Tegnap…

este áldoztam az ördögnek egy felesleges úttal. Lábsebész adjunktusom ugyanis a kontrollvizsgálatomat a kórházi osztályon teljesített ügyelete idejében szokta megejteni. Hétfőn azonban túl sokan vártak népszerű késére, közölte, holmi kéthónapos sebekre aznap nincs kapacitása. Ma keressem fel az ambulancián! Ebben az a gáz, hogy ott akkor is két és fél órákat szoktam ülni, ha előzetesen megadott időpontra megyek. Most meg még az sincs. Hűséges sofőröm, Béla barátom szintén várni kényszerül, az így már együtt legalább öt óra. Ebből tehát ma nem lesz blogírás.

Tulajdonképpen már tudok autót vezetni, csak irtó hülyén nézek ki, mikor kiszállok a kormány mögül az egyik lábamon sportcipővel, a másikon egy nyári szandállal, aminek az elülső pántja szabadon fityeg. A kötésem ugyanis nem fér bele a cipőbe. Így aztán Béla visz, ő ráér, a mozgópostásokat korán elengedik nyugdíjba. Az elmúlt tizenkét hónapban gyakran igénybe vettem karitatív szolgálatait, így járulok hozzá életben maradásához. Hadd érezze magát fontosabbnak, mint aktív korában. (Még nem mindenki tudja, a hozzám közel állókkal kifejezetten undok tudok lenni, szokták is mondani, hogy megjött Laci Degecről, de ennek örülnek, ebből tudják, hogy jól vagyok.)

Szóval megyek, ma már nem ülök a gép elé, bár a tegnapi lelkiállapotomon sokat javított az a pár száz szülinapi jókívánság, ami a Facebookon érkezett. Éjjel a „köszi”-ket már félszemű szmájlikkal díszítettem, először véletlenül, aztán megtetszett, végre valami újat én is kitaláltam ebben a számomra érthetetlen ikonrendszerben. Na, pá, „meek! .)

Reklámok