Kerék nélkül nem tova

Ti is úgy vagytok, ahogy rányomok a mentés bigyóra, elégedetten hátradőlök a széken megvakargatva a pocimat (jutalom a türelemért), egyből eszembe jut valami, amit kihagytam a posztból? A múltkor a címet hagytam el. Erre azért kisvártatva csak visszakepesztettem a szerkesztésbe, ne kóstoljon már meg valami régi kujon tanítványom, akit évekig b@szogatott a magyartanára a címadás jelentőségéről. Tegnap reggel meg hajnali negyed kilenckor valaki hógolyót vert a konyhaablakhoz, majd lenyeltem a kávéspohárkámat. Taki barátom volt (tudjátok, a horkolás koszorús költője), aki csak azért zavart ilyen diszkréten, hogy kioktassa tanult haverját a mozgópostás helyesírásáról, amit én, balga különírtam. Mert ugye minden levélhordó postás mozgó postás, a mozgópostás viszont alig mozog. Mozog helyette a vonat, aminek postakocsijába felültetik, ott néhány zsák levelet szétválogat célállomás szerint, majd kényelmes sörözgetős kvaterkázás, esetleg némi kártyacsattogtatás közben kivárja a végállomást, ahol vásárolgat picit, majd hasonlóan visszamozog anyaállomására. Na, ezért mehetnek korengedménnyel nyugdíjba, hogy nőne köröm a pöcsükre! Merhogy Taki is az volt, nemcsak Béla, azért értenek oly fenemód a helyesíráshoz is. Nem baj, Béla majd jól elvihet orvoshoz, Taki meg horgászni!

Tegnap azt akartam még megemlíteni a munkahelyemről, hogy 29 évi folyamatos osztályfőnökösdi után a tavalyi volt az első, mikor kaptam egy év felmentést ez alól, így legalább az ilyen feladatokat nem kellett helyettesítéssel megoldani. Igaz, én is elestem így bruttó háromezer forint osztályfőnöki pótléktól, bruhaha. De tényleg, ez csökkentette kicsit azt a kényszeremet, hogy egyszerűen pótolhatatlan vagyok. Az előző évtizedekben holmi betegségek miatt nemigen hiányoztam a katedráról. Most is kicsit belehalok, hogy mi lesz a végzőseimmel, ha a tananyagban József Attilához érnek. Ki fogja megdöbbenteni őket azzal a rajongó hittel, ami bennem szüntelenül egyre lobog? Ki próbálja meg fölfedeztetni a fűszálon pici él nagyságrendi viszonyát a világ tengelyéhez? Ki varázsolja oda a kőbányai aszfaltdzsungel lakóinak a pillanat csodáját…? (És most elnézést kérek a kollégáimtól, de hogyne hinnék ennyire magamban, amikor ez valóban az enyém! Tudom, hogy IS! MÉGIS!)

Ott hagytuk abba, hogy eljött a terheléses EKG napja. Időpontra mentem, a csinos doki néni meg is érkezett 110 perc késéssel. Már ez egy terhelés! Aztán alá kellett írni egy jó kétoldalas nyilatkozatot, aminek az a lényege, hogy a vizsgálat alatt minden további kecmec nélkül meghalhatok, utólagos reklamálásnak helye nincs. Hány ilyet aláírtam azóta! De eddig nálam beszart az orosz rulett!

EKGMellkasomra érzékelők cuppantak, végtagjaimra a földvezeték, felkaromra a vérnyomásmérő karszalagja került, és fel kellett ülnöm egy számítógéppel összedrótozott szobabiciklire. Legalább huszonöt éve jött divatba nálunk ez az őrült szerkezet. Én nagy sportmanus voltam, de soha nem azért sportoltam, hogy szép legyek. A mozgásban akkor találtam örömöt, ha köze volt az elemekhez: szélhez, vízhez, földhöz, levegőhöz. Izzadva, ázva, fázva, de haladtam vele. A röghöz kötött drótszamártól mindig kirázott a hideg. Hogyne, üljek föl, kerekezzek el mondjuk a Velencei-tóig, ott nyilván ne ússzak egyet, ne igyak egy sört! Ha fáradt vagyok, nem is kell hazatekernem, úgyis otthon vagyok. Ja, és szeretkezzek egy nagyot a művaginával rendelkező gumibabával, alkalmasint ejtsem jól teherbe!

No, itt orvosi utasításra a nyeregbe pattantam, és kényelmesen hajtani kezdtem. Figyelmeztetett, hogy egy minimumsebességet tartani kell, miközben a nadírhoz képest álltam, a zenithez képest a második űrsebességgel száguldottam (ez többtíz kilométer másodpercenként). Na de az orvoskáink fizikát csak a felvételiig tanulnak, utána már minek? Jelezte, hogy virtuális emelkedő következik, nehezedni fog a hajtás. Hát ezt én fénykoromban is utáltam, nemhiába bújtam annyit Petőfit! Már a Martonvásár végén húzódó, szemmel alig érzékelhető dombocskán is leszálltam a bringáról, rágyújtottam, és fütyörészve felsétáltam rajta. Lefelé persze jól bírtam. Itt aztán nyomtam, ahogy tudtam, majd a szemem jött ki, de hamar elfogyott a szufla, levegő nélkül az amúgy is elsatnyult lábizmok bizony fügét mutattak. A doki a monitort figyelve közben végig könyörgött, valljam már be, hogy a szívem is fáj. A megállásomra meg közölte, hogy ez nagyon kevés volt. Mivel tényleg szemrevaló volt a kicsike, felajánlottam, hogy rövid pihenés után folytathatnánk, de erre már nem tartott igényt.

A lelet láttán kardiológusom nagyon ráncolta homlokát, és közölte, nincs más út, meg kell csinálni a coronarographiát. Addig azonban háziorvosi beutalóval szerezzek egy nyaki ultrahang leletet. Mindez május utolsó hetében történt. A továbbiakat is elmesélem…

Titkos tündérem megfenyegetett, hogy az írás abbahagyása esetén súlyos szankciókra számíthatok. Tündéremnek hogyne fogadnék szót, neki és mindenkinek (Zolinál külön blogajánló) köszönöm a szeretetteljes elismerést, jólesik ám a zúzámnak…! 🙂

Reklámok