Latinos műveltség

/A tegnapi bejegyzésbe egy grammatikai és egy helyesírási hibát szándékosan elrejtettem. A betűkihagyást már javítottam, azért az mégiscsak égő. Vagy ötvenen olvastátok, nem szólt senki. A családtagjaim sem. Pedig ők csak akkor kapnak jóéjtpuszit, ha legalább egyszer végigolvassák. Kikérdezem.

Mi lehet az oka a hallgatásnak? Ha a tanítványaimnak jó napot akartam szerezni, elrejtettem valami hibát a táblán (írásvetítőn, prezentációban stb.), kéjes örömmel csaptak le rá, s elégedetten hallgatták a meaculpázásomat. Főleg, ha bevallottam a valóságos tévedésemet. Itt meg kuss van. Mi ez? „Bástya elvtársat már meg sem akarják ölni?” A blogújoncot megilleti a türelem? Majd belejön az öcskös! Kicsit megbiztatjuk, hátha fejlődik. Vagy – mint az öreg Kádárnál – hadd beszéljen még egy kicsit össze-vissza a fogatlan oroszlán, ne zavarjuk, a ravatalozó már fel van díszítve, az örökség elosztva? Hehe, az nincs!

Áh, abban maradtam, hogy egy szórakoztató iromány (volt tanítványom minősítette így a fb-on) önfeledt olvasása közben a mosolygás által összeszűkülő szemetek elsiklott a hiba fölött, mert nem lényeges! Ezt így már elfogadom magyarázatként. Magyarán még szerettek. Úgyhogy megyünk tovább./

A latinos műveltségem csírázása a gimnáziumban kezdődött. Akkoriban a jó öreg orosz mellé egy idegen nyelvet kellett választani. Mint leendő erdőmérnök lecsaptam a latinra, a tudomány „halott” nyelvére. Elvégre mit tudnék én diskurálni az erdőben mondjuk a rőtvaddal angolul. A fák azonban nyilván jól értik a latin szentenciákat. A római kor történelme szintén érdekelt. Meg miért ne olvassam például Vergiliust eredetiben? Na jó, ez azért hülye vicc volt!

Paptanáraim a piarista gimiben csudapofák voltak. Ugyanolyan emberek, mint akárhol. A többségük rendkívüli tudással bírt, volt köztük sok igazán szeretetre méltó, de akadt embergyűlölő mizantróp is. Olyikból minden pillanatban sugárzott meggyőződéses hite, a másikból meg az álszent képmutatás sejlett. Fontos megjegyzés, hogy átlagéletkoruk messze meghaladta a hétköznapi férfitársakét. Talán, mert nem kellett egész életükben női akaratoknak megfelelni, porszívózást, zacskócsörgést és zsörtölődést hallgatni, emlékezni az évfordulókra és így tovább. A cölibátus azért jól ki van találva! Bár mit kezdenénk a … öö… a női gyengédség nélkül? Nehéz választás!

G. tanár úr, az idős latintanárom például alkoholista volt. Nálam egyébként ez nem szitokszó, olyanok ők, mint a festők. Ha nem színes a világ, hát kifestik. Sajna a színek a „másnappal” eltűnnek, de jó mesterember azonnal hozzálát, hogy korrigálja a hibát. Közben persze a nagy pemzlicsattogásban sebeket is osztanak meg kapnak is. Ezzel a sziszifuszi küzdelemmel hipp-hopp elsétál az életük. (Mama, hozd ide a festéket! 🙂)

G. tanár úr már a hajnali miséjén bezavarta a kiskosárkás ministránst a sekrestyébe, hogy a kancsót, melybe az Úr vérének szánt bort helyezték, töltsék meg újra alaposan, elvégre Jézus sem kupicával kínálta körbe a tanítványokat a legelső szentáldozáskor ott az utolsó vacsorán. A kehely öblítését is borral kivitelezte, bár véleményem szerint az ivóedény rozsdamentes volt. A miséje kevésbé lényeges részeit gyorsan bevégezte, és rohant a szobájába, hiszen már legalább húsz perce nem gyújtott rá. Aki nem bagós, nem tudhatja milyen az, ha az ember alkoholt iszik, és nem gyújt rá. Öt hónapja nem tudom megszokni!

Amikor a tanár úr 150 centis termetével apró reverendájában lebattyogott az osztályterembe szája körül egy raj muslicával, bizony leggyakrabban részeg volt már, mint a csacsi. Ilyenkor leült és jó negyven percig monologizált magában hol latinul, hol magyarul. Az osztály közben tette a dolgát, ki tanult, ki mást csinált, nem nagyon érdekelte. Az óra végén adott valami otthoni feladatot, majd futólépésben indult oázisába.

Történt egyszer, hogy különösen rosszkedvűen érkezett. Az okát nem tudom. De már a vigyázzállásomba belekötött. Én nem voltam sose egy bamba tejbetök, de soha nem volt komoly konfliktusom tanárral, mindig dicsértek és szerettek. Bár hetedikben a szintén koros, húgyfoltos nadrágú fizikatanártól kaptam beszélgetésért egy akkora maflást, hogy a tárgyát ma is szeretem, lásd tegnapi jegyzet.

G. tanár úr először módszeresen elkérte a házimat, amit én az órán szoktam lemásolni az eminensekről. A hiányért kaptam egy egyest. Addigi életemben addig egyetlen elégtelen osztályzatom volt csak (aligha hiszik a tanítványaim), egyszer félreszámoltam valamit matekból. Kicsit tehát elkenődtem. Látva ezt a tanerő, azonnal felhívott felelni. Az anyaghoz sötét voltam vagy dacoltam tán, nem tudom, de beírt még egy karót. Ekkor már, mint aki jól végezte dolgát, összecsomagoltam a taneszközeimet, mondván, hogy a mai napom sikerét nem segítették kellően elő. Ezért megint osztályzat járt. Mivel közben meg is éheztem, elővettem drága édesanyám csomagolta elemózsiámat… Elég az hozzá, hogy a tanóra végén hetes darab elégtelen díszítette az ellenőrzőmet. Kepeszthettem, hogy a végén ne bukjak meg. A második év végén választani lehetett a nyelv további tanulása és a számítástechnika (igen, 1975-ben, ez egy ilyen iskola volt) között. Gondolhatjátok!

Ennyit az én „latinos műveltségemről”, amit majd holnap fitogtatok!

Reklámok