Vége az első résznek


kígyó

Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni. A játékos dal jut eszembe most, hogy végre megpróbálom lezárni kórházi hányattatásaim első fejezetét. A tekeredés azért találó, mert vissza kellett „tekernem” az egér rollerével (gondolom nem így hívják), hogy miket is hablatyoltam össze eddig, mielőtt a fennforgásos kiakadásaim más témákra kényszerítettek. Néhol egész jól szórakoztam, mindjárt eszembe is jutott, hogy most kéne abbahagynom az írást, most még tisztességgel elmenekülhetek. Ez volt a kígyó része a dolognak, de öreg mongúz nem tágít… Rétes akar lenni! Mármint a kígyó a mongúz rétese. Bonyolult, hagyjuk!

Ott tartottunk, hogy egy hét alatt tüdőm mocsarát lecsapolták, oxigénhez és némi életkedvhez jutva erőm is kezdett visszatérni. Hatalmas mennyiségű gyógyszerrecepttel és azzal a szigorú utasítással engedett el a jó főorvosom, hogy a kardiológiai ambulanciának ezentúl rendszeresen megkülönböztetett díszvendége leszek. Alig vártam, hogy Béla barátom hazavigyen, hogy élvezeteimnek végre gátlások nélkül hódolhassak. Először is a fürdőszobai fajanszon üldögélve kellemetlen kínok közepette próbáltam megszabadulni az otthoni körülményekhez és ezáltal hozzám is ragaszkodó kissé megkövesedett salakanyagoktól, és miután sikert sikerre halmoztam, ismét megállapítottam, hogy az élet szép. Ezután rögtön a sörnyitó után nyúltam, és egy fél üveg elfogyasztása után újra tinédzsernek érezhettem magam: a sör ugyanis keserű volt, és jól be is rúgtam. Na, mit szerettem én ezen eddig? Természetesen a cigaretták ismét egyre jobban fogytak, nem kellett a kielégülésért emeletet gyalogolnom.

Három hét betegállomány után mehettem dolgozni. Nemcsak a gyerekek fogadtak megható örömmel, jó néhány kollégám is könnyet csalt a szemembe a viszontlátáskor. Mert nemcsak a régi motorosok ugrottak a nyakamba, de a fiatalok közül is soknak felcsillant a szeme, nyilván nem az általam nyújtott esztétikai élménytől. (Írtam is nekik a műtétem előtti levelemben: kurva jó, ha az embert ilyen sokan szeretik! Érdemes maradnia!)

A munkahelyemről egy bekezdésnyi kitérő szükséges. Fontos dolgokban nem vagyok csapodár, feleséget és munkahelyet nem szeretek cserélni, még akkor sem, ha megérdemelné. Huszonhárom évig tanítottam egy nyugodt és családias kőbányai iskolában. Hogy milyen jó kis közösség dolgozott itt, csak az tudhatja, aki a részese volt. Nyolc éve derült égből villámcsapásként a csökkenő gyereklétszámra hivatkozva a fenntartó bezárta az iskolát. Próbáltunk mi a gyermekek érdekeire hivatkozva a döntés ellen tiltakozni, tüntetést szerveztünk (ennek szónoka voltam – Zapnak mondom, jó szónoka), még a megboldogult Nap tévében is vitatkoztam volna a polgármester őfőméltóságával vagy szemellenzős alattvalójával, ha el mert volna jönni. Így csak telefonon hallgattuk meg szánalmas indoklását Pallagi Ferenccel és a jelen lévő kollégával és szülővel. Politikai döntés volt, de ezt sosem vallották be. Azonban a jó helyen lévő iskola illetve bevásárlóközpontnak szánt területe azóta sem talált gazdára. Azért az illetékesek az iskola tanulóit és pedagógusait megpróbálták egy helyen elhelyezni, így összevontak minket egy nagy épülettel és ambiciózus igazgatóval rendelkező, de csökkenő létszámú iskolával. Az ilyen összevonásnak aztán vannak veszélyei, a gyereklétszám csökkenésétől és saját alkalmatlanságának kiderülésétől félő, az érkezők miatt maradék önbizalmát is elvesztő kollegina ilyenkor csak a látszat kedvéért mímel mosolyt, valójában klikket keres, és onnan bomlaszt. Van, aki ezt bírja, van, aki menekül. Már alig vagyunk. Lesújtó véleményem ellenére a felső tagozaton engem tényleg nagy szeretettel fogadtak a „vén bivalyok” is, ahogy én a véleményformáló személyiségeket elneveztem, és a főnökeimtől is a legnagyobb megbecsülést kaptam. Most is rendszeresen megkeresnek és támogatnak, várnak vissza mielőbb.

Gyorsan szippantsunk még egy kis kórházszagot. Az ambulancián nagy nehezen (nagy ám az igény) megejtettek egy szívultrahang vizsgálatot, amely megállapította, hogy a nagyvérkört ellátó pumpa, a balkamra alig 30%-osan teljesít, a szívizom itt jelentősen elhalt, a szívcsúcs nem is mozog. Én meg délelőtt az órán a János vitézt tanítottam egy csomó illusztris vendég előtt a szokott rohangálós lendülettel. Mert a munka tényleg narkotikum, ahogy színpadra lépsz vagy elkezded az órát, máris tudsz repülni. Aztán meg spaklival kaparod föl magad, hogy…, hogy…, hogy aztán a következő kedden megint jól elkeserítsenek a terheléses EKG-n.

Reklámok

2 thoughts on “Vége az első résznek

  1. Elkezdtem olvasni a blogod, aztán belemerültem, itt ragadtam…. végig olvastam.
    Vigyázz magadra. 🙂
    “Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk.” (Tom Bodett)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s