Az ügy agya # 2 (Ű gyagya – ez jobb)

Miért nem irigylem a kórházi szakorvosokat? Szerintem elképesztően túlterheltek. Talán leginkább úgy tudnám jellemezni őket, hogy soha egy pillanatig sem tudnak elégedetten hátradőlni. Valahová mindig rohannak, valamiben mindig el vannak maradva, valaki mindig vár rájuk. Ugyanakkor eme ingergazdag száguldás közben nem felejthetik el a hatalmas felelősséget. Egy alkalmatlan pedagógus (mit egy – rengeteg, sajnos) hibájának nem lesz katasztrofális következménye. Megsínyli ugyan a gyermek személyiségfejlődése, de szerencsére a pozitív ellenhatások ezt feldolgozhatóvá teszik. Egy orvosi műhiba akár végzetes is lehet, ahogy ezt az igen gyakori bírósági perek igazolják.

Megfigyelésem szerint a betegek általában kétféle módon tekintenek az orvosokra. Egyik a gyanakvó attitűd, ilyenkor kiteheti a lelkét a derék gyógyász, csak az utálatos közellenséget látja benne. Egy szurkolót az ellentáborból. Egy Gyurcsányt vagy Orbánt. A mosolya lenéző gúny, a határozottsága agresszív hatalmi dölyf. Sajnos már a gyerekek között is megfigyelhető ez az otthonról örökölt mentalitás. Ok nélkül belerúg a másikba, mert az éppen ott van. Vagy az egyáltalán nem tiszteletre méltó kolléga, aki azt hiszi, hogy a gyerek „haszontalan” (ugye, már a szó is szörnyű) viselkedése nem más, mint ellene elkövetett merény. Nagyon sajnálom a kákán is csomót kereső, keserű embereket, az örömtől fosztják meg magukat öntudatlanul!

A másik a hívő hozzáállás, én is ide tartozom. Egy kicsit az orvosában látja megszemélyesülni a teremtő Istent. Issza a szavát, áhítattal várja a kezéből a megváltó gyógyulást. Olyankor bicsaklik csak meg ez az odaadó alattvalóság, mikor eltilt valami kedves dologtól. Például a hűséges cigaretta élvezetétől. Hiszen ez nincs a mózesi kőtábla tilalmai közt! Igaz, ott is lázadozva morogtunk (anno!) a hatodik parancs ellen. A szófogadó alázat legfőbb oka tulajdonképpen nem más, mint a fogvatartó irányában tett farokcsóválás a legfőbb cél, a hazaengedés érdekében.  Az ok-okozat felcserélve: az otthonlétből következik a gyógyulás, azt kell tehát mindenáron kieszközölni.

Én az említett István kórházi kikosarazást nem említve kétszer mondtam ellent az orvosomnak, egyszer nyíltan, egyszer meg sumák módon. E sztorikat azonban tartalékolom kórtörténetem későbbi állomásaihoz.

Az orvosok közötti hierarchia meglehetősen középkori. Ennek legpregnánsabb megnyilvánulása az általam mindig mosollyal kísért nagyvizit. A főorvos elöl vonul (nem megy – vonul), mögötte rangkórság szerinti sorrendben az adjunktusok, szakorvosok, szakorvosjelöltek, rezisztensek, főnővér. A betegágyaknál megáll a díszmenet, illetékes osztályos orvos (elvtárs) remegve felvázolja a tényállást, mire a főnök Bástya elvtárs modorában kegyesen bólint, vagy fölvonja bozontos szemöldökét. A beteg (T. Tanár úr mindig kivétel) nem igazán érdekli, de rend a lelke… Van kivételes tapasztalatom is: a szívsebészet presztízse szerint is nagyhírű fiatal főorvosa ugyanúgy ügyel hétvégén vagy éjjel, s ebben tekintélyes beosztottjai is követik. Ugyanakkor Füreden négy hét alatt nem is láttam. Igaz, én nem fizetős páciens voltam.

doktor house

Tovább nem ragozom, a laikus leginkább a kórházsorozatokból ismeri a miliőt. A csehszlovák Kórház a város szélénnel kezdődött, de megvizsgáltattam volna magam Elsbetával! Aztán jött a fekete-erdei klinika, ott a hölgyek csöpögtek Udo idomain. Az amerikai klasszikus Vészhelyzetet tucatnyi követte, én akkor szűntem meg bámulni, mikor a már unalmas véres reanimálásokat azzal próbálták felturbózni, hogy miért buzi a főorvosnő. Az azonban máig rejtélyes számomra, hogy a szeptemberi szívműtétem előtti két héten legalább öt filmepizódban végeztek bypass beavatkozást, még maga a nagy House is, természetesen a legváratlanabb és kivédhetetlennek tűnő komplikációkkal fűszerezve, volt, aki belehalt.

De úgy kell nekem! Olvastam volna inkább Fekete Istvánt!

Reklámok