„Mese a véletlenről”


Elégedetten tettem-vettem a vasárnap esti nyugalomban, Míra lányom is megjött végre a komédiási ambícióját ideiglenesen kielégítő vidéki próbaeseményről. Nem teljesen egészséges, ezt a hónapot sem sikerül ezek szerint egy kiadós felfázás nélkül abszolválni. Kívántam én már mindent annak a divatgurunak, aki kitalálta a vénuszdombig érő farmergatyát, amiből nemcsak a vese, hanem még a tanga madzagja is kilátszik.

Lelkem tegnapi bizonytalankodó hullámzása elült, nagyon sok fontos embertől kaptam biztatást, miért hazudnának, még nem vagyok rászorulva. Köszönöm, ahogy egy komment után írtam is: De jó, hogy vagytok!

Ebben a „fejemből éppen csak kinézek” állapotban jött a hír: unokahúgunk, feleségem öccsének 19 éves leánya végstádiumban van. Én már az előzményekből pár napja biztos voltam a szomorú fejleményben, próbáltam erre felkészíteni az utolsó pillanatig reménykedő lányokat.

A szememben hős leány megpróbáltatása két és fél éve kezdődött. Megállapították nála az agresszív és rosszindulatú agydaganatot, műtét és a szokásos szörnyű kezelések következtek. Aztán némi reménykedés után az alattomos kór újult erővel támadott, ismét műtét, kezelések reménykedéssel. Most már műteni sem lehet…

És most itt ülök a klaviatúra előtt égő szemmel és kiszáradt szájjal. Szórakozottan megköszönöm az üzenőfali jókívánságokat, miközben gyötör az önvád: miért nem tettem többet, hogy jobban megismerjem. A korábban olyan rettenetesen fontos dolgok eltörpülnek, és próbálom megérteni a megérthetetlent. A sorakozó kérdések, a gyermekét eltemetni kényszerülő szülő kérdései megválaszolhatatlanok. A hitet is tépázzák, kell az ima. Azon kapom magam, hogy egy verset mormolok. Somlyó György verses prózáját jó harminc éve több esten elmondtam komoly megdöbbenést okozva, akkor még nem szülőként éltem át. Úgy szeretnélek most benneteket is összegyűjteni, leülnétek körben, egy kicsit gyűjtenénk a csendet, majd belefognék:

Mese a véletlenről

F. Gy. emléke – 21-szer újrakezdve

1

Egyszer volt… Valóban csak egyszer lehetett a pusztulás végtelen változatai és a megmenekülés végtelen változatai között.

Már régen készülődött valami a gerincében. Az lopta el – már akkor! – az ajkáról a csókot. Nemcsak ő kellett a halálnak, a szüzessége is.

A tizennyolcéves gerincében. Mire készülődött?

2

Egyszer volt… Minden. Az ágy, amelyiken a gerincében bujkáló betegség, mint egy gonosz kis manó, kajánul és idegesen összezáratta vele a combját, amikor már éppen szét merte volna nyitni. A lépcsőház, ahol a gerincében bujkáló kicsiny manóbetegség már mint egy héttorkú szörny, az agyvelejéből sikoltozott. A kórházszoba, lent az alagsorban, az óvóhelyen, amelynek puha kék fénye is jobban gyötörte már, mint a vérebeknek intő durva kék szemek ott, ahová nem kellett eljutnia. A mentőautó, amelyen a beteg gerincével nyílegyenesen és sértetlenül kivitt a bekerített gyűrűből, ahonnan igazság – miféle igazság?! – szerint nem szabadott volna kimennem. A sziréna, amely nem tudta elnyomni a sikoltást. A sikoltás, amely elnyomta a szirénát. Egyszer volt… Egyszer volt az a sárga, az a semmiben sem különleges villamos, amely talán még ma is ott csikorog valahol a körúton, egyszer-volt sakk-táblacsíkos ülőkéjével, amelyen úgy ültem, mint akinek joga van rajta ülni. A véletlen, a halál, a más halála, az ő halála jogán.

3

A halálnak szabad útja van még a gyilkosok között is?

4

A halál poggyászában nem vájkálnak a vámosok. Eszükbe se jut, hogy még mindig lehet valami küldetése. Hogy életet csempészhet át a határon.

5

A mentőkocsi a szirénával igazolja magát. A halál a sikollyal. Négymillió mentőkocsival és négymillió halállal mindenkit ki lehetett volna menteni a gyűrűből. Négymillió agyvelőgyulladással, amely lassan és idegesen kúszik föl a tizennyolcéves lányok gerinccsatornáján. Patkány egy vadonatúj ház csövein.

6

Ha volna egy mentőkocsi, amely most is kiemelne az emlékek deportációsmenetéből, egy mentőkocsi, amely még egyszer megmenekítene.

7

Egyszer volt… Az egyszer volt utat nem lehet még egyszer végigjárni. Mert nem is volt út, csak a mi lépéseink voltak az út, amelyet azonnal betemetett a por vagy a tenger. A gondolatnak nincs olyan ásatása, az eszméletnek olyan búvárlása, az ösztönnek olyan radioaktív szimata, amely nyomára jutna.

8

Az utolsó pillanatban mindig hideglelősen összerándult, hirtelen kisiklott a vágy alól, mint akinek nincs is gerince… Pedig éppen a gerince… A halálnak a szüzessége is kellett, nemcsak ő. Nem sikoltott. Éppen hogy nem sikoltott. Talán mert nem akart eljutni a sikolyig, tudta, hogy azt másra kell tartogatnia.

9

A sikolya volt a mentőöv, amelybe belevetettem magam, vaktában, mint a süllyedő hajó utasa, azt se tudva, mit teszek. Ott hánykolódott előttem a sikoly a lépcsőház hullámain, ahogy beléptem, és fel se ocsúdtam, már sodort is magával, már tartott is fenn a város szabad felszínén, nem hagyott elsüllyedni a bekerített örvényben.

10

De akkor még nem sikoltott, nem akart sikoltani, tartogatta a sikolyt, inkább kacagott hideglelősen, kacagva siklott ki az első gyönyör kínjának sikoltása elől. Aztán sétálni indultunk, kicsit mind a ketten csalódva. De még szabadon, nem sejtve az ő halálát és az én életemet. S a megoldhatatlan egyenletet, amelyben e kettő egymással azonos.

11

Soha semmit sem tudhatunk egymásról, mert nem tudjuk, mi fog történni velünk.

12

Egyszer volt a lépcsőház, amelyen gyanútlanul felfelé indultam, s amelyen lefelé sodródott a sikoly, mint a háborgó tengeren, s az én nevemet viselte magán, mint egy hajóét.

13

Úgy szorított a sikolyába, ahogy a karjába szeretett volna, ahogy… Végre gátlástalanul, szemérmetlenül, a sose-mert önkívületben. Fuldokoltam a sikolyában, ahogy ragadott magával az ő halálába, az én életembe.

14

– Egy ilyen gyönyörű gyerek – motyogta a nagy tohonya ember ott a kék lámpa derengésében, a sarokban. Az apja. Nagy csúnya felnőtt. Most már talán ő is sajnálta, hogy a lánya először nem a gyönyörtől sikolthatott. Mert a halál közelléte, mint az elektrosokk, átrendezi az idegsejteket. Nincs áldozatkészebb és tehetetlenebb, mint egy apa a haldokló gyereke előtt. – Egy ilyen gyönyörű gyerek – motyogta. És úgy állt ott, mint egy csúnya nagy gyerek.

15

Az egyik sarokban ő, a másikban én. Közöttünk a kék porcelánfényben cikázó sikolyok, mint egy villamos centrálé kisülései. Sistergett a magába nem férő fájdalom. Kapkodtuk volna előle a fejünket, mint a bábjátékban a paprikajancsi, mikor pofozzák. De csak lehorgasztottuk mozdulatlanul.

16

A későnovemberi délutánon kórházi kék fények cikáztak az elsötétítésben. Gyulladt agyvelőkből sikítoztak a villamoskerekek. Mintha kétfelé is ki lehetne lépni a világból.

17

Ha újrakezdhetném, valóban mesét mesélnék. A mérgezett almától tetszhalottan feküdt a tündérkirálylány. Halványkék rózsákkal borított tetemét éppen lefelé vitték a palota lépcsőin, mikor lóhalálában odaérkezett az üldözött királyfi. Észrevétlenül beállt a halottvivők közé s ahogy a halotthoz ért, egyszeriben elváltozott az arca és ruhája, épp, mikor tűzfúvó táltosaikon elügettek a halottasmenet előtt a nagy nyugati varázsló kopói. A halványkék rózsák egyszeriben visszaváltoztak vérpirossá. S velük változott újra rózsássá az éledező királylány kékre halványult arca is. Aztán… A többit úgyis mindenki tudná.

18

Ha még egyszer újrakezdhetném, megpróbálnám elmesélni úgy, ahogy volt. Ha öt perccel előbb érkezem… ha öt perccel később… ha a mentőkocsinak sürgősebb dolga akad… vagy nem akadt volna sürgősebb dolga még előbb… ha nem éppen abba az utcába visznek… ha őket nem éppen abba az utcába viszik… ha önkívületében, amelyben már csak engem akart ismerni, éppen engem nem ismer fel… De éppen akkor és éppen ott és éppen én és éppen ő és éppen úgy és éppen ez és éppen az… A végtelenbe nyúló vonalakon ez a kiterjedésnélküli közös pont, a véletlen. A többiről úgyse tudhat senki semmit.

19

Úgy, ahogy volt, nincs semmi többé, minden csak úgy volt immár, ahogy van. Csak az Egyszer volt, hol nem volt… libegő, mesebeli idő- és tér-koordinátái.

20

„Aki nem szült, az szüljön! Aki nem ölt, az öljön!” Barbár ősidők tízparancsolata lángolt előttem a sötétség kőtábláin.

21

Mert nem szült és már sose szülhet. És nem öltem soha. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor ölni akartam.

Imám azért száll még a gyógyíthatatlan betegért reménykedve a csodában. Hiszen: „Soha semmit sem tudhatunk egymásról, mert nem tudjuk, mi fog történni velünk.”

Reklámok

2 thoughts on “„Mese a véletlenről”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s