vett. Tiszta voltam és jókedvű. Köztünk soha nem voltak tabutémák, így a halál sem. Talán csak a halottról nem beszéltünk, tudták, hogy én nem járok vissza a temetőbe. Minek? Bennem és a hitem nyújtotta túlvilágon él tovább a porhüvelyét levető lény.

Elmeséltem nekik újra  „Az anyám és én” történetet. „Sötét haja szikrákat szórt, Dió-szeme lángban égett…”/Ady/. Elmondtam, hogy milyen volt az iskolapadban ülve arra gondolni, hogy az egyedüli imádottam szívét éppen akkor vágják, varrják. Elmondtam, hogy igazi csodaként halálával megvárta fia nagykorúságát. Elmondtam, hogy sokak megdöbbenésére egy Pilinszky-idézetet írattam a koszorú szalagjára: „A föld elárúl. Magához ölel. A többi kegyelem.” Elmondtam, hogy a temetésen nem sírtam. (Most már igen.) Mert tudtam, hogy úgy hagyott itt, ahogy akarta. Fiatal vagyok, kellően tehetséges és erős. Készen vagyok. Így az ő földi élete a sok szenvedés dacára gyönyörű volt és teljes.

És itt szavakba öntöttem a lányaimnak, hogy a szülői szeretet mellett milyen határtalanul boldog büszkeséget érzek velük kapcsolatban. Mindig megbíztam bennük, hogyne bíznék meg most. Akármi történik. Most úgy érzem, hiányérzet nélkül mehetnék el. Aztán csendesen és nagyon határozottan megkértem őket, viszonozzák ezt a bizalmat felnőttként. Ne a gyermek elfogadó odaadása legyen ez, hanem a nagyszerű embertárs bizalma. Mert van értelme küzdenem az életemért! És tudniuk kell, hogy bármilyen helyzetben erős leszek és vidám, pusztán kényelem vagy szeszély, pláne félelem miatt nem utasítok el semmilyen orvosi tevékenységet, javaslatot. Lehetnek hullámvölgyeim, de … (lásd még Hammingway) Bízniuk kell!

Szövetségünk megpecsételését gyanúsan csillogó szemünk nyugtázta, más ceremónia nem volt. Most, visszagondolva az elmúlt öt hónap akadályfutására, ki kell mondanom: ismét nem csalódtunk egymásban!

(Kedves Olvasó! Ettől a bejegyzéstől féltem egy kicsit, mert életem e pillanatáról nem lehet hűvös távolságtartással vagy öniróniával beszélni. A kiáradó érzelmek ábrázolása meg finoman fogalmazva nem az erősségem. Legalábbis verbálisan. E lapon azonban a kommunikációnak nincsenek más lehetőségei. Az örömkönny még nem megy át a neten.)

Reklámok