Ha férfi vagy, légy férfi…

Megint meg kell szakítanom egy rövid bejegyzésig szenvedéstörténetem és az ahhoz kapcsolódó álbölcselkedéseim fonalát. Nem állhatom meg, hogy egy tegnapi „élményemet” elmeséljem. Este éppen blogvadászatot tartottam, a család már otthon volt, a háttérben szólt a televízió, mert a híradó után nem hatástalanítottam. A kukkolós villa szokott zajaira nem figyeltem, néha ráncoltam csak a homlokomat a szokásos kamarakórusra hangszerelt sikítófrász hallatán. Annyit azért érzékeltem, hogy a stáb amatőr pszichológusai a viszálykodó majomcsapatoknak új játékot eszeltek ki: kijelöltek öt főt gyereknek, ötöt az ő szülőjének, hadd játsszanak az amúgy is infantilis ifjoncok papásgyerekest (mamás~), hátha igaz szövetséggé forr a kölcsönös gyűlöletek által  darázsfészeknek tűnő közösség. A  tudomása ellenére fogságba ejtett, magát végre rendkívül okosnak képzelő néző meg hadd omoljon el a gyönyörtől választott és mellesleg földig alázott pulyája esetlenségén, illetve gyűlölhesse önfeledten annak taktikázó vetélytársát!

Érdekes dolog, hogy a taktikázás, itt szitokszó, pedig a bölcsődétől kezdve élünk vele, jól helyezkedve alkalmazkodunk szülőhöz, testvérhez, pedagógushoz, baráthoz, szerelmünkhöz, főnökhöz, munkatárshoz, gyermekünkhöz, orvoshoz, betegtárshoz és sorolhatnám. Még az Isten felé is igyekszik a jobbik arcát mutatni a hívő, mert a teremtőt is saját képére formálja, hiába van az írások szerint fordítva. Tulajdonképpen csak életünk két végpontja mentes a taktikától (hívhatjuk megfelelni vágyásnak is), szerintem az utolsó pillanat még az öngyilkosoknak is. És ahogy manapság védekezni szoktak a taktikázás vádja alól, az egyszerűen nevetséges. Én csak magamat adtam. Na, pont ezt nem kellett volna, kedves!

De térjünk vissza foglyainkhoz! Tényleg sokat elárulnak a szituációk. A nevek helyett Részeg Szamár találó körülírásait fogom kölcsönözni. A szülők Ki mit tud? versenyre készítik fel apróságaikat. Az alkohol- és idegbeteg, túlkoros Barbie például úgy beszél csimotájával, a vetkőzősfiúval (rossznyelvek dialektusában hímringyóval, aki férfinak szeretne tűnni), mint a büdösbanya Bendegúzzal. Az utcai harcos jellegű biztonsági őrzet gerincsérve miatt nem tud foglalkozni pityergő, hímneműnek látszó képződményével. A romaságát zászlóként lobogtató testvérpár párbajra készülő bátyuskája önjelölt főkan létére gőgicsél az éjsötét szilikonbábúnak. A kivarrt, manipulatív bunkó finoman kóstolgatja az említett testvérpár kétségtelenül mutatós, de a nőiességről mit sem tudó húgocskáját. A legérdekesebb az eddigi életében mínusznak tartott, leköpködött férfiasságú, igen beteg lelkű szerencsétlen apaszerepben. Leányát, az assetudomkivagyokdeaznagyon zokogó gerlét először kényeztetve hízlalja, majd este az ágyban jól meg akarja dörrenteni. Az „apa vagy, ne” visszautasításra mély melankóliába zuhan, tojik a kicsikére. Hosszas könyörgésre a Hull a szilva című népdal eléneklésére kapacitálja a versenyre készülő tanácstalan magzatát.

És ekkor jött el az a mozzanat, ami miatt egyáltalán szót vesztegetek erre az egészre. Az említett gerle egy pillanatnyi csodát varázsolt a villa egyáltalán nem csodálatos légkörébe.  Önálló döntést hozott, verset fog mondani. Mentora próbálta lebeszélni, főleg akkor nyúlt meg az arca, mikor megtudta a címet. A többiek a helyzetnek megfelelően tánccal, énekkel, sporttal léptek fel udvarias tapsocska kíséretében. Amikor a kis fekete (én már szeretem) elkezdte a versmondást, teljes csend lett. A szemek elkerekedtek, a málé szájak megereszkedtek. Valószínűleg fel sem fogták, hogy itt most történt valami, ami tényleg valódi. Azért találta el a legénységet a gyémánt keménységével Petőfi költeménye, mert a lány mívesen, gyönyörűen mondta. Élte a verset. Abban a pillanatban gyönyörűvé, tündérré változott, ehhez pedig nincsenek (nem vagyunk) szokva.

Vesszőparipám, hogy az iskolában a korai sok szajkózással, talpramagyarkodással rengetegen megunják  a költőt. Csak a János vitéz marad meg, az meg mese. Petőfi páratlan zsenialitása pedig igazán a nyiladozó elme számára nyílik meg.

Fergeteg által veszélyeztetett tölgyfaként jó volt újra elolvasnom e verset, most idemásolom, hátha más is…

Az orvosok meg, höhöhö, egyszer várjanak ők is!

HA FÉRFI VAGY, LÉGY FÉRFI…

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele…
Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
„Koldúsbot és függetlenség!”
Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.

Reklámok