Na, tegnap

aztán kaptam a pofámra. Elsősorban az otthoni hölgyemények morogtak meg, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot a tegnapi képpel. Ennek egyrészt örültem, legalább van két naprakész olvasóm, másrészt elütöttem a kritika élét azzal a tréfával, miszerint persze, a nők irigykednek, a férfiak ellenben majd elégedetten csorgatják a nyálukat. Éreztem, hogy ez gyenge kifogás, hisz magam szoktam hirdetni az ilyen képek haszontalanságát, elvégre legalább négy érzékletemet kihagyja a vágy titokzatos tárgyának megismerési folyamatából. Csak a szemet kényezteti, kezem hiába érinti a síklap hidegét, „tapintatosan” húzom is vissza, az ízlelést meg sem próbálom, annyira senki nem hülye. És hol van a nő illata, az a különleges, nem az agyonparfümözött egyen-illatfelhő, amit húz magával agresszívan a szerencsétlen önbizalomhiányos plázacica jelezve ezzel messzire saját eladhatatlanságát; az a megfogalmazhatatlanul vonzó, diszkrét és egyedi illat, amit csak az érezhet, akit erre érdemesnek ítél a magával és társával szemben igényes nő. Olcsó poén lenne most azt részletezni, hogy a képen a hölgyike hallgat, bár a házasság bizonyos intervallumaiban ez bizony irigylésre méltó.

A zsörtölődésen túl én például kifejezetten érzékeny vagyok néhány hölgyek által keltett zajra. Megőrülök például a leszegett fejű, vad porszívózástól legalább heti háromszor, különösen akkor, ha este nyolc óra után történik mindez életünk párjának „rendkívüli” elfoglaltságai miatt. Amitől végképp világgá indulok, az a zacskócsörgés. Ebben 82 éves Zsófi néném a verhetetlen, minden nejlonzacskót megment, azokat gondosan összehajtogatja, a hajtogatási éleket alaposan megvasalja a kezével, és az így glédába állított zacskócsapatot elhelyezi egy nagyobb nejlonzacskóba. Ebben a pillanatban én már látványosan rángatózom. Sajnos asszonkám is legalább tanársegéd lehetne a zacskócsörgetés egyetemén. A nyaralásnak például mindig olyan mentális állapotban vágok neki, hogy a legkisebb szikra is elég lehet egy dührohamhoz. A bőrönd harmadát tudniillik a göngyöleg teszi ki, ami ugye egyszeri alkalmat számítva is legalább négyszer csörög: kétszer ki- és kétszer becsomagoláskor. (És akkor még nem is beszéltem arról, hogy a cipelt dolgok kétharmada tisztán és hordatlanul kerül haza.) Pletykás természetemnek köszönhetően néhány agyafúrt tanítványom már próbálkozott némely dolgozatok elnapolásával zacskója csörgetése által. Mivel az ilyen elvetemült általában hímnemű, kilátásba szoktam helyezni az ő legféltettebb staniclijának általam való megcsörgetését.

Ma reggel egyébként egy nagy főzőcskézés lázas terveivel pattantam (höhöhö) ki az ágyból, és mikor a drágák felébredtek végre, bekukkantottam a levelezésembe. Régen látott Gyuri barátom és mellesleg volt tanítványom a legjobb tudomásom szerint nem messzebbről, mint Amerikából „szólt be” a következőképpen:

-Nahát, ez olyan Blikkes kedvcsináló kép… Nem szorulsz rá, anélkül is olvassuk! De azért 1x jó 🙂

Hát ez a briganti olyan messziről könnyen oktatja ki az igazságról egykori mesterét. De jó, hogy teszi! Honnan tudná, hogy én csak egy kis képre gondoltam a humor kedvéért, de az új jegyzet sablonban analfabéta vagyok, én lepődtem meg legjobban az így tényleg kapitális dudákon. Meg nem kukkolós bácsik csalijának szántam, „képrefarokverők” ne is olvassanak! Kicsit átgondolatlanul azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a kórház szürke atmoszférájában szerencsétlenkedő de fantáziadús jómagam hogyan próbálta elkerülni azt a lelki elsatnyulással járó állapotot, amit hospitalizálódásnak neveznek a lélekgyógyászok.

Köszi, Gyuri, ez nemcsak 1x jó, szólj máskor is! 🙂

Ma kép nincs, nagyszerűt főztem és kisszerűt magyarázkodtam, holnap dokihoz megyek, lehet, hogy lesz egy szabadnapotok!

Reklámok