Tisza-tó?

A hátralévő hetekben két említésre méltó mozzanatról érdemes beszámolni. Az egyik tragikomikus. Taki barátom nagy elszánással telefont ragadott, és a maga nem kifejezetten cizellált és körmönfont modorában felszólított, kapjam össze a motyómat, egy pár napra elmegyünk horgászni a Tisza-tóra. Tudni kell, hogy ő rendszeresen jár oda, egy nagyon régi cimborájánál állandó kosztja, kvártélya van. Nem is a horgászat vonzza, hiszen halat nemigen fog, hanem a csodálatos táj, s benne a még csodálatosabb csönd és a magány. Aki ennek ráérez egyszer az ízére, jobban vágyik rá, mint akármely narkóra. (Pláne, ha unokái, akikre rendszeresen vigyáz, hármas ikrek.) Ja, meg a falu szélén lévő Diófa nevezetű műintézmény árnyas kertjében folyó ultipartinak álcázott alkoholizálásra. Mert a kettő így kerek egész. Tud élni a pasi!

Taki idilljébe az én személyem kétszeresen is belezavar. Először is bármilyen férfiatlan, nem tudok ultizni, és halálosan unom, mikor félrészeg férfiak belehorkantanak a kiskocsma halk zsongásába, miszerint „kocsi, ló”. Meg hasonlóan értelmes szószerkezeteket. A vízen meg jelenlétemben bizony csend híján a magányérzet is nehezen kivitelezhető. De a szeretet nagy úr, karitatív pillanataiban néha elvisel. Ilyenkor hosszas motorcsónakázással elvisz a tó egyik legtávolabbi zugába, ahol már nincs halőr. Meg hal se. Van viszont bőséggel vízinövényzet,  elsősorban sulyom, amely beborítja a vízfelszínt. Itt már a motort le kell állítani, és hosszú, vascsőből készített csáklyákkal kell a csónakot helyváltoztatásra késztetni. Felelevenítem egy épületes párbeszédünket, mely egy ilyen tolattyúzásnál született valamelyik forró nyári napon, amikor a lányok is velünk voltak éppen:

L: Mikor érünk már ki ebből a spenótból? Izzadok, mint állat. Ne a „Volga zúgjon”, hanem a motor!

T: Nyugi, csak „Tolja Alexandrovics Toljusin”! Neked könnyű, a csáklyád súlya kisebb.

L: Mert?

T: Az enyimnek a végén van egy bunkó.

L: Melyik végén…?

100_1955

Itt szeret ő horgászni. És most is hívott. Felrémlett bennem a kép: hanyatt dobom magam a csónakban, a nagy ember meg csapot, papot eldobva fölém hajol, és megpróbál újraéleszteni. Mert oda ugye aligha jön a mentő. Borzalom! Nem tudok úgy vigyorogni rajta, mint a múltkor, mikor a tó közepén jött rá a szapora, és spanyolfal nem lévén zavartan megkért, hogy másik irányba horgásszak, és krákoghatok is közben nagyokat. Meg kellett kapaszkodnom, hogy ki ne essek a csónakból a röhögéstől.

Nem mertem elmenni. Mesélték, hogy férfiembereknél milyen komoly lelki válságot okoz, ha „öregecskedvén” halmazállapot-problémák jelentkeznek lepedőakrobatika közepette. Mondom, mesélték! Én is úgy hallottam! Ilyeneket hallva mindig eszembe jut egykori remek igazgatóm, Tóni bácsi, aki így vigasztalta magát: Sebaj! Van még tizenegy nemi szervem. A tíz ujjam, meg a nyelvem. Csak azt az utolsót le ne vágják, mert akkor már magyarázkodni sem tudok.

Ilyesféle lelki válságot éltem akkor át. Rendben, hogy pusztulófélben vagyok. De már horgászni sem mehetek?! Micsoda sors ez egy igazi férfinek?

Volt azonban egy komolyabb dolgom is, de erről majd holnap…

A kardiológiai kontrollról nemrég értem haza, a főorvos áradozott a szép szívhangjaimról és az EKG-görbémről. Szittyazoli üzenete várt, hogy a Vadas posztommal a főlapon vagyok. Most már valamelyest kezdem kapiskálni a blogregulát, ilyenkor illik a seggemet jól a földhöz verni örömömben, de legalább egy kicsit mórikálni magam. De tényleg örülök! (Ha akkora udvart nem is kaszálok, mint Alexaco mester a főoldalas szuperhímreceptjével. Írtam is neki egy irigykedő kommentet, mire felajánlotta, hogy tanuljak tőle. 🙂 ) Egyre többen olvastok. Köszönöm. Külön köszönet annak a hat embernek, aki ilyen rövid idő után is kitett a linklistájára. Ketten még ajánlást is fogalmaztak a bejegyzésükben. Nagy ajándék ez a népszerűséget (szeretetet) most éppen itt kolduló, korábban bizony szintén elkényeztetett exhibicionistának. Nyitva a szívem és az ajtóm…

Reklámok